1974 őszének estéjén négyen vacsoráztak Washington egyik legelőkelőbb szállodájának éttermében: két ismert politikus, D. Cheney, D. Rumsfield, A. Laffer, az University of Chicago tanára, valamint J. Wanniski, a Wall Street Journal rovatvezetője. Meglehetősen vehemensen vitatkoztak Ford elnök adózási elképzeléseiről. A vita hevében Laffer egyszer csak felkapta szalvétáját, és felskiccelt egy koordináta rendszert – a vízszintes tengelyén az adókulcs, a függőlegesen az adóbevételével – majd belerajzolt egy fordított U alakú görbét, amely a várható bevételeket ábrázolta. A ma már Laffer-görbeként ismert összefüggés, azt mutatta, hogy a szélsőséges véleményekkel – „minél magasabb, annál több”, illetve, a „minél alacsonyabb, annál több” – ellentétben, az adóbevétel valahol a közepes adómérték táján a legtöbb. Ha túl kicsi az adó, akkor azért alacsony a bevétel, mert kevés folyik be, ha viszont túl magas, akkor azért, mert nem motiváltak az emberek plusz-teljesítményre, illetve magas az adóelkerülés aránya.

A Laffer-görbe szemléletével ellentétben a hétköznapi emberek gondolkodását inkább a linearitás elve vezérli: a változások és következményeik mindig egyirányúak.  Cáfolhatatlannak érezzük, hogy ha valami jó, akkor növekedéséből egyre több jó származik, míg ha valamit rossznak érzünk, annak romlása, a helyzetet még kedvezőtlenebbé teszi. Mivel ez a gondolkodásmód könnyen követhető, a politikusok előszeretettel használják, ha választóikat meg akarják győzni javaslataik helyességéről, vagy ellenfelük ajánlatának ostobaságáról. A fordított U alakú Laffer-görbe azonban két szokatlan dologra figyelmeztet. Egyrészt, a szélsőségesség, az adóbevételek szempontjából (is) káros: az optimális helyzet középtájon van. Másrészt, nincs minden országra érvényes igazság: van, ahol csökkenteni célszerű, másutt viszont növelni érdemes az adót, a bevételek növelése érdekében.

Ám a Laffer-görbe nemcsak az adózásra érvényes. Világunk ugyanis – bár erről nem mindig vagyunk hajlandók tudomást venni – többnyire nem-lineáris. Ez azt jelenti, hogy a folyamatok csak bizonyos tartományban követik, az egyenletes javulás vagy folytonos romlás a lineáris trendjét. Emiatt nehéz a választ adni, akár személyes életünkben, de egy vállalkozás vagy egy ország helyzetében is, arra a gyakran vetődő kérdésre: mit tegyünk, ha javítani szeretnénk helyzetünkön? A válasz ugyanis, hogy merre induljunk, attól függ, hogy éppen hol vagyunk! Vagyis, nincs minden helyzetre érvényes szabály! Ezért nem árt az óvatosság mások tapasztalatainak gondolkodás nélküli másolásával. Nem Laffert kell hibáztatni azért, hogy sokan – pl. R. Reagen vagy éppen Orbán Viktor – hibás következtetést vontak le belőle, és a körülményekkel nem számoló adócsökkentést valósítottak meg. A görbe tanácsa ugyanis bölcs, legfeljebb nem egyértelmű: van, akinek növelni, míg lehet, akinek csökkenteni kell az adót, hogy növekedjen a bevétel.

A nem-linearitás szemléletmódja nem is olyan modern, mint gondolnánk. Horatius híressé vált mondása – „Van mértéke a dolgoknak, s a határok is állnak, melyeken innen s túl helyesen cselekedni sosem bírsz!” („Est modus in rebus, sunt certi denique fines, quos ultra citraque nequit consistere rectum.”) – a bizonyíték erre. A gond nem is az, hogy a szabály félreérthető, inkább az, hogy félremagyarázható. A politikusok szinte percek alatt átlátják ennek igazságát, ám zavartalanul folytatják tovább saját, ezzel ellentétes, de politikai ideológiájuknak megfelelő érvelést. Ez a tény azért fontos, mert a 21. században emberi motiváció és viselkedés szinte minden területén éppen ilyen nem-lineáris problémákkal szembesülünk.

A dolgokban rejlő mértékre és határokra vonatkozó költői intést napjainkban egyre gyakrabban hágjuk át. A 20. században a bőség csábítása, a minden felkínálkozó lehetőség megragadására törekvő szándékot váltotta ki. Ám ennek szélsősége ugyanúgy szorongást és frusztrációt idézett elő, mint ellentéte, a fogyasztás kényszerű korlátozottsága. Vannak, akiket a végtelen választék, állandó izgalomra, és minden kipróbálására hajt, míg sokak az lemondást, és a magukba fordulás tökéletes békéjét ajánlják. Selye János stressz-elmélete és Csíkszentmihályi Mihály flow-elmélete azonban – hasonló logikát alkalmazva – a kihívások mértékének és azokkal való szembenézés képességnek az összefüggését, a Laffer-görbére emlékeztető fordított U alakú függvénnyel ábrázolják. Ennek szélső értékei – a „túl könnyű feladat” unalma, illetve a „túl magas a mérce” kiváltotta szorongás – distresszt idéz elő. A maximális teljesítményre sarkalló eustressz állapotát, illetve az egész életre emlékezetes boldogságot jelentő flow-állapotot, a fordított U alakú görbe középe táján érjük el.

Lényegében ugyanez a nem-linearitás bukkan elő – a harmadik világhírű magyar – Scitovsky Tibor kutatásaiból, aki a komfort-érzet és a boldogság közötti eltérést elemezte. (Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság. KJK. 1990). A komfort-érzetet, a pillanatonként felmerülő szükséglet – pl. éhes vagy szomjúság – azonnali kielégítése teremti meg. A boldogság ezzel szemben, a komfort érzet sérüléséből fakadó, kielégületlenség állapotából születhet meg, amikor már látható az út és a végcél, ahogyan a problémák megoldást, a szükségletek kielégítést nyernek. Megfogalmazza a nem-linearitásra utaló tanácsát: nem lehet valaki egyszerre teljesen boldog, és a tökéletesen kielégült. Valódi boldogsághoz a komfort-érzet sérülése, a szenvedés és a küzdelem vezet el.

A 21. századba átlépve egyre újabb formákban lép elénk a lineáris és a nem-lineáris gondolkodás ellentéte. A globalizáció kibontakozásával és a tömeg-társadalom létrejöttével az egyén mindinkább leszakadt korábbi intim közösségéről – a családról, és a falu-közösségről – amelyekhez egykor hozzánőtt. Napjaink terror-akcióinak és szorongás-járványának tükrében fogalmazódik meg a kérdés: vajon a kötöttségektől való teljes szabadság, vagy ellenkezőleg, a szoros, de kilépni sem engedő családi kötelék, illetve a fojtogatóan ölelő haveri kör kínálja-e az optimális életfeltételeket? Az optimal distinctiveness elmélete – a maga, Laffer-görbére emlékeztető függvényével – arra hívja fel a figyelmet, hogy az ember, evolúciós örökségénél fogva, a befogadottság és az individualitás optimális egyensúlyára törekszik. (Leonardelli, G. et. al. Advances in Experimantal Social Psychology. 2010. Vol: 43. p. 63-113.)

A családból és csoportból való teljes kiszakadás véglete, illetve másik szélsőség, az abban való teljes feloldódás, egyaránt szorongó, frusztrált és „bekattanni” hajlamos egyént szül. Vagyis, az ember számára a legmegfelelőbb állapotot, az egyéniség szabad kibontakoztatásának (a kiválásnak), ugyanakkor egy konkrét intim kis-közösség általi befogadásának (az levegyülésnek) az optimális egyensúlya kínálja. Vagyis, ismét előbukkan a fordított U alakú görbe, amelyen a „merre tovább” kérdése csak akkor válaszolható meg, ha – mint a kielégültség-boldogság skálán – tudod, hogy éppen hol is vagy.  A kutatások arra utalnak, hogy a terror-csoporthoz csatlakozókat a család felbomlása, a közösségből való kiszakadás, a perifériára sodródás, és a csoport identitás megrendülése sodorja a másik véglethez, csoportban való teljes feloldódás állapotát előidéző terrorista sejthez.

A 21. században a modern társadalmakban szinte határtalanná szélesedett az egyén szabadsága, és korlátozhatatlan akarat-nyilvánítását egyre több intézmény védi. Ennek tükrében meghökkentő vita bontakozott ki az elmúlt hónapokban, az USA-ban, a politikai korrektségről. A Yale egyetem, a Halloween ünnepekkel kapcsolatos öltözködésre és viselkedésre vonatkozó szabályokat tett közzé. Az egyetem jó-szándékú igyekezete azonban heves vitát váltott ki. Sokan úgy értelmezték azt, hogy a nagyhírű és liberális légkörű egyetem, a hallgatók viselkedésének és önkifejezésének korlátozására, cenzúrázására tesz kísérletet. Mások – nem kevesebben – ugyanakkor azon háborodtak fel, hogy az egyetem szigorú szabályainak hiányában ki vannak/lesznek téve rasszista jellegű vagy egyéb, személyiségüket sértő verbális támadásnak. A hallgatók egy része tehát elfogadhatatlannak tartja a szólásszabadság bármiféle korlátozása, míg egy mások csoportja – meglehetősen agresszíven – annak a véleményének adott hangot, hogy nemcsak elfogadható, de kívánatos is, hogy – minden eszközzel – minimálisra csökkentsék az esetleg előbukkanó verbális erőszak mértékét.

A politikai korrektség – elnézést a különös metaforáért – hasonlít arra, ahogyan a gyermekeinket óvjuk a piszoktól és a szennyeződésektől. Van, aki úgy gondolja – nekem vannak ilyen barátaim – csak az abszolút tisztaság fogadható el, és a gyermek közeléből el kell távolítani minden szennyeződést, bármi legyen is annak mértéke és forrása. Sokan – ilyen barátaim is vannak – ezzel szemben úgy vélik, jobb, ha a gyerek hozzászokik a piszokhoz, hiszen a világ tele van azzal. A piszok – miként a védőoltás – tulajdonképpen az immun-rendszert hozza működésbe, és a cél éppen ez, képessé tenni megküzdeni a környezet kikerülhetetlen szennyeződéseivel. A megoldást – szerintem – a horatiusi elv, a mérték és a határ, Laffer-görbére utaló alkalmazása kínálja: valahol középtájon érjük el az optimális helyzetet. A politikai korrektségnél is célszerű arra gondolni: jó, ha mindenki hozzászokik a más véleményekhez, ahhoz, hogy igazát meg kell védenie, és képessé is válik arra.

A linearitás szemlélete úgy véli: a világ csak egy irányban működik normálisan, és csak egyfelé változhat. Mivel az egyenlőség jó, ebből a szemszögből a még több egyelőség, csak előnyös lehet. Mivel a demokrácia jó, a minél több demokrácia szükségképpen jót szül. Mivel a szabadság jó, a minél több szabadság is csak kívánatos lehet. És épp így, mivel a nemzet jó, minél magyarabbak vagyunk annál jobb. De ez az elv Európára is alkalmazható: mivel Európa jó, a minél több Európa még jobb. Én ezekben a vitákban most nem foglalok állást, pusztán azt tanácsolom: alkalmazzuk mindenre és mindenkor a mérték és a határ horatiusi elvét. Még a politikai korrektséget is ehhez célszerű illeszteni. Ne gondoljuk optimálisnak, ha az egyetem abszolút védett burkot kínál. Ám, szólás-szabadság határainak, és viselkedés korlátainak teljes megszüntetése így nem kínál optimális környezetet.

A lineáris gondolkodás értetlenül szemléli, amikor különböző helyzetekben eltérő megközelítést alkalmaznak. „Miért akarja – szegezték Obamának a kérdést néhány éve republikánus ellenfelei – hogy az USA Svédországhoz hasonlítson, amikor a svédek, egyre kevésbé akarnak svédek lenni?” Vagyis, miért akarja az állami támogatásokat növelni, amikor Svédországban a többség inkább csökkentené az újraelosztás mértékét. A nem-lineáris gondolkodás ugyanakkor tudja: a Laffer-görbének két oldala van, amely két oldalon, az országok, a vállalatok, az egyetemek, a szülők és az egyének számra eltérő stratégia szolgálja az optimális helyzethez való közeledést. Lehetnek szülők, akiknél több tisztaság kell, míg másoknál megengedhető több piszok. Lehetnek helyek, ahol a szólásszabadság határait kell meghúzni, míg más helyeken éppen a szabad vitát kell támogatni, és az önkifejezés szabadságát kell erősíteni. Lehetnek egyének, akiknek több kihívást kellene vállalniuk, kitéve önmagukat a kudarcoknak, hogy megtanulják, miként kezeljék azt. Míg vannak olyanok, akiknél a kezelhetetlen kihívások előidézte szorongást kellene csökkenteni. És végül – miként Obama érvelt – lehetnek országok, ahol az adók csökkentése az optimális, és lehetnek olyanok, ahol éppen az adók növelésével lehet elérni az optimumot.

Hadijelentés a hátországból

A párizsi merényletet mindenki wake-up call-nak tekinti, amely az ISIS Nyugat ellen indított háborújára figyelmeztet. A legutóbbi, San Bernardino-i 14 áldozatot követelő mészárlást pedig csak azért nem nevezik egy háborúra figyelmeztető – „ébresztő” – jelzésnek, mert az elmúlt évben már több mint 350 (!) ilyen eset történt az USA-ban. Egy háború kimenetelét két dolog – a valódi ellenség azonosítása és a biztos hátország – dönti el. A terror esemény – első pillantásra – a háttérben rejtőzködő gonosz ellenség számlájára írható. Ám vigyázat, a látszat gyakran csal! A tetteseket nem ördögi hatalmak programozták élő pokolgéppé. A történteket inkább kifejezi Walt Kelly – amerikai humorista – mondása: „Találkoztam ellenségeinkkel, és Ők, Mi vagyunk!” A valódi problémát eszerint nem a Kalifátus szétverése, inkább a terrorista sejthez csatlakozó vagy közössége ellen forduló fiatalok viselkedésének a megértése jelenti. Az egymást követő események sora ugyanis valamilyen járványra emlékeztet, amelynek éppen a modern társadalmakban élők esnek áldozatául. Úgyhogy megértéséhez forduljunk a témától – látszólag – távol álló jelenséghez.

1996-ban egy csendes amerikai városka, a georgiai Rockdale Atalanta, gazdagok által lakott külvárosában – ahol már évtizedek óta nem volt erre példa – a „tizenéves” fiatalok körében váratlanul szifilisz járvány robbant ki. (Christakis, N – Fowler, J. Kapcsolatok hálójában. 2010). Az orvosok először – érthető módon – hagyományos betegség mintájára próbálták megérteni és kezelni a jelenséget. Hamar kiderült azonban, hogy ami történt, nem annyira a szexuális úton terjedő betegségek, hanem a viselkedés járványaként érthető meg. Miközben a szülők abban a hitben éltek, hogy 14 éves gyermekük még egyáltalán nem érdeklődik a szex iránt, köztük nem egynek ötven szexuális partnere is volt! A járványt tehát a fiatalok viselkedési mintája – a fiatalok közösségében magas presztízsértéke lett az egyidejűleg sok partnerrel folytatott viszonynak – váltotta ki. A járvány visszaszorításához ezért nem pusztán gyógyszerre volt szükség, a fiatalok barátai kapcsolatainak hálózatában rögzült viselkedési mintát kell megváltoztatni.

Az öngyilkos merényletek járványát épp így, alapvetően nem az váltja ki, hogy a muzulmán vallás valamely hittétele megfertőzi az agyat, és emiatt „kattan be” az adott személy. Az egyén az őt körülvevő csoport hatására válik „abnormálissá”.  A járványt megszüntetéséhez ezért – miként a szifilisz esetén – az egyént kell megóvni attól, hogy hajlamos legyen csatlakozni a terrorista hálózathoz. Elsősorban tehát az ön-, és közveszélyes cselekedetekre hajlamosító hatásokat kell megszüntetni. A kérdés ezért: miért válik valaki nyitottá, hogy szélsőséges, sőt terrorista csoporthoz csatlakozzon? Ennek megértéséhez vegyünk ismét egy különös példát. Az 1950-es években H. Harlow, amerikai pszichológus, egy – ma már, az állatvédők ellenkezése miatt megismételhetetlen – kísérletet hajtott végre. Születésüket követően elválasztotta a majom-csecsemőket anyjuktól, és két mű-majom gondozására bízva nevelte. Az egyik, drótból készült bábú tejjel táplálta a kicsiket, a másik, a puha és szőrös takaróval borított, az anya ölelését helyettesített. Harlow meglepetésére a kicsinyek idejük nagy részét az anyai érintést imitáló, de tejet nem kínáló mű-majmon töltötték. A majmok számára – vonta le a következtetést – fontosabb volt a simogatás, mint az élelem. A valódi anyjuktól elszakítva, műanyák által nevelt majmok mégis érzelmileg zavartak és agresszívek lettek, képtelenné váltak beilleszkedni a majom-társadalomba.

Az ember – hisz részben „majomból van” – hasonlóképpen viselkedik. A kutatók a Harlow-féle viselkedési deprivációt figyelték meg az árvaházakban nevelt gyermekeknél. A szülői szeretet hiányában, a társas kapcsolatoktól elszigetelt gyermekek érzelmileg elmaradottak, kezelhetetlenek és frusztráltak lettek. Nem elegendő hát biztosítani – mint Harlow mű-majmai – az életben maradáshoz nélkülözhetetlen meleg és csendes zugot, az ételt és italt. Szeretet és támogatás nélkül az ember nem képes közösségi lénnyé válni. Emberi kapcsolataitól elszigetelten, kiszolgáltatottá válik az olyan csoportoknak, amelyek nem valódi törődést, és igazi megbecsülést, hanem pusztán ezek hamisítványát vagy másolatát kínálják. Az ember számára ugyanis a csoporthoz tartozás életszükséglet és a csoport-identitás viselkedésének fontos iránytűje. Ennek jelzéseit azért nehéz megérteni, mert a történelem során egyre több – egymásba skatulyázott és részben egymással vetélkedő – közösség jött létre.

„Legbelül” ott van a család, amelyben a viselkedést a közvetlen rokoni érzelmek, az ösztönszerű szolidaritás reflexei irányítják. Ezt veszi körül a „törzsi” világ, amelyben a „mieink” iránt feltétlen bizalom, és az „idegenek” engesztelhetetlen gyűlölete vezérli a viselkedést. E köré épült a világvallások által megformált közösség: az azonos szimbólumokat viselők, „testvérek”, aki viszont idegen szimbólumokat visel, azt el kellett utasítani. A történelem során azután, az ismeretlenekből álló elképzelt közösségen belül létrejött egy szűkebb, de otthonosabb közösség: a nemzet. A szabványosított nyelvre, és kultúrára építő nemzeti identitás felülírta az össze többit, és hatása megmutatkozott egyrészt abban, ahogyan az ismeretleneket testvérként kezelték, másrészt abban, ahogyan háborút viselt más nemzetek ellen. Az ember történelmének túlnyomó részét kevésszámú személyt tartalmazó intim csoportban – a családban és a falu keretei között – élte le. Alapvetően ezekben érezte – és érzi ma is – magát otthonosan. Ismeretlen helyre érkezve – városba kerülve, új céghez belépve, kollégiumba költözve, más országba települve – automatikusan ilyen intim kapcsolatokat nyújtó közösségeket keres magának.

A városi civilizáció ezt – a kitüntetett személyek alkotta egyedi – viszonyrendszert felváltotta, ismeretlenek sokasága között létrejövő, áttekinthetetlen és kusza kapcsolati hálóval. Ám hiába kínál a civilizáció az életet kellemessé tevő dolgok sokaságát, az ismeretlenekkel való együttélését csak két különös viselkedést befolyásoló eszköz teszi lehetővé. Egyrészt, az állam, a személytelen szabályok és intézményes kényszerek rendszerével. Másrészt, életünkbe beépültek a tudatbefolyásoló szerek: részben a vallások, részben az alkohol és más kábítószerek kiterjedt használata. A 20. században azután az ismeretlenek százezreit szűk helyre bezsúfoló városok, a ritka kivételből, tipikussá váltak. És gyorsan megszoktuk előnyeit: a biztonságot, az áruk tömegét, a szinte mindenki számára elérhető lehetőségek széles skáláját, élmények és gyönyörök kimeríthetetlen forrását. Csak ha véletlenül, valamilyen szerencsétlenség miatt kicsöppenünk belőle, szembesülünk a múlt jegyeivel: éhség, zaj, hideg, forróság, szomjúság, fájdalom, bizonytalanság. Mégis, a hétköznapokban egyre gyakrabban bukkannak elő problémái: a párkapcsolatokat kiszorító szingli lét, a gyengülő család, a széteső kisközösségek, és az emberek kaotikus keveredése, ahogyan kontrollálatlan áradatként zúdulnak keresztül a Glóbuszon.

A társadalom „atomizálódott”: az ember leszakadt közösségéről, környezete cseppfolyóssá, viszonyai bizonytalanná, kapcsolatai megfoghatatlanná váltak. Ebben a helyzetben a régi korok pusztító pestis-, és kolera-járványait felváltották a depresszió és a szorongás járványai. A következmény: az egyik oldalon a vallási és politikai fanatizmus, a másikon az alkohol és a kábítószer-fogyasztás szinte feltartóztathatatlan terjedése. Modern világunk feltételei között élő ember – Harlow majom-csecsemőjeként – hozzájut ugyan az élethez minimálisan szükséges javakhoz, ám nélkülözni kénytelen a befogadó intim kisközösséget. Ez a „sem meghalni, sem igazán élni nem engedő” környezet azután különös viselkedésre készteti az embereket. Kiformálódott például a fan boyok – az internet elfogult, csak saját véleményére kíváncsi rajongójának – világa.

A fan boy, valamely személyt, terméket, szolgáltatást, vállalatot fenntartás nélkül, ellenmondást nem tűrően hirdet, miközben a versenyző terméket, személyt nem egyszerűen lekezeli, hanem becsmérli. A „sajátokról” az imádat hangján, a „másokról”, mély megvetéssel, kifejezett undorral szól. A fan boy-ok gyakran egyedül élnek, de idejük túlnyomó részét csoportokba verődve, „fürtökben” múlatják. A kutatások fontos felismerése, hogy az ember – evolúciós öröksége miatt – hajlamos „fürtösödni”. A 100-150 emberből összeálló „fürtöket” a közvetlen és erős személyes kapcsolatok szálai fűzik közösségekké. A „fürtön” belül mindenki tud, mindenkiről, mindent. Erősek a szolidaritás szálai és a vélemények, nézetek, szokások egymáshoz csiszolódnak. Az ember, mindig is ilyen „fürtökben” élt: ilyen volt a nagy-család, a faluban, az „alvég” és a „felvég”, de ilyen volt a munkásosztály kialakulását követően az egy helyen dolgozók és élők munkáskolóniája is.

Egykor a „fürtök” a rokoni kapcsolatokat követve – természet-adta módon – szerveződtek. Napjaink tömegtársadalmában viszont véletlen hatások – az érdeklődés és a lakóhely – formálják. A városba tódulással, a folyamatos vándorlással, illetve a gyári munkás-közösségek széthullásával, ezek a fürtök is szétestek. Az erős szálakkal összefűzött „fürtök” feloldódása sokáig azért nem tűnt fel, mert hiányát elfedték „pótlékai”: vallási közösségek, politikai pártok, civil mozgalmak vagy társadalmi klubok. Ám az egyéni életút kacskaringói miatt, mind többen szakadnak ki a védelmet és a befogadottság érzését nyújtó közösségeikből. Intim közösség híján – mint Harlow majmai – frusztrált, hisztis, érzelmileg labilis, kiszámíthatatlan viselkedésűvé válnak. És a kutatás pontosan ilyennek mutatja őket: perifériára sodródott, alkalmazkodni képtelen, elismerésre vágyó, de visszautasított, önmagát másodrendű állampolgárnak érző, ezért a társadalmat megbüntetni vágyó személynek. (Butler, D. Terrorism science.  Nature, 2015 dec.2.) Alapvetően ez az életérzés késztet egy embert a józanésznek ellenmondó tettet végrehajtani: csatlakozni egy szektához, egy mánia-követő csoporthoz, vagy akár egy terrorista sejthez.

A modern tömegtársadalmak körülményei között élő egyén – a hihetetlenül kiterjed Facebook kapcsolataival együtt – magányos, és szomjúhozza a valódi közösség „érintését”. (Lásd: TED – Sherry Turkle: Connected, but alone?). Egyre többeknek szétesik a világa, félresiklik élete, elvész a jövője és nem talál értelmes célt a maga számára. Nem elsősorban azért önti el váratlanul agyukat a vér, mert az erőszak mémje elfoglalja azt. (A mém – R. Dawkins által felfedezett fogalom – némileg leegyszerűsítve, a kultúra génjeit jelöli. R. Dawkins: Az önző gén. 1986.) Azért lesznek fogékonyak egyre többen az erőszak mémjeire, mert intim kisközösségből kiszakadtak, és magányossá váltak. Egy váltja ki egy amerikai kisvárosban az egyetemi vagy a munkahelyi mészárlást.

Ugyanez a fiatal Európában egy terrorista sejthez csatlakozik, adaptációs kísérleteinek kudarcai miatt fordul saját társadalma ellen. A meghatározó motívum: megrendült közösségi identitásuk, és ezt szomjazva, hajlamosak csatlakozni egy közösség-pótlékot kínáló, és – látszólag – értelmes célt nyújtó csoporthoz. A legújabb kutatások feltárták azt a folyamatot, ahogyan egy ilyen csoport „beszippantja” az egyént. A vizsgálatok láthatóvá tették, ahogyan csatlakozó „feloldódik” a csoportban, és hajlandó annak minden parancsát végrehajtani. (Whitehouse, H. Lanman, J. 2014. The Ties That Bind Us. Current Anthropology.) Élete eggyé válik a csoportéval, abból kiszakítva nem élhet tovább, és mindent megtesz érte. A líbiai forradalmi csoportokban végzett kutatások is azt igazolták, hogy a forradalmi sejt, mintegy a család helyébe lép. Alapvető igazodási ponttá válik, az egyetlen közösséggé, amely minden tettet igazol, és amelyért bármit meg kell tenned. Miközben a külső szemlélő amoralitásnak látja viselkedését, ő éppen a morálra hivatkozva hajtja végre a terrorakciót.

Emiatt nincs a terror őrület-járványának biztos, gyors, egyszerű és könnyű terápiája. Ezért nem elég tehát legyűrni az Iszlám Államot, és megsemmisíteni klónjait. A járvány kiváltó okait, modern világunk „megbetegítő” feltételeit kell megszüntetni. Az ember evolúciós örökségénél fogva ugyanis két egyaránt fontos, de bizonyos értelemben vetélkedő szükséglettel rendelkezik: a befogadottság és az elkülönülés. Az elvegyülésnek és kiválásnak az életminőségre gyakorolt összetett hatását egy fordított U görbével ábrázolják. A túl szoros kötöttségek az egyéniség feladására kényszeríthetnek, ám az ellenkező véglet, a kötöttségek teljes hiánya, épp így bizonytalanná és frusztrálttá tehet. Az ember számára csak a közösségi integráltság és az individualizmus optimális aránya teremt élhető körülményeket. Éppen ez az, ami – különösen a migráns családok második, harmadik generációja számára – az elmúlt évtizedekben megnehezült.

A Nyugatnak rá kellene ébredni, hogy háborúban áll – ismételgeti mindenki. Ám nem árt az óvatosság, amikor háborút emlegetünk. Ebben a küzdelemben ugyanis a siker nem pusztán a hadsereg alkalmazásán múlik. Még csak nem is azon, hogy a liberális demokráciák, korábban elképzelhetetlen módon, az egyén jogait szűkítő kényszereket vezetessenek be. A front hátországa azért labilis, mert a modern társadalmak „normális” működés módja idézi elő az elmagányosodást és kulturális identitásvesztést. Mindenekelőtt tehát olyan feltételeket kell teremteni, amelyben egyrészt az intim kis-közösségek újra felvirágozhatnak, másrészt mégis kellően nyitottak maradnak ahhoz, hogy az egyén szabadon, egyidejűleg több közösség tagjává is válhasson. Ha az egyén talál ilyen befogadó kis-közösségeket, akkor készséggel aláveti magát szabályainak, és elutasítja ennek pótlékeit. Ám hiába próbáljuk a 19. század nemzetfelfogása alapján újrahomogenizálni a globális tömegtársadalmat, a frusztrált, identitás-hiányos, és szélsőségességre hajlamos egyén továbbra is ki lesz szolgáltatva a terrorizmus viselkedési járványának, és rendre „bekattan”. És mi újra és újra tanácstalanul azt kérdezzük: miért?