Ismeretlen tájakra készülődve csak az ostobák indulnak útnak térkép nélkül. A legtöbbünk megtapasztalta, milyen is elveszetten bóklászni, és bizonytalanul keresni a célállomást egy idegen városban. Amikor végső kétségbeesésünkben a helyieknél tájékozódunk: ahány embert kérdezünk, annyi félét mondanak. Ilyenkor megfogadjuk: soha nem indulunk többé el, hogy ne tájékozódnánk, mi vár ránk a helyszínen. A nemrég zajlott Magyarország Barátai alapítvány konferenciáján, Orbán Viktor rövid hozzászólását meghallgatva ötlött eszembe egy politikai útvonal-tervező (Political Positioning System – PPS) ötlete. A miniszterelnök ugyanis felrajzolta hallgatósága előtt azt a politikai tájképet, amin a világ országai „bóklásznak”, egyben beavatta nemzetét a feltáruló lehetőségekbe. Mint a kormányt keményen markoló, magabiztos sofőr, nem kérdezte a hátul ülőket, csak odavetette, milyen célállomás felé veszi útját. Szavai azonban nem tették világosabbá a jövőt, az indokok meg végképp a homályba vesztek.

A szép és bíztató jövő meséjét az elmúlt 25 évben – meg persze előtte is – sokaktól hallottuk már. Ígértek napfényes, lankás tájakat, vagy éppen sima, kényelmes sztrádát. És helyette esős fergeteg, úttalan táj, és lezárt autópálya várt ránk. Miután kételkedők lettünk – hiszen oly sokfélével bolondítottak – most már igazán jó volna egy térkép, amelyről egyértelműen leolvashatnánk: merre is járunk, mi vár ránk, és merre kellene/lehetne tovább haladni. Sőt, legszívesebben egy PPS-re bíznánk magunkat. Erre elegendő rábökni, és már mutatja is merre járunk. Ha pedig eltérünk tanácsától, „beszól nekünk”, és azt ismételgeti idegesítő géphangján: újratervezés…fordulj balra.., vagy, a legközelebbi lehajtónál térj jobbra..

Azt gondolnánk, ilyen politikai útvonaltérkép csak a vágyak birodalmában létezik. De ez tévedés. Több is van, de a leginkább elfogadott: a politika-helyzet értékelő mátrix, amelyen egy ország helyzetét – miként a földrajzi térképeken az észak-dél irány – a törvények hatalma érvényesülése és az egyén jogainak mértéke jelölik ki. (Alexander, A. – Welzel, C. Measuring Effective Democracy. in. Comparative Politics. 2012.) Ez a két összetevő a fő meghatározója az emberek viselkedésének, a vállalatok hatékonyságának, és az intézmények működésének. A törvények-hatalma skálán a társadalom aktorait körülvevő környezet jellegzetességei tárulnak fel. Az egyik végpont pontosan kiszámítható, stabil világra utal, míg a másik bizonytalan és kaotikus világ térsége. A politikai térkép másik tengelyét az egyének jogai és szabadsága alkotja. Ennek a skálának az egyik végpontján teljes a szabadság, tökéletes az egyén autonómiája, míg a másikon az aktorok csak azt tehetik meg, amit parancsok írnak elő, a viselkedést itt a hatalom kényszerei vezérlik.

Ezeket az összetevőket a különféle intézmény-minősítők – a Világbank, a Freedom House, az Economic Intelligece Unit stb. – viszonylag pontosan mérik. A független nemzetközi szervezetek azután rendszeresen félremagyarázhatatlan „osztályzatokat” osztanak ki a Föld, másfél száz önálló állama számára. Ennek alapján az országok pillanatnyi helyzete, elmozdulásuk önmagukhoz és más országokhoz képest pontosan nyomon követhető. Ha az eligazodást megkönnyítendő, a megadott két összetevő 0-100 skáláját kijelöljük, az alábbi – a szélességi és a hosszúsági fokok által felosztott földrajzi térképhez hasonló – az politikai térképet kapjuk.

 

A törvények hatalma és a polgári jogok koordináta-rendszer – a fenti ábra szerint – négy jellegzetes térrészre bontja a politikai mátrixot. A jobb-felső négyzet a hatékony demokrácia tartománya: itt egyaránt érvényesül a törvények hatalma és az egyén szabadsága. Ide tartoznak, – a felső sarokhoz közel – a skandinávok, a hollandok, és a svájciak, kissé lejjebb, Németország, Ausztria, Franciaország, USA és Japán. A bal-felső négyzet a racionális autokrácia térsége: itt a törvények hatalma érvényesül, de a polgári jogok sérülnek. Tipikus példája Szingapúr, de kissé lejjebb, itt találhatók, Malajzia, és Kuvait, még lejjebb, a felezővonal felé Tunézia. A jobb-alsó négyzet a „sérült” demokráciák birodalma: az egyének politikai jogai alapvetően biztosítottak, demokratikus választásokat is tartanak, ugyanakkor a törvények nem „kőbe vésett” szabályként, hanem a hatalom kényétől függően és az oligarchiák által befolyásolt módon működnek. Ide sorolható Dél-Amerika sok országa, és a Balkán jó része. Végül, a mátrix bal-alsó négyzet országait despotikus autokráciaként jellemzik: itt egyaránt sérül a törvények hatalma, illetve a politikai és egyéni jogok. A bal-alsó sarok közelében találhatók a polgárháborúk által dúlt térségek (Szomália, vagy Afganisztán), kissé feljebb a diktátorok által uralt rendszerek – mint Zimbabwe vagy Észak-Korea – még feljebb, Fehér-Oroszország, majd a mátrix felező-vonalának közelében, Irán találhatók.

A 20. század politikai története jól szemléltethető a mátrixban történő elmozdulással. 1900 táján a föld társadalmai a bal alsó négyzetbe estek. Még az akkori legfejlettebbek politikai és gazdasági szerkezete is, az un. patrimóniális társadalom (M. Weber) fogalmával volt leírható. Ennek lényege: a 19. század gazdasági fejlődése és a demokrácia haladása ellenére, a vagyonok és a hatalom, kevésszámú család kezében összpontosult. Alapjaiban ők döntöttek a javak és a hatalom elosztásának szabályairól. Nem engedtek beleszólást a politikába, és őrködtek, „kívülről” ne lehessen betörni soraik közzé. A kiemelkedést és a gazdagodást alapvetően a beházasodás és szolgálatba lépés tette lehetővé. Ha napjaink irigyelt társadalmainak „ifjúkorát” elemezzük, meghökkentő példákkal szembesülhetünk. Ibsen – egy norvég kisvárosban játszódó – „A nép ellensége” című színdarabja, mintha a mai magyar valóságból lépne elő. Anglia – a sokak által csodált példakép – a 19. század végén O. Wilde-ot, majd alig fél évszázada, A. Turing-ot kergette halálba homoszexualitásuk miatt. És a svájciak, még néhány évtizede is elutasították a nők szavazati jogát.

Egészében azonban a múlt század folyamán a polgári társadalmak – mintha ellenállhatatlan mágnes vonzotta volna őket – fokozatosan a jobb felső sarok felé mozdultak el. Az előrehaladást alapjaiban egy sokáig rejtve maradó tényező – a középosztály forradalma – váltotta ki. A 20. század úgy köszöntött be, hogy az egyenlőtlenségek – a munkának a tőkétől elmaradó hozadéka miatt (Piketty) – növekedése folytatódik. A valóságban azonban – mint Piketty és mások bizonyították – az 1910-1970 között az egyenlőtlenségek csökkentek. A kiemelkedő középosztály kikényszerítette a termelékenységgel arányos béremelkedést, és növekvő képzettségére és politikai aktivitására támaszkodva egyre inkább a maga képére formálta a társadalmat. Megtörte a patrimóniális oligarchiák hatalmát, és fokozatosan kiszélesítette a politikai demokráciát, bővítette az egyéni jogokat, és növelte a felelős állam minőségét.  Ez köszön vissza a jobb felső sarok felé történő elmozdulásban.

A jövő szemszögéből azonban alapvetően fontos, hogy napjainkra kezd világossá válni az előrehaladás „finomszerkezete”. F. Fukuyama legújabb könyvében (Political Order and Political Decay: From the French Revolution to the Present. 2014.) feltárta, hogy a társadalmak előtt – történelmi és társadalmi okokból – két út: az „északi” és a „déli” pálya bukkan fel. Az „észak úton” – a skandinávok, a hollandok és a svájciak – előbb alakítottak ki felelős államot és csak utána szélesítették ki a demokráciát, míg a „délin” – a mediterránok – felelős állam kialakítása előbb tették általánossá a választójogot. A történelem tanulsága szerint az „északi úton” – megtörve a patrimóniális szerkezetet – hatékonyabb, egyenlőbb és kiegyensúlyozottabb társadalmak jöhettek létre. A „déli úton” viszont az oligarchiák harca rendre újratermelte a patrimóniális szerkezetet. Ezek a társadalmak – pl. Görögország – újra és újra nekilendültek, majd rendre visszarendeződtek.

Az „északi úton” az előrehaladást még egy különös konvergencia is kísérte. Míg induláskor számított, vajon egy adott ország monarchia vagy köztársaság-e, a 20. század végére ez lényegtelenné vált. A nemzetek „tízpróba versenyében” – amelyben a helyezés, a fejlettség mutatószámai, a versenyképesség, a korrupció, a jogállamiság, a demokrácia, és a felelős kormányzás indexei alapján állapítható meg – az első tíz között 7 monarchia (pl. Dánia, Hollandia, Norvégia stb.) és csak 3 köztársaság (Finnország, Svájc és Izland) van, bár az első 20 között már kiegyenlítődik a mezőny! Mintha az „Anna Karenina”- a családokra vonatkozó – ismert első bekezdése a nemzetek világában is érvényesülne: „Minden boldog nemzet egyforma, minden boldogtalan, a maga módján az”.

Ebből a szempontból érdekes az 1990 után a Kelet- és Közép-Európai „rendszerváltók” politikai élet-pályája. A volt szocialista országok a bal-alsó négyzet felső sarkából indulva először a mátrix közepére – a felezővonalak találkozásához – ugrottak, majd elkezdték „hosszú menetelésüket” a mátrix jobb-felső része felé. Magyarország ekkor még vezette a „későn jövők” mezőnyét. Az álom az volt, hogy – követve a nyugat-európai trendet – fokozatosan a jobb-felső csúcs felé mozdulunk el. 2000-ig a folyamat nagyjából így is zajlott. Azt követően azonban egész Kelet- Európa megtorpant. Magyarország viszont nemcsak elbizonytalanodott, nálunk egyértelmű visszarendeződés ment végbe. Társadalmunk 2000-2010 között a mátrix jobb alsó kockája – a rosszul működő – sérült demokrácia felé sodródott.

A 2010-es választásokat követően, a 2/3-os felhatalmazásra támaszkodva, Orbán Viktornak lehetősége lett volna – sokan ennek reményében is adták rá a voksukat – hogy fordítson a kedvezőtlen trenden. Nem ez történt! Minden hozzáférhető adat – a felelős kormányzás, a demokrácia, a szabadság, a korrupciós és a versenyképességi indexek – az ország helyzetének egyértelműen romlását mutatja. Magyarország fokozatosan az 1990-es elindulási helyzet felé, vagyis a despotikus autokrácia irányába kezdett sodródni. A miniszterelnök mostani beszéde nem tért el a korábban – Tusnádfürdőn és másutt – elmondottaktól. A rövid, gyakran odavetett mondatok bepillantást engednek Orbán Viktor gondolataiba: milyennek látja a kibontakozó új világot, és ebben milyen utakat vél felfedezni Magyarország számára.  És a kibontakozó kép a jövő szempontjából – fenyegető.

Szembesítsük a miniszterelnök narratíváját a politika-mátrix tájképén kirajzolódó útvonalakkal. Az elmúlt negyedszázad mérlegét azzal vonhatjuk meg, hogy 2015-ben nagyjából az 1990-es szabad választások megtestesített elindulási ponthoz érkeztünk vissza. Ez azt jelenti, hogy a mátrix közepén, a felezővonalak találkozása által kirajzolt „keresztútnál” állunk. Körbepillantva, a négy sarok felé – négy alapvetően eltérő jövőkép irányába – lehet elmozdulni. A két „alsó” út, ijesztő világ felé vezet. A jobb-alsó irány – a sérült demokráciák – a dél-amerikai banánköztársaságok felé visz. Itt ugyan többé-kevésbé szabad választásokat tartanak, de a hatalmat vetélkedő oligarchiák birtokolják. Ezek elfoglalják az államot, kisajátítják forrásait, és az éppen hatalomra kerülők önmaguk számára osztják ki a közösség vagyonát. A bal „alsó” út még rettentőbb: ez visszafelé – az egyszer már magunk mögött hagyott diktatúra – a despotikus autokrácia irányába vezet. Ennek példáit Afrika puccsoktól és kiszámíthatatlan válságoktól gyötört világa szemlélteti. De Ukrajna és Koszovó példája jelzi, Kelet-Európában is bekövetkezhet a káosz forgatókönyve.

Reményt kizárólag a „felső” utak alternatívái kínálnak. Baloldali emelkedő a racionális autokrácia, azaz Szingapúr irányába vezet. Itt az egyeduralkodó, a törvények hatalmát következetesen érvényesítve igazgatja a társadalmat: a világpiacra nyitott gazdaságot, tiszta versenyt, teljesítmény alapú kiválasztódást, magas minőségű államot hoz létre, de a versenyző demokrácia intézményrendszerét elutasítja, és az egyén jogait is szűkíti. Végül, a jobb-felé vezető, „északi felső” út – a rendszerváltás eredeti vízióját – a hatékony demokrácia alternatíváját testesíti meg. „Hátránya”: fegyelmet, kitartást, alkalmazkodó-készséget, toleranciát, átlátható államot, és teljesítményt igényel. Ezt az irányt Hollandia és Dánia, vagy Svájc és Finnország vetíti elénk. Hogy a négy politikai égtáj melyike felé indulunk, az – így szoktuk mondani – rajtunk múlik. A valóságban azonban a lehetőségek jóval behatároltabbak.

Az Orbán Viktor által felrajzolt jövőkép egy ijesztő – működésképtelen és retrográd – modellt rajzol elénk. Nem a szándékok a fontosak, ne is a szavakból próbáljuk kiolvasni a jövőt. A modell logikájára figyeljünk. A társadalmi szervezetek működésének szükségszerű feltételei vannak, amelyek nélkül azok nem működtethetők hatékonyan. Nem válogathatunk szabadon az alkalmazni kívánt intézmények között sem. Nem hozhatunk pillanatnyi érdekeinket szolgáló törvényeket, mert azok egymás hatását leronthatják. A különböző feltételek között kifejlődő szervezeti megoldások nem illeszthetők hatékonyan össze. Hiába nevezed meg célállomásként Szingapúrt, ha az általad teremtett rendszer korrupciója, a Balkánt idézi, klientizmusa a Dél-Amerikai banánköztársaságokat, a vezér szeszélyei pedig Afrika kiszámíthatatlanságát. A közfoglalkoztatás rendszere, a folyamatos elitváltás, a kinevezett gazdasági oligarchák, a személyhez kötődő kliensekkel megtöltött intézmények, mind a társadalom újra-patrimónizálódását mutatják. Hiába hivatkozik tehát Orbán Viktor a „munkaalapú” ázsiai társadalmak példáira, a valóságban Közép-Ázsia diktatúrái felé vezeti az országot.

A magyar társadalom ma ismét ott tart, mint negyed századdal ezelőtt, de más lelki állapotban: illúzióit veszítve, esélyeit elvesztegetve, a polgárok bizalmát eljátszva, és megfáradva az egymást kiszorítani igyekvő elitek harcában.  Ebben a helyzetben az eseményeket nem a bizalom és a jó-szándék logikája írja, legfeljebb a politikai elit tanuló- és alkalmazkodáségére lehet számítani. Az világosan látható, milyen környezet veszi körül Magyarországot. Ezt a világot – egyébként helyesen – így jellemezte a miniszterelnök: bizonytalan, kiszámíthatatlan és válságokkal teli. A történelmi tapasztalatok szerint ezekhez a feltételekhez – minden gondjuk ellenére – a jobb felső négyzet társadalmai képesek legjobban alkalmazkodni. Akkor pedig, Batsányi intését – „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek” – megszívlelve, ma azt kell mondani: vigyázó tekintetünket a „felső-északi” úton járó, kis európai országok – Norvégia, Svédország, Hollandia, Finnország, és Svájc – példájára kell vetni. S, hogy ne kelljen oly sokat válogatni, kövessük F. Fukuyma tanácsát, aki – helyesbítve 25 évvel ezelőtti, a történelem végét hirdető előrejelzését – most megjelent könyvében új jelszót adott ki: jussunk el Dániába.

Morális „vakfoltjaink”.

A „vakfolt” a szem látómezőjében kialakuló különös holttér. A szemgolyó hátsó részén, a látóidegek becsatlakozási pontjába eső látványt nem vesszük észre, de ez nem tűnik fel, mert az agy, mégis képes a környezet teljes képét előállítani. A „morális vakfolt” metaforával azt a különös vakságot jelölöm, amikor azért utasítjuk el mások nézőpontját, mert egyszerűen nem látjuk, hogy a világnak lehet egy másik olvasata is. A különös metafora nemrég Sheffield-ben jutott eszembe, ahol éppen unokámra vigyáztam, amikor örömmel vettem észre, megjelent egy cikkem – Magyarország nem sziget – a hvg-online-on. Majd megláttam a kommenteket a Mandineren, és ismét szembesültem az internetet eluraló – politikai irányzattól független – jelenséggel: az eltérő nézetek agresszív elutasításával.

A morális vakfolt – miként a szemé – tudtunkon kívül megakadályozza, hogy észrevegyük egy jelenség létező, de világlátásunk számára rejtett oldalát. Bár mindannyian ugyanazt a valóságot éljük, elménk vakfoltjai, képtelenné tesznek bizonyos problémák felismerésére. Az eltérő vélemények ösztönszerű elutasítása azután a nézetek feloldhatatlan szembenállásra vezet. Ez pedig többnyire lehetetlenné teszi egy kínzó társadalmi gond gyógyítását, amelyhez – a dolgok természeténél fogva – több nézőpontú diagnózis volna szükséges. Hiába ugyanis a jobbító szándék, ha a diagnózis egyoldalú, vagyis fontos elemei észrevétlenek maradnak, a terápia szükségképpen hatástalan. Hadd világítsam meg ezt egy történettel. Fél évszázaddal ezelőtt az USA-ban a polgárjogi mozgalmak és a liberális politikusok összefogva elkezdték lebontani a „fehér” és a „fekete” társadalmi csoportok közötti társadalmi, és politikai korlátokat. A küzdelmet, amelynek eredményeként alapvetően átformálódott az amerikai társadalom, alapvetően a liberálisok vezették, és a harc végül is a polgárjogi mozgalmak győzelmével ért véget. Volt azonban a „háborúnak” egy különös mellék-színtere.

Már tartott a liberális offenzíva, amikor – éppen fél évszázada -1965 márciusában egy, akkor még kevéssé ismert politikus, D. P. Moynihan írt egy tanulmányt, amely a „feketék” családi viszonyait elemezte. Feltárta azt a folyamatot, hogyan bomlanak fel a fekete családok, maradnak magukra a nők, és kényszerülnek gyermekeiket egyedül nevelni, és miként mélyíti ez el a szegénység csapdáját. Az csonka családokban felnevelkedő gyermekek még inkább elmaradnak tanulmányaikban, tovább örökítik a hátrányukat, és helyzetük, ahelyett, hogy javulna, tovább romlik. És ami még meghökkentőbb: a helyzeten a társadalmi támogatás sem segít, mert a „fekete” nők a terhessé válást, menekülési „stratégiaként” használják, és ez – az állami támogatás növekedése ellenére – a problémák súlyosbodására vezet. Moynihant ezért a nézetéért a liberális értelmiség, mint rasszistát, kiátkozta! Ma visszatekintve – lásd: R. Putnam: OurKids: The American Dream in Crisis. 2015. – már egyértelmű: célszerű lett volna Moynihan jelzésére odafigyelni, és figyelmeztetéseit megfontolni.

A 21. századba átlépve a morális vakfoltok az előttünk álló problémák megoldásának egyik legfontosabb akadályává léptek elő. Szinte csak olyan problémákkal szembesülünk – globális és helyi szinten egyaránt – amelyek nem orvosolhatók kizárólag az egyik politikai irány terápiájával. Ráadásul, a politikai irányzatok ösztönszerű szembenállása – ha ez egyáltalán lehetséges – még élesebb lett. Azáltal pedig, hogy az eltérő morális álláspontok közötti szakadék áthidalhatatlanná szélesült, a viták süketek párbeszédévé váltak. Pedig a tudomány régóta feltárta a változatosság előnyeit. Már csaknem 60 éve, hogy – a kibernetika fénykorának egyik legnevesebb kutatója – Ross Ashby megfogalmazta a „szükséges változatosság törvényét”. (Ashby W.R. „An introduction to cybernetics”, London, Chapman & Hall,1956.) Eszerint, egy rendszer fennmaradásának feltétele, hogy változatossága meghaladja a környezet változatosságát. Minél kiszámíthatatlanabb és bizonytalanabb környezet, annál nagyobb változékonyság kell az adaptációhoz. Amikor tehát a környezet komplexitása és bizonytalansága megnő – mint a 21. században – akkor a túlélés záloga nem a belső homogenitás, hanem, éppen ellenkezőleg, a szerveződések belső sokrétűségének növelése, amivel legyűrhetik a környezet növekvő változatosságát.

Ezt a megállapítást, a 1970-es években egy másik tudományterület felismerése is megerősítette. A kutatók azt a különös problémát elemezték: mi történik, ha egy populációt, kétféle, erősen eltérő viselkedésű egyedek – mondjuk galambok és héják – alkotják. (Smith M. J. – Price G.R. 1973. The Logic of animal conflict. Nature. 246. 5427: 15-18.) A galambok nem szeretnek verekedni, és kitérnek az agresszív lények elől, a héják viszont életre-halálra küzdenek. Azt várnánk, hogy idővel kiszelektálódnak a szelídek, és csak az agresszív egyedek maradnak fenn. A matematikai elemzés ezzel szemben azt mutatta, hogy előbb-utóbb kialakul az egyensúly: a populációban meghatározott arányban – mondjuk, 5/6 galamb és 1/6 héja – tartósan fennmarad mindkét viselkedés. Sőt, ha az egyensúlyi helyzet valamilyen ok miatt megbomlana, egy idő múlva ismét helyreáll, mintha az evolúció – a fennmaradás érdekében – kifejezetten őrködne a sokféleségen.

A közösség sokféleségéből adódó inhomogenitás persze korlátja is az együttélésnek. Az együttműködés és a szabálykövetés könnyebb, ha az egyedek hasonlók egymáshoz. Ezért is hozott létre az ember sokféle eszközt a változékonyság csökkentésére. Szimbólumokkal erősíti az összetartozás érzését. Normákkal teszi kötelezővé a szabály követését. Rítusok végrehajtásával teremti meg az együvé tartozás érzését. A rend és a stabilitás érzését biztosító öntözködési és viselkedési kódokat alkot. Ám, még mielőtt ezeket a kulturális eszközök kifejlődtek volna, már az emberszabásúak közösségeiben kialakultak az együttélést támogató erkölcsi ösztönök.

A létért folyó küzdelemben előnyös az önzés, minthogy az önérdekre fókuszálja a lények viselkedését, de ez nehezíti is a társulások fennmaradását. Mivel azonban a közösségi lét védelmet jelent a környezet kiszámíthatatlanságával és veszélyeivel szemben, már az emberszabásúaknál – a pro-szocialitás genetikai és hormonális eszközei mellett – kialakultak olyan ösztönszerű viselkedési minták, amelyek „otthonosabbá” tették a lények társas környezetét. Az ember erkölcsi normái ezekből az emberszabásúak világában már létező morális ösztönből formálódtak ki. A kutatások szerint több olyan alapvető erkölcsi norma van, amelyet a minden ember, éljen a világ bármely pontján, egyaránt vall, bár nem egyenlő mértékben.

A Science nemrég számolt be egy vizsgálat eredményeiről, amelyben nem kimódolt szituációkban, vagy laboratóriumi körülmények között kutatták az erkölcs megnyilvánulásait, hanem a hétköznapi helyzetekben előbukkanó erkölcsi tetteket és azok megítélését elemezték. (Hofmann W. et al. Morality in everyday life. Science 2014. Sept. 12. 1340-1343.). A kísérletekben nyolc általános emberi erkölcsi alapértéket azonosítottak. Ezek: „Ne árts”, „Légy igazságos”, „Légy lojális a csoporthoz”, „Tiszteld a tekintélyt”, „Tartsd tiszteletben a szentséget”, „Ne korlátozd a szabadságot”, „Légy becsületes”, és az „Élj önfegyelemmel”. A kutatás visszaigazolta a korábbi kísérletek megállapításait: minden emberben azonosítható valamennyi erkölcsi alapérték, de nem mindenkinél egyenlő súllyal érvényesülnek. Számottevően eltérés van tehát a különböző személyek erkölcsi értékelése között. Ezek a különbségek azután az emberiséget, a világot ösztönszerűen eltérő módon szemlélő csoportokra osztják.

A „Ne árts” erkölcsi parancsa mindenki számára követésre méltó, ugyanakkor a „liberálisok” inkább az egyenlőséget, a szabadságot és a becsületességet értékelték magasra, míg a konzervatívok a csoport-lojalitást, a tekintély követését, és a szentség tiszteletét tekintették alapvetően fontosnak. Mást vesz észre maga körül ugyanabból a világból egy „konzervatív”, egy „szocialista” és egy „liberális”. A konzervatívot bántja az összevisszaság – szobájában is szigorú rendet tart – idegesíti a „másság”, és hiába magyarázzák neki, hogy fogadja el az általa megszokottól eltérő viselkedést. A liberálist viszont a változatosság gyönyörködteti, a rend megtörését akár még szépnek is látja. Élvezi környezete festői áttekinthetetlenségét, és megengedő, ha szokatlan viselkedéssel szembesül. Egy szocialista az egyenlőtlenséget „természetellenesnek” látja, míg egy konzervatív – ha az a tradíciókból eredeztethető – elfogadhatónak tekinti, egy liberális számára viszont éppen az egyenlőség a „természetellenes”. Egy vallásos ember, saját hittételeinek megkérdőjelezését tekinti elfogadhatatlannak, míg egy ateistának a megkérdőjelezés elutasítása az.

Sokan kutatják ma Európa történelmi sikerének titkát. Vajon a görög demokrácia, a római jog, vagy éppen a zsidó-keresztény vallás tette Európát egyedülállóvá? Vagy a felvilágosodás, a tudomány, esetleg a magántulajdonon alapuló vállalkozás „gyújtotta be” a haladás rakétáit? A történelem tanulsága szerint Európa akkor húzott el a civilizációk mezőnyétől, amikor a szembenálló hitek, az egymással feleselő gondolatok szabadon hirdethetőkké váltak, amikor a vallási és a tudományos nézetek megfértek egymás mellett. Kontinensünk valódi versenyelőnye tehát eredendő sokféleségéből fakad: nem egyetlen hatalom, nem is egy mindenható tekintély, és az ezek által, mindenkire rákényszerített egyetlen szabály-, és szimbólum-rendszer uralta. A sokféleségből a viták, a verseny és a tanulás kényszerének eredményeként választódott ki az adott körülmények között a legsikeresebb. Az út a Magna Chartától, a parlamenteken keresztül, a szabad városok, a szabad egyetemek, a szabad vallások és a szabad gondolatok által kijelölt irányban, a szabad verseny és a szabad polgár létrejötte útján vezetett el a törvények hatalmának, az átláthatóságnak, az általános emberi jogok demokráciájának 20. századáig.

Morális világlátásunk különbözősége tehát evolúciós örökségünk, s hogy ez mind a mai napig fennmaradt, azt bizonyítja: a sokféleség a közösség szempontjából előnyös. Az emberiség fejlődését éppen az támogatja, hogy a társadalmakat, a világot már ösztöneik szintjén is eltérően szemlélő lények alkotják. Amikor pedig a környezet komplexitása és bizonytalansága megnő, – emlékezzünk Ashby tételére – az alkalmazkodás sikere kifejezetten a sokféleség fenntartásától, sőt növelésétől függ. Márpedig a 21. századra éppen az ilyen, precedens nélküli helyzet létrejötte jellemző. Így, morális ösztöneink különbözősége, eltérő világlátásunk, a viselkedésbeli másság, a szokatlan vélemények, a meghökkentő gondolatok együttélése még fontosabb, mint bármikor a történelemben.

Ám az elmúlt évtizedben mintha Európa egyik fele a multikulturális társadalom felé, a másik meg a nemzet „újraszabványosítása” irányába indulna tovább. Ez nem egyszerűen kelet-nyugati vagy észak-déli ellentét, minden országon belül, minden városban, és szinte minden utcában megtalálható ez a szembenállás. Szomszédunkat őrületbe kergeti, ahogyan mi élünk, és gondolkodunk, míg számunkra az ő világszemlélete, és életmódja egyre elviselhetetlenebb. Mind többen követelik ezért a változatosság szűkítését, miközben az alkalmazkodást inkább ennek az ellenkezője, a változatosságot szélesítése segítené. Ez az egyik, bár nem az egyetlen és nem is kizárólagos magyarázata, a hétköznapokat és az internetet eluraló sokkoló hangzavarnak. Lehet, az váltotta ki a Mandiner kommentek dühödt reakcióit, mert – saját morális vakfoltjaim miatt – nem vettem észre, hogy mondanivalóm sértette őket. És lehet, elutasításuk kategorikus jellegét azért nem látják, mert az viszont az ő morális vakfoltjaikra estek.

A cselekedeteket vezérlő politikai akaratot tehát részben az vakítja el, hogy a következmények egy morális „vakfoltra” esnek. Mégsem ez idézi elő a feloldhatatlan szembenállást. Az agy – miként a szem vakfoltja esetén – képes a teljes valóságot helyreállítani. A saját szemszög, egyetlen lehetséges nézőponttá a politikailag motivált csoporthatás következtében válik. Az „idegenek” kitiltásának, vagy a halálbüntetés „legalizálásának” felvetése, a morális vakfoltok előidézte vakságot egyszerűen politikai előnyszerzésre – „szavazat zsákmányolásra” – használja csupán. Miután azonban a vetélkedés túllépi a normális kereteket, a másik nézőpontja egyszerűen szellemi eltévelyedésnek minősíttetik. A szentnek” nyilvánított kérdésekben pedig – nincs alku! Ebből kiindulva hirdetjük ellenmondást nem tűrően, hogy a nemzet, vagy a szabadság, vagy az egyenlőség, vagy éppen a hit – nem eladó! Emiatt még a hozzánk közel állókkal is – gondoljunk csak a feltétel nélküli alapjövedelemről folyó vitákra – képtelenné válunk szót érteni. Akik pedig politikailag távolabb állnak tőlünk, azokat minden eszközzel igyekszünk kiszorítani a hatalomból. Pedig a 21. században a túlélést csak a közös cselekedet alapozhatja meg. Ehhez tudatosan kényszeríteni kell magunkat belehelyezkedni mások nézőpontjába. Soha nem szabad megfelejtkezni arról: az emberi elme olyan, mint az ejtőernyő, csak akkor működik, ha nyitott.