1974 őszének estéjén négyen vacsoráztak Washington egyik legelőkelőbb szállodájának éttermében: két ismert politikus, D. Cheney, D. Rumsfield, A. Laffer, az University of Chicago tanára, valamint J. Wanniski, a Wall Street Journal rovatvezetője. Meglehetősen vehemensen vitatkoztak Ford elnök adózási elképzeléseiről. A vita hevében Laffer egyszer csak felkapta szalvétáját, és felskiccelt egy koordináta rendszert – a vízszintes tengelyén az adókulcs, a függőlegesen az adóbevételével – majd belerajzolt egy fordított U alakú görbét, amely a várható bevételeket ábrázolta. A ma már Laffer-görbeként ismert összefüggés, azt mutatta, hogy a szélsőséges véleményekkel – „minél magasabb, annál több”, illetve, a „minél alacsonyabb, annál több” – ellentétben, az adóbevétel valahol a közepes adómérték táján a legtöbb. Ha túl kicsi az adó, akkor azért alacsony a bevétel, mert kevés folyik be, ha viszont túl magas, akkor azért, mert nem motiváltak az emberek plusz-teljesítményre, illetve magas az adóelkerülés aránya.
A Laffer-görbe szemléletével ellentétben a hétköznapi emberek gondolkodását inkább a linearitás elve vezérli: a változások és következményeik mindig egyirányúak. Cáfolhatatlannak érezzük, hogy ha valami jó, akkor növekedéséből egyre több jó származik, míg ha valamit rossznak érzünk, annak romlása, a helyzetet még kedvezőtlenebbé teszi. Mivel ez a gondolkodásmód könnyen követhető, a politikusok előszeretettel használják, ha választóikat meg akarják győzni javaslataik helyességéről, vagy ellenfelük ajánlatának ostobaságáról. A fordított U alakú Laffer-görbe azonban két szokatlan dologra figyelmeztet. Egyrészt, a szélsőségesség, az adóbevételek szempontjából (is) káros: az optimális helyzet középtájon van. Másrészt, nincs minden országra érvényes igazság: van, ahol csökkenteni célszerű, másutt viszont növelni érdemes az adót, a bevételek növelése érdekében.
Ám a Laffer-görbe nemcsak az adózásra érvényes. Világunk ugyanis – bár erről nem mindig vagyunk hajlandók tudomást venni – többnyire nem-lineáris. Ez azt jelenti, hogy a folyamatok csak bizonyos tartományban követik, az egyenletes javulás vagy folytonos romlás a lineáris trendjét. Emiatt nehéz a választ adni, akár személyes életünkben, de egy vállalkozás vagy egy ország helyzetében is, arra a gyakran vetődő kérdésre: mit tegyünk, ha javítani szeretnénk helyzetünkön? A válasz ugyanis, hogy merre induljunk, attól függ, hogy éppen hol vagyunk! Vagyis, nincs minden helyzetre érvényes szabály! Ezért nem árt az óvatosság mások tapasztalatainak gondolkodás nélküli másolásával. Nem Laffert kell hibáztatni azért, hogy sokan – pl. R. Reagen vagy éppen Orbán Viktor – hibás következtetést vontak le belőle, és a körülményekkel nem számoló adócsökkentést valósítottak meg. A görbe tanácsa ugyanis bölcs, legfeljebb nem egyértelmű: van, akinek növelni, míg lehet, akinek csökkenteni kell az adót, hogy növekedjen a bevétel.
A nem-linearitás szemléletmódja nem is olyan modern, mint gondolnánk. Horatius híressé vált mondása – „Van mértéke a dolgoknak, s a határok is állnak, melyeken innen s túl helyesen cselekedni sosem bírsz!” („Est modus in rebus, sunt certi denique fines, quos ultra citraque nequit consistere rectum.”) – a bizonyíték erre. A gond nem is az, hogy a szabály félreérthető, inkább az, hogy félremagyarázható. A politikusok szinte percek alatt átlátják ennek igazságát, ám zavartalanul folytatják tovább saját, ezzel ellentétes, de politikai ideológiájuknak megfelelő érvelést. Ez a tény azért fontos, mert a 21. században emberi motiváció és viselkedés szinte minden területén éppen ilyen nem-lineáris problémákkal szembesülünk.
A dolgokban rejlő mértékre és határokra vonatkozó költői intést napjainkban egyre gyakrabban hágjuk át. A 20. században a bőség csábítása, a minden felkínálkozó lehetőség megragadására törekvő szándékot váltotta ki. Ám ennek szélsősége ugyanúgy szorongást és frusztrációt idézett elő, mint ellentéte, a fogyasztás kényszerű korlátozottsága. Vannak, akiket a végtelen választék, állandó izgalomra, és minden kipróbálására hajt, míg sokak az lemondást, és a magukba fordulás tökéletes békéjét ajánlják. Selye János stressz-elmélete és Csíkszentmihályi Mihály flow-elmélete azonban – hasonló logikát alkalmazva – a kihívások mértékének és azokkal való szembenézés képességnek az összefüggését, a Laffer-görbére emlékeztető fordított U alakú függvénnyel ábrázolják. Ennek szélső értékei – a „túl könnyű feladat” unalma, illetve a „túl magas a mérce” kiváltotta szorongás – distresszt idéz elő. A maximális teljesítményre sarkalló eustressz állapotát, illetve az egész életre emlékezetes boldogságot jelentő flow-állapotot, a fordított U alakú görbe középe táján érjük el.
Lényegében ugyanez a nem-linearitás bukkan elő – a harmadik világhírű magyar – Scitovsky Tibor kutatásaiból, aki a komfort-érzet és a boldogság közötti eltérést elemezte. (Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság. KJK. 1990). A komfort-érzetet, a pillanatonként felmerülő szükséglet – pl. éhes vagy szomjúság – azonnali kielégítése teremti meg. A boldogság ezzel szemben, a komfort érzet sérüléséből fakadó, kielégületlenség állapotából születhet meg, amikor már látható az út és a végcél, ahogyan a problémák megoldást, a szükségletek kielégítést nyernek. Megfogalmazza a nem-linearitásra utaló tanácsát: nem lehet valaki egyszerre teljesen boldog, és a tökéletesen kielégült. Valódi boldogsághoz a komfort-érzet sérülése, a szenvedés és a küzdelem vezet el.
A 21. századba átlépve egyre újabb formákban lép elénk a lineáris és a nem-lineáris gondolkodás ellentéte. A globalizáció kibontakozásával és a tömeg-társadalom létrejöttével az egyén mindinkább leszakadt korábbi intim közösségéről – a családról, és a falu-közösségről – amelyekhez egykor hozzánőtt. Napjaink terror-akcióinak és szorongás-járványának tükrében fogalmazódik meg a kérdés: vajon a kötöttségektől való teljes szabadság, vagy ellenkezőleg, a szoros, de kilépni sem engedő családi kötelék, illetve a fojtogatóan ölelő haveri kör kínálja-e az optimális életfeltételeket? Az optimal distinctiveness elmélete – a maga, Laffer-görbére emlékeztető függvényével – arra hívja fel a figyelmet, hogy az ember, evolúciós örökségénél fogva, a befogadottság és az individualitás optimális egyensúlyára törekszik. (Leonardelli, G. et. al. Advances in Experimantal Social Psychology. 2010. Vol: 43. p. 63-113.)
A családból és csoportból való teljes kiszakadás véglete, illetve másik szélsőség, az abban való teljes feloldódás, egyaránt szorongó, frusztrált és „bekattanni” hajlamos egyént szül. Vagyis, az ember számára a legmegfelelőbb állapotot, az egyéniség szabad kibontakoztatásának (a kiválásnak), ugyanakkor egy konkrét intim kis-közösség általi befogadásának (az levegyülésnek) az optimális egyensúlya kínálja. Vagyis, ismét előbukkan a fordított U alakú görbe, amelyen a „merre tovább” kérdése csak akkor válaszolható meg, ha – mint a kielégültség-boldogság skálán – tudod, hogy éppen hol is vagy. A kutatások arra utalnak, hogy a terror-csoporthoz csatlakozókat a család felbomlása, a közösségből való kiszakadás, a perifériára sodródás, és a csoport identitás megrendülése sodorja a másik véglethez, csoportban való teljes feloldódás állapotát előidéző terrorista sejthez.
A 21. században a modern társadalmakban szinte határtalanná szélesedett az egyén szabadsága, és korlátozhatatlan akarat-nyilvánítását egyre több intézmény védi. Ennek tükrében meghökkentő vita bontakozott ki az elmúlt hónapokban, az USA-ban, a politikai korrektségről. A Yale egyetem, a Halloween ünnepekkel kapcsolatos öltözködésre és viselkedésre vonatkozó szabályokat tett közzé. Az egyetem jó-szándékú igyekezete azonban heves vitát váltott ki. Sokan úgy értelmezték azt, hogy a nagyhírű és liberális légkörű egyetem, a hallgatók viselkedésének és önkifejezésének korlátozására, cenzúrázására tesz kísérletet. Mások – nem kevesebben – ugyanakkor azon háborodtak fel, hogy az egyetem szigorú szabályainak hiányában ki vannak/lesznek téve rasszista jellegű vagy egyéb, személyiségüket sértő verbális támadásnak. A hallgatók egy része tehát elfogadhatatlannak tartja a szólásszabadság bármiféle korlátozása, míg egy mások csoportja – meglehetősen agresszíven – annak a véleményének adott hangot, hogy nemcsak elfogadható, de kívánatos is, hogy – minden eszközzel – minimálisra csökkentsék az esetleg előbukkanó verbális erőszak mértékét.
A politikai korrektség – elnézést a különös metaforáért – hasonlít arra, ahogyan a gyermekeinket óvjuk a piszoktól és a szennyeződésektől. Van, aki úgy gondolja – nekem vannak ilyen barátaim – csak az abszolút tisztaság fogadható el, és a gyermek közeléből el kell távolítani minden szennyeződést, bármi legyen is annak mértéke és forrása. Sokan – ilyen barátaim is vannak – ezzel szemben úgy vélik, jobb, ha a gyerek hozzászokik a piszokhoz, hiszen a világ tele van azzal. A piszok – miként a védőoltás – tulajdonképpen az immun-rendszert hozza működésbe, és a cél éppen ez, képessé tenni megküzdeni a környezet kikerülhetetlen szennyeződéseivel. A megoldást – szerintem – a horatiusi elv, a mérték és a határ, Laffer-görbére utaló alkalmazása kínálja: valahol középtájon érjük el az optimális helyzetet. A politikai korrektségnél is célszerű arra gondolni: jó, ha mindenki hozzászokik a más véleményekhez, ahhoz, hogy igazát meg kell védenie, és képessé is válik arra.
A linearitás szemlélete úgy véli: a világ csak egy irányban működik normálisan, és csak egyfelé változhat. Mivel az egyenlőség jó, ebből a szemszögből a még több egyelőség, csak előnyös lehet. Mivel a demokrácia jó, a minél több demokrácia szükségképpen jót szül. Mivel a szabadság jó, a minél több szabadság is csak kívánatos lehet. És épp így, mivel a nemzet jó, minél magyarabbak vagyunk annál jobb. De ez az elv Európára is alkalmazható: mivel Európa jó, a minél több Európa még jobb. Én ezekben a vitákban most nem foglalok állást, pusztán azt tanácsolom: alkalmazzuk mindenre és mindenkor a mérték és a határ horatiusi elvét. Még a politikai korrektséget is ehhez célszerű illeszteni. Ne gondoljuk optimálisnak, ha az egyetem abszolút védett burkot kínál. Ám, szólás-szabadság határainak, és viselkedés korlátainak teljes megszüntetése így nem kínál optimális környezetet.
A lineáris gondolkodás értetlenül szemléli, amikor különböző helyzetekben eltérő megközelítést alkalmaznak. „Miért akarja – szegezték Obamának a kérdést néhány éve republikánus ellenfelei – hogy az USA Svédországhoz hasonlítson, amikor a svédek, egyre kevésbé akarnak svédek lenni?” Vagyis, miért akarja az állami támogatásokat növelni, amikor Svédországban a többség inkább csökkentené az újraelosztás mértékét. A nem-lineáris gondolkodás ugyanakkor tudja: a Laffer-görbének két oldala van, amely két oldalon, az országok, a vállalatok, az egyetemek, a szülők és az egyének számra eltérő stratégia szolgálja az optimális helyzethez való közeledést. Lehetnek szülők, akiknél több tisztaság kell, míg másoknál megengedhető több piszok. Lehetnek helyek, ahol a szólásszabadság határait kell meghúzni, míg más helyeken éppen a szabad vitát kell támogatni, és az önkifejezés szabadságát kell erősíteni. Lehetnek egyének, akiknek több kihívást kellene vállalniuk, kitéve önmagukat a kudarcoknak, hogy megtanulják, miként kezeljék azt. Míg vannak olyanok, akiknél a kezelhetetlen kihívások előidézte szorongást kellene csökkenteni. És végül – miként Obama érvelt – lehetnek országok, ahol az adók csökkentése az optimális, és lehetnek olyanok, ahol éppen az adók növelésével lehet elérni az optimumot.
Leave a Reply