Orbán Viktor az újjáalakult Országgyűlésben, első beszédében – az újabb kétharmados győzelem tudatában – új, és impozáns célokat tűzött önmaga és a népe elé:

• Magyarország az EU első 5 országa közé tartozzon, ahol a legjobb élni, lakni és dolgozni,
• A nemzetközi versenyképességi rangsorokban az 5 legjobb EU-s állam között legyen,
• Magas hozzáadott értékű és magasabb bért fizető befektetésekkel a világ 10 legjobb országa közé kerülünk,
• Megállítjuk a népesedési hanyatlást, sőt, megfordítjuk,
• A népbetegségek radikális visszaszorítás érdekében az egészségügy ésszerűsítése, és erős ösztönzők bevezetése.

Úgy ítélte, adottak a feltételek, hogy 2030-ig ezek az ambiciózus célok teljesíthetők. Azóta – jelezve a szándék komolyságát – Ő is, és alvezérei is többször megerősítendően visszatértek az ígéretekhez. Ám, ahhoz, hogy valóban komolyan vehető legyen a szándék – a megvalósulás realitását tesztelő – három alapvető kérdést fel kell tenni.

Kik is a legjobbak?

Ahhoz, hogy kiválaszthassuk, melyek azok az európai országok, amelyek csoportjába Orbán Viktor felzárkózni törekszik, tulajdonképpen megadta a szempontokat. A megfogalmazott célok mindegyikre találhatók, olyan mutatószámok, amelyet elfogulatlan szervezetek, tudományosan megalapozott kutatásra támaszkodva, már egy évtizede rendszeresen közreadnak. Ezek a mutatók – mint csemetéink iskolai jegyei – bármely ország számára lehetővé teszik, hogy önmagához és másokéhoz viszonyított elmozdulását nyomon követhesse. Ilyen mutatószámok – a teljességre való törekvés nélkül – a kormányzás minősége (WGI), a demokrácia (DI), a társadalmi haladás (SPI), a szabadság (FI), vagy az emberi fejlődés (HDI) mutatói. De ide sorolhatók a versenyképességre, a népesedésre és egészségügyi helyzetre vonatkozó adatok is.

A különböző mutatószámok alapján a legjobbnak tekinthető országok részben eltérő sorrendet mutatnak, de az alábbi hat viszonylag kicsi európai ország – szándékosan ABC rendben felsorolva – bármely mutató alapján mindig az élen van: Dánia, Finnország, Hollandia, Norvégia, Svájc, és Svédország. Minden fellelhető mutató alapján ők a benchmark. Ez akár bíztatónak is tekinthető, hiszen 1900 táján többségük szegény és elmaradott volt. A múlt század során azonban, sokféle gonddal megküzdve, csendes forradalmak egész sorát végrehajtva, alapvetően saját erejükből fokozatosan az élre törtek. Ez tehát reményt kínál: okos stratégiával, társadalmi konszenzust teremtve, kitartó, következetes munkával, ki lehet törni az elmaradottság és a szegénység béklyójából.

Miért lettek ők a legjobbak?

Erre a kérdésre mifelénk mostanában azt a választ sulykolják: hatékony és humánus társadalom kizárólag az európai kultúra és a keresztény vallás hagyományaira építhető. A tudományban ezzel szemben általános az egyetértés: a siker jellegzetes intézményeknek tulajdonítható. Az élboly országait a liberális demokrácia, a törvények hatalma, az intézményes hatalommegosztás, a felelős kormányzás intézményei jellemzik, és folyamatosan bővülnek a kollektív illetve az egyéni jogok. Ezek működése nem független az európai kultúrától és a keresztény vallástól, de „felülírják” azt, kijelölve a hagyományok és vallások érvényesülésének a kereteit. Egy legutóbbi kutatás pl. száz év statisztikai adataira támaszkodva bizonyítani tudta, hogy a gyors gazdasági növekedés a szekularizációval és még inkább az egyéni jogok szélesedésével függ össze. (Ruck, D. et al. Religious change preceded economic change in the 20th century. Sci. Adv. 2018;4). A „szent” család szabadon választható együttélési formákká bővült, a női egyenjogúság elvitathatatlan, az abortusz megkérdőjelezhetetlen joggá vált.

Az egyre kifinomodó intézményrendszer összehangolt, egymást segítő, egyben egymást korlátozó működésének szerepét jól mutatja, hogy Európa akkor húzott el a civilizációk mezőnyétől, amikor – a 16. századot követően – a polgári átalakulás beindult. A felsorolt intézmények láthatatlan, de hatékony korlátokat alkotva terelik a polgárok viselkedést és vezérlik a társadalmakat a versenyképes, a hatékony és a demokratikus fejlődés pályájára. Ezért és így zárkózott fel az említett országok mellé Ausztrália és Kanada, Új-Zéland, valamint az USA és az európai kontinens más országai. Ezek az intézmények tehát a kiemelkedés szükséges – egyben többnyire – elégséges feltételekei. Aki ezeket kialakítja és hatékonyan működteti, az fejlődik. Aki a maga egyediségét hangsúlyozza (Orbán Viktor: „Ha magyarnak születtél, akkor egyedi, sőt különleges fajtához tartozol” ), vagy a mások számára megközelíthetetlen civilizációs hagyományra igyekszik építeni (mint Putyin és Erdogan), az bukdácsol és sodródik.

Mi történt e sikertényezők tekintetében az elmúlt nyolc évben?

Az elmúlt 8 év – saját és a mások által publikált kutatások alapján – egészében nem a kiemelkedés, hanem a hanyatlás trendjét mutatja. A Fidesz által sulykolt győzelmi jelentésekkel ellentétben az Orbán Viktor által célul tűzött területeken folyamatos a visszaesés. Nemhogy az élbolyhoz nem közeledtünk, de saját csoportunkon belül is romlott a helyzetünk. Fejlődésünket eleve behatárolja, hogy a gazdasági és a társadalmi dinamikát alapvetően meghatározó tényezők – a versenyképesség index (GCI), a demokrácia index (DI), és a felelős kormányzás index (WGI) – tekintetében nincs előrelépés. A szóba jöhető egyéb mutatók sem javítják, inkább tovább rontják a képet.

• a tulajdon biztonsága (World Economic Forum): gyenge és romló,
• a törvények hatalma (Világbank): a csoportátlagnál rosszabb és romló,
• az egyéni jogok mértéke (Freedom House): gyengébb a csoportátlagnál és romló
• az intézményi szabályozás minősége (Világbank): rosszabb a csoporténál,
• korrupció szintje (Transparency International): Európában elfogadhatatlanul magas és romlik.
• növekedési ütem (KSH): javuló, de saját csoportunkhoz képest alulteljesítünk,
• termelékenység (KSH): javul, de a csoportátlaghoz viszonyítva alacsony,
• lakossági fogyasztás (KSH): javuló, de legfeljebb a csoportátlagot elérő, és nem fenntartható,
• szegénység (TÁRKI): Európai összehasonlításban rossz, a csoportátlaghoz mérve közepes, de távlatilag nem tartós a javulás,
• társadalmi egyenlőtlenségek (Világbank): a csoportátlagba belesimul, de romló,
• társadalmi mobilitás (TÁRKI): csökkenő, és magas a perifériára szorulás veszélye,
• egészségben leélhető évek száma (KSH): a csoportátlagtól elmaradó és csak lassan javul.
• a boldogság-index: kiugróan boldogtalanok vagyunk!

A felsorolt mutatószámok mindegyikének vannak kritizálható részletei. Ám mindegyik tudományosan megalapozott, elfogulatlan látleletet nyújt és lehetővé teszi a nemzetközi összehasonlítást. Úgy kell tekinteni rá, mint gyermekünk éves bizonyítványára. Még ha vitatható egyik vagy másik érték – ahogyan előfordul, hogy pikkelnek gyermekünkre – országunk nem egy dinamikus, saját csoportjából az élbolyba felzárkózó, inkább egy visszaeső, lehetőségeit kihasználni képtelen, környezetétől elmaradó társadalom képét mutatja. Mindez a következő évtizedben nem sikert-sikerre halmozó, hanem, éleződő ellentmondásokkal terhelt, Európa perifériájára szoruló és növekvő belső konfliktusokkal küszködő társadalmat vetít előre.

A következtetés

Mifelénk mostanság a hatalom azt sulykolja: a siker záloga a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezér. Az általa kijelölt hatalmi és gazdasági elit – a busás jutalom reményében – hajlandó felvállalni: meggyőzi a polgárokat arról, fogadják el a vezér által kialakított kereteket, játsszák el a rájuk szabott szerepet, főként pedig, kövessék útmutatásait. Ám a jövőt valójában a polgárok „csinálják”. A hagyományok talaján, de az intézmények által formált keretek között az emberek – ha hagyják őket – maguk teremtenek boldog és sikeres életet családjuk és közösségük számára. Adaptív és hatékony intézmények hiányában a magyar társadalom hanyatlani fog. Mintha nem tudnánk letérni arról a történelmi vakvágányról, amelyre valamikor 1890-es években tért rá a magyar társadalom, amikor politikai elitet megszállta hegemónia lázálma, amely végső soron az első világháborút és Trianont is előidézte. S bár a történelem újra és újra elénk hozza a lehetőségeket – ilyen volt a rendszerváltás fordulata, vagy az EU-s források beáramlása legutóbb – mi rendre elszalasztjuk az esélyeket. Marx – Hegelre utalva jegyzi meg – a történelem ismétli önmagát: egyszer, mint tragédia, másszor, mint bohózat. Magyarország a 21. században ehhez egy újabb fejezetet illeszt: az abszurd drámát.

A megfőtt béka szindróma (boiled frog syndrome) az élőlények alkalmazkodását megvilágító kedvelt metafora. Egy eredetileg soha el nem végzett, de szemléletes magyarázatot kínáló kísérletre utal: a forró vízbe ejtett béka, azonnal kiugrik, ám, ha hideg vízbe helyezik, amit lassan melegítenek, gyakorlatilag megfőzhető, mert hozzászokik a fokozatosan forróvá váló közeghez. A metafora jól szemléleti az egyre kényelmetlenebbé váló helyzethez való öntudatlan alkalmazkodást. Egy házasság elhidegülése, egy barátság megszakadása, egy vállalat hanyatlása, egy párt bukása többnyire éppen ilyen helyzetre vezethetők vissza. Miközben a közvetlenül érintettek – látszólag – gyanútlanok, az elfogulatlan szemlélők már világosan látják a szomorú véget. Most azonban, mintha az egész emberiség esett volna a megfőtt béka csapdába.

Évekkel ezelőtt jelent meg a „The New Yorker” hetilapban egy karikatúra. A képen az öreg amerikai házaspár reménytelenül szemléli – a korábban fákkal és dús növényekkel szegélyezett – házuk körüli kietlen és kiszáradt homoksivatagot. Egyikük elkeseredetten így szólt a másikhoz: „Az egészben az a legszomorúbb, hogy azoknak az átkozott környezetvédőknek lett igazuk!” A képet viccnek szánták, és magam is elmosolyodtam rajta. Amikor azonban nemrég megpillantottam a PNAS-ben a cikket – Steffen, W et al: Trajectories of the Earth System in the Anthropocene. 2018 aug. 14 – lefagyott arcomról a mosoly. A kutatók – kísérletek sokaságával alátámasztott – következetése: a Föld válaszút előtt áll. Az egyik irány: tovább haladni az úton, amely környezetünk elviselhetetlenül forróvá válásához vezet. A “Hothouse Earth” pontos megfelelője az egye forróbbá váló vízben fövő békáéhoz. A másik irány: a széthúzó érdekek sokasága ellenére, kitartóan elkezdeni dolgozni a fenntartható helyzet létrehozásán. Ahhoz azonban, hogy az élhető körülményeket helyreállítsuk – ez az elmúlt hónapok forrósága és a mind gyakoribbá váló természeti katasztrófák tükrében halaszthatatlan – mindenekelőtt helyzetünkkel kellene tisztába jönni.

A változás ugyanis, ami előtt állunk: egy földtörténeti léptékű – bolygónk életében időről időre előbukkanó – átmenet. Ilyenkor az evolúció szokásos lassú és fokozatos menetét, az élet körülményeinek gyökeres módosulása váltja fel. Ez részben tömeges kihalást idéz elő, részben gyors adaptációra készteti az élőlényeket. Ám a földtörténet természeti folyamatok által meghatározott módosulásától eltérően a társadalmi átmeneteket az ember maga idézi elő. Tevékenységével átformálja környezetét és olyan új nyomvonalat alakít ki, amelyről azután az utódok már nem tudtak letérni. Az első ilyen alapvető – bár nem tudatos – választás: leszálltunk a fáról!  Innentől kezdve a biológia helyett a kultúra határozta meg sorsunkat. Az elődök legfontosabb tapasztalataikat nem a génekben, hanem a kultúra alkotásaiban hagyták örökül a későbbi nemzedékek számára. Az ember által teremtett mesterséges környezet mind kellemesebb és kényelmesebb életfeltételeket kínált. Még azok is, akik úgy vélik, jobb lett volna a fán maradni, búslakodásuk közben az emberi civilizáció jótéteményeit használják.

A következő átmenet a földművelésre való áttérés és a letelepedés volt. A Föld egyre több embert volt képes eltartani, és mivel a nagyobb csoport-méret előnnyé vált, a „sokasodjatok” lett a jelszó! Megnőtt az emberi közösségének mérete, felgyorsult a kulturális evolúció, vagyoni különbségek jöttek létre, és „feltalálták” a tulajdont. Az addig egalitárius közösségek egyenlőtlenné váltak, aminek „kezelésére” létrehozták hatalmi hierarchiát és az államot. Az élelem kiszámítható lett, de – a gyorsan növekvő lélekszámhoz mérten – viszonylagosan szűkössé is vált. Ez az ember átlag-magasságának csökkenésére vezetett. Stockholmban, a Vasa hajón tett látogatásom során csodálkozva vettem észre: a matrózok fekvőhelyei mintha gyermekágyak lettek volna. Ez azért van – magyarázták – mert a 17. századi emberek, mai szemmel kicsik, alig 150 centisek voltak. A 20. század folyamán azután – a jólét hatására – fokozatosan megnőtt a méret.

Az újabb, globális átmenetet tulajdonképpen már az ipari forradalom előre vetítette. A gazdasági növekedés – igaz, kezdetben csak egyes térségekben – felgyorsult és a fogyasztás bővült. Ezzel párhuzamosan azonban az addig egymás mellett haladó társadalmak mezőnye széthúzódott: mindinkább elkülönültek a modern, fejlettek és elmaradó fejletlenek. Egészében azonban az emberiség gazdasági és társadalmi fejlődése dinamikusabbá vált. A 20. század robbanásszerű népességnövekedést hozott, ugyanakkor a fogyasztás is ugrásszerűen nőtt. Megteremtődött a feltétele, hogy néhány nemzedék alatt a korábbi elmaradott társadalmak és szegény osztályok kiemelkedhettek. A 20. század utolsó harmadában mindenki ugyanarról álmodott: gazdag, szabad, fejlett és egyenlőbb társadalommá válni. Ám miközben több milliárd ember számára reális esély lett a jólét és a szabadság, nem várt módon – valójában nem is olyan váratlanul – az emberiség egy újabb átmenet küszöbéhez érkezett.

Az átmenet közeledtéről a közvélemény először a kutatók sikerkönyveiből – R. Carson: The Silent Spring, majd D. Meadows et. al. The limits to growth, és M. Mesarovic – E. Pestel: Mankind at the Turning Point – kapott hírt. De a gyökeres változásra utalt a neves rendszerkutató – K. Boulding – a növekedésre vonatkozó aforizmája is: „Aki azt hiszi, hogy az exponenciális növekedés végtelenségig tarthat egy véges világban, az vagy őrült, vagy közgazdász.” Végül, a szisztematikus vizsgálatok nyomán világossá vált: az emberiség új fejlődési szakaszba lépett. Az elmúlt évtizedben fokozatosan elfogadást nyert: az ember tevékenységének a föld ökoszisztémájára gyakorolt hatására következtében egy új földtörténeti korszak – az Antropocén – jött létre. Maga az elnevezés arra utal: a földi élet alapvető feltételeit – eltérően a korábbi korszakoktól – döntően az ember formálja. Egy ideig még folyt a vita arról, hogy mikortól kezdődött az új korszak, ám ez nem érintette a lényeget: az új földtörténeti korszakba léptünk, amely lényegesen megváltoztatta minden élőlény létezésének feltételeit. Az átlagember azonban azt olvasta ki a vitákból, hogy a szakemberek nem értenek egyet, és ő nem tudja eldönteni, kinek van igaza. Erre a bizonytalanságra rájátszott a populizmus új befolyásolási stratégiája. Egykor a tudomány érveire támaszkodva törekedtek meggyőzni a társadalmat, mostantól azonban éppen a tudomány tekintélyét igyekezett lerombolni. Az így elbizonytalanított polgár beleegyezése szinte bármihez megszerezhető volt.

Pedig az írás – másfél évtizede – ott volt a falon. A tudományos közlemények egybehangzó megállapítása: az ember befolyása a globális környezetre felülmúlja a természeti erők hatásait. A most idézett cikk azonban tovább lépett: felrajzolta a különböző viselkedéshez kapcsolódó, eltérő jövőkbe vezető esemény-szálakat. (Lásd: idézett cikk, 8252. oldal). Az emberiség lehetséges „pályagörbéinek” – a fejlődés valóságos alternatíváinak – azonosítása világossá tette a következményeket. Immár tagadhatatlan: a jelenleg követett pálya katasztrófához vezet. Ennek tudomásul vételét részben az hátráltatja, hogy a helyzet nehezen átlátható, részben pedig az, hogy a különböző fejlettségi fokon álló társadalmak eltérő módon járulnak hozzá a helyzet kialakulásához és eltérő módon érinti őket az átalakulás. Ám a fejlett gazdagok illetve a fejlődő szegények egyaránt megszokott életmódjuk alapvető megváltoztatására kényszerülnek. Ezt azonban mindenki vonakodva vállalja.

A helyzetet S. Lem híres könyve – a „Solaris” – példájával szeretném megvilágítani. A Solaris egy hatalmas, óceánnal borított és egyetlen intelligens lényként (!) viselkedő bolygó. Ez a „lény” szinte megfejthetetlen a Földről érkezett tudósok számára. Ők ugyanis a számukra egyedül természetes gondolati modellt – saját bolygójuk sokféle önálló entitásból és elkülönülő szuverén nemzetéből felépülő rendszerét – próbálják alkalmazni. A Solaris – ezt megerősítette Lem maga is – a megismerhetetlennel való találkozásról szól. Lehet, saját világunk érthetetlensége is részben abból fakad, hogy Földünk évtizedünkben vált a Solarishoz hasonlóvá. Az addig elkülönülő részek elválaszthatatlanul egybekapcsolódtak. Glóbuszunk egybefüggő gazdasági, környezeti, politikai és társadalmi ökoszisztémává vált. Az összeomlás csak akkor kerülhető el, ha a globális rendszer sorsát döntő mértékben meghatározó ember viselkedése alapvetően megváltozik.

Az embert mindig is a – hol az ösztönök, hol a kultúra, hol a műszaki protokollok által előírt – óvatosság vezérelte. Ám az óvatosság követelménye a globális ökoszisztéma kialakulásával szigorodnak. Már nem elegendő akkor tartózkodni valamely cselekedet megtételétől, ha a tudomány kimondja a végső szót annak kockázatos és veszélyeket előidéző voltáról. Ebbe az óvatosságba ugyanis belefér, hogy amíg a tudomány nem foglal állást egyértelműen, addig megteheted azt, mit akarsz. Az új helyzetben az emberiségnek – ismételgetem egyre aggódóbban – a fokozott elővigyázatosság (precautionary pronciple) szabályát kellene alkalmazni. Ha valamilyen hatás valószínűsíthető következményeiről – pl. a globális felmelegedésről – a tudomány ugyan még vitatkozik, de egyetértés van abban, hogy ez a hatás az emberi társadalmak túlnyomó többségét súlyosan érintheti, akkor tartózkodni kell minden olyan akciótól, amely ezt a hatást kiválthatja vagy fokozza. Ez gyakorlatilag azt jelenti: újra kell gondolni az egyének, a vállalatok és a társadalmak megszokott viselkedési módját. Tovább nem halasztható, hogy változtassunk megszokott életmódunkon és együttműködési készségünkön.

A változás, ami előtt állunk, éppen olyan alapvető, mint amikor „leszálltunk a fáról”, vagy amikor letelepedtünk. Évezredekre volt szükség megtanulni az idegenekkel való együttélést, és megszokni, ha bármit tenni akartunk, meg kell szerezni mások beleegyezését. Most eljutottunk oda, hogy a föld minden lakója elképzelhetetlenül közel került egymáshoz. „Ha mozdulunk – írta Konrád György több évtizede – nem a természettel, egymással kerülünk szembe, s ami korábban az önszabályozásé volt, a tervezés feladata lett.” Ebben a helyzetben az alkalmazkodás szokásos stratégiája, hogy megpróbáljuk a helyzetet elviselhetőbbé tenni – pl. energia-takarékos légkondicionáló berendezésekkel – kevés. Amit eddig tettünk az csupán késlelteti, de nem akadályozza meg az összeomlást.

Jelenleg még úton vagyunk afelé, hogy a Föld melegházzá válik. Az emberiséget a fokozatosan forróvá váló vízben megfőtt békához hasonlítani ezért nem metafora. Tudományos cikkek tucatja bizonyítják, hogy a “Hothouse Earth” a jövőt pontosan előre vetítő modell. Amit eddig tettünk, az nem hárítja el, legfeljebb lassítja, az elkerülhetetlen véget. Unokáink pedig – a The New Yorker karikatúra öreg házaspárjához hasonlóan – bennünket átkozva fogják ismételgetni: „Az egészben az a legszomorúbb, hogy azoknak az átkozott környezetvédőknek lett igazuk”. Amikor tehát az olvasó mindenfelől – az egyénektől, a pártoktól, a vállalatoktól, és a nemzetektől is – egyre ingerültebben azt hallja, „tegyük magunkat az első helyre”, gondoljon – szorongva! – arra: pontosan ez a gondolkodásmód vezetett a 20. század két világégéséhez. Az emberiség túlélése a 21. században ennek tükrében attól függ: hajlandók vagyunk-e változni, készek vagyunk-e másokkal finoman összehangolódni, és képesek vagyunk-e rátalálni a fenntartható viselkedésre?