Amikor a történelem ránk rúgja az ajtót.

  

Már jó ideje érezzük, valami gyökeresen megváltozott: sorjáznak a természeti katasztrófák, a válságok, az összeomlások, a balesetek és a járványok. Ám az elmúlt hetekben valami, korábban elképzelhetetlen történt: véres háború tört ki itt a szomszédban, nyomában a menekültek áradatával. Bár már jó ideje szorongtunk a félelmet keltő események szaporodása miatt, ilyen fenyegető fordulatra nem készültünk fel. A nemrég még, ha nem is zavartalan, de kiszámítható körülmények között zajló életünk megtelt veszéllyel és a kiszámíthatóságot garantáló politikai intézményekben is egyre gyakrabban csalódunk. Amikor azután komfort zónánkban úrrá lesz a káosz előkerülnek a reflexeinkbe „beégetett” a viselkedési minták: arra késztetnek, hogy nehéz időkben halmozzunk fel és figyeljünk jobban arra, kiben bízhatunk meg, hátrányba kerülve, kockáztassunk, fenyegető helyzetben csatlakozzunk a csapathoz és kövessük a vezért.

Pedig a történelem megtanított arra, hogy amint világunk biztonságosabb és bonyolultabb lett, inkább a technika és a társadalom racionális szabályaira támaszkodjunk. A felmerülő problémákra a törvények, a végrehajtási utasítások és a műszaki leírások adtak választ. Az elmúlt évtizedben azonban biztonságos világunk szétesett. Mindenütt káosz és félelmet kiváltó események, amely a demokrácia és a bővülő fogyasztás körülményei között felcseperedő nemzedékeket felkészületlenül érte. Azzal pedig végképp nem számoltunk, hogy ez a helyzet előhívhatja az őseink számára életbevágóan fontos, de később a tudat mélyére merült mentális mintákat. A kiszámíthatatlan körülményekhez való alkalmazkodást egykor három jellegzetes viselkedési stratégia „segítette”: a „tanult tehetetlenség”, a „konstruktív paranoia” és a „megfőtt béka szindróma”.

A tanult tehetetlenség jelensége először etológiai kísérletekben tárult fel. (Seligman, M. 1972. Learned helplessness. Annual Review of Medicine) Ketrecben tartott állatok fájdalmas áramütést kaptak, ami elől annak kerítésén átugorva menekülhettek el. Ha azonban olyan ketrecbe helyzeték az állatokat, amiből nem lehetett kiugrani, így nem tudták elhárítani, a kiszámíthatatlanul bekövetkező fájdalmas áramütést, egy ideig próbálkoztak, majd feladták: lefeküdtek és nyüszítettek. Sőt, ez a viselkedés rögzült: hiába távolítják el a szabadulást akadályozó falakat vagy kötelet – lehetőséget adva a menekülésre – az állatok akkor is tehetetlenül feküdtek.

Meghökkenve fedeztük fel: a tanult tehetetlenség állapota az emberben is kialakulhat. Sőt, az embert nemcsak a valóságos bilincsek, de a képzelt korlátok – szokások és téveszmék – is fogva tarthatják. Aki pedig ennek csapdájába esik, az beletörődik szabadságának képzeletbeli akadályaiba és végleg foglya marad a tehetetlenség állapotának. Még, amikor megtehetné, akkor sem él a szabadsággal, sem önmagáért, még kevésbé másért, nem áll ki. Ahogy mondják, behúzva „fülét-farkát”, behódol a hatalomnak. Vannak azonban, akikből a változás reményének eltűnése – éppen ellenkezőleg – a céltalan lázadás reakcióját váltja ki. Antonioni, Zabriskie Point filmjének főszereplője is azzal távozik az egyetemi fiatalok vitájáról: „Én hajlandó vagyok meghalni, de nem az unalomtól!”, és elindul – meghalni! Bár sokan szeretnék másként szemlélni, de az anarchista lázadás nem a konstruktív forradalom, hanem a tanult tehetetlenség megnyilvánulása.

A másik – káosz szülte – viselkedési stratégia a „konstruktív paranoia”, amivel a modern világból érkező kutató, J. Diamond, az őserdőben élő törzseknél szembesült. (J. Diamond. 2012. A világ tegnapig.). A környezet minden tárgyát és élőlényét – egy bogarat, egy fát vagy egy patakot – halálos veszélyforrásnak tekintenek. Ez a kikerülhetetlen veszélyhelyzet formálta ki, a – fejlett világ látogatójának szemszögéből – „képtelenül eltúlzottnak, már-már paranoidnak” tűnő viselkedést. (id. 211.). Huzamosabb ideig együtt élve az ottani emberekkel azonban megértette: az életet fenyegető kiszámíthatatlan hatások jellemezte környezetben az a „normális”, ha állandóan számolnak azzal, valami kivédhetetlen és helyrehozhatatlan következik be. Az emberek viselkedésébe így kitörülhetetlenül beépül, hogy mindig a legrosszabbat tételezzék fel és törekedjenek mindenfajta kockázat kerülésére. Ezért válik a konstruktív paranoia kockázatkerülése a káosz körülményei között élők természetes életformájává.   

A kiszámíthatatlan, de fokozatosan változó környezetben kialakuló harmadik különös viselkedést a megfőtt béka szindróma metaforájával írják le. (Gibbons, W. 2007. The Legend of the Boiling Frog is Just a Legend). A városi legendaként terjedő történetben, ha egy békát forró vizes tálba tesznek, mivel nem bírja a meleget, azonnal kiugrik, ha azonban hűvös vízbe helyezik, amelyet lassan melegítenek, a béka – hozzászokva az egyre melegebbé váló közeghez – szinte „megfőzhető”. Vagyis, ha a környezet lassú változása időt hagy megszokni a kellemetlen állapotot, nem vesszük észre, hogy alkalmazkodásunk akár halálos csapdába is vezethet. Amikor azután erre ráébredünk, többnyire már nincs lehetőség menekülni. A megfőtt béka szindróma metaforáját először az üzleti élet – éppen kedvenceim, az IBM, a Nokia, vagy éppen GE – kríziseinek megvilágítására használták. Ám meglehetősen gyakran fordul elő az egyének életében, az elhidegülő házasságok hátterében, vagy politikai pártok hanyatlásának okaiként.  Az embereket ugyanis éppen a modern világ körülményei teszik hajlamossá, hogy a jelenre fókuszáljanak és óvatlanok legyenek.

A távlatok tekintetbevételét azzal az – ismert – fordulattal szoktuk elutasítani: „azt, hogy átmegyünk-e a hídon, majd akkor döntjük el, ha odaérünk”. Ez a viselkedés azonban – minthogy lényege, „nem akarni mást, mint egy kicsit jobban érezni magunkat, ahelyett, hogy azért tennénk, hogy jobban legyünk” (Pál Ferenc) – szándékaink ellenére, a megfőtt béka halálos csapdájába vezethet. Ennek veszélyét pedig – nem-várt módon – éppen az növeli, hogy életünk egyre kiszámíthatóbb és biztonságosabb lett. A védőeszközökkel és biztosítékokkal telerakott környezetben a korábbi korok paranoid kockázatkerülése az ellenkezőjére váltott. Az ember – mint azt a biztonsági övek hatásának követéses vizsgálata mutatta – óvatlan, sőt kifejezetten kockázatkereső lett. (Peltzman, S. 1975: “The Effects of Automobile Safety Regulation”.)

Most azonban váratlanul a történelem kezdetének kiszolgáltatottságát idéző körülmények között találtuk magunkat. Ez az helyzet automatikusan előhívja a káosz előidézte kiszolgáltatottság ösztönszerű viselkedési programjait. A kérdés az, hogy ezt tapasztalva, milyen következtetést vonnak le ebből azok, akik a világ dolgait intézik? Miközben ugyanis ez nehézen megoldható problémákkal szembesít, vannak, akik ebben kihasználható lehetőséget fedeznek fel. A populisták és még inkább az autokraták – a monopóliumok egy része is – a kialakult helyzetet kifejezetten csábítónak látják hatalmuk megerősítésére. Ki ösztönösen, ki pedig tanácsadóira hallgatva rájött: céljait úgy érheti el a legkönnyebben, ha a megrettent embereket a tanult tehetetlenség, a konstruktív paranoia és a megfőtt béka szindróma csapdájába csalja.

A „csoda-stratégia” lényegét – talán nem véletlenül – pontosan foglalta össze Orbán Viktor, március 15-i beszédében. Ebben nemzeti létünk biztosítékaiként három tényezőt emelt ki: a szuverenitást, az önállóságot és az erőt! De alapvetően e fogalmak köré szerveződött a „Brexit-projekt”, ezek vezérlik Erdogan törekvéseit, de erre épült Putyin Ukrajna-stratégiája is, amelyre a május 9.-i ünnepségen, mint egy erős, szuverén és önálló ország akciójára hivatkozott. A lényeg: a kaotikus világban a szorongó embereknek mutasd fel a fenyegető veszélyeket, majd ígérd meg a békét, sőt a régi dicsőség helyreállítását, amit a személyedben megtestesülő erő garantál. Az emberekre pedig – az április 3.-i választás tanulsága szerint – ez éppen olyan ellenállhatatlanul hat, mint a hamelni patkányfogó bűvös erőjű sípja. A probléma „csak” az, hogy a kölcsönös függés vezérelte világban a szuverenitásra hivatkozó erő alkalmazása – lásd orosz-ukrán háború – szükségképpen katasztrófához vezet. A felbolydult körülmények, ezek helyett, három – a bevett politikai gyakorlattól alapvetően eltérő – szokatlan szabály alkalmazásával „szelídíthetők meg”.  

Az első szabály: „Globális világunkban csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz”. Az Ashdown 3. szabályként hivatkozott elv megfogalmazója, Paddy Ashdown – az angol konzervatív párt egykori vezetője volt. (Ashdown, P. The global power shift. TED). Ez a szabály pontosan kifejezi, hogy az egykor, a hatalom megkérdőjelezhetetlen jogának tekintett szuverenitás feltételei alapvetően megváltoztak. Régebben, ha a királyok, majd az államok, végül a nemzetek valamilyen nehézséggel szembesültek, természetesnek vették, hogy azt a maguk módján és a maguk érdekeinek megfelelően oldják meg. A világ új helyzetében azonban a problémák elválaszthatatlanul közösek, így még, amit sajátnak tekintenek, az is csak másokkal együttműködve oldhatók meg. (Gross, J. et. al. 2019. Individual solutions to shared problems create a modern tragedy of the commons.)

A második szabály: halaszthatatlanul el kell kezdi ugyan a válságok megoldását, de be kell tartani a fokozott elővigyázatosság (precautionary principle) elvét. (Rupert, R. O’Riordan, T. 2017. The precautionary Principle under Fire.) Az elmúlt évszázadokban megtanulhattuk: a törvényeket nem hághatjuk át, de azok keretein belül szabadon cselekedhetünk. Most azonban, hogy a globális rendszert katasztrófák fenyegetik, egy vitatott kérdésben a konszenzus hiánya nem jogosít fel, hogy másokra tekintet nélkül megtedd, amit akarsz. A viselkedés mindenkire érvényes kikerülhetetlen szabályává lép elő: mielőtt cselekednél, vedd számításba, miként hat az másokra. Vagyis, kövesd a gyógyítás alapszabályát: mindenekelőtt ne árts. Hiába hivatkozol tehát szuverenitásodra, mégsem cselekedhetsz kizárólag saját érdekedre tekintettel, ha ezzel másoknak kárt okozol.

A harmadik szabály: A nemzetek közötti konfliktusok rendezésében mindinkább előtérbe kerül a moralitás szempontja. Láttuk, ökoszisztéma-szerű világunkban a nemzeti szuverenitásra és a történelmi jogokra hivatkozó önbíráskodás – lásd orosz-ukrán háború – katasztrófához vezet. Ezért egyre szélesebb körben válik elkerülhetetlenné, hogy az erőre támaszkodó „érvelés” helyett az etikára alapozzuk a viselkedést. Még az 1990-es évek közepén az amerikai vállalatok középvezetőit arról kérdezték, hogy bizonyos, a hatályos törvények által szabályozott esetekben – pl. a vezetői fizetés vagy a munkahelyi zaklatás – a történtek megítélése igényel-e etikai mérlegelést? A válaszból vissza lehetett következtetni arra, vajon a válaszadó, milyen mértékben tartja elégségesnek a jogi szabályozást. A vezetői fizetések esetén a többség – akkor még! – elégségesnek ítélte a jogi szabályozást és nem tartották indokoltnak az etikai mérlegelést. Ugyanakkor a szexuális zaklatás eseteiben a többség már elégtelennek tekintette a jogi szabályozást és hajlamos volt azon túllépve, döntését az etikára alapozni.

A 21. században éppen ilyen helyzetbe csöppentünk. Egyrészt konfliktusainkat egymással „ütköző”, globális, EU-s, vagy nemzeti törvény alapján próbáljuk megoldani, miközben nincs legitim szabály, amit mindenki elfogad. Másrészt, egyre gyakrabban szembesülünk azzal, hogy a törvényalkotás elmarad a változásoktól. A növekvő bizonytalanság miatt kifejezetten veszélyes, ha a magukat szuverénnek hirdető szereplők az önérdek korlátozás nélküli érvényesítését választják. A világ jelenlegi helyzetben a kapcsolatok szervezésének és az érdek-konfliktusok megoldásának alapvető eszközévé a méltányosság szempontjának érvényesítése, és a morális elvek követése válik. A „tudatlanság fátyla” (veil of ignorance) – a sokáig pusztán elméleti jelentőségűnek tartott Rawls-modell – általánosan alkalmazandó gyakorlati döntési módszerré léphet elő. (Huanga, K. et. al 2019.  Veil-of-ignorance reasoning favors the greater good).

Természetesen tisztában vagyok érveimmel szemben felhozható érvekkel. A kialakult helyzetben túl idealistának tűnhet feltételezni, hogy az orosz-ukrán háború megelőzhető lett volna, ha az EU segítségével az érintett felek feltették és megválaszolták volna a kérdést: mi is lenne az adott helyzetben a méltányos? Ám gondoljunk arra, hogy globális világunk az újra-szerveződés korszakába lépett. Egyre több térségben vetődik fel az autonóm közösség-alkotás igénye. Sokasodik az új államok létrehozásának vágya – itt Európában is! – ami társadalmak és közösségek „elválását”, „leválását” vagy éppen az „összeköltözését” tételezi fel. Az ilyen szándékok „kezelésére” persze mindig ott van – mint most is Ukrajna esetén – a jól ismert a háborús „megoldás”. A béke csak akkor tartható fenn, ha az érintett felek belátnák: sem a szuverenitásra hivatkozó önbíráskodás nem járható út, sem pedig az, hogy az „elköltöző” mindent visz, amit sajátjának gondol. A környező társadalmak – részrehajlás nélküli és a méltányosság szempontjára ügyelő – segítsége vezetheti rá az érintetteket a kölcsönösan elfogadható megoldásra. Tudatában vagyok persze, hogy ez nemcsak a meglevőnél több belátást és empátiát igényel, hanem nagyobb kreativitást és rugalmasságot is. Ám, ha a világ sorsa függ ettől, ennyit talán igazán elvárhatunk a politikusoktól.

Hogyan és miért vált demokráciánk autokráciává?

Az elbukás után – legyen az labdarúgó meccs, vállalati csőd, vagy mint most, választási vereség – mindenki az okokat és a felelősöket keresi. A legtöbben – ösztönszerűen – elfogadják Napóleon intését:” A vereség után ne hivatkozz a körülmények szerencsétlen összejátszására, ha a kudarc egyszerűen magyarázható az ostobasággal és a hozzánem-értéssel”. Talán nem véletlen, hogy most a „megmondó” emberektől a választópolgárokig mindenki, mindenkit – a pártokat, a vezetőiket, az teljes ellenzéket és az elitet, és van, aki az egész népet – leváltana. Ez a mostani vereség – legalább is a mértéke – valóban váratlan volt és ez mindenképpen indokolja, hogy megértsük, mi és miért történt.  

A történtek megvilágítására – talán szokatlan módon – a menedzsment tudomány egy modelljét ajánlom az olvasó figyelmébe. Még évtizedekkel ezelőtt a vezetéstudományi tantárgyak oktatása során ismerkedtem meg a szituációtól függő vezetés Hersey-Blanchard modelljével. (Hersey, P. Blanchard, K. 1993. Management of Organizational Behavior.) A kérdés az volt, hogy egy vezető, szembesülve beosztottjainak eltérő mértékű „érettségével”, milyen vezetési módszert alkalmazzon. Az érettséget – más szavakkal a „hadrafoghatóságot” – két tényező határozta meg: a feladatok végrehajtásához szükséges ismeretek és gyakorlat szintje, illetve a végrehajtásban való elkötelezettség mértéke. Ennek alapján a munkahelyi feladatok megoldása szemszögéből négy eltérő helyzet alakul ki, amelyekben a vezetőnek eltérő stratégiát kell alkalmazni. Amikor az emberek nem képesek és nem hajlandók a felelősséget vállalni: mondd el a teendőket. Ha az emberek hajlandók, de nem tudják elvégezni az adott feladatot, győzd meg őket a teendőkről: „add el” nekik a megoldást. Ha az emberek tudják, amit tenni kell, de nem eléggé motiváltak, segíts nekik: vegyél részt a döntésben. Végül, ha az emberek képesek is, és hajlandók is végrehajtani a szükséges feladatokat: ruházd át a döntést, hagyd rájuk a teendők végrehajtását.

Természetesen a vállalat irányítása és az állam kormányzása között lényeges különbségek vannak. A vezető munkatársai alárendeltek, míg az állampolgárok – legalábbis a demokráciákban – a köz-társaságok végső „tulajdonosai”. Mégis, napjainkban a politika – a szervezetet irányító vezetőkhöz hasonlóan – a szituációs menedzsment által érzékelt különböző szintű „érettség” problémájával szembesül. A demokrácián alapuló kormányzásnak ugyanis nélkülözhetetlen – bár nem kellően tudatosított – feltétele, hogy a rendszert az állampolgárok működtessék. A polgároktól elvárható, hogy hozzáértően és felelősségteljesen foglalkozzanak „tulajdonukkal”. Ugyanakkor működtetés minőségét – a vállalati szituációhoz hasonlóan – alapvetően befolyásolja ismeretszintjük és motiváltságuk. Ez tulajdonképpen a kezdetektől így volt, amit jól mutat Periklésznek az athéni demokráciáról adott jellemzése: „Görögországban mi vagyunk az egyetlenek, akik azt az embert, aki nem törődik a köz ügyeivel nem visszahúzódónak, hanem semmirekellőnek tartjuk”.

A demokráciák minőségét alapvetően befolyásolja, miként oszlanak meg a polgárok az érettség négy különböző állapota között. Azaz, hányan tartoznak, (1) a képes és akar, (2) nem képes, de akar, (3) képes, de nem akar, és (4) a nem képes és nem akar csoportokba. Ezekben a helyzetekben, a szervezetekhez hasonlóan, eltérő stratégiát célszerű alkalmazni. A kérdés az, vajon egy adott társadalomban a politikai „színpadon” vetélkedő mozgalmak és pártok megtalálják-e az egyes csoportok „kezelésének” hatékony módját. A történelem során kiformálódott alapvető megoldást a liberális demokrácia intézményi modellje kínálta. Ebben világosan elkülönült a közvetlen demokrácia és a képviseleti demokrácia „terrénuma”. A közvetlen demokrácia feltételezi, hogy a polgár képes és hajlandó, ezért a döntést reá delegálta. A képviseleti demokrácia viszont tudomásul vette, hogy a polgár nem érthet mindenhez, nincs sem elég ideje, sem kellő motiváltsága, hogy minden döntésben részt vegyen, ezért a döntések jelentős részét az általa választott és ellenőrzött képviselőkre bízza.

A rendszer a 20. század utolsó harmadában – különösen az szóba jövő egyéb politikai rendszerekkel összevetve – hatékonyan és viszonylag kevés zökkenővel működött. Ez vezette F. Fukuyamát – a sokat idézett, és azóta általa talán már megbánt – a megállapítására: a történelem véget ért. A kormányzás működtetésének optimális modelljeként kiformálódott a liberális demokrácia, és innentől kezdve unalmas gazdasági üzleteléssel telik majd az élet. A 21. századba átlépve azonban felbolydult a világ. Kezdve a globális gazdaság helyzetétől, a természeti környezet állapotáig, a műszaki rendszerek zavaraitól a társadalom szélsőségessé váló politikai polarizációjáig, krízisek és válságok követték egymást, ami megroppantotta a demokrácia intézményrendszerét. Ezzel párhuzamosan az internet, a globális beszállítási láncok valamit a platform-vállalkozások szétválaszthatatlan egységgé formálták az emberiséget, alapvetően újraírva a szuverenitás logikáját. Sorozatosan olyan kérdések vetődtek fel – a környezet fenntarthatósága, a globális gazdaság helyzete, az egyenlőtlenségek növekedése, a társadalmak növekvő összekapcsolódása, a szociális média működése – amelyekről sem ismerete nem volt a polgárnak, sem pedig hajlandósága, hogy ezekkel foglalkozzon. A világ átláthatatlanná vált, a folyamatok előre jelezhetetlenek és a beavatkozások következményei kiszámíthatatlanok lettek. Az elmúlt években pedig – gondoljunk a járványra és háborúra – pedig úgy érezhetjük: a történelem ránk rúgta az ajtót.

Ezek a változások alapvetően megváltoztatták viszonyunkat a világhoz. A társadalmakon belül nőni kezdett a „nem képes/nem akar” csoport mérete a „képes/akar” csoportéval összevetve. A föld különböző pontjain ezt a folyamatot a térségekre jellemző egyedi tényezők erősítették. A fejlett demokráciákban a politikai polarizáció a vetokrácia kialakulásához vezetett, ami működésképtelenné tette az addig hatékony kormányzati rendszert ezzel utat nyitva a populizmus előtt. Az autokráciák a döntésképtelenség problémáját – első pillantásra – el tudták kerülni, de hajlamosan voltak, mint most Oroszország, „elszabadulni”. A döntéseket ugyanis nem a hosszú távú fejlődés, hanem az autokrata és az őt körülvevő oligarchák rövidtávú érdekei határozták meg. Kelet-Európában a kiformálódó politikai rendszert két – a rendszerváltással összefüggő – alapvető hatás torzította el: a privatizációból fakadó lebírhatatlan csábítások, illetve a szocializmusból és az azt megelőző társadalomból örökölt „alattvalói lét” ballasztja.

Összességében tehát szerte a világon és az egyes társadalmakban is visszaszorult a racionálisan gondolkodó és elkötelezetten viselkedő polgárok befolyása. Csökkent a manipulációnak való ellenállás képessége és a világ valóságos problémáival való szembenézés motivációja. Gyengült a párbeszédre, illetve a megegyezésre való hajlandóság. Ezt trendet egyértelműen jelzik a demokrácia mértékét, a kormányzás és az állampolgári viselkedés minőségét, valamint az intézményrendszerek működését mérő mutatószámok romlása. Az emberiség sorsa ezért ma alapvetően attól függ, hogy a politikai rendszer további fejlődésében kirajzolódó három – alapvetően eltérő – irány közül melyik válik meghatározóvá?

Az egyik irányban, az elkötelezett demokraták a liberális demokrácia nyomvonalán haladva próbálnak alkalmazkodni. A polgárokat – a köz-társaságok „tulajdonosainak” tekintve – igyekeznek hozzásegíteni ahhoz, hogy a tények alapján tudjanak tájékozódni a dolgok állásáról. Természetesnek, sőt kívánatosnak veszik, hogy a polgár sokféle nézettel szembesüljön. A közvetlen részvétel és a beleszólás új lehetőségeit megteremtve – a vitán alapuló (deliberatív) és a regisztráción alapuló demokráciát felkínálva – a kis közösségektől egészen az országokat érintő döntésekig, a közreműködés új módjait kínálják fel. Ezzel egyidejűleg növelik a polgár informáltságát és elkötelezettségét, hogy időt áldozzon közössége ügyeivel való foglalkozásra.

Egy másik irányban, a populizmus követői megpróbálják „meghekkelni” a demokráciát. Az egyre tájékozatlanabb, nem kellően hozzáértő és gyengülő motivációjú, a köz ügyeitől elforduló polgárokat a befolyásolás jellegzetes módszereivel – az egyik oldalon, az identitás, a szuverenitás, az önállóság túlhangsúlyozásával, a másik oldalon válságokkal és krízisekkel riogatva – könnyen manipulálható és így „kézi vezérléssel” irányítható szavazó-automatává változtatják. A tények racionális megvitatása helyett, az alternatívát jelentő vitapartner lejáratására építik stratégiájukat. Mindezt abban a reményben, hogy így hatalmuk stabilizálható, miközben a társadalom működőképes marad. A populisták kedvence a kevésbé „érett” polgár, akit irányítani lehet.

A harmadik lehetőséget – még a populizmusnál is mélyebbre süllyedve – az autokrácia megszállottjai fedezték fel. Az helyzetet nem értő, az eseményektől megrettent polgárt megfosztják a sokféle információhoz való hozzáférés lehetőségétől és elzárják előle közössége autonóm működtetését biztosító forrásokat. Ezáltal az egyének és a közösségek az élethöz nélkülözhetetlen forrásokhoz csak a kijelölt „helytatókon” keresztül juthatnak hozzá. Ezzel a korábban helyzetét megítélni és alakítani képes polgárt megfosztják a tájékozódás és saját problémái megoldásának lehetőségétől. A társadalom egyre növekvő része válik végletesen kiszolgáltatottá és ebben a helyzetben elhatalmasodik rajtuk tanult tehetetlenség. Az egykori szabad polgár a hatalom tehetetlen játékszerévé, a liberális demokrácia pedig a zombi-demokráciává vált.     

A demokrácia eróziója világjelenség, ugyanakkor Magyarországon a minőségi romlás 2017 táján átlépett egy kritikus küszöbértéket. Hazánk a „pusztán” populista – Patyomkin-szerűnek csúfolt – politikai rendszerből átcsúszott az autokrata rendszerek csoportjába. Ez azt jelenti, hogy a Fidesz által 2010-et követően megvalósított, a politikai rendszer működését alapvetően befolyásoló változtatások – a polgárok információhoz való hozzáférésének és az önkormányzatok gazdálkodásának a szűkítése, a legkülönbözőbb terület megszállása és az esélyeket kiosztó „helytartók” kinevezése – következményeként egy autokráciaként jellemezhető intézményrendszer jött létre. A törvények hatalmán, illetve a hatalom intézményes ellenőrzésén alapuló rendszert felváltotta az egyetlen személyre épülő, kontroll nélküli hatalom-gyakorlást megvalósító politikai rendszer.

Ennek az átalakulásnak azonban volt egy – sokak által kevéssé figyelemmel kísért – összetevője: az egyre kiszolgáltatottabb, mind kevésbé tájékozott és motivált polgár, fokozatosan tanult tehetetlenségű lénnyé változott. A tanult tehetetlenség jelensége eredetileg állatkísérletekben tárult fel. (Seligman, M. 1972. Learned helplessness.) Az állatoknak a fájdalmas áramütések elől először lehetőségük volt elmenekülni, ám amikor olyan ketrecbe helyzeték őket, amiből nem lehetett kiugrani, a kiszámíthatatlanul bekövetkező fájdalmas áramütést nem tudván elhárítani, feladták, lefeküdtek és nyüszítettek. Sőt, amikor eltávolították bilincseiket, és lehetőség nyílt volna a menekülésre, akkor sem mozdultak csak tehetetlenül feküdtek. A tanult tehetetlenség – megdöbbentő módon – a hasonló módon működik az ember világában is, bizonyságául, hogy nemcsak a valóságos, hanem a képzelt bilincsek – történelmi narratívák, kreált mesék, előítéletek – is fogva tarthatnak.  

2010-et követően az információs monopólium megszervezésével, a közmunkának kegyként nyújtásával, a helyi önkormányzatok önálló forrásainak „eltérítésével” és a „helytartók” hálózatának kinevezésével a korábban „képes és hajlandó” polgárok növekvő része csúszott le a „nem képes és nem hajlandó” állapotába. Ennek hatására alakult át a rendszerváltást követően létrejött liberális rendszer fokozatosan autokratikus rendszerré. Ez azt jelenti, hogy a liberális demokrácia intézményrendszere előbb Patyomkin-demokráciává vált, majd innen is lejjebb csúszott és 2018-at követőn eljutott a zombi-demokrácia – a szokásos jogi fogalomrendszer alapján – nehezen értelmezhető állapotába. Az elmúlt években ugyanis a társadalmunkban mindig is jelenlévő informálatlan és motiválatlan egyének egyre inkább tanult tehetetlenségű bábokká váltak. Ezzel Orbán Viktor elérte, hogy nincs szükség a diktatúrákra jellemző bilincsekre. Hiába válik szabaddá az út és nyílik meg a lehetőség az emberek előtt, a hiedelmek, a félelmek és előítéletek, a személyekkel és csoportokkal szemben felszított gyűlölet a valóságos bilincshez hasonlóan fogva tartják őket.

Mindezek a rendszert eleve nehezen elgyőzhetővé tették, ám a 2022-es választások végső kimenetét a szomszédságunkban zajló háború döntötte el. A kiszolgáltatottság, a félelem és rettegés a tanult tehetetlenség áldozatait tömegesen az autokrata rendszer ígérte biztonság mellé állította. Ebből fakadóan – a legtöbbekkel ellentétben – az ellenzéki pártok felelősségét a vereségben kevésbé látom kritikusnak. Sőt, az előválasztásokban és a szavazatszámlálásban való részvételem tapasztalatai alapján az egyesült ellenzék munkájában – a korábbiakkal összevetve – jelentős előrelépést tapasztaltam. Úgy vélem, hogy ezen az úton kellene tovább haladni. Ezért nem csatlakozom azokhoz, akik a pártokat, a pártvezetőket és a miniszterelnök-jelöltet szidják. Nem hiszem, hogy bárki, ebben a helyzetben jobb eredményt tudott volna elérni. Szívem szerint arra beszélnék rá mindenkit, folytassa a közös munkát azokkal, akikkel a jövőben – akarja, nem akarja – együtt kell harcolnia. A végső tanácsom pedig ez: tarts ki barátaid mellett, ne véssz össze azokkal, akik társaid lehetnek és folytasd a munkát.