Választott bíróság

„Botkáék jelezték – adta hírül a média – nem kérnek Gyurcsány jelöltjéből”. Vagyis, Szegeden az MSZP maga akarja meghatározni, ki indul, és azt is, ki nem szólhat ebbe bele. Megvallom, nem ismerem a szegedieket annyira, hogy akár a döntésük mellett akár az ellen szólhatnék. Azt azonban előre lehetett tudni, ilyen vagy ehhez hasonló konfliktusok tömegével bukkan elő az egyeztetések során. Most azonban mindenki úgy tesz, mint akit ez meglepett, és nyilván ugyanígy fogják szemlélni a többi előre látható ügyet. A helyzet szorításában – saját racionális érvei ellenére – mindenki belenyugszik: oldódjon meg ez a probléma a régi módon, a politikai szkanderezés modelljével. Vagyis elindul a küzdelem – a választók szeme láttára – hogy ki képes lenyomni a másikat. Ennek a küzdelemnek – ezt tudjuk – csak vesztesei lesznek, legalább is a demokratikus ellenzék térfelén.

Hogyan lehetett volna mindez elkerülni? Ha itt a kormányra-kerülésért harcoló és kormányképes ellenzéki erők racionális koalíció-építése folyna, akkor már induláskor olyan megoldást választanak, amely a résztvevők számára elfogadható, működőképes, és amely azt üzeni a társadalomnak: itt érett, felnőtt vezetők és racionális szervezetek kötnek egymással észérvek alapján egyességet. Gondoljunk csak bele, hogyan oldódnak meg az efféle problémák élet más területein? Vegyük példaként a gazdaságot, ahol bizony gyakran vetődnek fel éles konfliktusok. Ezek tisztázását megnehezítheti, hogy mindenki más jogrendszerre hivatkozik, a jog pedig nem egyértelműen, vagy csak nagyon sokára adna választ. Ilyenkor a felek előre megállapodnak, hogy választott bírósághoz fordulnak, és annak ítéletét elfogadják.

Tulajdonképpen így kellene eljárni ebben az esetben is. Most látszik csak milyen fontos, hogy választási együttműködésen gondolkodó pártok, és mozgalmak előre létrehozzanak egy ilyen etikai tanácsot, amely az ilyen nehezen kezelhető kérdésekben döntene. Ennek az együttműködésnek azonban volna egy elkerülhetetlen feltétele: minden érintett párt és vezető testületei aláírnak egy olyan dokumentumot, amelyben elfogadják – megegyezés híján átengedik a döntést ennek a testületnek, és belenyugszanak az ítéletébe. Amikor tehát valamely kérdésben a pártok nem tudtak megegyezni, akkor az etikai bizottsághoz fordulnak, vizsgálná meg, hogy az előre megadott szempontok alapján, mi is a megoldás, és a döntés ellen nem lépnek fel nyilvánosan. Nem mondják a szavazóiknak és a választópolgároknak, hogy összeesküdtek ellenük, és csaltak a döntésnél. Úgy kezelik, mint egy választott-bíróságot: bármi legyen is a döntés, belenyugszanak.

Ebben az etikai tanácsban nem pártvezetők, még csak nem is párttagok ülnének. A pártok delegálnák ugyan a tagokat, akikben megbíznak, de ők nem a pártokat, hanem a megadott elveket képviselnék. Alapvetően fontos volna kivenni a pártvezetők kezéből ezt a döntés. Ők ugyanis előszeretettel arra hivatkoznak: felelősséggel tartoznak saját pártjuk választott testületeinek. Állandóan azt ismételgetik – gyakran csak ürügyként – hogy a kongresszus határozott, a küldöttgyűlés előírta, a választmány úgy döntött, így, még ha akarnának, akkor sem egyezhetnének bele abba, amit mások kérnek. Éppen ezért kellene ilyen esetekben egy a pártok által delegált, de pártoktól független testületnek ezeket a kérdéseket megoldani. Ebben az esetben előre tisztázni lehetett volna, majd elő kellett volna írni, hogy milyen szempontokat, milyen tényeket, milyen értékeket vesznek figyelembe, és milyen döntési módszereket alkalmazzon ez a testület.

Ilyen elvek lehetnek, csak példaként: helyben lakik-e a képviselő, rendelkezik-e megfelelő ismertséggel, milyen a reputációja a szakmájában, hol dolgozik, mi a végzettsége, szerepelt-e korábban az adott választókerületben, milyen az elfogadottsága a környéken, szerepelt-e korábban és milyen párt listáján a választáson, van-e valami támadható a múltjában és még sorolni lehetne. A választókerületekben előbukkanó bármely konfliktust kiváltó kérdés is ennek a modellnek alapján volna kezelhető. A lényeg: ha nézeteltérés alakul ki a pártok között a képviselő jelöltek kiválasztása során – ami természetes és elkerülhetetlen – ne hatalmi játékok alapján dőljön el a kérdés, hanem racionális és mindenki számára átlátható és elfogadható szempontok szerint.

Ha tehát valamelyik választókerületben a pártok nem tudnának megegyezni, akkor a döntés automatikusan átkerülne ennek a független testületnek a hatáskörébe. Az pedig a megadott szempontok alapján – a pártoktól beérkező információkra támaszkodva – eldöntené a kérdést. Nem a pártvezetők alkupozíciói, nem a hatalmi játékokban való gyakorlata, nem a pártokon belül zajló versengés szabná meg a képviselőjelöltek kiválasztódását. A választások kimenetele szemszögéből van egy fontos üzenete ennek az eljárásnak. A kiválasztás jelzett módja bizonyítja: itt együttműködni képes és arra kész pártok készülnek egységesen fellépni a választáson és azon túl is. Választópolgár, ezekben, ezekre érdemes szavazni.

Magyarország 2017-es bizonyítványa

 

„A Fidesz nemcsak másokhoz képest, hanem saját kormányzati teljesítménye alapján is érdemes egy újabb választási győzelemre” – mondta Lázár János a Fidesz nemrég tartott tisztújító Kongresszusán. Orbán Viktor is a „hosszú évek óta tartó” sikerekkel magyarázata  újraválasztását. A bizonyítvány tehát, amit a kormányzópárt önmagáról kiállított – kitűnő!  De normális-e, hogy a bizonyítványt a szülők állítják ki? Nem inkább az elfogulatlan és a tantárgyat jól ismerő tanár feladata az osztályozás? Nos, nincs ez másként a nemzetek világában sem. Mostanában kerültek nyilvánosságra – és az internet „üzenő-táblájára” – nemzetünk és „osztálytársainak” elmúlt években elért „osztályzatai”. Bár elmulasztottuk – mint a gondatlan szülő – rendszeresen belepillantani az üzenő-füzetbe, megelégedtünk csemeténk, a sikereit soroló jelentésével, úgy érezzük – és ezt látszik alátámasztani a Fidesz kongresszus optimizmusa – több a dicsekedni való, mint az aggodalmat keltő.

S a sikereket objektívnek tűnő adatok is igazolni látszanak. Az Index nemrég beszámolt a Harvardi egyetem vizsgálatáról, amely – a kutatók által megalkotott komplexitás-mutató alapján – hazánkat a világ élvonalába sorolta. Gazdaságunk sokszínűségéből ugyanis a kiszámíthatatlan változásokkal szembeni ellenálló-képességre és a tartós növekedés képességére következtetett. Ha azonban közelebbről megnézzük, az Economic Complexity Rankings (ECI) 2017 hazánkat régiós versenytársaink hasonlónak, eredményeinket pedig romlónak mutatta. Mégis az írás – az óvatosságra intő megjegyzései ellenére – alkalmas arra, hogy az elbizonytalanodó polgárt kissé felvidítsa.

Ám a választásra készülődő kormánypárt nem bízza a véletlenre a számára kedvező hírek megszületését. Most jelent meg a „Jó Állam jelentés – 2017” tanulmány, amely a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kutatásai alapján arra a kérdésre kereste a választ: miként értékelhető a magyar állam – és ezen keresztül a Fidesz kormány – teljesítménye. A jelentés megrendelői nem fognak csalódni: a kiosztott bizonyítvány az értékelt területek túlnyomó részén jó jegyet tartalmaz. A kormány bizonyítványába 13 erősödést (jeles) kifejező, 14 az optimista várakozást (jó) mutató, és csupán 3 fejlesztendő (azaz gyengébb) osztályzat került. Ám az egyes fejezetek egyáltalán nem említik a nemzetközileg elismert és általánosan idézett – így összehasonlításra is felhasználható – mutatószámokat. Persze tisztában vagyok a vonakodás okával: az 2017-es eredmények az elmúlt 6-7 év aggodalomra okot adó trendjét követik:

  • Versenyképesség index (GCI): folyamatos romlás,
  • Demokrácia index (DI): folyamatos romlás,
  • Felelős kormányzás index (WGI): folyamatos romlás.

Ennek ellenére a jelentés a Fidesz kormánynak a versenyképesség esetén 5, 4, 4, 4, 4, a demokrácia esetén 5, 5, 3, 5, 4, míg a felelős kormányzás esetén 5, 5, 4, 5, 4, „osztályzatot” osztott ki.

Szeretnék most segíteni a jelentés elkészítőinek, és persze a biztos viszonyítási pontot kereső polgároknak. Az elmúlt hónapokban ugyanis megjelentek – és az interneten hozzáférhetők – a világ országai, különböző „tantárgyakban” mutatott teljesítményének objektív értékelései. Így semmi akadálya tehát, hogy kiállítsuk hazánk 2017-es bizonyítványát. Nem kell kritikátlanul elfogadni a Versenyképességi mutatót, vagy a Demokrácia indexet, illetve a Felelős kormányzás indikátorait. Ám ha valaki az objektivitás igényével közelít a témához, legalább is reflektálni kellene ezekre az eredményekre. Valóságos helyzetünk megítéléséhez azonban még ezek – a nemzetközileg elfogadott – mutatószámok sem nyújtanak elegendő fogódzót.

Ám elfogulatlan és a perspektívát is jól jellemző – egy CT felvételhez mérhető pontosságú – látleletet csak egy kiegyensúlyozott – a hosszú-, a közép-, és a rövid-távú tényezőket egyaránt bemutató – rendszer kínál csak. Még évekkel ezelőtt – a stratégiai menedzsment kiegyensúlyozott mutatószám rendszerének (Balanced Scorecard) mintájára – elkészítettem hazánk társadalmi kiegyensúlyozott mutatószám rendszerét. (NOL: Viktorka osztályzatai. 2015. 06.22). Most, hogy az internetre nemrég felkerültek az újabb jegyek, összeállítható és kiosztható Magyarország 2017-es kiegyensúlyozott éves bizonyítványa. (A zárójelben feltüntettem az osztályzatot adó szervezetet, a trendet és a visegrádiak „osztályátlagára” utaló értékelést.)

Hosszú-távú, intézményi hatások

Az intézmények szerepe azért meghatározó, mert ezek – mint valamiféle „burkológörbe” – behatárolják az elérhető javulást. Állapotuk meghatározza a jövőbeni trend maximumát, amelyet semmiféle erőfeszítéssel nem lehet áttörni. A szóba jöhető egyéb mutatók is – pl. a demográfia – összességében nem javítják, inkább tovább rontják a képet.

  1. a tulajdon biztonsága (World Economic Forum): gyenge és romló,
  2. a törvények hatalma (Világbank): az „osztályátlagnál” rosszabb és romló,
  3. az egyéni jogok mértéke (Freedom House): gyengébb az „osztályátlagnál ”, romló
  4. a demokrácia (The Economist Intelligence Unit): gyengébb „osztályátlagnál”, és romló.

Az intézményi működés hatékonysága

Az elmúlt évtizedek egyik legfontosabb felismerése: nem csupán az intézmények, hanem azok hatékony és rendeltetésszerű működése is lényeges. Hiába az Alkotmánybíróság, ha tagjait a Fidesz „távirányítja”, hiába a tulajdont biztosító jogok, ha elterjedt a korrupció. Az intézmények működésének hatékonysága alapvetően befolyásolja a középtávú trendet, amely esetünkben stagnáló és romló.

  1. az intézményi szabályozás minősége (Világbank): rosszabb az „osztályátlagnál”, és romló,
  2. versenyképesség (World Economic Forum): gyengébb az „osztályátlagnál” és romló,
  3. korrupció szintje (Transparency International): Európában elfogadhatatlanul magas és romló.
  4. kormányzati hatékonyság (Világbank): közepes, de rosszabb, mint az „osztályátlag”.

A pillanatnyi állapot-jellemzők

Az intézmények működése által megszabott kereteken belül hozzák létre az emberek, a leginkább számon tartott anyagi eredményeket, amelyekre a politikusok – hol a siker, hol a kudarc jeleként – előszeretettel hivatkoznak. Itt letagadhatatlanok az eredmények. Ám a növekedés gyorsulását, az egyensúly javulását, a fogyasztás növekedését, és a munkanélküliség csökkenését nem javuló teljesítményünk alapozta meg. „Sikereink” tehát megismételhetetlen tényezők (a magán-nyugdíj alapok „lenyúlása”), nem fenntartható egyedi hatások (a „rezsi-csökkentés”), fontos területek (oktatás és egészségügy) elhanyagolása, illetve külső forrás-bevonás (EU támogatások) eredményei.

  1. növekedési ütem (KSH): javuló, de épphogy az „osztályátlagot” elérő,
  2. lakossági fogyasztás (KSH): javuló, de nem fenntartható,
  3. eladósodottság (MNB): stagnáló, de hosszú távon nem fenntartható,
  4. szegénység (TÁRKI): Európai összehasonlításban rossz, az „osztály-átlaghoz” képest közepes, de távlatilag nem tartós a javulás,

Végső célok szerinti minősítés

A kiegyensúlyozott értékeléshez elengedhetetlen – az előzőekben hivatkozott „eszköz” jellegű célok mellett – a polgárok életérzését végső fokon formáló tényezők tekintetbe vétele:

  1. egyenlőtlenség (Világbank): belesimul az osztályátlagba, de romló,
  2. társadalmi mobilitás mértéke (TÁRKI): csökken, míg a perifériára szorulás veszélye nő,
  3. egészségben leélhető évek száma (KSH): „osztályátlagtól” elmaradó” és csak lassan nő.
  4. társadalmi dezorganizáció, bűnözés, öngyilkosság (KSH): a helyzet rossz, de enyhén javuló.

A felsoroltak alapján Magyarország – kiegyensúlyozott értékelésen alapuló – éves teljesítménye: gyenge-közepes, az „osztályátlagtól” elmaradó és a legtöbb területen romló. A 2018-as választások előtt társadalmunkat a fejlődést meghatározó ágazatok leromlása és a minőségileg fontos területek eróziója jellemzi. Az évről évre kiosztott bizonyítványok folyamatos lecsúszást jeleznek: él-tanulókból fokozatosan a közepesek csoportjába, majd onnan a sereghajtók közzé kerültünk. Az eredmények mégsem jeleznek azonnali krízist, nem várható, hogy országunkat évismétlésre buktatnák. A polgárokban kialakuló általános képet az előbukkanó pozitív illetve negatív várakozások színezik. A választó soha nem a kiegyensúlyozott mutatószámok szerint ítél. Inkább pillanatnyi benyomásai alapján dönt, amely viszont – a kormányzat „szavazatvásárlási” akcióival – könnyen manipulálható. A választás felé közeledve azután maradék tárgyilagosságát is felülírja a félelemkeltés hatása. Politikailag minél kiélezettebb a helyzet, minél felfokozottabb a hangulat, annál kevesebb a fogadókészség a mértéktartásra. Az előttünk álló hónapokban az objektivitást kínáló kiegyensúlyozottság csak vágyálom marad.