Még ifjúkoromban egyszer egy használ biciklit kaptam. Állapota fokozatosan romlott, mind több helyen nyikorogott, zörögött, és egyre nehezebben lehetett hajtani. Amikor elindultam, mindig megpróbáltam megolajozni és igazítottam rajta, mindig ott, ahol éppen a leghangosabb volt a nyikorgás és a kattogás. Ilyen módon néhány évig – ha egyre nehezebben is – használható volt, de egyszer azután végleg felmondta a szolgálatot és szétesett. Amikor elvittem megjavíttatni a szerelő azt mondta: ez már menthetetlen, és ezt éppen a nyikorgó bicikli stratégia idézte elő. Ha folyamatosan gondozzák. és nem csak arra figyelnek, hol akadozik a legjobban, ez a szerkezet akár 10 évig is jó lett volna. Ekkor értettem meg a nyikorgó bicikli stratégia lényegét: csak azzal, csak akkor, és csak annyira foglalkozni, ami éppen a leginkább zavar, és nem törődni azzal, ami most még nem elviselhetetlen, de hamarosan azzá válik, és ami most még viszonylag olcsón javítható volna, de javítás hiányában holnap súlyos gondokat idézhet elő. Ez a stratégia elkerülhetetlenül csődhöz vezet.

Rossz hírem van: Orbán Viktor éppen ezt a stratégiát gyakorolja hazánkon, és nem is eredménytelenül. Emlékezzünk csak hányszor jósolták már: nincs tovább, itt az összeomlás. Elfogyott a pénz, véglegesen elpárolgott az EU bizalma, a szociális rendszer felmondta a szolgálatot, az oktatási rendszer működésképtelen, az egészségügyi rendszer szétesett, a közlekedés akadozik – egyszóval eljött a vég. Azután mégsem! Ahol a leghangosabban jajongott a nemzet teste kiutaltak néhány milliárdot, ahol zavaróan akadozott a kormányzás gépezete odacsorgattak száz-milliókat, esetleg új embert neveztek ki, de a valódi problémákkal nem foglalkoztak. És a rezsim, amelynek végét jósolták, a rendszer, amelynek szétesését vizionálták, működött tovább. Sőt, a propaganda sikerként tálalta, hogy az „olajozás” megoldotta a problémát, az orbáni beavatkozás tehát hatékony volt.

A legutóbbi – az augusztus végén tartott – egészségügyi szakmai konferencián az előadók meghökkentően ellentétesen ítélték meg a helyzetet. Az egészségügyi közgazdász szerint nagy a baj, és nem látni a javulásnak még a halvány reményét sem. A témakör elismert kutatója rámutatott: saját régiónkban – a hasonlatunkat használva, a mellettünk haladó biciklikkel összevetve – egyre nagyobb az elmaradásunk, amiből csőd-közeli helyzetek sora következik. A kormány képviselője viszont úgy látta, a kormányzati beruházások eredményeként, bár „nincs minden rendben, de vannak eredmények”. Ugyanilyen ellenmondásos a versenyképesség, az oktatási rendszer, vagy a társadalmi szegénység mértének megítélése. Társadalmunk tehát halmozódó és súlyosbodó problémákkal küszködik, míg a „terápia” legfeljebb „tűzoltás”. S miközben ezzel az aktív kormányzati munka képzetét igyekeznek kelti, az ország stratégiai elmaradása fokozódik. Ezért nem meggyőző a közelgő összeomlás sugalmazása, de még kártékonyabb a nyikorgó bicikli olajozását stratégiai fejlesztésként tüntetni fel.

A rezsimnek ebben a tekintetben még van tartaléka, amelyet ki tud használni. Még sokáig élhet a „nyikorgó bicikli” módszerrel: milliókkal vagy milliárdokkal működőképessé tenni az egyre jobban akadozó rendszert. Az autokratikus rendszereknek egyébként az a jellemzője, hogy az erőforrások viszonylag könnyen és kevés ellenkezést kiváltóan csoportosíthatók át egyik helyről a másikba. És az ilyen átcsoportosításokkal – amelyekről azután így ad hírt a propaganda: még soha ennyit nem fordítottunk.., még soha ennyit nem költöttünk.., még soha ennyit nem adtunk.. – sikeresen lehet kampányolni. Minden média azt hirdeti: itt is, ott is elkezdődött a javulás, és – úgymond a károgókat cáfolva – mindenki minket bámul, mindenki ránk irigy. Mindenki igazolva látja tehát: „Magyarország sikeres”.  Aki pedig az összeomlást vizionálta az elhallgat egy pillanatra, majd amint előbukkan egy újabb nyikorgó és akadozó intézmény, újra jönnek az apokaliptikus jóslatok.

Holott semmi nincs rendben! „Mindössze” az történt, hogy a rezsim a hirtelen felbukkanó zavarok által kiváltott legzavaróbb problémák megoldására és a működőképesség fenntartására a minimálisan szükséges kiegészítő forrást biztosítja. Ám lehet tudni: fél év múlva vagy egy éven belül újra működésképtelenné válik ez, vagy éppen a mellette levő terület. A perspektíva tehát csak annyi: aki a leghangosabban sír az kap fájdalomcsillapítót, aki legjobban sántít az mankót, hogy tovább tudja húzni. Közben azonban egyre több probléma halmozódik fel, az elmaradt beruházások mind jobban hiányoznak, a halaszthatatlan reformok késnek, és az elkerülhetetlen változások elmaradnak. És ez az, ami társadalmunkat – a működőképesség fennmaradása mellett is – folyamatosan stratégiai hátrányban hozza. Lehet, nem estünk ki a versenyből, de egyre nagyobb az elmaradásunk. Így kerültünk előbb az élmezőny végéről a középmezőnybe, majd az elmúlt években középmezőnyből fokozatosan a sereghajtók közzé.

Az 1960-as években volt egy árulkodó vicc északi szomszédunknál: „Csehszlovákiában nem lehet nevetni, csak Novotny”. Nos, az idők folyamán – figyelmünket mindig az éppen a legnyikorgóbb területekre összpontosítva – nagyjából ugyanide jutottunk. Gyermekeink és magunk munkát és boldogulást, esélyt és lehetőséget keresve mindig Orbán Viktorba ütközünk. Ez önmagában zavaró, de a nyikorgó bicikli stratégiából az is következik, hogy fokozatosan sokasodnak a gondok és a szétesés felé sodródik a rendszer. Valódi gyógyulást csak egy új rendszerváltás hozhat. Ám ez nem csupán új orvosokat, más kórházat, de új – következetesen ugyanakkor óvatosan alkalmazott – összetett terápiát is igényel. Ehhez pedig elengedhetetlen a most széteső demokratikus ellenzék összefogása és közös munkája.

Az 1990-es évek útkereséseinek ideológiai iránytűje F. Fukuyama 1992-ben megjelent – A történelem vége és az utolsó ember – műve volt. A könyv alaptézise: a modern társadalmak kormányzásának legversenyképesebb megoldását a liberális demokrácia kínálja. Nem véletlen, hogy a „rendszer-váltásokat” is ez a modell vezérelte. Ugyanakkor az idők folyamán több olyan – a növekedés és a modernizáció szemszögéből sikeres – rezsim bukkant elő, amelyek nem voltak besorolhatók a liberális rendszer fogalma alá. Ezek leírására használta F. Zakaria – 1997-ben, a Foreign Affairs-ben megjelent cikkében – az illiberális demokrácia kifejezést. Erre az írásra utalt Orbán Viktor – a 2014-es tusnádfürdői beszédében – úgy jellemezve az illiberális demokráciákat, mint amelyek eltérnek a nyugati, liberális modelltől, mégis – sőt éppen emiatt! – sikeresek. „Az az új állam, amit Magyarországon építünk – mondta – illiberális állam, nem liberális állam.” Ellentétben azonban akkori állításával, hogy „nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit”, ma már egyértelmű: a NER szemben áll mindazzal, ami a liberalizmus lényege. Mégis, egyre több követője tűnik fel. Mintha az illiberalizmus kórja megállíthatatlanul terjedne. Tényleg nincs ellenszer?

Fukuyamának alapvetően igaza volt abban, hogy a 20. század hatékony és stabil kormányzási modelljét a liberális demokrácia kínálta. A társadalmak egyre komplexebb problémáira főként a műszaki, az agrár-, és az orvos-tudományok kínáltak megoldást. Miután az adott terület szakemberei megtették javaslatukat, a közgazdászok kidolgozták a pénzügyileg fenntartható változatot. A társadalom és gazdaság giga-projektjeit azonban az különböző ideológiai elkötelezettségű pártok eltérő szemszögből szemlélték. A vitáik eldöntését a liberális politikai rendszer a polgárokra bízta. A választásokon győztes párt azután a szakemberek által kidolgozott lehetőségekből – hivatkozva a megszerzett többségre – saját ideológiai iránytűje alapján választotta ki és valósította meg az általa célszerűnek tartottat. A választók pedig a következő választáson – hüvelykujjukat felfelé vagy lefelé fordítva – ítéletet mondtak a teljesítményről.

A politikai „váltógazdaság” modellje – egyesítve a verseny követelményét és a választói szelekciót – a második világháború végétől, évtizedeken keresztül meghökkentően hatékonyan működött. Ebben persze közrejátszott a kedvező történelmi helyzet. A korszakot a gyors gazdasági növekedés, a csökkenő egyenlőtlenségek, a nagy társadalmi mobilitás és az egyéni szabadságjogok kiszélesedése jellemezte. Erre alapozva, a gazdaság és a társadalom folyamatosan keletkező zavarait, a választók változó akarata által kormányra segített különböző politikai pártok orvosolni tudták. A stabilitás másik fontos alappillére a felemelkedő középosztály volt. A korábbi, piramisszerű társadalmak fokozatosan a tetején és az alján elkeskenyedő, középen pedig kiszélesedő rombusz formájúvá alakultak. Az emberek többsége önmagát a „középosztályhoz” sorolta és – visszaemlékezve a válságokkal és világégésekkel terhes évtizedekre – felszabadultan, önbizalommal, de reális elvárásokkal tekintett a jövőbe.

A 21. századba átlépve a természeti környezet, a világgazdaság és a társadalom is súlyosbodó zavarokkal küszködik. A közösségek végletesen szétszakadtak: az egyenlőtlenség mértéke újra elérte a 19. század végének szintjét. Az érdekek, az értékek és a vélemények csaknem áthidalhatatlanul szemben állnak. A különböző társadalmi rétegek, ideológiai csoportok, eltérő generációk tagjai szinte képtelenek a párbeszédre. Ilyen körülmények között a korábban sikeres politikai váltógazdaság gyakran kényszerült holtvágányra, sőt „siklott ki”. Az elkerülhetetlen döntések késnek, az egyetértés gyorsan felbomlik, a megvalósítás zátonyra fut, és a megvalósítás végelláthatatlan vitákba fullad. Míg egykor az egymást váltó, változó összetételű kormányok képesek voltak dinamikus, mégis kiegyensúlyozott fejlődést teremteni, az elmúlt évtizedben a liberális demokrácia a szervezetlenség, és a döntésképtelenség szinonimájává vált.

Ezek a problémák különösen akut formát öltöttek a felzárkózó és „rendszerváltó” társadalmakban. Ezekben az autokratikus megoldás hagyománya élő, a demokratikus intézményrendszer működésével kapcsolatos tapasztalat hiányzik, és a „győztes visz mindent” stratégia csábítása szinte leküzdhetetlen. Nem véletlenül fogékonyak az illiberális politikai rendszer iránt, amely formálisan megtartja a liberális rendszer néhány elemét – létezik több párt, ellenzéki sajtó, civil szervezetek, önálló bíróság esetleg alkotmánybíróság – de ezek valóságos ellenőrző szerepét ellehetetleníti. Az autokrata vezér és populista mozgalma – fokozatosan (Orbán Viktor) vagy puccsszerűen (Erdogan) – megszállja a politikai intézményeket, kiiktatja a fékeket és az ellensúlyokat, megszünteti a törvények hatalmát. Korlátozatlan hatalmára támaszkodva tétovázás nélkül meghozza a döntéseket, a kritikákra nem ügyelve, és minden ellenállást letörve szervezi meg a végrehajtást.

Az erőskezű vezetést megtapasztalva – kedvezőtlen élményeik tükrében – sokan vélik úgy: a liberális demokráciák az új körülmények között kormányzóképtelenek! Tagadhatatlan ugyanis: az elmúlt évtized válságai közepett a laza és instabil pártszövetségek által gyakorolt kormányzás nem bizonyult kellően hatékonynak, míg az autokrata rendszerek ilyenkor is megőrizték döntésképességüket. Ám ebből nem feltétlenül következik, hogy az illiberális demokráciáé a jövő, az meg végképp nem, hogy át kellene engedni a hatalmat a populista politikusoknak. A helyzetet inkább az, hogy a halmozódó válságok körülményei között a „rendszerváltó” és csekély demokratikus tapasztalatokkal rendelkező társadalmak egy un. bistabil modell felé sodródnak. Az eredetileg egyetlen stabil kormányzást biztosító liberális modell szétesik, és két – egymást kizáró és eltérő feltételeket teremtő – egyaránt stabil megoldást kínáló forma, az illiberális, és a – jobb szó híján – szuper-liberális modell bukkan elő.

Az illiberális kormányzást jól mutatja az Orbán Viktor által meghirdetett centrális erőtér, és megvalósított NER rendszere: egyetlen hatalmi központ, lényegében egyeduralmat gyakorolva, maga alá gyűri a gazdaságot, kiüresíti az önkormányzatokat, megszállja a médiát, perifériára szorítja a civil szervezeteket. Kiiktatja az objektív kritikát, az erőforrásokat az autokrata vezér saját kénye-kedve szerint csoportosítja át társadalmi területek és csoportok között. (Ezek a rendszerek különös vonzalmat éreznek presztízs-beruházások, és a nemzeti dicsőséget hirdető projektek megvalósítására). Ez pedig – első pillantásra – az illiberális kormányzás mellett szól.

Az autokrata vezér ugyanis kézi vezérléssel – a legapróbb kérdéseket is a legfelső szinten eldöntve – a tömegbefolyásolás eszközeit monopolizálva, az erőforrásokat saját kénye-kedve szerint gazdálkodva teremt – többnyire csak időleges – egyensúlyt, egyben stabilitást. A válságokkal terhes világban felértékelődik a döntésképes kormányzás értéke, és az illiberális kormányzás valóban magas szintű operatív hatékonyságot biztosít. Mivel az illiberális hatalom szinte „mindenható”, így képes akaratát bárkivel szemben keresztülvinni. Ám a kritika totális kiiktatása egyben vakká is teszi a hatalmat, így – végső soron – a modell alacsony stratégiai hatékonyságú. Az illiberális kormányzás tehát pusztán a hatalom elaprózódása és ego-vezérelt vezetők együttműködésre való képtelensége miatt kormányozhatatlan liberális demokráciákkal összevetve tűnik versenyképesnek.

Az illiberális modell elkerülhetetlen gyengeségei kínálnak esélyt a bistabil rendszer másik, szuper-liberális modelljének. Ennek lényege: a liberális demokrácia elveit és intézményi logikáját elfogadó, de különböző alapértékeket követő mozgalmak és pártok tartós – előre elhatározottan, több választási cikluson keresztül fennmaradó – koalíciója. Egykor, a válság pusztán a nyugalom és a rend ideiglenes kizökkenését jelentette. A normális hétköznapok – persze megpróbáltatásokkal járó kiigazítások árán – viszonylag gyorsan visszatértek. Ilyen helyzetben a versengő pártok koalíciója, esetleg a kisebbségi kormányzás vagy az idő előtti választás, bár nem precedens nélküli, de szokatlan volt. Napjainkban azonban állandósult a krízis állapota. A válság lett az új normalitás! Ebben a helyzetben a hagyományos „váltógazdaságon” alapuló kormányzási modell inkább kelti, semmint enyhíti a válságot.

Különösen erős a késztetés az illiberális rendszer kiépítésére a „keleties” és folytonosan adaptációs válsággal szembesülő társadalmakban. Az értékszociológiai vizsgálatok feltárták: ezek a társadalmak magas fokú paternalizmussal, erős korrupciós fertőzöttséggel, alacsony intézményi bizalommal, az egyéni gyenge sorsformálási képességével és kismértékű autonómiájával jellemezhetők. Az ilyen társadalom hajlamos beletörődni az egyéni jogok csorbításába, és elfogadni a korlátozatlan hatalmat, ha az – cserébe a „jó magaviseletért” – jutalmat ígér. Polgár tehát tanult tehetetlenséggel reagál az autokratikus tendenciákra, és viszonylag kis ellenállást tanúsít azzal szemben. A következmény: a zavargásokat vagy a forradalmakat követő „rendszerváltások” nem vezetnek valódi intézményi változásra, pusztán egy újabb – csak más ideológiai színezetű – illiberális rendszer kerül hatalomra.

Ennek tükrében kell szemlélni a bistabil modell másik – valódi megoldást jelentő – típusát: a szuper-liberális kormányzási rendszert. Ezt a liberális demokrácia modelljét elfogadó, különböző politikai értékeket hirdető – konzervatív, liberális, szociáldemokrata, fenntarthatóság-centrikus – pártok tartós koalíciója testesíti meg. Ebben akár 4-5 egymástól eltérő ideológiai színezetű párt – a pillanatnyi támogatottságtól részben függetlenül – több választási cikluson keresztül együtt kormányoz. Ez a megoldás a józanésznek ellentmondani látszik. A valóságban az akadályok alapvetően szubjektív természetűek, s így leküzdhetők.

Az első szubjektív tényező: a választó megbarátkozott azzal, hogy ő jelöli ki a kormányozó hatalmat. Ezzel jóváhagyta azt is: a kijelölt párt saját értékeinek szemszögéből orvosolja a problémákat. Aki kisebbségben maradt, az mindent megtesz, hogy a következő választáson ő kerüljön hatalomra. Ám az internet és a globális világgazdaság a föld minden lakója, eszköze és hatása között elszakíthatatlan kapcsolatot létesített. A megnövekedett komplexitás alapvetően megváltoztatta a döntések feltételrendszerét. A kölcsönös függés következtében a beavatkozások hatásai tovagyűrűznek és a nem-szándékolt következmények alapvetően módosíthatják az eredeti szándékot. Míg tehát régebben a választási siker indokolhatta a győztes párt ideológiai „iránytűjének” kizárólagos érvényesítését, az új helyzetben elkerülhetetlen, hogy a különféle – a liberális, a konzervatív, a szociáldemokrata, a környezetbarát – értékek egyaránt közreműködjenek a megoldások kiválasztásában. A problémák komplexitása követeli meg, hogy valamennyi érték jelen legyen a megoldások kialakításában.

A második szubjektív tényező: a 21. században a korábbiaktól számottevően eltérő személyiség-típus választódik ki politikai vezetőként. A választók, a pártok és a média is a pszichológia „sötét hármasa” – a machiavellizmus, a narcisztikusság és a paranoia – személyiség-jegyeivel rendelkező politikusra áhítoznak. (James, O. 2013: Office Politics.). Miközben ez a vezetői típus ellenállhatatlanul vonzónak látszik, valóságban ellentmondásos tulajdonságokkal rendelkezik: hidegen számító, de az embereket eszköznek tekinti, vonzó jövőképet kínál, de kizárólag saját dicsőségét építi, a változásokra érzékenyen figyel, de mindenkiben ellenséget lát. A média kifejezetten dicsőíti ezt a típust, a polgár pedig hajlamos elfogadni, hogy sorsát ilyen vezető kezébe kell tennie. Ám ez a személyiség sem a saját pártján belül, sem pedig a szövetségépítésben nem együttműködő. Ilyen politikusokból lehetetlen hatékony koalíciót építeni.

A harmadik szubjektív tényező: a polgári pártok belső folyamatait korábban vezérlő racionális szociológiai folyamatok – a körülmények hatására – alapvetően megváltoztak. A szervezetek működése mindinkább a klánok harcára, sőt az emberré válást is megelőző, az emberszabásúak csoportjait irányító etológiai folyamatokra kezd emlékeztetni. A klánszerű működésmód érvényesülésére már 20. század elején felfigyeltek. A kutatók megütközve tapasztalták, hogy a politikai pártok vezetői, a vezetői ambícióval rendelkező új tagokat nem harcostársként üdvözlik, hanem vetélytársnak tekintik. A pártokon belüli kiválasztódást – egy különös hatás – az oligarchia vastörvénye, azaz a szervezet belső érdekcsoportjainak harca vezérli. (Robert Michels, 1915: Political Parties.). A 21. század kaotikus szervezeti folyamatai azonban még ezen a logikán is túllépve, az etológiából ismert – az alfa-hímek játszmáira emlékeztető – viselkedési stratégiákat tükröznek. (Frans de Waal. 1982: Chimpanzee Politics.)

A helyzet tehát a következő: a választópolgár időt, figyelmet és megfontoltságot igénylő közreműködése nélkül nem várható, hogy az alfa-hímek (és alfa-nőstények) harcából kiformálódik az egymásban bízó, a világot racionálisan szemlélő, másokkal együttműködni kész politikusok vezette pártok stabil koalíciója, akik – értékeik sokfélesége ellenére is – kitartanak egymás mellett. Addig csak álmodozás, hogy egyszer majd felbukkan – mert jönnie kell – egy csodatevő, aki jövőt mutat, egyesít, megvált, győzelemre vezet és a végén igazságot tesz. A csodavárás vége mindig csalódás! Akik csak azt hajtogatják, hogy az összefogás lehetetlen, hiszen ez ellentmond az emberi természetnek, azok beletörődtek az illiberális autokrácia győzelmébe. A változáshoz bizalom, empátia, együttműködési készség és racionalitás kell. A kizárólagosságra törekvés, a bezárkózás, az elutasítás, és a paranoia viszont lehetetlenné teszi azt. Aki nem hajlandó maga elkezdeni a nyitást, az – akár tudatában van ennek, akár nem – döntött: minden maradjon úgy, ahogy van!