2017. február havi bejegyzések

Az új közellenségek?

Hozzászólás

 

A miniszterelnök ez évben látta elérkezettnek az időt, hogy leszámoljon egy újabb, hazánkra leselkedő ellenséggel: az autonóm civil szervezetekkel. A támadást Németh Szilárd indította el, legutóbbi sajtótájékoztatóján kijelentve: „A Soros-birodalom álciviljeit azért tartják fenn, hogy a nagytőkét és a politikai korrektség világát átnyomják a nemzeti kormányok felett. (sic!) Ezeket a szervezeteket minden eszközzel vissza kell szorítani és azt gondolom, hogy el kell takarítani.” Holott Soros György „bűne” mindössze annyi: segíteni igyekezett a diktatúrák szorításából szabadulni akaró társadalmaknak. Közép-Európától a poszt-szovjet térségig támogatta a demokráciáért küzdőket, így a 2003-as grúz, és a 2004-es ukrán forradalmat is. Éppen ez az, ami kiütötte a biztosítékot a térség autokratáinál. Oroszországban, Putyin fokozatosan ellehetetleníti működésüket, 2004-ben Üzbegisztán bezártatta, Kazahsztán adóelkerüléssel vádolta a helyi Soros Alapítványt, 2010-ben pedig Türkmenisztán is fekete-listára tette. A civileket közellenségnek nyilvánítva, hazánk egy tőlünk keletre eső, és nem különösebben magas presztízsű ország-csoporthoz csatlakozott.

Egy évezrede, bölcs és szent királyunk, mindent elkövetett, hogy bennünket, magyarokat – sokak keletre visszahúzó ösztönei ellenére – ide, Európához kössön. Miniszterelnökünk most inkább azon munkálkodik, hogy kelet felé mozdítsa el az országot. „Meglehetősen furcsa érzés – jelentette ki kazahsztáni látogatása alkalmával – hogy az embernek keletre kell mennie ahhoz, hogy otthon érezze magát.. amikor Brüsszelbe megyünk nincsenek ott rokonaink. De amikor Kazahsztánba megyünk, akkor rokonokat, közeli embereket találunk”. De vajon megalapozott-e a gyanakvás, hiszen ha rápillantunk a térképre, hazánkat éppen Európa szívében láthatjuk. Mi van azonban, ha valóságos helyzetünk nem esik egybe földrajzi pozíciónkkal? Ez a probléma, először Ady Komp-ország írásában merült fel, több mint egy évszázada. Az 1980-as években azután az értékszociológiai vizsgálatok során ismét előbukkant.

A kutatók, a világ száznál több társadalmát elemezve megalkottak egy érték-térképet, amely az országok helyét mutatta, a hozzájuk az értékek szempontjából legközelebb álló társadalmak körében. A több alkalommal megismételt vizsgálatok tanulsága szerint, Magyarország nem ott van az értéktérképen, ahol a földgömbön! Mi magyarok az európai kultúra magjától távolabb, az ortodox (szláv) kultúrához közelebb helyezkedünk el. Így, bár földrajzilag a visegrádiak vesznek körül, az érték-térképen az balkáni országok és európai keleti szélének társadalmai a közvetlen szomszédjaink. Ez magyarázza népünk keleties reflexeit: az idegenek elutasítását, a nem többségi viselkedésformákkal szembeni intoleranciát, a polgári intézmények iránti bizalmatlanságot, a hatalomnak való behódolást, a tekintélykövetést, a korrupcióra való készségét, és azt, hogy az államtól várja problémáinak megoldását.

Az érték-térképen elfoglalt helyzetünk azután magyarázatot ad a politikai térben történt elmozdulásunkra. Az elmúlt évtizedek során a kutatók a „Felelős kormányzás”, (WGI), a „Demokrácia”, (DI) indexek mérőszámaival fel tudták rajzolni az országok egymáshoz viszonyított helyzetét egy – az érték-térképhez hasonló – politikai térképen. Ez arra utalt, hogy Magyarország fokozatosan sodródik ki Európából! A Freedom House nemrég minősítette vissza hazánkat, „nem megszilárdult demokráciának”, és 2010-hez képes több mint 10 helyet estünk vissza az Economist demokrácia-rangsorában is. A politikai-térkép tehát – az érték-térképhez hasonlóan – a balkáni, és tovább, a közép-ázsiai lejtő felé csúszást mutatja.

A hanyatlás felfedezhető a gazdasági térben történő elmozdulásunkban is. A kormány sikerpropagandája ellenére teret veszítünk a környező országokkal szemben. A késő-kádári rendszerben életkörülményeinket és versenyképességünket – némi gőggel – a környező országokénál kedvezőbbnek véltük, és rendszerváltástól az Európához való felzárkózást vártuk. Ám a felzárkózás reménye – az EU-hoz történő 2004-es csatlakozásunk ellenére – elszállt. Az elmúlt évtizedben a lengyelek mellett megelőzött minket Szlovákia, Litvánia, Észtország is, és a 2004-ben az EU-hoz csatlakozott 10 ország közül már csak Lettország van mögöttünk. Tartósan lassabban növekszünk, mint a lengyelek vagy a szlovákok, és ebben alapvető változás – minthogy versenyképességünk romló, a termelékenységünk alacsony, a korrupciós kockázatunk magas – nem várható.

Ám a legszomorúbb: a Komp-ország szindróma a határokon belül is tetten érhető. Az ellentétek az országon belül is szélesednek.  „Lényegében a magyar lakosságnak 25 maximum 30 százaléka az, amelyik jelenleg Európában él – fogalmazott Tóth István György, a 2016-os Társadalmi Riport bemutatóján. Vagyis a szélesedő folyam egyszerűen a kelet felé csúszó Magyarország, és Európa között húzódik. Az országban, városokon és kerületeken belül távolodnak el egymástól a szomszédok: egyikük már Nyugat-Európában van, a másikuk meg Közép-Ázsiában. A demokratikus ellenzék vitáiban időnként felrémlik: hazánkat kizárják az EU-ból. Mások – éppen ellenkezőleg – azt vizionálják: Orbán Viktor, ha érdekei azt diktálják, kilép. A helyzet ennél egyszerűbb és szomorúbb: hazánk megállíthatatlanul sodródik mind keletebbre.

A civil szervezetek, mindig is a demokrácia lényeges tényezői voltak. (A. de Tocqueville: Az amerikai demokrácia.) Az idők múlásával betagozódtak a pártok uralta politikai rendszerbe. Ezt a rendszert az autonómiával rendelkező intézmények és az egymást ellenőrző hatalmi ágak – a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom illetve az őket szemmel tartó média – vezérelték. Az elmúlt fél évszázadban a társadalom egyre komplexebb, a felvetődő problémák pedig mind összetettebbek lettek. Ez vezetett arra, hogy a szabadon szerveződő civil társadalom önálló politikai tényezővé fejlődött. A 21. században jelentősége – a politikában és a gazdaságban egyaránt – tovább nőtt. (Lásd: tulajdonosi aktivizmus fellendülése!). Végső soron, a civil szféra felzárkózott a média mellé, mint a kormányzatokat szemmel tartó, ellenőrző, és kordában tartani igyekvő önálló hatalmi ág. A civilek elleni összehangolt támadás tehát nem pillanatnyi őrület, hanem tudatos hadjárat!

Orbán Viktor 2010-es hatalomra kerülése óta – az illiberális autokratákat követve – harcot folytat minden, számára féket jelentő és ellenőrzési jogosítvánnyal rendelkező szervezet ellen. Ezért szállta meg a hatalmi ágak hálózatát, ezért ültette be lekötelezettjeit az Alkotmánybíróságba és minden döntési pozícióba, ezért adta hitbizományba a gazdaság jelentős részét, és ezért lehetetlenítette el a kritikus médiát. Amikor tehát 2014-ben rendőrség váratlanul házkutatást tartott három civil szervezetnél, az nem mellényúlás volt, hanem a szféra elleni támadás kezdete. A mostani – Soros György elleni összehangolt – támadás sem jelez váratlan fordulatot. Csupán újabb hadszíntérre terjesztik ki azt a háborút, amit a kritikus média illetve a hatalom számára kontrollt jelentő intézmények ellen folytatnak. S bár országunk – a térkép szerint – továbbra is Európa szívében helyezkedik el, szeretett hazánk egyre inkább ingerlő zárványként – amolyan rezervátumként – ékelődik be a demokratikus Európa testébe.

Kiegyensúlyozott évértékelés: Magyarország 2016-os bizonyítványa.

Hozzászólás

 

Éppen három évtizede jelent meg, Vang Meng: A csirizgyár igazgatója. című novellája. A főhőst – Ting Ji-t – az író csökönyös embernek tartja. A tervgazdálkodás idején, az év elején, csupa hangzatos ígéretekből állították össze a tervet, majd a tervidőszak végén készítettek egy újabbat, az eredményekről. Ám – mint az író megjegyzi –„ezt a két kimutatást nem volt szokás összevetni, egymás mellé tenni”. Ting Ji csökönyössége abban mutatkozott meg, hogy ő igenis, össze akarta vetni ezt a két kimutatást. Ennek azonban csak egy eredménye lett: mindenki meggyűlölte őt, még a pártból is kizárták.

Lehet, hogy Orbán Viktor olvasta a novellát, és – okulva Ting Ji szomorú sorsából – évértékelésiben soha nem fogalmaz meg számon-kérhető célokat, és soha nem törekszik az év elmúltával, egymás mellé állítani a tervet és a tényeket. Így nem is kell valódi javulást elérni ahhoz, hogy vállon veregesse önmagát. Ezzel viszont elmulasztja azt, hogy felfedezve az elmaradást korrigálni lehessen azokat. Drága hazánkban a politika – úgy tűnik – csupa ígérgetésből áll. Ebben Orbán Viktor utolérhetetlen: távolra ugyan, de mindig nagyot ígér. Azután, ha valami bejött, – mert olyan is van – akkor csak arról beszél, ami meg nem, arról hallgat. És arról hallgat a kormány-média is. Ki emlékszik például a 2010-es hat százalékos növekedés ígéretére? Márpedig – ahogy mondani szokták – „az emlékezet nélküli választó, szégyentelen politikust szül”. Úgy tűnik a Fidesz éppen erre játszik.

Persze tervezés és értékelés az üzleti életben sem könnyű. Sokféle szempont van, és a sokféle érdekcsoportot más és más érdekli. Ezért dolgozták ki az un. kiegyensúlyozott mutatószám rendszert (balanced scorecard, BSC), amelyik több szemszögből, számszerűsített – az ellenőrzést megkönnyítő – formában rögzíti a vezetők által ígért fejlődés útvonalát. Ez azután lehetővé teszi az előrehaladás pontosan nyomon-követését. A politikában azonban a kiegyensúlyozottság még fontosabb és nehezebb, mint a gazdaságban. Az ellenzék és a kormányon levők egyaránt hajlamosak csak arról beszélnek, ami őket támasztja alá. Márpedig a folyamatok összetettségéből adódóan egyaránt vannak aggodalomra és örömre okot adó jeleket. Ezért alkottam meg a BSC mintájára még évekkel ezelőtt egy ugyanilyen rendszer a társadalom számára is.

Ez a kiegyensúlyozott társadalmi mutatószám rendszer lehetővé teszi a számszerűsíthető terv elkészítését, és meghatározott fordulópontokon az előrehaladás ellenőrzését. A kiegyensúlyozottság azáltal érhető el, hogy egyszerre mutatjuk fel a távoli jövőt (pl. az intézményi korlátokat), a középtávot befolyásoló tényezőket (pl. a működésbeli hatékonyságot és versenyképességet), a jelen szempontjait kifejező eredményeket (pl. a növekedési ütemet), valamint az emberek végső értékelési szempontjait (pl. egyenlőtlenséget). Lássuk tehát ennek alapján Magyarország 2016-os bizonyítványát. A könnyebb eligazodás kedvéért a kiegyensúlyozott társadalmi mutatószám rendszer alapján adható jegyeket, a „visegrádi osztály-átlag” összefüggésébe helyeztük.

Hosszú-távú, intézményi hatások

  1. a tulajdon biztonsága (World Economic Forum): az „osztályátlagnál” gyengébb, és romló,
  2. a törvények hatalma (Világbank): az „osztályátlagnál” rosszabb, és csökkenő,
  3. az egyéni jogok mértéke (Freedom House): „osztályátlagnál” alacsonyabb, és csökkenő,
  4. a demokrácia (The Economist): közepes, az „osztályátlagnál” gyengébb, és romló.

 

Az intézményi működés minősége és a közép-távú kilátások

  1. az intézményi szabályozás (Világbank): rosszabb az „osztályátlagnál”, és stagnál,
  2. versenyképesség (WEF): gyengébb az „osztály-átlagnál” és romló
  3. korrupció (Transparency International): közepes, de Európában magas és romló.
  4. kormányzati hatékonyság (Nézőpont I.): közepes, de jobb az „osztályátlagnál”,

 

A jelenre vonatkozó állapotjelzők

  1. növekedési ütem (KSH): épphogy eléri az „osztályátlagot”, de nem fenntartható,
  2. a lakossági fogyasztás (KSH): javuló, de nem fenntartható,
  3. eladósodottság (MNB): stagnáló, de hosszú távon nem fenntartható,
  4. szegénység (TÁRKI): Európai összehasonlításban rossz, az „osztály-átlaghoz” képest közepes, rövid-távon némileg csökkent, de távlatilag nem tartós a javulás,
  5. munkanélküliség (KSH): javuló, de hosszú távon nem fenntartható.

 

Végső célok szerinti minősítés

  1. egyenlőtlenség (Világbank): nem kiugró, belesimul az osztályátlagba, de romló,
  2. társadalmi mobilitás mértéke (TÁRKI): csökken, és a leszakadás veszélye nő,
  3. egészségi állapot (KSH): lassan javul, de az „osztályátlagnál” gyengébb,
  4. társadalmi dezorganizáció, öngyilkosság (KSH): a helyzet rossz, de enyhén javuló.

Az országunk tehát 2016-ban folytatta – az elmúlt években követett – hosszú távon nem fenntartható fejlődési pályáját. Feszültségek és ellentmondások éleződnek a társadalmi fejlődést meghatározó legtöbb területen: a demográfiában, az egészségügyben, az oktatási-, és a nyugdíj-rendszerben, az egyenlőtlenség és a leszakadó társadalmi csoportok súlya növekszik. Az átlagpolgár figyelmét elkerüli – részben mert szeme elől elrejtik, részben mert ostobaságokkal megzavarják – hogy az ország hosszú-távú kilátásai szükségszerűen romlanak. Ennek döntő oka, hogy az intézmények színvonala alacsony és az intézményi működésének minősége gyenge. Ezek – mint valamiféle „burkológörbe” – behatárolják az elérhető javulást: minden erőfeszítés ellenére a társadalom újra és újra beleütközik a korlátaiba. Az intézményi működés minősége ugyan megfelel az „osztályátlagnak”, de középtávú trendje inkább romló eredményt jelez.

Orbán Viktor 2016-os évértékelője egyes értékelőkben a növekvő önbizalom érzését keltette. Ennek valószínű oka: végleges rendszerré állt össze a NER. Újrarendeződött az oligarchák hálózata, újabb kifizetési helyek bukkantak elő, újabb ellenségek lettek kijelölve, a médiában sikerült újabb kritikus hangokat elhallgattatni stb. Míg azonban ez a hatalom számára – látszólag – stabilitást kínál, a valóságban éppen ez gyengíti tovább – fokozatosan közép-ázsiai szintje süllyesztve – az intézményi rendszer minőségét, és a szabályozás hatékonyságát. Hiába tehet meg szinte bármit a miniszterelnök, nem csupán európai felzárkóztatás lehetetlenült el, de még a visegrádi „osztályátlag” is egyre elérhetetlenebb.

Orbán Viktor gyakran hivatkozik a jelenre vonatkozó állapotjelzőkben megmutatkozó javulásra. Ugyanakkor szinte minden területen látható, hogy a növekedés, a költségvetési egyensúly, a fogyasztás bővülése, és a munkanélküliség csökkenése nem fenntartható. Vagy megismételhetetlen tényezők (a magán-nyugdíj alapok „lenyúlt” forrásai), vagy olyan külső forrás-bevonás (EU támogatások) eredménye, amelyet nem a teljesítmény hozott létre, inkább gyengeséget jelez, vagyis nem vezet tartós javuláshoz.

A méltányos, és kiegyensúlyozott évértékeléshez jegyeink ott találhatók az interneten. Olyan ez, mintha csemeténk iskolai teljesítményéről kapnánk visszajelzéseket. Csak néhány kattintás megbizonyosodhatunk valóságos teljesítményéről. Ha tehát egyszer mégis megbuktatják, vagy kicsapják az iskolából, ne az iskolát szidjuk, hogy nem tanítottak rendesen, vagy pikkelnek gyermekünkre (bár ez előfordulhat). Ne mutogassunk másra, hiszen egyszer sem pillantottunk bele az ellenőrzőjébe, és az osztályfőnökire se mentünk be. Jórészt magunk tehetünk gyermekünk kudarcairól. Épp így, ha egyszer bekövetkezik a gazdasági csőd vagy társadalmi krach, ne a gonosz külföldet, meg a semmirekellő politikusokat, meg a tolvaj oligarchákat szidjuk. Erről mi magunk is tehetünk, mert mindent elhittünk, mert a jelek láttán csak legyintettünk, vagy még azt a fáradtságot sem vettük, hogy egy két kattintással megbizonyosodjunk a valóságról. Mert az írás – ha nem is a falon – de az Interneten ott volt, van és lesz. Ám mi – ahogy Erdős Virág írta és dalolja – hagytuk….

Józan belátás vs. identitarizmus

Hozzászólás

 

„Érezni lehetett a gyűlöletet. Rájöttem, hogy téveszmékkel teljes világukban együtt növekszik a félelem és a gyűlölet: a félelem, hogy lemaradhatnak a világról, és peremre szorulhatnak, és gyűlölet azok iránt, akikről elhiszik, hogy ezt okozzák…” – számolt be egy újságíró, még évtizedekkel ezelőtt, a Ku-Klux-Klan vezetőjével való találkozásáról. Györkös István – az amerikai példa hazai „megfelelője” – 2009-ban adott interjúban így fogalmazott: „ ..A degenerálódás .. már teljesen átitatta a nyugati társadalmakat. Jeleivel naponta találkozunk…Hullafoltok, melyek még a teljes pusztulás előtt megjelennek”. Az efféle apokaliptikus látomások – normális időkben – kizárólag társadalmak peremére szorult kisebbségek megkülönböztető jegyei. Napjainkban azonban, a ”minden egész eltörött” életérzése az egykor bizakodó középosztály jellemzőjévé vált. Mintha a világ megbolondult volna.

Az „End of normal” – a normalitás megszűnése – J.K. Galbraith könyvében a kiegyensúlyozottságot és általános komfort-érzetet teremtő prosperitás megszakadására utalt. (J. K. Galbraith: End of Normal. ’The Great Crisis and the Future of Growth’. 2014). A gazdasági növekedés biztosította jólét ugyanis sok gondra gyógyírt jelentett. A kudarcokra – legalább is egy ideig – a vásárlás kínált enyhülést. Ez a „gyógyszer” azonban csakhamar kábítószerré vált. Az eufóriát azután durván megakasztotta a válság. És a polgár egyszer csak ráébredt: az abnormalitás lett az új normalitás. Ennek talán leginkább sokkoló jele: megsokszorozódtak az olyan tragikus események, amelyben ártatlan kívülállók váltak öngyilkos merénylők áldozataivá. Az átlagpolgár – békés kávézgatás közben szembesülve az eseményekkel – nem tudja mire vélni a történteket.

Az elmúlt fél évszázadban ugyanis hozzászokott: a világ biztonságos, a rend stabil. Most azonban, a sokkoló képek láttán úgy látja: egykor nyugodt világa – szinte észrevétlenül – megvadult. Mind gyakrabban csöppen áttekinthetetlen helyzetekbe, ütközik ismeretlenek kiszámíthatatlan reakcióiba. Környezete fokozatosan fenyegető eseményekkel telt meg. A múltban még csábítóan izgalmasnak érzett élményeit, ma veszélyt idézőnek látja. Míg egykor bátran hagyatkozhatott arra, a meglepetés csak kellemes lehet, ma inkább azt tanácsolják a bölcsek: kerüld el a helyeket, ahol elszabadulhat a pokol. Arról, hogy este kivel rúgsz be, vagy rúgsz ki a hámból, milyen társasággal és hova mész szórakozni vagy éppen tüntetni – megfontoltan és józanul célszerű döntened.

Az élethelyzetek ilyen jelentős megváltozását alapvetően a globalizáció – az emberek, a termékek és a szokások szabad terjedése – idézte elő. Ennek sokáig inkább az előnyös hatásai tűntek elő. Az olcsó termékek, az érdekes szokások, a különös ízek, a szokatlan dallamok növekvő sokfélesége a többséget örömmel töltötték el. Mivel pedig a megszokást megtörő tapasztalat inkább kellemes volt, még azok is élvezték a változatosság szélesülését, akikben az erősödő bizonytalanság ellenérzéseket is keltett. Ám egyszer csak – észre sem vettük – átléptünk egy billenési pontot: egykor otthonos környezetünket kezdjük idegennek érezni. Ennek az alapvető fordulatnak a bekövetkeztét – a globalizáció mellett – a fejlett társadalmak szerkezetében végbemenő változás is előkészítette.

A 20. század elejének piramisszerű társadalmai – széles, mozdulatlan talpazat, keskenyedő, a feljebb jutásban reménykedő közép, és a pozícióit féltékenyen őrző szűk felső réteg – sok pesszimista várakozásra rácáfolva, alapvetően átalakultak. Technológiai forradalmak sora zajlott le, aminek következtében folyamatosan emelkedett a képzettség. Ehhez kapcsolódva – történelmileg példa nélküli ütemben – nőtt a termelékenység, és az iparban dolgozók jövedelme. Fokozatosan kiformálódott az egységes középosztály. Tagjai a magas képzettségre és a növekvő tapasztalatra támaszkodva elindultak felfelé a szervezeti és a társadalmi hierarchia lépcsőin. Az „amerikai álom” kevesek reményéből, az átlagember karrier-céljává vált. A középosztály önbizalma, és öntudata megerősödött, mobilitása felgyorsult, vagyoni biztonsága megnőtt és tudatos politikai szerepvállalása hatékonyan kezdte működtetni a liberális demokráciát.

Az 1970-es évek vége felé azonban a jövedelmek növekedése váratlanul „lekapcsolódott” a termelékenység emelkedéséről. Ezzel a jólét folyamatos javulásának folyamata megtört és az egyenlőtlenség újra növekedni kezdett. Egyrészt, a felső 1% ismét kezdett elhúzni a középosztálytól, másrészt, maga a középosztály is fokozatosan kettészakadt. Kisebbik része – az egyetemi végzettségűek – tovább javíthatta pozícióját. Nagyobb része – döntően a középfokú végzettségűek – azonban fokozatosan elmarad. Addig folyamatosan javuló életfeltételei előbb stagnálni, majd romlani kezdtek. A századelő piramisa, amely a 1960-ra, középen kiduzzadó retekké alakult, a század végére, derékban szűk, homokóra alakúra torzult. Az egyre népesebb leszakadók azzal szembesültek, hogy korábban biztosnak gondolt munkahelyeiket elsöpörte, a megszokott jövedelem-emelkedést pedig lenullázta a globalizáció.

Az adaptációra képtelen, azt elutasító alsó középosztály – frusztráltságát enyhítendő – egyre növekvő mértékben szokott rá a „kábítószerekre”: részben a pénzügyiekre, mint a subprime hitel, részben a valóságos szerekre, a fájdalomcsillapítókkal kezdve, majd eljutva az egyre keményebb szerek használatáig. A 21. századba átlépve a középosztály stabil világa végleg megrendült, a hanyatlás vált életélménnyé és ez megrendítette közösségi identitását. A 20. század során a javuló létfeltételek, a szabványos intézményi környezet és a homogén lakóhelyi közösség szinte automatikusan teremtették meg a befogadottság érzését. Ezt jól egészítették ki a helyi – vallási, politikai, érdekképviseleti, kulturális – közösségek. Amikor azonban a század végén a lecsúszó középosztály szembesült a szétesés jeleivel, egyszer csak ráébredt a befogadottság érzését nyújtó közösségek hiányára. Ahogyan tehát a környezet megtelt veszélyekkel és bizonytalansággal, egyre ellenállhatatlanabbul tört elő a kulturális identitás igénye. A korábban mindenütt magabiztosan mozgó világpolgár hirtelen szembesült a „sehol otthon nem lét” problémájával. Saját megszokott környezetében is elkapta a honvágy leküzdhetetlen érzése és ráébredt, csupán „régi csibészek” körében érezheti otthon magát.

Az életélmények ilyen „tektonikus” módosulása alapvetően átformálta a politikai tájképet. Az általános választójog elterjedésével a politikusok – kénytelen-kelletlen – elfogadták: a középosztálybeli választókat élet-élményeik sodorják egyik vagy másik párt karjaiba. Az eliteket is a polgárok életérzései emelik magasba, vagy küldik a süllyesztőbe. Ezeket az életélményeket jórészt a globalizálódó társadalmi és gazdasági környezet generálja. Annak azonban, hogy milyen társadalom képe alakul ki egy konkrét személyben van egy további – sokáig rejtve maradó – tényezője: az emberek saját morális alapértékeik szűrőjén keresztül tapasztalják meg a világot. Az elmúlt évtizedekben ezen a területen elvégzett kutatások két fontos megállapításra jutottak. Egyrészt, vannak mindenkiben egyaránt fellelhető erkölcsi alapértékek, másrészt azonban ezek nem egyenlő mértékben jelennek meg a személyiségben. (J. Greene: Moral Tribes. 2015.). Vannak, akik a szabadság értékére esküsznek, mások az egyenlőséget tartják fontosnak, de sokan inkább a csoport-identitást, a tekintély, és a „tisztaság” értékeit hirdetik. (J, Haidt: The Righteous Mind. 2012.).

Az eltérő politikai ideológiák és mozgalmaik éppen a különböző morális alapértékek köré szerveződtek. Némileg leegyszerűsítve: az egyenlőség köré a szocialisták, a szabadság köré a liberálisok, míg a csoportidentitás köré a konzervatívok mozgalmai gyülekeztek. Ugyanakkor ezek a – többnyire nem tudatosuló – személyiségbeli eltérések egyben a morális vakfolt különös jelenségét idézik elő. ( Marosán György. Morális vakfoltjaink. Élet és Irodalom.). A vakfolt eredetileg a szem látómezőjében – a látóidegek becsatlakozási pontján – kialakuló holtteret jelöli, ahova eső látványt nem vesszük észre. Hasonlóképpen, ugyanabból az élménytömegből – a „morális vakfoltok” által előidézett eltérő érzékenység miatt – vannak akik, az otthonosság érzését olvassák ki, míg mások ugyanezt inkább fenyegetőnek élik meg.

A 20. század második felét a stabil növekedés, a magas mobilitás, az egyenlőtlenségek csökkenése, a demokrácia szélesedése, és az egyéni jogok kiterjedése jellemezte. Ez olyan élménytömeget generált, amelyet egy szocialista vagy egy liberális morális alapállású személy kifejezetten élvezhetett, de egy konzervatív alapállású személy is elfogadhatott. Ez eredményezte a liberális és a szociáldemokrata értékek – az egyenlőség, a szabadság és a demokrácia – által vezérelt mozgalmak előre törését. Az 1980-as évektől azonban – mint korábban említettük – a helyzet megváltozott. A változás kezdetben nem látszott gyökeresnek: egy forró júliusi délutánt lehűtő nyári zápornak tűnt. A 20 század végén azonban, a zivatar szélviharrá erősödött. Ez pedig alapvetően módosította a középosztály megélt élményeit, egyben gyökeresen megváltoztatta a politikai széljárást. Az addig sikeres liberális és szociáldemokrata mozgalmak váratlanul politikai és ideológiai ellenszélbe kerültek, míg teret nyertek a konzervatívok.

A 21. századba átlépve azután a szélvihar pusztító orkánná vált. Ez idézte elő, hogy ami korábban – emlékezzünk a bevezető idézeteire – csak egy beilleszkedésre képtelen, elszigetelt, agresszív kisebbség szorongása volt, az a 21. századba átlépve az átlagpolgár életérzése lett. Az alapvető életélmények jelentős változása a különböző morális szemüveget viselő eliteket és ideológiáikat mindig reagálásra készteti. Ez hívta életre a felvilágosodást követően a romantikát, a 19. század első harmadában a marxi és az egzisztencialista filozófiák eltérő világlátását. A 20. századon épp így végigvonul a technológiai optimizmus és a kulturális pesszimizmus egymásra reflektáló irányzatai. A 20. század végén azután a globalizáció következményei által veszélyeztetettnek érzékelt kulturális identitás idézte elő – eredetileg a jobboldal „találmányaként” – az identitarizmus felemelkedését. (Alain de Benoist és Guillaume Fave).

A politikai széljárás alapvető változására a liberális és szociáldemokrata elit késve reagált. Ennek egyik oka, hogy korábbi sikereik altatták el őket. Ám morális vakfoltjaik is érzéketlenné tették őket a globalizáció előidézte változásokra. Nem tűnt fel számukra, hogy a mindenfelől előre törő zűrzavart az emberek növekvő része, kulturális gyökereik szétszakadásaként élték meg. „A világ különösen az elmúlt tíz évben vált sokkal bizonytalanabbá, kiszámíthatatlanabbá – írta nemrég Kövér László – Úgy látszik, az emberek sokkal frusztráltabbak, neurotikusabbak, mint ezelőtt húsz-harminc évvel voltak. Sokkal kevésbé örömteli ma az utcán sétálni, mert az ember nem tudja elhessegetni magától azt a gondolatot, hogy bármi történhet vele.” A kollektív életélmények ilyen megroppanása tehát szükségszerűen vezetett arra, hogy az emberek választásaiban előtérbe került a kulturális közösség kategóriájára építő identitárius irányzat.

Az identitarizmus azt hirdeti: a politikát nem a bal-, és jobboldal, még csak nem is a szoc-libek és konzervatívok szembenállása, hanem a kulturális identitás megőrzéséért folyó harc mozgatja. A kulturálisan homogén közösségek megteremtéséért folyó küzdelemben a politikai korrektség és a liberális demokrácia intézményei inkább akadályok, mint hatékony fegyverek. Ez az oka, hogy az identitarizmus a leglelkesebb hívei éppen Kelet- és Közép-Európa autokratái – Orbán, Erdogan, és Putyin – lettek. Számukra azonban a multikulturalizmussal szembeállított civilizációs és vallási értékek kizárólagosságának hirdetése a politikai hatalom megszerzésének és megtartásának eszközévé vált. Az elmúlt években azonban Európa konszolidáltabb nyugati részén is előretörtek az identitárius populisták. A hagyományos keretekbe nehezen beilleszthető, a politikai elittel szembenálló és a multikulturalizmust fenyegetésnek tekintő mozgalmaik, a hagyományos vallás és az ősi kultúra által uralt homogén nemzet-államok újjászervezését tűzték ki kívánatos célként. Mintha az – úgymond – idegen kultúrák által fenyegetett nemzet-állam újraépítése működőképes stratégiává emelkedhetne az „Európa populistái egyesüljetek” jelszó keretében

Ez a változás idézte elő, hogy az elmúlt fél évszázadon keresztül stabil, és a hagyományos pártok uralta politikai rendszer megroppant. A hagyományos konzervatív pártokat is meglepte, hogy az életélmények változásának hullámát – még az ő pozícióikat is veszélyeztetően is – a populista politikusok lovagolják meg. A politika hagyományos szereplőinek késedelmes reagálásában az is közre játszott, hogy a napjainkban zajló változás megtörte a 20. századi fokozatos átalakulás trendjét. Egy alapvetően új – globális – világ körvonalai bontakoznak ki. A nemzetközi rendszert nemrég egymástól független, szuverén nemzetállamok saját érdekeik érvényesítéséért folytatott küzdelme színpadának láttuk. A szuverenitásnak ez a – vesztfáliai békét (1648) követően kiformálódott – fogalma, változatlanul élt tovább a 19. században a nemzet-államok kialakulásával, és a 20. században az egységesülő világgazdaság létrejöttével.  Ma azonban a világ egy olyan ökoszisztémaként írható le, amelynek autonóm résztvevői – a nemzetállamok, a globális vállalatok, a nemzetközi civil szervezetek, etnikai közösségek és még sokféle nemzetek-feletti szerveződés – egyidejűleg vetélkednek és együttműködnek, fejlesztik és megszakítják a kapcsolatot, háborúznak és segítik egymást. Az egymást egykor mindhalálig támogató barátok vetélytársakká, az egykori ellenségek kiszámítható partnerekké lettek. Az államok szigorúan ellenőrzött határai könnyen átjárhatókká, a szuverén gazdasági, politikai és társadalmi egységek egymást átfedővé váltak. (DUP: Business Ecosystems come of age. 2015)

A valóságra való rádöbbenés legárulkodóbb jelei a véletlen elszólások. Egyetlen – de jellegzetes – példa, A. Merkel migrációra utaló megjegyzése: „ma visszaforgatná az idő kerekét”. Ez azért érdekes, mert – vele együtt – sokan késlekedtek felismerni a migrációból fakadó veszélyeket. A késlekedők vagy az események kiszámíthatatlanságára vagy morális megfontolásaikra hivatkoznak. Mindegyik érv érthető, de egyik sem fogadható el! Abból, hogy valamit nem lehet pontosan előre látni, nem következik, hogy arra nem lehet felkészülni. A normális ember és a józan vállalat, biztosítást köt és befektet a nehéz időkre. Ha valaki ezt nem teszi, és bajba kerül, azt ostobának nevezzük. Napjaink súlyos gondjai – a migrációtól kezdve a növekedés hosszú távú lelassulásán keresztül, egészen az egyenlőtlenség növekedéséig – mind előre jelezhetők voltak.

A morálra való hivatkozás – látszólag – támadhatatlan érvet kínál. A vezetők egy része – Merkel is – azt a szimpatikus álláspontot képviseli: értékeivel nem fér össze visszautasítani a menekülteknek a segítséget. Európai polgárként, az európai vallások hagyományait követve, az európai értékeket képviselve, európai módon példát mutatva kínálnak segítséget a bajba jutottaknak. Csakhogy egy megválasztott vezetőt nemcsak a morál, hanem a kormányzás logikája is épp így köti. Legyen akár családfő, egy vállalat vagy egy állam első embere: „munkaköri kötelessége” meghozni – még morális ösztöneivel szembe is – az közösség érdekében álló döntéseket. Merkel érdeme nem az, hogy szimpatikus álláspontot – segíts a bajba jutottakon – képviselt. Merkel azért érdemel dicséretet, mert – ellentétben a legtöbb politikussal – beismerte mulasztását. Ám mára kiderült: súlyos hiba morális érvekre hivatkozva nem meghozni kemény döntéseket, és elmulasztani elkerülhetetlen teendők végrehajtását. Ugyanis éppen ez az, ami „megágyaz” a populista politikusoknak.

A populizmus felemelkedő „új hullámának” képviselői akcióikat soha nem a valóságos helyzet kényszereiből, hanem a támogatottság növelésének igényéből vezetik le. Soha nem ismerik be kudarcaikat, miközben – mint Orbán Viktor – sorozatban hibáznak. De a 21. század kiszámíthatatlan világában nem is az elkövetett hibák, hanem ezek letagadása jelenti az igazi veszélyt. Ha ugyanis nem válnak egyértelművé a kudarcok, akkor tanulni sem lehet ezekből. Így arra ítéltetünk: ismétlődően, sorozatban kövessük el a hibákat. Ám a populizmusért mégsem elegendő pusztán a populistákat hibáztatni. Még az is kevés, ha a választók manipulálhatóságát és rövidlátását ostorozzuk. A populisták előretörését a hagyományos pártok késlekedése készítette elő.

A populista pusztán a hatalom megragadása és megtartása eszközének tekinti a félelem-vezérelt és identitárius politikát. Világosan érzékelhető ez a magyar esetben. Orbán Viktor és csapata tudatosan teremti a félelem légkörét, folyamatosan éleszti a gyanakvás állapotát, kelti a gyűlöletet, és fokozza az idegenek iránti bizalmatlanságot. A Fidesz összehangolt kampánya fokozatosan mérgezte az emberek gondolkodását és lelkét. Szemünk előtt változott a mindenkit támogató anyóka, a menekültekre acsarkodó boszorkánnyá. A nemrég még segítőkész állampolgár elfordul a rászorultaktól, és ellenséget lát az idegenekben. A Krisztus szeretetét hirdető egyház, a menekültek elutasítására buzdító hatalom kiszolgálójává vált. Ebben a helyzetben egyre kevésbé a mindenkiben ott rejtőző jó-szándék, inkább a „vadságra vadító” körülmények formálják a viselkedést.

Aki ma táplálja a félelem légkörét, és erősíti a bizalmatlanságot, olyan körülményeket teremt, amelyek egyre kevésbé adnak esélyt a megfontolásra. Aki azt hirdeti: a menekült ellenség, aki életedre tör, elveszi állasodat, megerőszakolja szeretteidet, beszennyezi kultúrádat és hitedet, az szabadjára engedi a vele szembeni rosszindulatot. Akik állatként jellemzik a menekültet, akinek nem jár az emberi bánásmód, azok – akár tudatában vannak, akár nem – felbujtóként viselkednek. És ahogy nő a félelem, úgy lesznek egyre erőszakosabbak a reakciók, és minél áttekinthetetlenebb a helyzet, annál nagyobb valószínűséggel vezetnek az események tragikus végkifejlethez. Az ilyen helyzetekben – a költő szavaival – egyre inkább a fortélyos félelem igazgat. De erre – az elmúlt évtized tapasztalatai szerint – nem válasz a csalóka remény sem.

Mi volna hát, ha végre a józan belátásnak adnánk esélyt? Ez a józan belátás ma azt sugallja: a hagyományos és részben eltérő értékeket hirdető politikai pártoknak össze kell fogniuk. A választóvonal ugyanis, nem a – gyakran emlegetett – jobb- és baloldal, még csak nem is a szociáldemokrata, liberális, vagy konzervatív irányzatok között van. A frontvonal, a helyzetet eltérő morális szemszögből, de racionálisan megítélő pártok és a valósággal szembenézni nem akaró populista mozgalmak között húzódik. A konzervatív, a liberális és a szociáldemokrata pártok összefogását az alapozhatja meg, hogy a demokratikus hatalomgyakorlás és felelős kormányzás kérdésében azonos nézeteket vallanak, és alapvetően különböznek a populista politikától. Európa múltbeli sikereit is a józan belátás, azt pedig azok az intézmények teremtették meg, amelyek képesek voltak az értékek szintézisét megalkotni. Európa jövőjét is az szabja meg, képesek leszünk-e olyan intézményeket teremteni, amelyek a globális világ feltételei között segítenek összehangolni az értékeket és érdekeket, illetve, nyilvánossá tenni a kudarcokat, biztosítva ezzel, hogy tanuljunk az elkövetett hibákból.