Ez már az Apokalipszis?

2020 küszöbén megszaporodtak az Apokalipszis-jóslatok. Ami leginkább meghökkentő, hogy Szent János intésére, avégítéletszerű, mindent elpusztító katasztrófa eljöveteléről, már a többnyire visszafogott tudósok is figyelmeztetnek. Paul Krugman, Nobel díjas közgazdász -évindító cikkének címe: „Apocalypsebecomesthe New Normal” – így ír: „válságokkal teli korszak jön és mindez a szemünk előtt történik”. Néhány hónapja sokan még túlzónak vélték volna a „világvége” életérzésterjedését, ám a koronavírus-járvány ma mintha aztüzenné: feltűnt az Apokalipszis egyik lovasa. Jó volna megbizonyosodni: vajon az emberiséget fenyegető katasztrófa pusztán vélekedés, vagy tudományosan megalapozott tények utalnak erre. A kérdés megválaszolásához jó kiindulópontot kínálCh. Perrow – a Yale egyetem professzorának – munkája, aki még 1984-ben a Three Miles Island-i atomerőmű balesetét elemezte. A csaknem katasztrófába torkolló események egymásba kapcsolódó láncolatát vizsgálva ugyanis meghökkentő következtetésre jutott.

A reaktorbalesetetnem a technológia meghibásodása, még csak nem is emberi mulasztás, hanem atechnológiák, az emberekés aszabályokáttekinthetetlenül bonyolult rendszerében bekövetkező apró, szinte észrevétlen rendellenesség váltotta ki. Egyetlen apró hiba a zavarok egyre növekvő lavináját váltotta ki, amelyet az irányítók képtelenek voltak kiigazítani. Az atomreaktor ugyanis olyan bonyolulttá vált és részei olyan szorosan kapcsolódtak össze, hogy működése nehezen volt „kézben tartható”. Az ilyen eszközöket – Perrow megfogalmazásával – az un. „természetes balesetek” fenyegetik.(Ch. Perrow: 1984. Normalaccidenst). A vezérlő teremben ülők, a körülmények szorításában nem látták át beavatkozásaikkövetkezményeit, a kiszámíthatatlan mellékhatásokatpedig még kevésbé. Így azavarokegyre erősödte, és rendszer szinte megállíthatatlanulsodródott a katasztrófa felé. Azóta egyre több területen figyelhettük meg – ipari katasztrófák, repülőgép balestek, bank-csődök, toronyházak leégéseesetén – eszközeink komplexebbé és szorosan csatolttá válásának veszélyes következményeit.

A 21. századba átlépve azonban egy még ennél is súlyosabb probléma bukkant elő. Azáltal ugyanis, hogy az életünket szolgáló technológiai és gazdasági rendszereknehezen „kezelhetők” lettek, fokozatosan az egész emberiség komplex és szorosan csatolt globális rendszerré vált. Ez pedig azt jelenti: nempusztán eszközeinkre, hanem egész bolygónkra leselkednek a „természetes balesetek”. Az emberiségsokáig egymástól elkülönülő, kicsinyközösségekben élte életét. Eszközei ésvilágais egyszerű és lazán csatoltvolt. A kereskedelemerősödő szálai azonban afüggetlen családokat falvakká kapcsolták össze, majd a falvakból,a politikai hatalom államokat formált. A munkamegosztás és kulturális csere, kiegészítő funkcióból az élet nélkülözhetetlen feltételévé vált.A 20. század első harmadában azután,a szuverén államok és az önálló vállalkozások kapcsolatainak szorossága és kiterjedése olyan szintre ért, hogy világunk „közlegelővé” vált.

A közös gazdasági és természeti élettérben a szuverén államok – éppen, mint a falu gazdái a közös legelőn – már nem tehették meg azt, amit akartak. Ezt a helyzetet – mint két világháború is mutatta – az államok nehezen tűrték, ám kénytelen-kelletlen hozzászoktak. Rákényszerültekglobális viselkedési szabályokkidolgozására és azok betartásán őrködő„nemzetek feletti” intézmények létrehozására, amelyek kiszámítható és világos kereteket teremtett az országok együttműködéséhez. Mindez lehetővé tette akapcsolatoktovább erősödését, aminek következtében fokozatosan a társadalmi élet legtöbb területe szorosan összefonódott. A szuverén államok, az önálló vállalatok és az egymástól elkülönülő technológiai rendszerek elválaszthatatlanegybekapcsolódása az egész földet szorosan csatolt rendszerré változtatta. Világunk a „közlegelő” állapotából, a 21. századba átlépve globális ökoszisztémává alakult át.

Az ökoszisztéma fogalma eredetileg az élővilág jelenségeinek leírására szolgált: az élő és élettelen természet,lokális ésglobális tényezőinek, nagyszámú és egymáshoz elválaszthatatlanul kapcsolódó elemeiből felépülő rendszerét jelentette. Az ökoszisztémában,azönálló lényekközvetlenüla rendszer egészének hatása alá kerültek, és minden mindennel összefüggővé vált. A 21. századba átlépve lényegében ugyanez következett be az ember világában. Aszuverén államok, anemzetközi pénzügyi rendszer, aglobális ellátási lánc által összekapcsolt vállalatok, a demográfiai és migrációs folyamatok, a természeti környezet, és a globális hálózatokká kapcsolódó technológiai rendszerekből egy olyan szuperrendszer formálódott, amelyetlegpontosabban, az ökoszisztéma fogalmával lehet leírni. (Muegg, S. 2013. Platforms, Communities, and Business Ecosystems)

Az ökoszisztéma kezdetben azzal a reménnyel bíztatott, hogy ha részei összeilleszkedtek, és nincs külső zavaróhatás, akkor képes önmaga kiigazítani az időről időre megbomló egyensúlyt. Ezt a tulajdonságot terjesztette ki az egész bolygóra, Lovelock, J. és Margulis L. népszerű Gaia-hipotézise.Ám az ember olyan gazdasági, környezeti, politikai stb. zavarokat idézett elő, amelyek„kisiklatták” a Gaia-hipotézist. A globális ökoszisztéma, ahelyett, hogy lenyugodna, a növekvő zavarokkal kísért folyamatos átalakulás állapotában van.Egy sor területen a folyamatok un. billenési pont felé közelednek –a környezet és a gazdaság esetén már is átléptékazt a küszöbértéket – amelyen túl arendszerekminősége alapvetően módosul. Erre a helyzetre a kormányzás kialakult intézményei – beleértve irányítóikat, a politikusokat és a vállalatvezetőket –láthatóan nem készültek fel. Emiatt, nem csupánegyes eszközeinketfenyegetik a „természetes balesetek”, hanem – mint azt az Apokalipszis-víziók jelzik – egész világunka rendszerválságállapotába érkezett.

Azok számára, akik néhány hónapja még nehezen tudták elképzelni, mit is jelentheta rendszerválság,a koronavírus világjárvány kínál erre szemléletes példát. Világosan megmutatta, hogy milyen könnyen széteshet életünk megszokott kerete, milyen szorosan kapcsolódnakhétköznapjainkhoz a világ távoli pontjain élők, milyen sok szálon befolyásolja a népesség egészségügyi állapota egy ország, sőt a világgazdaság helyzetét, a késedelmes vagy éppen a túlzó reagálás miként növeli a zavarokat, és ezek miként vezetnektársadalmi és gazdasági válságra. A koronavírus járvány azonban nem csupán a társadalmak sebezhetőségét tárta elénk, a szuverenitás korlátjaira is rávilágított. Erre utalt egy hír, amelyre a járvánnyal kapcsolatos információözönben csak kevesen figyeltek fel. A szakértők, az egészségügyi világszervezet (WHO) figyelmébe ajánlották az IMF gyakorlatát. A globális pénzügyek „gazdája” egyeztetett struktúrájú és megbízható pénzügyi adatok közreadását várja el a szuverén kormányoktól, és stressz-tesztnek veti alá a „szuverén” bankokat,megbizonyosodni „válság-állóságukról”.

A koronavírus járvány egyik – váratlan (?) – tapasztalata: a kormányok gyakran késve és hiányosan adnak közre információkat, ami nem teszi lehetővé a valós helyzet,még kevésbé a veszélyek felbecsülését. Ezérta szuverén országoknak elő kell írni, hogy járványügyi helyzetük alakulásáról a WHO által követelt szerkezetű és mélységű adatokat hozzanak nyilvánosságra. Ezen túlmenően, a WHO, az államok egészségügyi és járványügyi rendszereit a jövőben stressz-tesztnek veti alámegállapítandó, kellően ellenállók-e egy globális járvány feltételei között és előírhatja átalakítás halaszthatatlan lépésit. A koronavírus járvány egyben tesztelhetővé tetteazt a sokakban felvetődő ötletet: építsünk falakata globális rendszer részei közzé. A tapasztalatokazt mutatják: a kölcsönös egymásra utaltság elérte azt a szintet, hogy a világunkat –a működés veszélyeztetése nélkül – már nem lehet „szétcsatolni”. Ugyanakkor a válságkorszak beköszönte arra kényszeríti az államokat, hogy – tanulva az üzleti szervezetek tapasztalatából – a kirobbanó krízisek tovább-terjedésétbeépítettütközőkkel és biztonsági tartalékokkallassítsák.

Avilággazdaságban tevékenykedő üzleti szervezetek már egy évtizede ráébredtek, hogy életterük ökoszisztémává vált. Ebben az új helyzetben nem a siker feltétele, hanem pusztán a túlélést is a korábbi logikától elütő viselkedés elsajátítása. A válságkorszak káoszában a kiszámíthatatlanság az alapértelmezett helyzet. Ezért a stabilitást olyan tényezők biztosítják, amelyeketa múlt „normális” korszakában hatékonyságot csökkentőknek tekintettek. (Reeves, M. etal. 2016. The biology of corporatesurvival. HBR.) A szerzők meghökkentő javaslatai: őrizd meg a sokféleséget, tartsd meg a modularitást és az ismétlődéseket, készülj a meglepetésre, de csökkentsd a bizonytalanságot, létesíts visszacsatolásokat, hozz létre adaptációs mechanizmusokat, erősítsd a bizalmat és ösztönözd a viszonosságot. És mindenek felett: ne merev rendszert építs, hanem rugalmas és adaptálódni képes szervezetet, amely kész kísérletezni, és tanul a kudarcokból.

A társadalmak most ébredtek rá,ugyanilyen veszélyekkel szembesülnek. A válság kezelésével küszködve fel kell készülniük a jövőben hirtelen előbukkanó válsághelyzetekre. Mindenekelőtt, képessé kell váljanak minimálisra csökkenteni a gazdasági és társadalmi kapcsolatok szétszakadásából fakadó problémákat. Ezért biztonsági tartalékokat kell képezni, lassítókat kell beépíteni a rendszerbe, meg kell őrizni a lokális adaptivitást. Másrészt, legalább ilyen fontos befektetni – éppen, mint az üzleti stratégia javasolja – a bizalom és együttműködési készség megtartásába. Ebben a tekintetben azonban – mint az eddig lezajlott események ismutatják – számottevően eltérően reagálnak a demokratikus intézmények vezérelte,illetve a populista mozgalmak által irányított társadalmak.

A demokratikus társadalmak alapvetően a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett magasszintű bizalmára támaszkodnak, és a természetesnek veszik együttműködésüketés szolidaritásukat. Nyílt és racionális kommunikációval fordulnak a társadalomhoz – lásd: A. Merkel TV interjúja – tényszerű információt nyújtva, segítséget ajánlva és a polgárok kölcsönös segítését támogatva. A racionális autokráciák ugyan erősen korlátozzák az információkat, de a döntéseket valós tényekre alapozzák, így az erőforrásokat, a válságot hatékonyan csökkentő helyekre csoportosítják. Apopulisták viszont a fenyegetettség és a félelem légkörét megteremtve akarják kikényszeríteni az állampolgárok engedelmességet. Ebből a szempontból a Budapest utcáin és az közüzemek egy részénél megjelenő katonaság, kevésbé a megalapozott szakszerűséget üzeni, mint inkább az erő demonstrációját és a hatalom jelenlétét kívánja jelezni. Apopulisták hajlamosak eltagadni a tényeket, rövidtávú érdekeik szerint értelmezni a folyamatokat és ezzelképtelenné teszi a társadalmat, hogy tanuljanak saját hibáikból. A koronavírus járvány egyik mellékes, de fontos tapasztalata: a politikusok elhallgatásai és hazugságai, ugyanúgy fertőznek, terjednek, mutálódnak, mint a vírusok, és még a vírusoknál is nagyobb fenyegetést jelenthetnek a társadalmakra. A globális ökoszisztéma válságának idején apopulizmus felelőtlensége és ostobasága megsokszorozza a„természetes balesetekből” fakadó veszélyhelyzeteket. 

Aglobális koronavírus járvány bebizonyította: ilyen helyzetekben a túlélést csak a megszokottól elütő viselkedésteszi lehetővé. A legfontosabb szabályt, P. Ashdown – az angol liberálisok egykori vezetője –így fogalmazta meg: globális világunkban csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz. Miközben az elmúlt időben nőtt a „tegyük magunkat az első helyre” stratégia csábítása, a kutatások egyértelműen igazolták: globális válság idején, ha az államok egyéni megoldásokat keresnek a közös problémára, az szükségszerűen a „közlegelő tragédiájához” vezet. (Gross, J. et.al. 2019. Individualsolutionstosharedproblemscreate a modern tragedy of thecommons.)A másik fontos szabály: a kirobbanó válság szorításában beavatkozásra kényszerülő kormányoknak a fokozott elővigyázatosság (precautionaryprinciple) szabályát kellkövetniük. Ám a „mindenekelőtt ne árts”elv alkalmazására a politikusok láthatóan kevésbé felkészültek, mint az orvosok.Pedig a rendszerválság állapotában – egy súlyos betegséghez hasonlóan –fokozott a veszélye, hogy visszafordíthatatlan károkat idézünk elő.

Ez már az Apokalipszis? – tettem fel a címben a kérdést. Úgy vélem, a koronavírus járvány inkább egy stressz-teszt globális világunk számára. A stressz-teszt egy beteg, egyrepülővagy egy bank rendkívüli megpróbáltatásokra adott válaszadó képességét vizsgálja. A válságkorszakelőttünk álló évtizedekben, a világ stressz teszteksorozatát lesz kénytelen elviselni. Az emberiség, rendelkezésére álló eszközeivel meg tud birkózni ezekkel, de ez alapvetően azon múlik, hajlandók lesznek-e a társadalmak a súlyos megpróbáltatást jelentő stressz-tesztekből tanulni. Ehhez viszont nem merev társadalomra és a parancsnak engedelmeskedő alattvalókra, hanem rugalmas intézményekre, a bizalom magas szintjére, és alkalmazkodni képes polgárokra lenne szüksége. Magyarországon azonban akormány azzal van elfoglalva, hogy rendkívüli és korlátlan időre szóló jogokkal ruházza fel magát. A koronavírus járványt a hatalom a félelemkeltésre, az erő felmutatásra és saját helyzetének a bebetonozására akarja felhasználni. Holott minden amellett szól: a válságok során inkább a nyitottság, a bölcsességés belátás segít. A megoldást nem a hatalom mindenhatósága, hanem a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett bizalma jelenti.


Posted

in

by

Tags:

Comments

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *