Morális vakfoltjaink

Morális „vakfoltjaink”.

A „vakfolt” a szem látómezőjében kialakuló különös holttér. A szemgolyó hátsó részén, a látóidegek becsatlakozási pontjába eső látványt nem vesszük észre, de ez nem tűnik fel, mert az agy, mégis képes a környezet teljes képét előállítani. A „morális vakfolt” metaforával azt a különös vakságot jelölöm, amikor azért utasítjuk el mások nézőpontját, mert egyszerűen nem látjuk, hogy a világnak lehet egy másik olvasata is. A különös metafora nemrég Sheffield-ben jutott eszembe, ahol éppen unokámra vigyáztam, amikor örömmel vettem észre, megjelent egy cikkem – Magyarország nem sziget – a hvg-online-on. Majd megláttam a kommenteket a Mandineren, és ismét szembesültem az internetet eluraló – politikai irányzattól független – jelenséggel: az eltérő nézetek agresszív elutasításával.

A morális vakfolt – miként a szemé – tudtunkon kívül megakadályozza, hogy észrevegyük egy jelenség létező, de világlátásunk számára rejtett oldalát. Bár mindannyian ugyanazt a valóságot éljük, elménk vakfoltjai, képtelenné tesznek bizonyos problémák felismerésére. Az eltérő vélemények ösztönszerű elutasítása azután a nézetek feloldhatatlan szembenállásra vezet. Ez pedig többnyire lehetetlenné teszi egy kínzó társadalmi gond gyógyítását, amelyhez – a dolgok természeténél fogva – több nézőpontú diagnózis volna szükséges. Hiába ugyanis a jobbító szándék, ha a diagnózis egyoldalú, vagyis fontos elemei észrevétlenek maradnak, a terápia szükségképpen hatástalan. Hadd világítsam meg ezt egy történettel. Fél évszázaddal ezelőtt az USA-ban a polgárjogi mozgalmak és a liberális politikusok összefogva elkezdték lebontani a „fehér” és a „fekete” társadalmi csoportok közötti társadalmi, és politikai korlátokat. A küzdelmet, amelynek eredményeként alapvetően átformálódott az amerikai társadalom, alapvetően a liberálisok vezették, és a harc végül is a polgárjogi mozgalmak győzelmével ért véget. Volt azonban a „háborúnak” egy különös mellék-színtere.

Már tartott a liberális offenzíva, amikor – éppen fél évszázada -1965 márciusában egy, akkor még kevéssé ismert politikus, D. P. Moynihan írt egy tanulmányt, amely a „feketék” családi viszonyait elemezte. Feltárta azt a folyamatot, hogyan bomlanak fel a fekete családok, maradnak magukra a nők, és kényszerülnek gyermekeiket egyedül nevelni, és miként mélyíti ez el a szegénység csapdáját. Az csonka családokban felnevelkedő gyermekek még inkább elmaradnak tanulmányaikban, tovább örökítik a hátrányukat, és helyzetük, ahelyett, hogy javulna, tovább romlik. És ami még meghökkentőbb: a helyzeten a társadalmi támogatás sem segít, mert a „fekete” nők a terhessé válást, menekülési „stratégiaként” használják, és ez – az állami támogatás növekedése ellenére – a problémák súlyosbodására vezet. Moynihant ezért a nézetéért a liberális értelmiség, mint rasszistát, kiátkozta! Ma visszatekintve – lásd: R. Putnam: OurKids: The American Dream in Crisis. 2015. – már egyértelmű: célszerű lett volna Moynihan jelzésére odafigyelni, és figyelmeztetéseit megfontolni.

A 21. századba átlépve a morális vakfoltok az előttünk álló problémák megoldásának egyik legfontosabb akadályává léptek elő. Szinte csak olyan problémákkal szembesülünk – globális és helyi szinten egyaránt – amelyek nem orvosolhatók kizárólag az egyik politikai irány terápiájával. Ráadásul, a politikai irányzatok ösztönszerű szembenállása – ha ez egyáltalán lehetséges – még élesebb lett. Azáltal pedig, hogy az eltérő morális álláspontok közötti szakadék áthidalhatatlanná szélesült, a viták süketek párbeszédévé váltak. Pedig a tudomány régóta feltárta a változatosság előnyeit. Már csaknem 60 éve, hogy – a kibernetika fénykorának egyik legnevesebb kutatója – Ross Ashby megfogalmazta a „szükséges változatosság törvényét”. (Ashby W.R. „An introduction to cybernetics”, London, Chapman & Hall,1956.) Eszerint, egy rendszer fennmaradásának feltétele, hogy változatossága meghaladja a környezet változatosságát. Minél kiszámíthatatlanabb és bizonytalanabb környezet, annál nagyobb változékonyság kell az adaptációhoz. Amikor tehát a környezet komplexitása és bizonytalansága megnő – mint a 21. században – akkor a túlélés záloga nem a belső homogenitás, hanem, éppen ellenkezőleg, a szerveződések belső sokrétűségének növelése, amivel legyűrhetik a környezet növekvő változatosságát.

Ezt a megállapítást, a 1970-es években egy másik tudományterület felismerése is megerősítette. A kutatók azt a különös problémát elemezték: mi történik, ha egy populációt, kétféle, erősen eltérő viselkedésű egyedek – mondjuk galambok és héják – alkotják. (Smith M. J. – Price G.R. 1973. The Logic of animal conflict. Nature. 246. 5427: 15-18.) A galambok nem szeretnek verekedni, és kitérnek az agresszív lények elől, a héják viszont életre-halálra küzdenek. Azt várnánk, hogy idővel kiszelektálódnak a szelídek, és csak az agresszív egyedek maradnak fenn. A matematikai elemzés ezzel szemben azt mutatta, hogy előbb-utóbb kialakul az egyensúly: a populációban meghatározott arányban – mondjuk, 5/6 galamb és 1/6 héja – tartósan fennmarad mindkét viselkedés. Sőt, ha az egyensúlyi helyzet valamilyen ok miatt megbomlana, egy idő múlva ismét helyreáll, mintha az evolúció – a fennmaradás érdekében – kifejezetten őrködne a sokféleségen.

A közösség sokféleségéből adódó inhomogenitás persze korlátja is az együttélésnek. Az együttműködés és a szabálykövetés könnyebb, ha az egyedek hasonlók egymáshoz. Ezért is hozott létre az ember sokféle eszközt a változékonyság csökkentésére. Szimbólumokkal erősíti az összetartozás érzését. Normákkal teszi kötelezővé a szabály követését. Rítusok végrehajtásával teremti meg az együvé tartozás érzését. A rend és a stabilitás érzését biztosító öntözködési és viselkedési kódokat alkot. Ám, még mielőtt ezeket a kulturális eszközök kifejlődtek volna, már az emberszabásúak közösségeiben kialakultak az együttélést támogató erkölcsi ösztönök.

A létért folyó küzdelemben előnyös az önzés, minthogy az önérdekre fókuszálja a lények viselkedését, de ez nehezíti is a társulások fennmaradását. Mivel azonban a közösségi lét védelmet jelent a környezet kiszámíthatatlanságával és veszélyeivel szemben, már az emberszabásúaknál – a pro-szocialitás genetikai és hormonális eszközei mellett – kialakultak olyan ösztönszerű viselkedési minták, amelyek „otthonosabbá” tették a lények társas környezetét. Az ember erkölcsi normái ezekből az emberszabásúak világában már létező morális ösztönből formálódtak ki. A kutatások szerint több olyan alapvető erkölcsi norma van, amelyet a minden ember, éljen a világ bármely pontján, egyaránt vall, bár nem egyenlő mértékben.

A Science nemrég számolt be egy vizsgálat eredményeiről, amelyben nem kimódolt szituációkban, vagy laboratóriumi körülmények között kutatták az erkölcs megnyilvánulásait, hanem a hétköznapi helyzetekben előbukkanó erkölcsi tetteket és azok megítélését elemezték. (Hofmann W. et al. Morality in everyday life. Science 2014. Sept. 12. 1340-1343.). A kísérletekben nyolc általános emberi erkölcsi alapértéket azonosítottak. Ezek: „Ne árts”, „Légy igazságos”, „Légy lojális a csoporthoz”, „Tiszteld a tekintélyt”, „Tartsd tiszteletben a szentséget”, „Ne korlátozd a szabadságot”, „Légy becsületes”, és az „Élj önfegyelemmel”. A kutatás visszaigazolta a korábbi kísérletek megállapításait: minden emberben azonosítható valamennyi erkölcsi alapérték, de nem mindenkinél egyenlő súllyal érvényesülnek. Számottevően eltérés van tehát a különböző személyek erkölcsi értékelése között. Ezek a különbségek azután az emberiséget, a világot ösztönszerűen eltérő módon szemlélő csoportokra osztják.

A „Ne árts” erkölcsi parancsa mindenki számára követésre méltó, ugyanakkor a „liberálisok” inkább az egyenlőséget, a szabadságot és a becsületességet értékelték magasra, míg a konzervatívok a csoport-lojalitást, a tekintély követését, és a szentség tiszteletét tekintették alapvetően fontosnak. Mást vesz észre maga körül ugyanabból a világból egy „konzervatív”, egy „szocialista” és egy „liberális”. A konzervatívot bántja az összevisszaság – szobájában is szigorú rendet tart – idegesíti a „másság”, és hiába magyarázzák neki, hogy fogadja el az általa megszokottól eltérő viselkedést. A liberálist viszont a változatosság gyönyörködteti, a rend megtörését akár még szépnek is látja. Élvezi környezete festői áttekinthetetlenségét, és megengedő, ha szokatlan viselkedéssel szembesül. Egy szocialista az egyenlőtlenséget „természetellenesnek” látja, míg egy konzervatív – ha az a tradíciókból eredeztethető – elfogadhatónak tekinti, egy liberális számára viszont éppen az egyenlőség a „természetellenes”. Egy vallásos ember, saját hittételeinek megkérdőjelezését tekinti elfogadhatatlannak, míg egy ateistának a megkérdőjelezés elutasítása az.

Sokan kutatják ma Európa történelmi sikerének titkát. Vajon a görög demokrácia, a római jog, vagy éppen a zsidó-keresztény vallás tette Európát egyedülállóvá? Vagy a felvilágosodás, a tudomány, esetleg a magántulajdonon alapuló vállalkozás „gyújtotta be” a haladás rakétáit? A történelem tanulsága szerint Európa akkor húzott el a civilizációk mezőnyétől, amikor a szembenálló hitek, az egymással feleselő gondolatok szabadon hirdethetőkké váltak, amikor a vallási és a tudományos nézetek megfértek egymás mellett. Kontinensünk valódi versenyelőnye tehát eredendő sokféleségéből fakad: nem egyetlen hatalom, nem is egy mindenható tekintély, és az ezek által, mindenkire rákényszerített egyetlen szabály-, és szimbólum-rendszer uralta. A sokféleségből a viták, a verseny és a tanulás kényszerének eredményeként választódott ki az adott körülmények között a legsikeresebb. Az út a Magna Chartától, a parlamenteken keresztül, a szabad városok, a szabad egyetemek, a szabad vallások és a szabad gondolatok által kijelölt irányban, a szabad verseny és a szabad polgár létrejötte útján vezetett el a törvények hatalmának, az átláthatóságnak, az általános emberi jogok demokráciájának 20. századáig.

Morális világlátásunk különbözősége tehát evolúciós örökségünk, s hogy ez mind a mai napig fennmaradt, azt bizonyítja: a sokféleség a közösség szempontjából előnyös. Az emberiség fejlődését éppen az támogatja, hogy a társadalmakat, a világot már ösztöneik szintjén is eltérően szemlélő lények alkotják. Amikor pedig a környezet komplexitása és bizonytalansága megnő, – emlékezzünk Ashby tételére – az alkalmazkodás sikere kifejezetten a sokféleség fenntartásától, sőt növelésétől függ. Márpedig a 21. századra éppen az ilyen, precedens nélküli helyzet létrejötte jellemző. Így, morális ösztöneink különbözősége, eltérő világlátásunk, a viselkedésbeli másság, a szokatlan vélemények, a meghökkentő gondolatok együttélése még fontosabb, mint bármikor a történelemben.

Ám az elmúlt évtizedben mintha Európa egyik fele a multikulturális társadalom felé, a másik meg a nemzet „újraszabványosítása” irányába indulna tovább. Ez nem egyszerűen kelet-nyugati vagy észak-déli ellentét, minden országon belül, minden városban, és szinte minden utcában megtalálható ez a szembenállás. Szomszédunkat őrületbe kergeti, ahogyan mi élünk, és gondolkodunk, míg számunkra az ő világszemlélete, és életmódja egyre elviselhetetlenebb. Mind többen követelik ezért a változatosság szűkítését, miközben az alkalmazkodást inkább ennek az ellenkezője, a változatosságot szélesítése segítené. Ez az egyik, bár nem az egyetlen és nem is kizárólagos magyarázata, a hétköznapokat és az internetet eluraló sokkoló hangzavarnak. Lehet, az váltotta ki a Mandiner kommentek dühödt reakcióit, mert – saját morális vakfoltjaim miatt – nem vettem észre, hogy mondanivalóm sértette őket. És lehet, elutasításuk kategorikus jellegét azért nem látják, mert az viszont az ő morális vakfoltjaikra estek.

A cselekedeteket vezérlő politikai akaratot tehát részben az vakítja el, hogy a következmények egy morális „vakfoltra” esnek. Mégsem ez idézi elő a feloldhatatlan szembenállást. Az agy – miként a szem vakfoltja esetén – képes a teljes valóságot helyreállítani. A saját szemszög, egyetlen lehetséges nézőponttá a politikailag motivált csoporthatás következtében válik. Az „idegenek” kitiltásának, vagy a halálbüntetés „legalizálásának” felvetése, a morális vakfoltok előidézte vakságot egyszerűen politikai előnyszerzésre – „szavazat zsákmányolásra” – használja csupán. Miután azonban a vetélkedés túllépi a normális kereteket, a másik nézőpontja egyszerűen szellemi eltévelyedésnek minősíttetik. A szentnek” nyilvánított kérdésekben pedig – nincs alku! Ebből kiindulva hirdetjük ellenmondást nem tűrően, hogy a nemzet, vagy a szabadság, vagy az egyenlőség, vagy éppen a hit – nem eladó! Emiatt még a hozzánk közel állókkal is – gondoljunk csak a feltétel nélküli alapjövedelemről folyó vitákra – képtelenné válunk szót érteni. Akik pedig politikailag távolabb állnak tőlünk, azokat minden eszközzel igyekszünk kiszorítani a hatalomból. Pedig a 21. században a túlélést csak a közös cselekedet alapozhatja meg. Ehhez tudatosan kényszeríteni kell magunkat belehelyezkedni mások nézőpontjába. Soha nem szabad megfelejtkezni arról: az emberi elme olyan, mint az ejtőernyő, csak akkor működik, ha nyitott.