Leküzdhető-e az illiberalizmus kórja?

 

Az 1990-es évek útkereséseinek ideológiai iránytűje F. Fukuyama 1992-ben megjelent – A történelem vége és az utolsó ember – műve volt. A könyv alaptézise: a modern társadalmak kormányzásának legversenyképesebb megoldását a liberális demokrácia kínálja. Nem véletlen, hogy a „rendszer-váltásokat” is ez a modell vezérelte. Ugyanakkor az idők folyamán több olyan – a növekedés és a modernizáció szemszögéből sikeres – rezsim bukkant elő, amelyek nem voltak besorolhatók a liberális rendszer fogalma alá. Ezek leírására használta F. Zakaria – 1997-ben, a Foreign Affairs-ben megjelent cikkében – az illiberális demokrácia kifejezést. Erre az írásra utalt Orbán Viktor – a 2014-es tusnádfürdői beszédében – úgy jellemezve az illiberális demokráciákat, mint amelyek eltérnek a nyugati, liberális modelltől, mégis – sőt éppen emiatt! – sikeresek. „Az az új állam, amit Magyarországon építünk – mondta – illiberális állam, nem liberális állam.” Ellentétben azonban akkori állításával, hogy „nem tagadja a liberalizmus alapvető értékeit”, ma már egyértelmű: a NER szemben áll mindazzal, ami a liberalizmus lényege. Mégis, egyre több követője tűnik fel. Mintha az illiberalizmus kórja megállíthatatlanul terjedne. Tényleg nincs ellenszer?

Fukuyamának alapvetően igaza volt abban, hogy a 20. század hatékony és stabil kormányzási modelljét a liberális demokrácia kínálta. A társadalmak egyre komplexebb problémáira főként a műszaki, az agrár-, és az orvos-tudományok kínáltak megoldást. Miután az adott terület szakemberei megtették javaslatukat, a közgazdászok kidolgozták a pénzügyileg fenntartható változatot. A társadalom és gazdaság giga-projektjeit azonban az különböző ideológiai elkötelezettségű pártok eltérő szemszögből szemlélték. A vitáik eldöntését a liberális politikai rendszer a polgárokra bízta. A választásokon győztes párt azután a szakemberek által kidolgozott lehetőségekből – hivatkozva a megszerzett többségre – saját ideológiai iránytűje alapján választotta ki és valósította meg az általa célszerűnek tartottat. A választók pedig a következő választáson – hüvelykujjukat felfelé vagy lefelé fordítva – ítéletet mondtak a teljesítményről.

A politikai „váltógazdaság” modellje – egyesítve a verseny követelményét és a választói szelekciót – a második világháború végétől, évtizedeken keresztül meghökkentően hatékonyan működött. Ebben persze közrejátszott a kedvező történelmi helyzet. A korszakot a gyors gazdasági növekedés, a csökkenő egyenlőtlenségek, a nagy társadalmi mobilitás és az egyéni szabadságjogok kiszélesedése jellemezte. Erre alapozva, a gazdaság és a társadalom folyamatosan keletkező zavarait, a választók változó akarata által kormányra segített különböző politikai pártok orvosolni tudták. A stabilitás másik fontos alappillére a felemelkedő középosztály volt. A korábbi, piramisszerű társadalmak fokozatosan a tetején és az alján elkeskenyedő, középen pedig kiszélesedő rombusz formájúvá alakultak. Az emberek többsége önmagát a „középosztályhoz” sorolta és – visszaemlékezve a válságokkal és világégésekkel terhes évtizedekre – felszabadultan, önbizalommal, de reális elvárásokkal tekintett a jövőbe.

A 21. századba átlépve a természeti környezet, a világgazdaság és a társadalom is súlyosbodó zavarokkal küszködik. A közösségek végletesen szétszakadtak: az egyenlőtlenség mértéke újra elérte a 19. század végének szintjét. Az érdekek, az értékek és a vélemények csaknem áthidalhatatlanul szemben állnak. A különböző társadalmi rétegek, ideológiai csoportok, eltérő generációk tagjai szinte képtelenek a párbeszédre. Ilyen körülmények között a korábban sikeres politikai váltógazdaság gyakran kényszerült holtvágányra, sőt „siklott ki”. Az elkerülhetetlen döntések késnek, az egyetértés gyorsan felbomlik, a megvalósítás zátonyra fut, és a megvalósítás végelláthatatlan vitákba fullad. Míg egykor az egymást váltó, változó összetételű kormányok képesek voltak dinamikus, mégis kiegyensúlyozott fejlődést teremteni, az elmúlt évtizedben a liberális demokrácia a szervezetlenség, és a döntésképtelenség szinonimájává vált.

Ezek a problémák különösen akut formát öltöttek a felzárkózó és „rendszerváltó” társadalmakban. Ezekben az autokratikus megoldás hagyománya élő, a demokratikus intézményrendszer működésével kapcsolatos tapasztalat hiányzik, és a „győztes visz mindent” stratégia csábítása szinte leküzdhetetlen. Nem véletlenül fogékonyak az illiberális politikai rendszer iránt, amely formálisan megtartja a liberális rendszer néhány elemét – létezik több párt, ellenzéki sajtó, civil szervezetek, önálló bíróság esetleg alkotmánybíróság – de ezek valóságos ellenőrző szerepét ellehetetleníti. Az autokrata vezér és populista mozgalma – fokozatosan (Orbán Viktor) vagy puccsszerűen (Erdogan) – megszállja a politikai intézményeket, kiiktatja a fékeket és az ellensúlyokat, megszünteti a törvények hatalmát. Korlátozatlan hatalmára támaszkodva tétovázás nélkül meghozza a döntéseket, a kritikákra nem ügyelve, és minden ellenállást letörve szervezi meg a végrehajtást.

Az erőskezű vezetést megtapasztalva – kedvezőtlen élményeik tükrében – sokan vélik úgy: a liberális demokráciák az új körülmények között kormányzóképtelenek! Tagadhatatlan ugyanis: az elmúlt évtized válságai közepett a laza és instabil pártszövetségek által gyakorolt kormányzás nem bizonyult kellően hatékonynak, míg az autokrata rendszerek ilyenkor is megőrizték döntésképességüket. Ám ebből nem feltétlenül következik, hogy az illiberális demokráciáé a jövő, az meg végképp nem, hogy át kellene engedni a hatalmat a populista politikusoknak. A helyzetet inkább az, hogy a halmozódó válságok körülményei között a „rendszerváltó” és csekély demokratikus tapasztalatokkal rendelkező társadalmak egy un. bistabil modell felé sodródnak. Az eredetileg egyetlen stabil kormányzást biztosító liberális modell szétesik, és két – egymást kizáró és eltérő feltételeket teremtő – egyaránt stabil megoldást kínáló forma, az illiberális, és a – jobb szó híján – szuper-liberális modell bukkan elő.

Az illiberális kormányzást jól mutatja az Orbán Viktor által meghirdetett centrális erőtér, és megvalósított NER rendszere: egyetlen hatalmi központ, lényegében egyeduralmat gyakorolva, maga alá gyűri a gazdaságot, kiüresíti az önkormányzatokat, megszállja a médiát, perifériára szorítja a civil szervezeteket. Kiiktatja az objektív kritikát, az erőforrásokat az autokrata vezér saját kénye-kedve szerint csoportosítja át társadalmi területek és csoportok között. (Ezek a rendszerek különös vonzalmat éreznek presztízs-beruházások, és a nemzeti dicsőséget hirdető projektek megvalósítására). Ez pedig – első pillantásra – az illiberális kormányzás mellett szól.

Az autokrata vezér ugyanis kézi vezérléssel – a legapróbb kérdéseket is a legfelső szinten eldöntve – a tömegbefolyásolás eszközeit monopolizálva, az erőforrásokat saját kénye-kedve szerint gazdálkodva teremt – többnyire csak időleges – egyensúlyt, egyben stabilitást. A válságokkal terhes világban felértékelődik a döntésképes kormányzás értéke, és az illiberális kormányzás valóban magas szintű operatív hatékonyságot biztosít. Mivel az illiberális hatalom szinte „mindenható”, így képes akaratát bárkivel szemben keresztülvinni. Ám a kritika totális kiiktatása egyben vakká is teszi a hatalmat, így – végső soron – a modell alacsony stratégiai hatékonyságú. Az illiberális kormányzás tehát pusztán a hatalom elaprózódása és ego-vezérelt vezetők együttműködésre való képtelensége miatt kormányozhatatlan liberális demokráciákkal összevetve tűnik versenyképesnek.

Az illiberális modell elkerülhetetlen gyengeségei kínálnak esélyt a bistabil rendszer másik, szuper-liberális modelljének. Ennek lényege: a liberális demokrácia elveit és intézményi logikáját elfogadó, de különböző alapértékeket követő mozgalmak és pártok tartós – előre elhatározottan, több választási cikluson keresztül fennmaradó – koalíciója. Egykor, a válság pusztán a nyugalom és a rend ideiglenes kizökkenését jelentette. A normális hétköznapok – persze megpróbáltatásokkal járó kiigazítások árán – viszonylag gyorsan visszatértek. Ilyen helyzetben a versengő pártok koalíciója, esetleg a kisebbségi kormányzás vagy az idő előtti választás, bár nem precedens nélküli, de szokatlan volt. Napjainkban azonban állandósult a krízis állapota. A válság lett az új normalitás! Ebben a helyzetben a hagyományos „váltógazdaságon” alapuló kormányzási modell inkább kelti, semmint enyhíti a válságot.

Különösen erős a késztetés az illiberális rendszer kiépítésére a „keleties” és folytonosan adaptációs válsággal szembesülő társadalmakban. Az értékszociológiai vizsgálatok feltárták: ezek a társadalmak magas fokú paternalizmussal, erős korrupciós fertőzöttséggel, alacsony intézményi bizalommal, az egyéni gyenge sorsformálási képességével és kismértékű autonómiájával jellemezhetők. Az ilyen társadalom hajlamos beletörődni az egyéni jogok csorbításába, és elfogadni a korlátozatlan hatalmat, ha az – cserébe a „jó magaviseletért” – jutalmat ígér. Polgár tehát tanult tehetetlenséggel reagál az autokratikus tendenciákra, és viszonylag kis ellenállást tanúsít azzal szemben. A következmény: a zavargásokat vagy a forradalmakat követő „rendszerváltások” nem vezetnek valódi intézményi változásra, pusztán egy újabb – csak más ideológiai színezetű – illiberális rendszer kerül hatalomra.

Ennek tükrében kell szemlélni a bistabil modell másik – valódi megoldást jelentő – típusát: a szuper-liberális kormányzási rendszert. Ezt a liberális demokrácia modelljét elfogadó, különböző politikai értékeket hirdető – konzervatív, liberális, szociáldemokrata, fenntarthatóság-centrikus – pártok tartós koalíciója testesíti meg. Ebben akár 4-5 egymástól eltérő ideológiai színezetű párt – a pillanatnyi támogatottságtól részben függetlenül – több választási cikluson keresztül együtt kormányoz. Ez a megoldás a józanésznek ellentmondani látszik. A valóságban az akadályok alapvetően szubjektív természetűek, s így leküzdhetők.

Az első szubjektív tényező: a választó megbarátkozott azzal, hogy ő jelöli ki a kormányozó hatalmat. Ezzel jóváhagyta azt is: a kijelölt párt saját értékeinek szemszögéből orvosolja a problémákat. Aki kisebbségben maradt, az mindent megtesz, hogy a következő választáson ő kerüljön hatalomra. Ám az internet és a globális világgazdaság a föld minden lakója, eszköze és hatása között elszakíthatatlan kapcsolatot létesített. A megnövekedett komplexitás alapvetően megváltoztatta a döntések feltételrendszerét. A kölcsönös függés következtében a beavatkozások hatásai tovagyűrűznek és a nem-szándékolt következmények alapvetően módosíthatják az eredeti szándékot. Míg tehát régebben a választási siker indokolhatta a győztes párt ideológiai „iránytűjének” kizárólagos érvényesítését, az új helyzetben elkerülhetetlen, hogy a különféle – a liberális, a konzervatív, a szociáldemokrata, a környezetbarát – értékek egyaránt közreműködjenek a megoldások kiválasztásában. A problémák komplexitása követeli meg, hogy valamennyi érték jelen legyen a megoldások kialakításában.

A második szubjektív tényező: a 21. században a korábbiaktól számottevően eltérő személyiség-típus választódik ki politikai vezetőként. A választók, a pártok és a média is a pszichológia „sötét hármasa” – a machiavellizmus, a narcisztikusság és a paranoia – személyiség-jegyeivel rendelkező politikusra áhítoznak. (James, O. 2013: Office Politics.). Miközben ez a vezetői típus ellenállhatatlanul vonzónak látszik, valóságban ellentmondásos tulajdonságokkal rendelkezik: hidegen számító, de az embereket eszköznek tekinti, vonzó jövőképet kínál, de kizárólag saját dicsőségét építi, a változásokra érzékenyen figyel, de mindenkiben ellenséget lát. A média kifejezetten dicsőíti ezt a típust, a polgár pedig hajlamos elfogadni, hogy sorsát ilyen vezető kezébe kell tennie. Ám ez a személyiség sem a saját pártján belül, sem pedig a szövetségépítésben nem együttműködő. Ilyen politikusokból lehetetlen hatékony koalíciót építeni.

A harmadik szubjektív tényező: a polgári pártok belső folyamatait korábban vezérlő racionális szociológiai folyamatok – a körülmények hatására – alapvetően megváltoztak. A szervezetek működése mindinkább a klánok harcára, sőt az emberré válást is megelőző, az emberszabásúak csoportjait irányító etológiai folyamatokra kezd emlékeztetni. A klánszerű működésmód érvényesülésére már 20. század elején felfigyeltek. A kutatók megütközve tapasztalták, hogy a politikai pártok vezetői, a vezetői ambícióval rendelkező új tagokat nem harcostársként üdvözlik, hanem vetélytársnak tekintik. A pártokon belüli kiválasztódást – egy különös hatás – az oligarchia vastörvénye, azaz a szervezet belső érdekcsoportjainak harca vezérli. (Robert Michels, 1915: Political Parties.). A 21. század kaotikus szervezeti folyamatai azonban még ezen a logikán is túllépve, az etológiából ismert – az alfa-hímek játszmáira emlékeztető – viselkedési stratégiákat tükröznek. (Frans de Waal. 1982: Chimpanzee Politics.)

A helyzet tehát a következő: a választópolgár időt, figyelmet és megfontoltságot igénylő közreműködése nélkül nem várható, hogy az alfa-hímek (és alfa-nőstények) harcából kiformálódik az egymásban bízó, a világot racionálisan szemlélő, másokkal együttműködni kész politikusok vezette pártok stabil koalíciója, akik – értékeik sokfélesége ellenére is – kitartanak egymás mellett. Addig csak álmodozás, hogy egyszer majd felbukkan – mert jönnie kell – egy csodatevő, aki jövőt mutat, egyesít, megvált, győzelemre vezet és a végén igazságot tesz. A csodavárás vége mindig csalódás! Akik csak azt hajtogatják, hogy az összefogás lehetetlen, hiszen ez ellentmond az emberi természetnek, azok beletörődtek az illiberális autokrácia győzelmébe. A változáshoz bizalom, empátia, együttműködési készség és racionalitás kell. A kizárólagosságra törekvés, a bezárkózás, az elutasítás, és a paranoia viszont lehetetlenné teszi azt. Aki nem hajlandó maga elkezdeni a nyitást, az – akár tudatában van ennek, akár nem – döntött: minden maradjon úgy, ahogy van!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.