Sam Peltzman – a Chicago-i egyetem tanára – 1975-ben hozta nyilvánosságra a biztonsági öv használatával kapcsolatos kutatásainak eredményeit. Az adatokból meglepő következtetésre jutott: a súlyos sebesülések számának csökkentését célzó biztonsági öv kötelezővé tétele, inkább növelte (!), és nem csökkentette a halálos közúti balesetek kockázatát. A nevét viselő Peltzman-hatás ezt így magyarázta: a biztonságukat garantáló sokféle eszköz tudatában a vezetők veszélyérzete „kikapcsolt” és ez – nem-várt mellékhatásként – kockázatkereső és felelőtlen viselkedésre ösztönözte őket. Ez azután nagyobb sebesség öntudatlan vállalását és az indokolt óvatosság figyelmen kívül hagyását váltotta ki. Így, a súlyos balesetek száma, ahelyett, hogy csökkent volna, éppen növekedett.
A Peltzman-hatást – a kockázatokat csökkentő szabályozás előidézte növekvő veszélyeztetettséget – azután több területen, a gyermekjátszóterektől egészen a szexuális viselkedésig, kimutatták. Amióta környezetünket – saját védelmünkben – telerakjuk védőhálókkal, biztonsági berendezésekkel, pótfékekkel, a hatás az élet minden területén felbukkan. Mi magunk teremtünk olyan körülményeket, hogy megfontoltság nélkül, szinte vakon is nyugodtan mozoghassunk. Ám ennek nem-szándékolt, és nem is várt következményei lettek. Megszokunk, és arra hagyatkozunk, hogy életüket a biztonsági berendezések „párnázzák ki”. A megszokás azután beépül tudatalattinkba és ösztönszerűen újraértékeljük környezetüket. Viselkedésünk – magunk számára észrevétlenül – eltolódik a megfontolatlanság irányába. A sokszor kényelmetlen és erőfeszítést követelő figyelmünk lankad, óvatlanok, kockázatvállalók leszünk. Amint tehát halványul, majd a feledés homályába merül az óvatosságra intő tapasztalatok emléke, a hanyag figyelmetlenség miatt, és a sok védőháló ellenére megugrik a balesetek száma.
A Peltzman-hatás univerzális érvényesülése miatt nem meglepő, hogy felbukkant a politikában is. Az európai polgár több évszázadon keresztül sok áldozatot hozott a demokrácia létrejöttéért és a szabadságáért. A súlyos ár arra intette: vigyázzon drágán megszerzett jogaira. Szemmel tartotta a politikusokat, nyomon követte a filozófusok vitáit, komolyan vette választott képviselőinél a szavak és a tettek különbségét, és természetesnek tartotta a szavazásokon való részvételt. Tudta, a demokrácia ugyan a fékek és ellensúlyok intézményin nyugszik, de működtetni maguk a polgárok működtetik. Az európai demokrácia sikereiben ezért a kifinomult intézményrendszer mellett a polgároknak az a – szinte az ösztönükbe égetett – tapasztalata játszott közre, ügyeljenek a demokrácia játékszabályainak szigorú betartására. A két pusztító világháború, a holokauszt, valamint a hitleri és a sztálini diktatúrák fájdalmas emléke azután végképp megfontolásra késztette. Nem kellett tehát az európai polgárt – miként a tapasztalt autóst sem kell a síkos úton – arra figyelmeztetni: válasszon megfontoltan, döntsön óvatosan, és ellenőrizzen szigorúan.
Ám az elmúlt évtizedekben két fontos változás következett be. Egyrészt, a korábbinál modernebb, újabb fékkel és biztonsági eszközökkel – az egyéni jogok „szóvivői” és civil szervezetek stb. – „felszerelt” kormányzási rendszer jött létre. És egyszer csak az a képzete támadt a polgárnak, hogy – miként a modern gépkocsiban – abszolút biztonságban van. A rendszer szinte a beavatkozása nélkül, automatikusan működik, ellenőrzi és kiigazítja magát. Neki semmi mást nem kell tennie, mint időközönként felpillantani és rámutatni valakire, aki éppen elé bukkan és ráruházza a felelősséget. Másrészt, felnőtt egy új generáció, amelyik a demokráciát készen kapta. Ők a szélesülő egyéni jogokat eleve adottként fogták fel. A régi nemzedékekben tehát elhalványult, míg az újakban ki sem alakult tapasztalata, hogy milyen fojtogató lehet a szabadság hiánya.
A demokrácia léte egyszer csak a napfelkelte szükségszerűségével bekövetkező természeti törvénynek tűnt. A noszogatásra, hogy védje meg, a polgár, csodálkozó kérdéssel válaszolt: miért kellene mozgalmat hirdetni a napfelkeltéért. Egyre kevésbé akaródzott tehát körmére nézni a politikusoknak, kiállni a maga véleményéért, ellenőrizni azokat, akik a közösség ügyeit, a megbízásából, intézik. Figyelme lankadt, óvatossága elpárolgott, megfontoltsága alább hagyott. S míg korábban aggodalmaskodva latolgatta a lehetőségeket, most – abban a hitben, hogy élete mostantól „sínen van” – megnyugodva hátradőlt. Ám váratlanul – és fenyegetően – Európa egyre több válsággal szembesül. És ebben a politikai helyzetben veszélyt felidézően bukkant elő a Peltzman-hatás.
A kockázatok növekedése, összekapcsolódva a veszélyérzet megszűnésével súlyos helyzetet idézett elő. A gazdagság működtetése a globalizáció körülményei között, szigorú mérlegelést igényel. A társadalmi és politikai környezet összetettebb és egyre kevésbé átlátható lett. Ebben a helyzetben a polgár úgy minimalizálhatja a kockázatokat és a veszélyeket, ha megérti kaotikus világát, és egyben kételkedő a fűt-fát ígérő demagógok iránt. És itt lép be a Peltzman-hatás: az európai polgár részben elfelejtette, részben meg sem tanulta gyakorolni az óvatosság és a megfontoltság erényét. Nem is sejti, hogy – amiként egy elhibázott mozdulat az autó volánjánál – egy át nem gondolt lépése, mint a Brexit, vagy az illiberális autokraták megválasztása, katasztrofálisan elronthatja jövőjét.
Európai polgár mostani viselkedése ahhoz hasonlít, amikor – egy forró hétvége után – vasárnap este egyszerre indul vissza mindenki a Balatonról. Őrült rohanás, mindenki előz és a sávok között cikázva, a leálló sávon rohanva előre, igyekszik megelőzni a többieket, hogy még elérje kedvenc TV műsorát. Váratlanul – bár erre figyelmeztették – szemerkélni, majd egyre erősebben esni kezd az eső, végül szinte átláthatatlan vízfüggöny zuhan az autópályára. Néhány éve ugyanez a helyzet súlyos tömegbalesetet idézett elő. A rádió most is figyelmeztet: lassíts, vezess óvatosan. Ám az emberek – fékezés nélkül – rohannak tovább, inkább telefonálgatnak és posztolni kezdik az autópályán feltűnő balesetek képeit. Így készül a közúti katasztrófa. Miért kell drága Európánknak egy újabb társadalmi katasztrófát végigélni, csak, hogy újra megtanuljuk: a szabadság és a demokrácia elég fontos ahhoz, hogy óvatosságot és megfontoltságot tanúsítsunk életünkben.
Leave a Reply