gyuri bejegyzései

Nem – a baloldali fordulatra!

Nem – a baloldali fordulatra!

Szerte a világon, ma sokan fogalmazzák meg egy baloldali fordulat szükségességét. Ezzel a szándékkal lépnek színre hazánkban egyre újabb mozgalmak, és a hagyományos pártok is ennek szemszögéből igyekeznek újrafogalmazni politikájukat. Bár úgy tűnik, sokan értenek egyet a baloldali fordulat szükségszerűségével, én – baloldaliként is – kételkedően tekintek ezekre a próbálkozásokra. Egyetértek a fordulatra várókkal, magam is azon dolgozom. Ezt azonban nem annyira a baloldal, mint inkább a realitás logikájának kell vezérelnie.

„Vagy így, vagy úgy, de megalkuvás nincsen, mert a langyosat kiköpi az Isten” – hangzik a bibliai mondás, amely pontosan kifejezi a pártok stratégiáját. Kérdés azonban, igaz-e, hogy mindenkinek – Istent beleértve – szükségképpen vagy jobboldalinak, vagy baloldalinak kell lennie. Vajon valóban langyos-e a „közép”? A polarizált társadalmakat a „homok-óra” metafora írja le: a két rész elkülönült, és a közép elkeskenyedett. Társadalmunk a 21. században, a vélemények tekintetében, valóban egy „homok-órához” kezdett hasonlítani. A 2010-es parlamenti választáson azután baloldalt jelképező, addig felül levő rész kiürült, a „homok-óra” felbillent és a jobboldal földcsuszamlásszerű győzelmet aratott. Csábítónak tűnő gondolat, hogy 2014-ben a baloldal ugyanezt a lehetőséget ragadja meg: jól csengő jelszavakkal és hangzatos ígéretekkel visszacsábítsa a szavazókat.

A társadalmakat azonban pontosabban leírja a szociológus (Kolosi Tamás) – különösen hangzó – „terhes babapiskóta” metaforája. A politikát és a gazdaságot ténylegesen a többséget alkotó „közép” vágyai és reményei mozgatják. A baloldal és a jobboldal egyaránt arra építette – sikeres – választási stratégiáját, hogy megszervezte aktív támogatóit saját térfelén, majd „bemozdult” középre, és elhódította azok szavazatát is. De vajon valóban elvetélt-e nálunk a terhes babapiskóta, vagyis eltűnt-e a „közép” és – mint sokan gondolják – csak szélről nyerhető-e meg a választás? A vizsgálatok azt mutatják (lásd: TÁRKI, Értékvizsgálatok 2013), hogy bár társadalmunk túlságosan is polarizálódott, de a „közép” nézetei kevésbé szélsőségesek, mint bármelyik oldalé. A helyzet azonban még ennél is bonyolultabb.

A politika minden résztvevője azt állítja: tudja mi a probléma, és van válasza ezekre. Ezen azt érti: rendelkezik hatékony recepttel, miként oldaná meg a problémákat. Ami a Fidesz válaszait illeti, ezzel nap, mint nap szembesülünk, de fogadjuk el, a demokratikus ellenzéknek (az MSZP-nek, a DK-nak, az Együtt 2014-nek, az LMP-nek), és épp így, a szerveződő pártoknak és mozgalmaknak – liberálisoknak és konzervatívoknak – van elképzelése arról, miként lehetne a nemzet problémáit megoldani. Ám a koncepciók „piacterén” nem a kínálat szegényessége, hanem a „receptek” minősége jelenti a gondot. Éppenséggel szinte áttekinthetetlen a baloldali és a jobboldali, a konzervatív, és a szocialista, a liberális, és a „zöld” válaszok választéka, miközben abból, hogy van válaszod, még nem következik, hogy kezedben a megoldás!

Nincs ugyanis, sem jobb-, sem baloldali megoldás! Mint ahogyan nem létezik konzervatív, szocialista és liberális, vagy „zöld” megoldás sem. Így természetszerűleg nincs sem Fidesz, sem MSZP, sem DK, sem LMP, megoldás. A megoldás mindig – de jelen helyzetünkben különösen – praktikus és pragmatikus: sokféle, egymással is vitatkozó értékre és érdekre alapoz, illetve szükségszerűen a realitásokra tekintő kompromisszumra épít. Pontosan olyan, mint amit a „közép” képes megérteni és hajlandó támogatni. A probléma abból fakad, hogy a politikusok felismerték: az emberek a legkönnyebben ígéretekkel győzhetők meg, értékekre hivatkozva mozgósíthatók, és az ellenfelek lejáratása útján tarthatók meg a táborban. Ezért, ahogyan a választás küzdelem „élet-halál” harccá kezd válni, a választók megnyeréséért folyó háborúban a jobboldal tétovázás nélkül, a baloldal ugyan vonakodva és bizonytalanul, de egyaránt készen áll bevetni a politika „ABC” fegyvereit: az ígérgetést, a morálra való hivatkozást, és az ellenfél diabolizálását.

Az ígérgetés – gondoljunk a különböző jellegű „rezsicsökkentésekre” – különösen a médiatúlsúlyra támaszkodva, hihetetlen hatékonynak bizonyult. Tudjuk, a teljesíthetetlen ígéret felfokozott vágyakat kelt, amely fogva tartja a politikust, a végén pedig általános frusztrációt és kiábrándulást szül. Mégis, mindenki a „vegyük el az egyiktől, és adjuk oda a másiknak” politikáját hirdeti. Holott világos elemzések mutatják (lásd: Muraközi László. 2012. A bizalmatlanság hálójában) ha valamiben folytonosság volt az elmúlt 40 évben – a kádári rendszer, majd a rendszerváltás egymást követő kormányai között, rövid megszakításokat, pl. Bokros program, leszámítva – az a választópolgár „lekenyerezését”célul tűző osztogatás! Ezért nem pusztán vélhető, bizonyítható is: valóban elkerülhetetlen a fordulat, de nem az újraelosztás irányában, hanem az újraelosztás logikájában.

Amikor kevésnek tűnik az ígéret, akkor vetik be a pártok a második „csodafegyvert”: a morális értékekre való hivatkozást. A választások felajzott légkörében az érdek-vitákat – legyen-e tandíj, támogassuk-e a munkanélkülit, adjunk-e esélyt a hajléktalannak – egymást kizáró erkölcsi elvek szembenállására egyszerűsítik le. Minden vitázó abból indul ki, egyetlen morálisan igazolható nézőpont van: az, amit ő képvisel. Aki pedig másként látja a világot, az vagy ostoba, vagy gonosz, vagy mindkettő egyszerre. Ha a politikus bármit el akar fogadtatni – hány „kulcsa” legyen az adónak, emeljen-e nyugdíjat, tiltsd vagy engedd az abortuszt – a kérdést alapvetően morálisnak minősíti, és ezzel kiemeli a racionális mérlegelés szférájából. Nem végez hatásvizsgálatot, nem kíváncsi arra, mit mond a tudomány. Hiába mondja a józan-ész: gondold végig a következményeket, hallgasd meg a másikat, majd mérlegelj és köss alkut. A pártok – saját megkérdőjelezhetetlen morális alapállásukból – azt hirdetik: a nemzet, a szabadság, az igazságosság, az egyenlőség, és a becsület – nem eladó! Már a kompromisszumkészség is árulás. Aki egyezkedni kívánna másokkal, azt a párt kiveti magából, annak pusztulnia kell.

A gond „csak” az, hogy ma szinte kizárólag olyan problémákkal nézünk szembe, amelyek nem oldhatók meg egyetlen érdek szemszögéből, nem orvosolható egyetlen morális érték alapján. Mivel az „osztogatósdi” már vagy 40 éve folyik, mivel az intézmények működésébe vetett bizalom alacsony szintű, mivel a politikusok – irányzatra való tekintet nélkül – igyekeznek kibújni az ellenőrzés alól, és átláthatatlanná formálták az államot, végre valóban elkerülhetetlen a fordulat. De ennek nem a „vezérlő” értékekben, a másik elutasításában, hanem a valósággal való szembenézésben és a racionális probléma-kezelésben kell bekövetkeznie.

Csupa olyan feladat vár megoldásra, amelyek mindegyike sokféle megközelítési mód összefogását teszik szükségessé. Nem az igazság, hanem megegyezésen alapuló méltányosság keresése vezet ki a zsákutcából. A különös az, hogy a „sokféleség egysége” már a Nagy Francia Forradalom jelszavaiban – szabadság, egyenlőség, testvériség – érvényre jutott. Ebből eredeztethető a három fő politikai irányzat – a liberalizmus, a szocializmus és a konzervativizmus – egységbe foglalható törekvése. Nem indokolt, hogy ebből bármelyiket is kiemeljük, és a többi fölé helyezzük, vagy ami még rosszabb – a szintén ebben a korban megszülető – jobb-, vagy baloldali megközelítést helyezzük a politika centrumába.

A pénz és a piac: ördög vagy angyal?

A pénz és a piac: ördög vagy angyal?

Az év utolsó napjai a szeretet és az önzetlen ajándékozás, illetve a költekezés és a vásárlás kettőssége jegyében telnek. Az ünnepek ellentmondásosan, de elválaszthatatlanul összekapcsolják az érzelmektől áthatott emberi kapcsolatok és a pénz racionálisan mérlegelő, személytelen – és sokak által szidott – világát. Erről mondta – elítélően – Ferenc pápa karácsonyi beszédében: „nemcsak morálisan hibás, de lerombolja a társadalmat”. A pénz a művészek utálatát is kiváltotta: Shakespeare, athéni Timonja az „emberiség közös rimájának” nevezte, Mefisztó pedig, arról énekelt: „eladó az egész világ”(lásd: youtube: Mefisztó rondója). Nem véletlen hát, hogy a politikusok növekvő része hajlamos bűnbakként tekinteni a piacra és a tulajdonra, mint amelyek csak növelik a bajt és a szerencsétlenségét.

 

A tudomány – szerény eszközeivel – igyekszik hozzájárulni a kérdés tisztázásához. Az elmúlt hónapokban több vizsgálatot is végeztek, amelyek új szemszögből mutatják be a pénz, a piac és a tulajdon intézményét. Az egyikben a kutatók azt a kérdést tették fel: vajon jobbá vagy rosszabbá tette-e a pénz az embereket és a társadalmakat. (G. Camera et. al. PNAS. 2013. Money and thrust among strangers. 14.889-14.893) A kísérletben, különböző méretű – 2, 4, 8, és 32 fős – csoportokat kialakítva, az ösztönszerű segítőkészség alakulását vizsgálták. Arra voltak kíváncsiak, vajon elegendő-e az ember természetes szolidaritás-érzése a közösségek fennmaradásához. Az eredmények – legalább is a szkeptikus kutatókat – nem lepték meg. A csoport méretének növekedésével lecsökkent annak valószínűsége, hogy akinek segítettem, azzal még egyszer találkozom, és ő majd viszonozza a segítséget. Emiatt a természetes (ösztönszerű) segítőkészség fokozatosan elhalt. Az együttműködést „megolajozó” bizalom hiányában viszont elterjednek a „potyautasok” és a közösség szétesik.

 

Ekkor a kutatók megengedték, hogy a résztvevők egy – egyébként értéktelen – zseton átadásával kicserélhetővé – „eladhatóvá” – tegyék a segítséget. Aki segítséget kapott, az egy zseton átadásával „visszaigazolhatta” a támogatást, aki pedig a segítséget nyújtotta, az egy zsetont kapott cserében. Bár a kísérlet tervezői ezt nem hangsúlyozták, a résztvevők hamar rájöttek: a zsetonok kicserélhetők, és ezért velük kereskedni lehet. Aki később segítséget akart kérni, az a korábban megszerzett zsetonért cserébe szerezhette azt meg. A nagy közösségben a kölcsönös segítőkészség kizárólag egy ilyen zseton-gazdaságban – amelyben a segítség „eladható” és „megvásárolható” – maradhatott fenn. A kísérlet tehát bizonyította: kizárólag a pénz (illetve a piac és a kereskedelem) teszi lehetővé emberek nagyobb csoportjainak együttélését. Ugyanakkor a pénz ellenmondásos hatását vált ki: intézményének elterjedése arra vezet, hogy a természetes segítőkészség helyébe lép, és „kiszorítja” azt. Az emberek, ha „rákaptak” a pénzre – bizonyította a kísérlet – csak ellenszolgáltatásért hajlandók segíteni!

 

A pénz tehát miközben lehetővé tette a nagy közösség fennmaradását, annak a működését személytelen és önző szempontok szerint mérlegelő viselkedésre alapozta. Erre utalt egy másik vizsgálat: a modern társadalmakban a jótékonykodók túlnyomó része – ösztönszerűen – „érdemre” utaló jelek után kutat. Vagyis, hajlandó megnyitni pénztárcáját olyanoknak, akikről úgy gondolja „megérdemli” – ad valamit cserébe (pl. zenél), vagy szemmel láthatóan rászorult – és nem ad olyanoknak, akikről úgy véli, maguk is megoldhatnák problémájukat.

 

A tulajdon intézménye éppen ilyen ellenmondásos hatást fejt ki. A PNAS egy másik cikke a neolit forradalom eredetét vizsgálta: vajon a technikai újítások (a mezőgazdaság és a kézművesség) vagy a tulajdon intézménye vezetett-e a robbanásszerű fejlődésre. (Bowles, S. et. al. Coevolution of framing and privat property during the early Holocene. PNAS 2012. 8830.) A modell azt szimulálta, hogy különböző kulturális innovációk – a tárolás és a termelés technológiái egyik oldalon, a tulajdon és az állam intézményei a másikon – miként járulnak hozzá a mezőgazdaságra való áttérésre. A cikk legfontosabb megállapítása: a technika és az új termelési módszerek elterjedése, csak a tulajdonjog intézményének általános elfogadása esetén, váltja ki a társadalmi fejlődést. Vagyis, alapvetően a tulajdon és nem a technika eredményezte a mezőgazdaság, és ezzel a városi civilizáció létrejöttét.

Ezekkel az intézményekkel azonban a világ megkettőződik, és a szolidaritás érzelmeinek illetve az önzés logikájának találkozása egyre több ellentmondást váltott ki. Érdekes jelenségre figyeltek fel évtizedekkel ezelőtt egy izraeli óvodában. A szülők egy része – ugye ismert a jelenség – este késve érkezett csemetéjéért, ami a gondozókat zavarta. Ezért – fegyelmező eszközként – bevezették, hogy a későn-jövőknek fizetni kellett, amitől a késések megszűnését remélték. A pénzbüntetés hatására azonban a késések nemhogy nem csökkentek, még nőttek is! Az elemzések azt mutatták: a szülők a büntetést a késedelem „árának” tekintették, vagyis úgy gondolták a pénzzel éppen „megvásárolható” a késés.

Az ember egyszerre több világban él. Életünk keretét egyrészt a kis csoport, néhány tucat egymást ismerő, egymás erényeit és hibáit jól ismerő ember alkotja. Itt viselkedésünket az ösztönös reakciók, az örökölt szokások, az érzelmeken alapuló rokoni és baráti kapcsolatok irányítják. Ám életünk – egyre inkább – a globális társadalom színterén is zajlik. Ennek van egy otthonosabb része, ahol partnereink ugyan ismeretlenek, de ismerőssé teszik őket szokásaik, amelyekben osztozunk velük, a ruháikon viselt szimbólumok, a nyelv, amit használnak, ám egyre szélesedik a bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot sugalló globális világ behatása. Ha az olvasó körbepillant a szobájában, alig talál valamit, ami tisztán „hazai”. Amit eszünk, és amibe öltözünk, amit olvasunk és nézünk, amit, és amivel csinálunk, azt mind távoli országok, és ismeretlen emberek készítették a számunkra, amiért cserébe mi olyan pénzt adtunk, amellyel ők fizettek az általunk készített dolgokért. Nem a pénzben hát, bennünk van a hiba! Nem vagyunk képesek – mert ez valóban nehéz – különválasztani az önzetlen segítség és az önző racionalitás világát.

Ennyiben érdemes odafigyelni Ferenc pápa intésére: hagyatkozzunk jobban bennünk levő, és mások önzetlen segítségére figyelmeztető ösztönökre. Ugyanakkor tartsuk eszünkben a kísérletek kétségbevonhatatlan eredményeit. Becsüljük meg a pénzt és a tulajdont, amelyek lehetővé tették több milliárd ember életét bolygónkon. Ne feledjük: inkább a piac, és a (magán) tulajdon, mint a szeretet és a szolidaritás, akadályozza meg, hogy az ember élete – mint egykor – „magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid” (Th. Hobbes) legyen.

Miért gazdagok a politikusok?

Miért gazdagodnak a politikusok?

A politikai szabadfogású birkózás jellegzetes területe a képviselők gazdagodásának firtatása. Választások idején különösen megsűrűsödnek a rokonok foglalkoztatásának stiklijeitől kezdve, a költségtérítésekkel történő manipulációkon keresztül egészen a „zseniális” ingatlan-befektetésekig – lásd Rogán Antal esete – terjedő esetek megszellőztetésének sora. Az ellenzéki „vádlottakat” többnyire a rendőrség vezeti el, míg a kormánypártiak esetén általában el sem indul a vizsgálat. A polgár meg „szelektív” kommentálja a történteket: kárörömmel az ellentábor lelepleződését, míg tagadóan a „sajátok” manipulációit. Ám amikor a leleplezések, majd az azt követő magyarázkodások egyre újabb fordulatait összeveti saját tapasztalataival, akkor feltárul a lényeg. Bár szeretné hinni, hogy a „politikus, a néppel együtt sír vagy nevet”, a valóságban a szabály az: a politikus, mindig jól jár, függetlenül attól, szomorú-e vagy örül-e a nép.

A kérdésre, vajon mi az oka, hogy a politika szereplői gyorsabban gazdagodnak, mint az átlagember, a válasz összetett. Ez nyilván függ, a törvényektől, az intézményektől, az ellenőrzés szabályaitól és a nyilvánosság szerkezetétől és persze a gazdaság állapotától. Ám van egy további tényező, amelyet a tudomány régóta felismert, a polgárok is gyakran megtapasztalják, mégis rendre elfelejtkeznek róla, amikor megválasztják képviselőiket, illetve amikor „körmére kellene nézni” a megválasztottnak. A modern és demokratikus társadalmakban az előrejutás, szelekciós versenyben dől el. Bár az emberek maguk jelentkeznek – nem csupán politikusnak, de bármiféle szervezetbe vezetőnek – egy „vezér” dönt, hogy rajtvonalhoz állhatnak-e, végül pedig a polgár és a fogyasztó választ, kit részesít előnyben.

Nos, hogy ebben a szelekciós versenyben kik kerülnek az élre, már csaknem pontosan 500 éve tudjuk. 1513 táján fejezte be N. Machiavelli a – még ma is izgalmas olvasmányt nyújtó könyvét – A Fejedelem – amelyben leírta a sikeres vezető, tiszteletére machiavellistának nevezett típusát. A pszichológia részletesen feltárta a machiavellista viselkedést: hideg fejjel mérlegel, és hűvös logikával választja ki az adott helyzetben számára legelőnyösebb viselkedést. Korábbi szövetségeseinek – ha az előnyére válik – könnyen hátat fordít, és morális megfontolásoktól nem zavartatva választják meg a pillanatnyilag számára legelőnyösebb stratégiát. A machiavellizmus mérésére kifejlesztett un. Mach-teszt segítségével pedig el lehet elkülöníteni a magas illetve az alacsony Mach. számmal jellemezhető személyeket.

De vajon, miként viselkednek a machiavellisták, ha pénzzel kerülnek kapcsolatba – ezt elemezték az elmúlt hetekben publikált cikkükben magyar kutatók. (Bereczkei, T. et. al. A Machiavellisták: Ügyes döntéshozók. 2014. Magyar Pszichológiai Szemle. 69. 2/1. 337-362). A kísérlet során az agyba is „bepillantva” – nemzetközi mércével is jelentős – új eredmények születtek. A vizsgálatban a társas viszonyok elemzésére kifejlesztett un. bizalmi játék egy változatát használták. Ebben a játékban az egyik személy (a befektető) 1000 Ft-ot kapott, amiből, szabadon eldönthette, mennyit ad át egy általa ismeretlen résztvevőnek (a meghatalmazottnak). Az átadott pénzt a játékvezető megháromszorozta, majd a meghatalmazott eldönthette, hogy az így megnövelt pénzéből, mennyit oszt vissza az őt kedvezményező befektetőnek. Világos, hogy az efféle játékokban – mint az életben szinte mindenütt – előbukkant a mohóság és az önzés motívuma (minél kevesebbet átadni a sajátból!), illetve az együttműködés és bizalom ösztöne (lehetővé tenni és viszonozni visszatérítést!). Az ilyen helyzetekben a különféle emberek különféleképen döntenek, ezért is alkalmas arra, hogy teszteljük a politika magas machiavellistáinak viselkedését.

Az eredmények elgondolkoztatók: míg a kevéssé machiavellisták befektetőként, az 1000 Ft-ból átlagosan 550-et ajánlottak fel, addig a magas Mach. számmal rendelkezők csupán 330 Ft-ot. Ugyanakkor a befektetők hozzájárulásából – meghatalmazottként – az alacsony Mach-osok 230 Ft-ot osztottak vissza, a magas Mach-osok viszont alig 153 Ft-ot engedtek át, az őket korábban kedvezményezőknek. Összességében a gyengén machiavellisták nyeresége a játék végén csaknem 2000 Ft-al elmaradt a magas Mach-osokétól. A kutatók úgy találták, hogy az erős machiavellisták „elrejtik önző indítékaikat és altruizmust színlelnek mások jelenlétében, de szigorún önérdek-érvényesítővé válnak, amikor a helyzet ezt teszi lehetővé”.

A vizsgálat tehát visszaigazolta a machiavellistákról korábban kialakult képet: másoknál jobban képesek kihasználni a számukra kedvező lehetőségeket, kevesebb gátlást éreznek, amikor szabályokat áthágnak. Szeretik az olyan helyzeteket, amikor nem átlátható szabályok között lehet lavírozgatni, és másoknál jobban figyelik a többiek korábbi viselkedését. Emlékezetük ugyanakkor „szelektív”: az érdeksérelmeiket örökre megjegyzik, míg a kapott jótettről hamar elfelejtkeznek. Állandóan és érzelem-mentesen „monitorozzák” mások viselkedését és azonnal „lereagálják” a változását. Ez az oka, hogy – egyéb „toxikus” tulajdonságaik, a nárcisztikusság és a paranoia ellenére – az átlagembereknél sikeresebbek a társas kapcsolatban Ez a magyarázata, hogy éppen a machiavellisták választódnak ki vezetőként a gazdaságban és a politikában. Lehet, a hétköznapi emberek ösztönösen elutasítják a „machiavellista” viselkedést, mivel azonban meggyőzőbben szerepelnek a vezetői versenyben, éppen átlagemberek szavazataival minden szervezet vezetői posztjait „megszállják”.

Annak, hogy a vezetői posztokat betöltő machiavellisták – valóságos teljesítményüktől függetlenül – megmaradjanak a vezetői poszton két feltétele van: nincs büntetés és biztosított az anonimitás!  Vagyis, ha a szervezeteken belül elnézik a vezetők ön-érdekű viselkedését, és elfogadják, hogy a stiklik elkövetői vezetők maradjanak – ezzel megerősítve őket hitükben, következmények nélkül oszthatják maguknak a pénzt – nos, akkor a szervezetek a saját sírjukat ássák meg! Ha viszont a polgár belenyugszanak abba, hogy a tényeket elzárják előlük, és a politikusok sikeresen akadályozzák meg, egy olyan átlátható rendszer létrejöttét, amelyben bárkinek – ellenzékinek, kormánypártinak, és párton kívülinek – lehetősége van bepillantani a kulisszák mögé és lelepleződhetnek azok, akik maguknak osztogatnak pénzt, akkor demokrácia ássa meg saját sírját!