A happy end? Kösz, ennyi elég volt!

“Ez már nem volt élet a számára. Az utolsó időkben képtelen volt kifejezni magát” – panaszolta felesége, Sean Connery életének végső szakaszáról. Pedig a demenciában szenvedő, nemrég – 90 éves korában – elhunyt világhírű színész a híradások szerint paradicsomi környezetben töltötte utolsó éveit. „Az én koromban az ember reggel felkel, megeszi a reggelijét, és ott ül ebédig. Aztán ebédel és ül tovább. Ez mire való?” – panaszolta David Goodall, a 104 éves ausztrál kutató, akit – mert hazájában ezt még a törvény tiltja – saját kérésére egy bázeli klinikán orvosok segítettek halálba. Kan Harrison – Bryan Clark, „Mégis, kinek az élete?” művének sikeres szobrászművész hőse – egy autóbalesetet követően véglegesen lebénult. Ebben a helyzetében fogalmazta meg önmaga számára: „Nem kívánok olyan életet, amely annyi erőfeszítésért oly keveset ad cserébe. Meg akarok halni, mégpedig csöndesen, és annyi méltósággal, amennyire csak képes vagyok”.

Az emberi lét végső szakaszára jellemző élethelyzet nem volt ismeretlen a múltban sem. Shakespeare így jellemzi a befejezést: „A végső jelenet, Mely e fura s gazdag mesét lezárja, Megint gyermekség, teljes feledés, Se fog, se szem, se íny, tönkremenés!” (Ahogy tetszik). Ám, míg sokáig csak kevesen jutottak el az öregség szakaszáig, napjainkra a helyzet alapvetően megváltozott. A 80 éven felüliek aránya a modern társadalmakban 15% fölé emelkedett, és számuk feltartóztathatatlanul nő, miközben egyre jelentősebb részük küzd a testi és a szellemi leépülés rémével. (Ageing Europe: Looking at the Lives of Older Peoples in the EU 2020.) És a helyzet „fokozódik”! Az egyik oldalon, csökken a születésszám, és emiatt a fiatalok aránya, aki a gazdaságot mozgatják és az időseket segítik. A másik oldalon, tovább nő a várható élettartam, és ezzel azok száma, akik támogatásra és gondozásra szorulnak. Az ellátásra szorulók arányának növekedése összekapcsolódva életminőségük tartós és jelentős romlásával a társadalmakat általában, és az egyes embert pedig konkrétan, szinte megoldhatatlan feladat elé állítja.

A történelemben sokáig a hétköznapok is tele voltak veszélyekkel és fájdalommal. Akár már a következő pillanatban bekövetkezhetett valami végzetes. „Olyan időket élünk – jellemezte az író a kor „normalitását” – aki ekkoriban huszonhárom esztendős korában nem halt meg, huszonnégy éves fővel nem fulladt a vízbe, és akit huszonöt éves korában nem öltek meg, az adjon hálát az Istennek a csodáért”. (V. Brjuszov: Tüzes angyal). Az élet borzalmai és kegyetlenségei után a halál szinte megváltást jelentett. Az emberek ebbe, mint az élet természetes rendjébe beletörődtek, a fájdalmat kerülni, az örömöket pedig keresni igyekeztek. Ezt az az ösztönszerű „életstratégiát” fogalmazta általános törvénnyé a 18. század tudósa, J. Benthem, aki a következő – híressé vált – mondattal indította művét: ”A természet az emberi nemet két szuverén úr – a fájdalom (pain) és az élvezet (pleasure) kormányzata alá helyezte. Egyedül az ő dolguk kijelölni, mit kell tennünk, csakúgy, mint meghatározni, hogy mit fogunk tenni.” (Benthem, J. 1789. An Introduction to the Principles of Morals and Legislation.).

Az élet azután fokozatosan elviselhetőbb lett, bár még a múlt század első harmadában is fájdalommal volt tele. Jól érzékeltette ezt B. Russel – a múlt század jelentős gondolkodójának – megjegyzése: „Amikor a fogorvos fúrója felzúg, a „legelvetemültebb” ateista is Istenéhez fohászkodik”. A 20. század második felében azonban a fájdalom és a szenvedés egyre többek számára vált enyhíthetővé. Az élet mind nagyobb részét tölthettük a komfort zónában, amelynek alapélménye: nincs didergés és forróság, nincs szomjúság és éhség, nincs zaj és bűz és persze fájdalom sincs. Az emberek kezdték életüket a kényelem tárgyai és az emberi kapcsolatok által előidézett öröm-többlettel „mérni” és ennek számbavétele alapján megítélni. Sőt, a körülmények és feltételek kiszámíthatóbbá válásával ezt a „fájdalom/öröm könyvelést” egyre hosszabb időtávra terjesztettük ki.  

Fokozatosan az az érzés vált uralkodóvá, hogy egész életüket – a születésünktől egészen halálunkig – a közben megtapasztalt örömök és fájdalmak „összértéke” alapján ítélhetjük meg. A tudomány pedig lelkesen a nyomába eredt ennek az „élmény-könyvelésnek”. Először arra a különös, de praktikus kérdésre kereste a választ: mennyi fájdalmat és minden hosszan képes elviselni az ember, illetve, ha megtehetné, miként választana a különböző intenzitású és lefolyású fájdalmak között. Az első kísérlet alanyai – a régebben nagyon fájdalmas – kolonoszkópiás vizsgálaton átesők voltak. Miközben a beavatkozás zajlott, a szegény pacienseknek még azt a feladatot is el kellett végezni, hogy 60 másodpercenként, egy 0-10-es skálán feljegyezzék, milyen mértékű fájdalmat éreznek. A vizsgálat végén azután, visszatekintve az átélt „élményekre” még összefoglalóan is véleményt kellett mondaniuk, miként értékelik az átélt összes fájdalmat. (Redelmeir, D.  Kahneman, D. 1996. Patients’ Memories of Painfull Medical Treatments).

A kísérletek – és azután a továbbiak is – az előzetes várakozásokkal ellentétes eredményt hoztak. Eszerint, amikor egy múltbeli, fájdalommal, vagy örömökkel kísért eseménysort – egy betegséget vagy a nyaralást – értékelünk, azt alapvetően két szempont szerint tesszük. Az első: az eseménysorról szerzett összbenyomásukat a „csúcsérték” és a „befejező érték” együtt alakítja ki. Leegyszerűsítve: ha tudni akarod, hogyan értékeled az élmény egészét, vedd a legfájdalmasabb pillanat értékét, majd a befejezés pillanatának érzését, és az átélt „élményfolyamról” a véleményedet a kettő „átlaga” határozza meg. A kísérletekben felbukkanó másik – a józan észnek ellentmondó – szempont: a végső értékelést nem alapvetően befolyásolja, hogy mennyi ideig tartott az eseménysor. Kahnemen így foglalta röviden össze, hogy miként tekintünk egész életünkre. ”A teljes emberi életek intuitív értékelésében is a csúcsértékek és a végső értékek számítanak, az időtartam viszont nem.”. (Kahneman, D. Gyors és lassú gondolkodás. 2013. HVG.).

A Nobel díjas kutató megállapítása összhangban van az emberek ismert „happy end” vágyával. Ha választhatnak, szinte mindig a történések olyan „menetrendjét” preferálják – pl. a jó falatokat a végére hagyva – amikor előbb a rossz, és a végén a jó következik be, összevetve a fordítottjával. Gondoljunk a mesék szokásos befejezésére: „És boldogan élet, míg meg nem haltak”, vagy történetek elvárt „happy endjére”. Ösztönszerűen vonzódunk a „Minden jó, ha jó a vége” történet-vezetéshez. A kutatók magyarázata: ezt az „happy end” várakozást az élménysor „összértékét” alapvetően befolyásoló „végélmény” alakítja ki. Így értékeljük a fogorvosi beavatkozást vagy az aerobik órát, de így emlékezünk egy barátság vagy egy házasság végső szubjektív „összértékére”. Kahneman ezt azzal magyarázza, hogy személyiségünket két, – egymástól, részben független – ÉN alkotja: az emlékező Én, amely a „csúcsélményekre” – akár öröm, akár fájdalom – érzékeny, valamint a tapasztaló ÉN, amely az adott pillanat érzésére koncentrál.

Úgy tűnik tehát, hogy egész életünket – a bennünket érő kellemes és kellemetlen élmények sorát – folyamatosan, mindkét ÉN-ünk értékeli. S bár sorsunkat, a modern világunk komfort-zónájában is megnehezítik kellemetlen, sőt fájdalmas pillanatok, de szerencsére többségben vannak kellemes és örömteli események. Annak eldöntésére, hogy e két ÉN párbeszédéből végül is milyen vélemény alakul az élet egészéről, a kutatók egy érdekes – igaz, csak hipotetikus kérdést elemző – kísérlet végeztek el. (Diener, E. et al. 2001. End Effects of Rated life Quality: The James Dean Effect). A vizsgálat résztvevőknek egy elképzelt személy – Jen – alternatív élettörténeteit kellett összehasonlítani. Az elsőben Jen felhőtlen boldogságban élt, kellemes kapcsolatai és sok sikere volt, amikor váratlanul, vagy 30 éves korában, vagy 60 éves korában, fájdalom nélkül meghalt egy autóbalesetben. A másik élettörténetében még élt 5 évet – vagyis 35, illetve 65 éves koráig – de ebben életszakaszban már fájdalmakkal és gondokkal küszködött.

A résztvevőknek arra kellett válaszolni: (1) mennyire volt irigylésre méltó az élete, (2) mennyi boldogságot, illetve boldogtalanságot élt át élete során? Az eredmények azt mutatták, hogy a hosszabb élet – 30 helyett a 60 év – nem jelentett nagyobb boldogságot! Ugyanakkor az élet végső értékelését alapvetően lerontotta a csalódást keltő utolsó öt év! Erre a hatásra utalt a publikáció címében hivatkozott „J. Dean hatás”. A híres – életében sikeres és irigyelt – amerikai színész 24 éves korában autóbalesetben elhunyt. Az emberek véleménye szerint így boldogabb volt, mintha élt volna még 30 évet, de utolsó éveit beárnyékolta volna a betegség és a kudarc. A kísérletek alapján tehát nem kérdéses: ha valaki életének a csúcsán, sikereinek teljében hal meg – még ha rövidebb ideig él is! – összességében boldogabb, mintha növekvő problémákkal küszködve, lassú leépülésben további évtizedeket töltött volna el.

Ha tehát valakinek nagyobb boldogságot akarunk, annak ne hosszabb életet kívánjunk, hanem azt, hogy a befejezés ne nagyon romló végértékű legyen. Szemléljük mindezt gyermekeink és unokáink – a Z generáció – szemszögéből. A demográfiai kutatások szerint a 21. században születettek legalább 25 % megéli a 100 évet, és 40 % a 90 évet. 2100 táján ez többszáz millió (!) 100 évest jelenthet. Általános állapotuk valószínű kielégítőbb lesz, mint szüleiké, mégis többségük ezt úgy éli meg: viszonylag hosszú – akár 15-20 éves – hanyatlás zárja le életüket, és ez nyomja rá a bélyegét az egészre. Ez pedig azt jelenti, többségükben – bár nem feltétlenül mindenkiben – vetődik fel a kérdés: ha előre látható az élet minőségének visszafordíthatatlanul csökkenése, meddig érdemes ragaszkodni hozzá? A problémát csak élezi a „happy end” vágy: minél tovább élsz csökkenő életminőséggel, annál alacsonyabbra értékeled egész életedet. Vagyis, nem kell depressziósnak lenni ahhoz, hogy valakiben kialakuljon a „kösz, ennyi elég volt” életérzése.

Ám a föld országainak többségében ez a szándék ma még nem váltható tettekké. Ez azt jelenti, hogy mind többen élik meg hozzátartozóik elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan leépülését. A gondozás költséges, időigényes és idegőrlő, de folyamatosan szembesülni egy nekünk kedves ember hanyatlásával, még nehezebb. Közben egyre nyugtalanítóbb: ez lesz az én sorsom is? Humánusnak tekinthető-e egy társadalom, amely tagjait – akik sokat tettek a közösségért, önzetlenül segítve másokat – ilyen kegyetlen kínzásnak veti alá? Azt gondolom, hogy idővel egyre több társadalom belátja ezt és megadja a lehetőséget polgárainak, hogy – aki azt karaja – megválaszthassa halálát. Ezt nyilván szabályozni kell, de – mint az abortusz esetén – a lehetőség nyitva hagyása jobb megoldás, mint a tiltás.

Ám ebben a kérdésben azonban a vallások véleménye egybehangzó: az élet szentségére hivatkozva tiltják, hogy bárki, eldobja magától azt és azt is, hogy ebben segédkezzenek neki. De tekintsünk erre kicsit más szemszögből. A korábban idézett B. Russelt, barátai – mivel tudták róla, hogy szkeptikus a teremtő létét illetően – arról faggatták: mit fog mondani, ha halála után mégis az Úr színe elé kerül? Azt fogom válaszolni: „Uram, nem adtál elég jelet”. Ennek tükrében tehető fel nekem is a kérdés: mit válaszolnék, ha – várakozásaimmal ellentétben – mégis Szent Péter vagy aki a „bebocsátást” intézi, nekem szegezné a kérdést: miért ítéltem olyan megengedően, figyelmen kívül hagyva az élet szentségét, az eutanáziáról? Íme a válaszom: Én valóban nem hittem az Úr létezésében, de abból indultam ki, ha mégis létezik, akkor bölcs és jóságos. Egy ilyen Istenhez pedig közelebb áll az, hogy megkönnyíti az eltávozni akarók helyzetét, mint az, hogy arra kényszeríti őket, lepusztuljanak a teljes romlásig. Vagyis, úgy véltem: ha Isten létezik, inkább támogatná, mint ellenezné a szabályozott eutanáziát, azok számára, akik – szabad akaratukból – ezt választanák. Az eutanáziát javasolva inkább követem Isten akaratát, mint megszegem azt.


Posted

in

by

Tags:

Comments

Leave a Reply

Your email address will not be published. Required fields are marked *