Sam Peltzman – a Chicago-i egyetem tanára – 1975-ben hozta nyilvánosságra a biztonsági öv használatával kapcsolatos kutatásainak eredményeit. Az adatokból meglepő következtetésre jutott: a súlyos sebesülések számának csökkentését célzó biztonsági öv kötelezővé tétele, inkább növelte (!), és nem csökkentette a halálos közúti balesetek kockázatát. A nevét viselő Peltzman-hatás ezt így magyarázta: a biztonságukat garantáló sokféle eszköz tudatában a vezetők veszélyérzete „kikapcsolt” és ez – nem-várt mellékhatásként – kockázatkereső és felelőtlen viselkedésre ösztönözte őket. Ez azután nagyobb sebesség öntudatlan vállalását és az indokolt óvatosság figyelmen kívül hagyását váltotta ki. Így, a súlyos balesetek száma, ahelyett, hogy csökkent volna, éppen növekedett.

A Peltzman-hatást – a kockázatokat csökkentő szabályozás előidézte növekvő veszélyeztetettséget – azután több területen, a gyermekjátszóterektől egészen a szexuális viselkedésig, kimutatták. Amióta környezetünket – saját védelmünkben – telerakjuk védőhálókkal, biztonsági berendezésekkel, pótfékekkel, a hatás az élet minden területén felbukkan. Mi magunk teremtünk olyan körülményeket, hogy megfontoltság nélkül, szinte vakon is nyugodtan mozoghassunk. Ám ennek nem-szándékolt, és nem is várt következményei lettek. Megszokunk, és arra hagyatkozunk, hogy életüket a biztonsági berendezések „párnázzák ki”. A megszokás azután beépül tudatalattinkba és ösztönszerűen újraértékeljük környezetüket. Viselkedésünk – magunk számára észrevétlenül – eltolódik a megfontolatlanság irányába. A sokszor kényelmetlen és erőfeszítést követelő figyelmünk lankad, óvatlanok, kockázatvállalók leszünk. Amint tehát halványul, majd a feledés homályába merül az óvatosságra intő tapasztalatok emléke, a hanyag figyelmetlenség miatt, és a sok védőháló ellenére megugrik a balesetek száma.

A Peltzman-hatás univerzális érvényesülése miatt nem meglepő, hogy felbukkant a politikában is. Az európai polgár több évszázadon keresztül sok áldozatot hozott a demokrácia létrejöttéért és a szabadságáért. A súlyos ár arra intette: vigyázzon drágán megszerzett jogaira. Szemmel tartotta a politikusokat, nyomon követte a filozófusok vitáit, komolyan vette választott képviselőinél a szavak és a tettek különbségét, és természetesnek tartotta a szavazásokon való részvételt. Tudta, a demokrácia ugyan a fékek és ellensúlyok intézményin nyugszik, de működtetni maguk a polgárok működtetik. Az európai demokrácia sikereiben ezért a kifinomult intézményrendszer mellett a polgároknak az a – szinte az ösztönükbe égetett – tapasztalata játszott közre, ügyeljenek a demokrácia játékszabályainak szigorú betartására. A két pusztító világháború, a holokauszt, valamint a hitleri és a sztálini diktatúrák fájdalmas emléke azután végképp megfontolásra késztette. Nem kellett tehát az európai polgárt – miként a tapasztalt autóst sem kell a síkos úton – arra figyelmeztetni: válasszon megfontoltan, döntsön óvatosan, és ellenőrizzen szigorúan.

Ám az elmúlt évtizedekben két fontos változás következett be. Egyrészt, a korábbinál modernebb, újabb fékkel és biztonsági eszközökkel – az egyéni jogok „szóvivői” és civil szervezetek stb. – „felszerelt” kormányzási rendszer jött létre. És egyszer csak az a képzete támadt a polgárnak, hogy – miként a modern gépkocsiban – abszolút biztonságban van. A rendszer szinte a beavatkozása nélkül, automatikusan működik, ellenőrzi és kiigazítja magát. Neki semmi mást nem kell tennie, mint időközönként felpillantani és rámutatni valakire, aki éppen elé bukkan és ráruházza a felelősséget. Másrészt, felnőtt egy új generáció, amelyik a demokráciát készen kapta. Ők a szélesülő egyéni jogokat eleve adottként fogták fel. A régi nemzedékekben tehát elhalványult, míg az újakban ki sem alakult tapasztalata, hogy milyen fojtogató lehet a szabadság hiánya.

A demokrácia léte egyszer csak a napfelkelte szükségszerűségével bekövetkező természeti törvénynek tűnt. A noszogatásra, hogy védje meg, a polgár, csodálkozó kérdéssel válaszolt: miért kellene mozgalmat hirdetni a napfelkeltéért. Egyre kevésbé akaródzott tehát körmére nézni a politikusoknak, kiállni a maga véleményéért, ellenőrizni azokat, akik a közösség ügyeit, a megbízásából, intézik. Figyelme lankadt, óvatossága elpárolgott, megfontoltsága alább hagyott. S míg korábban aggodalmaskodva latolgatta a lehetőségeket, most – abban a hitben, hogy élete mostantól „sínen van” – megnyugodva hátradőlt. Ám váratlanul – és fenyegetően – Európa egyre több válsággal szembesül. És ebben a politikai helyzetben veszélyt felidézően bukkant elő a Peltzman-hatás.

A kockázatok növekedése, összekapcsolódva a veszélyérzet megszűnésével súlyos helyzetet idézett elő. A gazdagság működtetése a globalizáció körülményei között, szigorú mérlegelést igényel. A társadalmi és politikai környezet összetettebb és egyre kevésbé átlátható lett. Ebben a helyzetben a polgár úgy minimalizálhatja a kockázatokat és a veszélyeket, ha megérti kaotikus világát, és egyben kételkedő a fűt-fát ígérő demagógok iránt. És itt lép be a Peltzman-hatás: az európai polgár részben elfelejtette, részben meg sem tanulta gyakorolni az óvatosság és a megfontoltság erényét. Nem is sejti, hogy – amiként egy elhibázott mozdulat az autó volánjánál – egy át nem gondolt lépése, mint a Brexit, vagy az illiberális autokraták megválasztása, katasztrofálisan elronthatja jövőjét.

Európai polgár mostani viselkedése ahhoz hasonlít, amikor – egy forró hétvége után – vasárnap este egyszerre indul vissza mindenki a Balatonról. Őrült rohanás, mindenki előz és a sávok között cikázva, a leálló sávon rohanva előre, igyekszik megelőzni a többieket, hogy még elérje kedvenc TV műsorát. Váratlanul – bár erre figyelmeztették – szemerkélni, majd egyre erősebben esni kezd az eső, végül szinte átláthatatlan vízfüggöny zuhan az autópályára. Néhány éve ugyanez a helyzet súlyos tömegbalesetet idézett elő. A rádió most is figyelmeztet: lassíts, vezess óvatosan. Ám az emberek – fékezés nélkül – rohannak tovább, inkább telefonálgatnak és posztolni kezdik az autópályán feltűnő balesetek képeit. Így készül a közúti katasztrófa. Miért kell drága Európánknak egy újabb társadalmi katasztrófát végigélni, csak, hogy újra megtanuljuk: a szabadság és a demokrácia elég fontos ahhoz, hogy óvatosságot és megfontoltságot tanúsítsunk életünkben.

„Minden nemzetnek – jelentette ki hivatalba lépésének estéjén, D. Trump – joga van ahhoz, hogy saját magát tegye az első helyre”. „Nagy dolog ez, nagy szabadság , nagy ajándék” – reagált szavaira miniszterelnökünk az MNB legutóbbi konferenciáján. Az amerikai elnök szavaiból alapvető paradigmaváltást vélt kiolvasni, amely alapvetőn átformálja a nemzetek életfeltételeit. Ebből pedig azt a következtetést vonta le: ebben az új helyzetben, mi magyarok – lévén, „nem vagyunk gyarmat” – habozás nélkül megtehetjük azt, amit jónak látunk. Kérdés azonban, hogy a „mindenki nyugodtan tegye csak magát az első helyre” elvet követve, mire jutunk, ha behelyettesítjük a globális „képletbe”.

A 2009-es közgazdasági Nobel díj egyik díjazottja – nem mellékesen egy hölgy, Elinor Ostrom – az értékelések szerint azzal érdemelte ki a kitüntetést, hogy bebizonyította: a társulások közös élettere szabályozható a decentralizált piac vagy a centralizált állam beavatkozása nélkül, pusztán a résztvevők belátó együttműködése által. Az elismerést, a közgondolkodásban addig elhanyagolt gondolat tudományos bizonyításáért érdemelte ki. Hagyományosan ugyanis az ember, a közösségen belüli viselkedés összehangolására, vagy a piacot vagy az államot alkalmazta. Az előbbit, az egyéni érdeken alapuló szabad választás, az utóbbit az erőszak monopóliumára támaszkodó állam szabályozása működtette, amely előírja és kikényszeríti az elvárt viselkedést.

1. Ostrom konkrétan feltárta, hogyan képesek a társulások – egy falu vagy egy egysülés – tagjai maguk kidolgozni a viselkedés szabályait, ellenőrizni azok betartását, és büntetni szabályszegőket. Egyik érdekes példájában egy török halász-falu esetét elemezte. A halászokat – érthető módon – az egyéni érdekeik korlátozás nélküli érvényesítése vezette. Ez a legjobb területekért folytatott, gyakran erőszakba torkolló harcra és a halállomány megtizedelődésére vezetett. Ennek ellensúlyozására egy különös szabályrendszert alakítottak ki: elkészítették a jogosult halászok listáját, minden a területhez megnevezték azt a hálótípust, amely nem akadályoz másokat a halászatban. Minden szeptemberben sorsoláson választották ki az egyes halászok induló halászati helyét, és szeptembertől, januárig a halászok minden nap egy hellyel továbblépnek keletre, majd januártól visszafelé nyugatra. Egy ilyen „rendszer” működtetésével mindenkinek egyenlő lett az esélye, a „fogás” optimalizálódott, a versengés lecsökkent, és megszűntek az erőszakos cselekedetek is. S ami a legfontosabb: a rendszert – az állam beavatkozása nélkül – maguk a halászok működtették: megszervezték a sorsolást, végezték az ellenőrzést, és büntették a szabályszegőket, ha kellett.

Ilyen helyzet, amikor egy falu vagy a szomszédos közösségek, közösen osztozkodtak erőforrásokon – a közös erdőn vagy legelőn illetve az öntözéshez használt vízen – gyakran elfordult a történelemben. Az emberek hamar ráébredtek, ha efféle „közlegelőn” kénytelenek osztozkodni, akkor ez elszakíthatatlan kapcsolatot teremt a szuverén egyének között. Ilyenkor pedig, még ha az egyes résztvevőket nem vezeti is mások tudatosan megkárosításának szándéka, akkor is bekövetkezhet a – G. Hardin kutatásai nyomán ismertté vált – „közlegelő tragédiája”.  Vagyis, pusztán a racionális, de önző viselkedés a közösség összeomlásához vezethet. Ezért fogadták el a közösség tagjait vagy az állam vagy a piac, szabályozó intézményeit.

A világgazdaság és a szuverén nemzetállamok megszületésével végleg piaci intézmények illetve az állami szabályozás kettőssége vált gazdaságszervezés alapvető módszerévé.  Történt ez annak ellenére, hogy mindkét megoldásnak voltak hiányosságai. A piac nem mindig bizonyult kellően hatékonynak, az állami szabályozás pedig – az oligarchiák nyomására – gyakran részrehajló és rugalmatlan volt. A problémák ellenére, a 20. század végéig alapvetően nem kérdőjeleződött meg, hogy a közösség érdekének érvényesítése, vagy a piac vagy az állam szabályozásától várható és remélhető.

Ám a 21. századba átlépve új helyzet jött létre. Kiderült: a gazdaság és a politika problémái jórészt éppen abból a – megkérdőjelezhetetlennek gondolt – feltételezésből fakadtak, hogy a rendszereket, miként régen megszoktuk, egymástól elkülönült, alapvetően szuverén ágensek – önálló vállalatok és független államok – összessége alkotják. Közben ugyanis a világ alapvetően átalakult: a minden oldalú együttműködés elszakíthatatlan kapcsolatot teremtett a Föld több-milliárd polgára, több-millió vállalkozása és több-száz állama között. Jól jelezte ezt, hogy a világ leírásánál régen használt óramű hasonlatot előbb az organizmus metaforája váltotta fel, majd napjainkban beköszöntött az ökoszisztéma korszaka. (Harward Business Review. 2016 jan-febr.) Az ökoszisztéma-metafora arra utal, hogy a rendszer – önállóként elképzelt – elemei egyre kevésbé foghatók fel függetlennek.

A korábban világosan elkülönülő részek egymást átfedik, szinte egymásban léteznek. Gondoljunk arra, milyen nehéz meghatározni egy cég „nemzetségét”, vagy eldönteni, hogy egy országunkban működő vállalat „magyarságának” mértékét. Az országok egyszerre vetélkednek és működnek együtt, folytatnak háborút bizonyos területeken, és segítik egymást ugyanakkor egy másikon. Éppen ez az ökoszisztéma jellemzője: a régi értelemben vett szuverenitás véget ér, a rendszer elemei elkülöníthetetlenek. Emiatt az egyes akciók következményei egyre nehezebben kiszámíthatók, s ez különösen érvényes a nem-szándékolt következményekre. A rendszer komplexitása azután végkép lerontja a piaci és az állami szabályozás hatékonyságát.

A globális ökoszisztéma az egész Föld közlegelővé válására és az egységes emberiség megszületésére utal. Mostantól kezdve, bárhol jelentkezzen is, közös a probléma, és a megoldást is csak közösen találhatjuk meg. Ha ezt a nemzetek nem ismerik fel, akkor az emberiség a közlegelő tragédiája felé sodródik. Ehhez még csak az sem kell, hogy egyes nemzetek gonosz birodalomként viselkedjenek. Elegendő, ha mindenki a saját – ahogyan régen fogalmaztunk, szuverén – érdekére van tekintettel. Vagyis, már akkor is a globális közlegelő tragédiája felé sodródik az emberség, ha a magukat szuverénnek gondoló nemzetek abból a meggyőződésből indulnak ki: saját területükön azt tehetnek, amit akarnak! Aki tehát – mint miniszterelnökünk – úgy véli, hogy az igazság az ő oldalán van, és egyébként is, mindenki ugyanezt az elvek követné hasonló helyzetekben, az – a történelem tapasztalatai szerint – tragédiába kormányozzák szűkebb és tágabb közösségeiket.

Megismétlem, hogy jól értse az olvasó: az emberiség napjainkban egy globális közlegelővé vált Glóbuszon él. A természeti környezet, a gazdaság, a politika, a társadalom és az infrastruktúra hálózatai elválaszthatatlanul egybefonódtak. Az egyes szférák korábban szuverén aktorai – országok, vállalatok, intézmények és szervezetek – elveszítették korábbi önállóságuk jelentős részét. Ez az oka, hogy Földünk előre jelezhetetlen események által befolyásolt, tehetetlenül sodródó, kaotikus rendszerré vált. Eddig a globális folyamatok szabályozásának hagyományos megoldásaival próbálkoztunk. Az egyik, a piac, amely a fogyasztókat, a szűkössé váló erőforrások – a víz, a szén, az olaj, a búza és az energia stb. – árainak növekedése útján készteti alkalmazkodásra, takarékoskodásra és új források keresésére. A másik, az állami szabályozása, az országok igyekeznek előírni, ki, mikor, mennyit fogyaszthat, aki pedig ezeket a szabályokat nem tartotta be, azt megbüntetik. Ezek a módszerek ilyen-olyan formában felbukkantak a globális közlegelő egyes részeiben, ám hatékonyságuk egyre csökkent.

Úgy tűnik, az emberiség nem nélkülözheti a harmadik megoldás alkalmazását: az emberiség rendelkezésére álló közös javak kollektív kormányzását. Ennek a megoldásnak a kialakítására és beüzemelésére valószínű rámegy a 21. század, és csak remélni lehet, nem megy rá az egész emberiség, amire kiformálódik a működőképes globális kormányzás modellje. Még sok tisztázni valója van a tudománynak, és folyamatos tanulásra kényszerül az üzlet, a politika és az átlagpolgár is. Ám annak, hogy a siker reményével vágjunk bele ebbe a munkába, van egy nélkülözhetetlen feltétele: a „közlegelő” helyzet tudatosítása. Ez ugyanis azt jelenti, a továbbiakban már senki nem mondhatja másoknak: „ehhez semmi közöd, ez az én szuverén jogom”. Immáron veszélyt előidéző így érvelni: „A saját területemen azt teszek, amit akarok”. Mostantól nem tanácsos alkalmazni a „mi kutyánk kölyke” szabályt: nem engedhető szabad út a saját oligarcháknak, még saját rokonoknak sem nézhető el a szabálykerülést.

Bárki, aki a globális közlegelőn él, annak, bármi tenne is, be kell tartania Ashdown 3. törvényét: „Csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz”. Aki pedig ezt a szabályt – bármilyen indokból – áthágná, annak számolnia kell a következményekkel. Arra pedig, hogy mire számíthatnak a kicsik és a gyengék egy világban, ahol az erősek és hatalmasok, bármit megtehetnek, a történelem számtalan megrázó példával szolgál: a görögöktől kezdve (Thuküdidész: Perzsa háború.), a 30 éves háború világán át (Brecht: Kurázsi mama), egészen a 20. század világégéseiig. Mindez arra figyelmeztet: a közlegelő csak akkor működtethető fenntarthatóan, ha részvevői megegyeznek a szabályokban, azok betartását közösen ellenőrzik, és ha valakit a szabályokra figyelmeztetnek a többiek, az nem vág vissza: semmi közötök hozzá. Mindenki vállalja – önmagára és nemzetére is – a közösen kialakított szabályok betartását, és a szabályszegők megfegyelmezését.

Gondoljon ki-ki saját társasházi tapasztalataira. Az a szomszéd, aki úgy véli, bármit megtehet, és figyelmen kívül hagyhatja a lakótársak megjegyezéseit, az – a szabályszegés mértékétől függően – szembesül, enyhébb esetben a többiek ellenérzésével, súlyosabb esetben retorziójával. Aki a közlegelőn azt hirdeti, számomra csak családom a fontos, nekem csak a saját törzsem számít, én kizárólag nemzetemnek vagyok felelős, az – akár tudatában van ennek, akár nem – a „mindenki harca mindenki ellen” helyzetét hozza létre. Ez pedig csak a nagyok, és az erőszakosak számára kínál esélyt, bár a végső kimenet számukra is tragikus. A kicsik és gyengék viszont kiszámíthatatlan és válságokkal teli világgal kénytelenek szembenézni. Ez az oka, hogy nekünk, magyaroknak, nemzeti érdekünk az európai szabályok követése és a közös megállapodások betartása.

1. Trum ajándékáról ezért – Orbán Viktorral ellentétben – nekem a közlegelő sajátos mechanizmusa jut eszembe: a közös szabályok, a szigorú ellenőrzés, a problémák gyökerének a feltárása, és a szabályok megegyezéssel történő módosítása. Ez gyakran kényelmetlen, sőt – amikor a „mi kutyánk kölykét” idegenek helyreutasítják – kifejezetten idegesítő lehet. Ám soha ne feledjük: az alternatíva, a közlegelő tragédiája! A 21. században a környezet, a gazdaság, a társadalom állapota éppen azért kiszámíthatatlan, mert mind többen kezdik azt hirdetni: joguk, „magukat tenni az első helyre”. Gondoljunk Kant kategorikus imperatívuszára: vajon milyen következményekre vezetne, ha mindenki – az erősek és a kíméletlenek, az idegen kultúra, és az ősi ellenfél is – ugyanazt a szabályt követné, mint amit magad számára követelsz? Lásd be: se jogod, se lehetőséged, de még értelme sincs, hogy – miként egy ötéves gyerek – egyre azt hirdesd: „Csak Én vagyok a fontos, mert belőlem csak egy van, míg másokból sok”.