1993-ban – a Külkereskedelmi Főiskola oktatójaként – néhány hetet eltöltöttem a Hull-i Humberside University-n. Egy reggel az Egyetem felé ballagva utam a baptista templom mellett vezetett el, amely előtt egy táblán ott olvashattam a heti intést: „Kemény munkával felküzdheted magad a létra legtetejére, de meglehet, csak akkor döbbensz rá, a létra rossz falnak volt támasztva”. Nyilván véletlen volt, hogy aznap az előadáson éppen a Maslow motivációs elmélete került terítékre. Az előadó felvázolta a 20. század történetét, ahogyan a modern világ polgárai felfelé lépkednek az egyre kifinomultabb ösztönzők – általa Maslow lépcsőknek nevezett – „létráján”. A legalsó lépcsőről – a fiziológiai szükségletek szintjéről – először a biztonság, innen a társas kapcsolatok szükségletének lépcsőfokára léphettek, ahonnan sokan tovább emelkedhettek az elismerés szükségletének magasabban levő lépcsőfokára. Aki pedig idáig eljutott, onnan akár a létra legtetejére – az önmegvalósítás szükségletének lépcsőjére – is felléphetett.
A modern társadalmakban a Maslow létra a felemelkedés mércéje lett. Az egymást követő generációk mind nagyobb része lépkedhetett egyre feljebb a szükségletek hierarchiájának lépcsőin. A 20. század közepétől azután a baby-boom generáció tagjainak nagy része felérkezett az elismerés szintjére. Ezzel párhuzamosan azonban egy másik érdekes trend is kibontakozott. A 20. század elején a szabványos alkatrészekből, szabványos technológiával, szabványos munkafolyamatban, egy szabványos világ született. De nemcsak környezetünk tárgyai lettek szabványosak, életmódunk, sőt az emberi viszonyaink is, a házasságtól a baráti kapcsolatokig. A 20. század közepén azután az egyetlen lehetségesből változatok egyre szélesedő sorozata bomlott ki. Amikor az embereket arról faggatták, mit tekintenek „legjobbnak”, általában többféle „legjobb” mellett tették le a voksot. (Lásd: M. Gladwell: Spagetti szósz. TED prezentáció) A sok legjobb kávé, nadrág, autó, TV műsor, frizura vagy lakóház közül válogatva mindenki úgy érezhette: a dolog vagy az élmény, amit kapott, éppen az ő vágyaira lett igazítva. Vagyis, a választék bővülése önmagában boldoggá tette a fogyasztót.
A tárgyi világ változatossága fokozatosan teret nyert az emberi kapcsolatokban is. Sokféle lett a házasság és a barátság, az életpályák és a közösségek is. És a lehetőség, hogy megválaszthatod, kivel, hogyan és milyen feltételekkel akarsz együtt élni – éppen, mint a válogatás lehetősége a tárgyak világában – boldogabbá tette az embereket. A dolgok és a kapcsolatok választékának szélesedése önmagát erősítő folyamattá vált. Egyre több stílus, típus, méret, forma, íz, mind több TV program, hobbi csoport, sport-lehetőség, politikai mozgalom, vallási közösség és házassági forma bukkant fel a hétköznapokban. Ám, miközben az emberek boldogan válogattak – lecserélték a régit és próbálkoztak újabbakkal – a választék észrevétlenül áttekinthetetlenné vált. (Lásd: B. Schwartz: Paradox of choice. TED prezentáció). Ez azonban ellentmondásos helyzetet idézett elő.
Az emberek növekvő része érezhette úgy: komfort zónában éli életét. Úgy tűnt, szinte bármihez, ami eszébe jut, rögtön hozzájuthat – már ha van pénze. Életelve lett: dobd el, amit meguntál, és válassz helyette újat. A választék folytonos bővülése persze azzal járt, hogy aki rá akarta venni a polgárt valamire – a házasságtól, a vásárláson keresztül, a választásokig – annak a csábítás minden trükkjét be kellett vetnie. És mégis, a végtelen választék és a minden érzékét kényeztető rábeszélés ellenére, a döntést egyre gyakrabban követte megbánás. A választék áttekinthetetlensége egyre inkább elbizonytalanított. Emiatt a komfort zónában fokozatosan elvált egymástól az anyagi szükségletek kielégítettségével mérhető jólét (welfare) és a harmonikus életkörülmények boldogságára utaló jóllét (well-being). Miközben tehát a korlátokat nem ismerő fogyasztás „beteggé” tette a földet, az egyének mégsem nem lettek boldogabbak. (Thomas, A. 2014. Why are materialists less happy.) Ráadásul előbukkant a sokkarú rabló problémája.
Az élet – a társkereséstől, a lakás berendezésén keresztül, a szabadidő eltöltéséig – tele van örömeket és izgalmakat ígérő lehetőségekkel. Nem az a nehéz, hogy rábukkanjunk valami egészen különlegesre, hanem az, hogy a számtalan lehetőség közül kiválasszuk azt, ami a leginkább megfelel pillanatonként változó ízlésünknek és véleményünknek. Eközben azonban beleütközünk egy szinte megoldhatatlan problémába: hogyan osszuk fel korlátos időnket, szűk költségkeretünket és behatárolt figyelmünket a végtelen lehetőségek között. Ezt a helyzetet nevezi a matematika a sokkarú rabló problémájának. A fogalom a Las Vegas-i játékkaszinók félkarú rablóknak nevezett játékautomatáira utal. Ezek a játékautomaták izgalommal és nyereséggel kecsegtető időtöltést kínálnak, persze, ha a játékért hajlandó vagy újra és újra fizetni. A 20. század végének világa a Las Vegas kaszinók, „félkarú” játékgépekkel teli, – vagyis „sokkarú” rablóvá vált – termeire emlékeztet.
Környezetünk zsúfolva izgalmakat kínáló, gyönyöröket ígérő és nyereséggel kecsegtető, ugyanakkor időnket lefoglaló, pénzünket elnyelő, energiánkat kiszívó „élmény-generátorokkal”. Az ellenállhatatlan csábítások özönében kell folytonosan döntenünk, hogyan osszuk fel korlátozott forrásainkat. Jó volna bizonyosodni, érdemes-e egyáltalán játszani ezzel vagy azzal a félkarúval, ám a „tesztelés” is viszi a pénzt és időt, amit akár egy másikkal tölthetnénk. Az életben ugyanezzel vesződünk: lehorgonyozva partnerünk mellett, megvásárolva egy lakást, kiválasztva egy utazási célt, csatlakozva egy baráti társasághoz, egyben elszalasztunk egy sor másikat. A matematika képes egzakt módon, bár számszerűsített kockázatokkal megoldani ezt a problémát. Ehhez azonban arra van szükség, hogy eligazodjunk a Makrov-láncok és a káosz elmélet útvesztőjében. Én – megvallom őszintén – eltévedtem, de szerencsére, ráakadtam a megoldásra: akkor járhatunk a legjobban, ha J. Bezos – a világ egyik leggazdagabb emberének – tanácsát követjük.
J. Bezos életének meghatározó fordulópontja volt, amikor megfogalmazódott benne: on-line könyves boltot nyit. A gondolat akkor már „benne volt a levegőben”, így számítani lehetett arra, valaki előbb-utóbb megvalósítja. Bezos mégis tétovázott: belevágjon-e? A vállalatnál, ahol dolgozott, megbecsülték, főnöke komoly karrierrel kecsegtette. Minek letérni hát a biztos karrier pályájáról és bajlódni egy kockázatokat rejtő vállalkozással? Ám ekkor eszébe jutott Mark Twain – még az iskolában olvasott – biztatása: „Húsz év múlva jobban fog idegesíteni, hogy valamit nem tettél meg, mint az, hogy megtetted, de nem sikerült. Úgyhogy oldozd el a kötelet, hagyd el a csendes kikötőt, engedd, hogy a szél belekapjon a vitorládba és tovarepítsen”.
Bezos tehát azt kérdezte magától: vajon, 80 évesen azért teszek majd magamnak szemrehányást, mert belevágtam és esetleg nem sikerült, vagy azért, mert a biztosnak látszó karriert választva, nem mertem belevágni? És ráébredt: inkább azt fogja megbánni, hogy kimaradt a „forradalomból”, mint azt, hogy megpróbálta, de nem sikerült. Vagyis, szokatlan módon, a megbánás-minimalizálás (regret minimalization) szemszögéből szemlélte lehetőségeit. Példája – első pillantásra – egyedi és sokak számára nem feltétlenül követhető. S valóban, a 20. század sokféle, az övétől eltérő élettapasztalatot kínált fel az egymást követő generációknak. A nagyszülőket – a hallgatag generációt – még arra intették: maradj a fenekeden. A szülőket – a baby boom generációt – a realitásokra figyelmeztették. Még az X és Y generáción is inkább a megfontolást kérték számon. Ám az ezredforduló környékén született Z generáció előtt – úgy tűnik – inkább a kísérletezés nyit nagyobb teret.
Az azonban, hogy melyik tanácsot célszerű megfogadni, alapvetően attól függ: milyen világot hoz elénk a 21. század. A Maslow lépcsők tetejére érve már az önmegvalósítás világára lehet rálátni. Ám ennek a világnak lesz egy – még nem kellően tudatosított – jellegzetessége: az átlagos életkor további növekedése. Az ember halálozási görbéje sokáig hasonlított az állatvilágéhoz: nagy volt a születést követően, majd – mint a legtöbb élőlényt – folyamatosan „tizedelte” őt a környezete. Viszonylag kevesen érték meg az élet biológiai határát. (Colchero, F. 2016. The emergence of longevous populations.) A modern társadalmakban azonban lecsökkent a csecsemőhalandóság és fokozatosan enyhült a balesetek és a betegségek szelekciós hatása is, így a halál egyre később következik be. Bár 1900-ban az átlagéletkor alig érte el a 50 évet, ám, aki ezt megélte, az még egy évtizedre számíthatott. Aki azonban 1950 körül született, az már legalább 78-84 éves életkort remélhet. Az 1995 és 2015 között született Z generáció tagjai viszont – ha egészséges életmódot folytatnak – a nők 61%-os valószínűséggel megélik a 90 évet és 22%-os valószínűséggel a 100-at, és a férfiak megfelelő adatai – 50% és 14% – is csak kicsit rosszabbak.
Vagyis, a 21. század elején születettek többsége még élni fog 2090-ben! Ez azt jelenti: életük vége felé, legalább másfél évtizedig – de ha szerencsések, vagy „szerencsétlenek” (?) akár többet is – egy gondolat bántja őket: miért nem vágtak bele életünk nagy lehetőségébe, amely különböző formában többször is felbukkant. Ez a hosszú életet lezáró végső másfél évtizednyi időszak fogja alapvetően befolyásolni, miként ítélik meg saját életüket. Ekkorra érdektelenné válnak a komfort zónában eltöltött évtizedek során kihagyott élmények, viszont meghatározóvá emelkednek az elmulasztott esélyek. Sorsunkat ugyanis – mintha az embert két ÉN, az emlékező ÉN és a tapasztaló ÉN alkotná – két eltérő szemszögből szemléljük. (Kahneman, D. Gyors és lassú gondolkodás. hvg) Az emlékező ÉN az életpálya „csúcsélménye” alapján ítél, míg a tapasztaló ÉN folytonosan „lekönyveli” a jó és a rossz élményeket, majd az élmények összegzése alapján „kiszámítja” az élet végső értékét.
A modellt szemléletessé tevő kísérletben a résztvevőknek egy elképzelt hölgy – Jen – párhuzamos életpályáját kellett értékelni. Az egyik esetben Jen felhőtlen boldogságban töltötte életét – sok élvezetes kapcsolata és érdekes munkája volt – ám vagy 30 évesen, vagy 60 éves korában, egy autóbalesetben gyorsan és fájdalommentesen meghalt. A kiegészítő történetben Jen még 5 évet élt, de életminősége a korábbinál alacsonyabb volt. A válaszokból meghökkentő kép volt kiolvasható: az élet hosszúsága – a 30 helyett a 60 megélt év – nem növelte meg Jen életének az „értékét”. Viszont a befejező alacsonyabb életminőségű plusz 5 év, kifejezetten lerontotta azt. (Diener, E. 2001. End effects of rated life quality: The James Dean effect). Az emlékező ÉN képes felidézni a múlt – hol dicső, hol szerencsétlen – pillanatait, amelyek még évtizedek múlva is boldoggá vagy éppen szomorúvá tesznek. A tapasztaló ÉN viszont átéli a pillanat kínálta érzéseket: egy szerelem beteljesülésének, egy utazás élményeinek örömét, vagy ellenkezőleg, egy foghúzás, fájdalmát. Amikor életünk sztoriját értékeljük, mindkét ÉN befolyásolja véleményünket, de – különösen, a meghosszabbodó vég felé megszaporodó kellemetlen élmények miatt – meghatározó lesz a csúcsérték-szabály: az életmű tükrében elkerülhető a folyamatos megbánás.
A 20. század végének fogyasztói társadalma hozzászoktatta az embereket, hogy a boldogság-javak között válogatva próbálják maximalizálni a tapasztaló ÉN élményeit. Ám a „nagy utazás” során egyszer csak feltűnik a „végállomás”: az elkerülhetetlen hanyatlás. És ez rádöbbenti az embereket a kérdésre: mit hagytam ki? Ez a kínzó probléma szülte a bakancslisták divatját: kiválasztani a számtalan élményt és gyönyört generáló „félkarú rablók” közül azokat, amiket még érdemes és lehetséges volna átélni. Ám, a Z generáció – szüleitől és nagyszüleitől – eltérő módon szembesül az élet utolsó szakaszával. Ők valószínűleg még élni fog 2085-ben, sőt számottevő részük akár 2090-ben is. Életük végén, emlékező ÉN-jük – elődjeiktől eltérően – akár 15 évig is állandóan az elmulasztott nagy önmegvalósító projektjükre emlékezteti majd őket. Vagyis, nem a kihagyott élmények miatt, inkább a – Bezost is foglalkoztató – elmulasztott esélyek miatt bánkódnak.
Egészen az X és Y generációkig a jövőt mindenki a jelenből kiindulva gondolta végig és tervezte meg. A Z generáció azonban inkább a 21. század végéről visszapillantva, egy a korábbiaktól alapvetően eltérő világot szemlélve keresi a helyét. 2100-ra a föld több milliárd lakója (!) felérhet majd az önmegvalósítás szintjére. Itt az élet végső szubjektív értékét az határozza meg: volt-e olyan önmegvalósító projekt, amit végrehajtottak, vagy ellenkezőleg, amit elszalasztottak. Aki életének utolsó évtizedeiben döbben rá, elszórta idejét, elvesztegette lehetőségeit, és emiatt elszalasztotta valódi esélyét, annak – szinte függetlenül attól mennyi gyönyörben és sikerben volt része – halálig a megbánás lesz állandó társa. A Z generáció legjobb, ha Mark Twain tanácsára hallgat: „…oldozd el a kötelet, hagyd el a csendes kikötőt, engedd, hogy a szél belekapjon a vitorládba és tovarepítsen”.
Leave a Reply