„Botkáék jelezték – adta hírül a média – nem kérnek Gyurcsány jelöltjéből”. Vagyis, Szegeden az MSZP maga akarja meghatározni, ki indul, és azt is, ki nem szólhat ebbe bele. Megvallom, nem ismerem a szegedieket annyira, hogy akár a döntésük mellett akár az ellen szólhatnék. Azt azonban előre lehetett tudni, ilyen vagy ehhez hasonló konfliktusok tömegével bukkan elő az egyeztetések során. Most azonban mindenki úgy tesz, mint akit ez meglepett, és nyilván ugyanígy fogják szemlélni a többi előre látható ügyet. A helyzet szorításában – saját racionális érvei ellenére – mindenki belenyugszik: oldódjon meg ez a probléma a régi módon, a politikai szkanderezés modelljével. Vagyis elindul a küzdelem – a választók szeme láttára – hogy ki képes lenyomni a másikat. Ennek a küzdelemnek – ezt tudjuk – csak vesztesei lesznek, legalább is a demokratikus ellenzék térfelén.
Hogyan lehetett volna mindez elkerülni? Ha itt a kormányra-kerülésért harcoló és kormányképes ellenzéki erők racionális koalíció-építése folyna, akkor már induláskor olyan megoldást választanak, amely a résztvevők számára elfogadható, működőképes, és amely azt üzeni a társadalomnak: itt érett, felnőtt vezetők és racionális szervezetek kötnek egymással észérvek alapján egyességet. Gondoljunk csak bele, hogyan oldódnak meg az efféle problémák élet más területein? Vegyük példaként a gazdaságot, ahol bizony gyakran vetődnek fel éles konfliktusok. Ezek tisztázását megnehezítheti, hogy mindenki más jogrendszerre hivatkozik, a jog pedig nem egyértelműen, vagy csak nagyon sokára adna választ. Ilyenkor a felek előre megállapodnak, hogy választott bírósághoz fordulnak, és annak ítéletét elfogadják.
Tulajdonképpen így kellene eljárni ebben az esetben is. Most látszik csak milyen fontos, hogy választási együttműködésen gondolkodó pártok, és mozgalmak előre létrehozzanak egy ilyen etikai tanácsot, amely az ilyen nehezen kezelhető kérdésekben döntene. Ennek az együttműködésnek azonban volna egy elkerülhetetlen feltétele: minden érintett párt és vezető testületei aláírnak egy olyan dokumentumot, amelyben elfogadják – megegyezés híján átengedik a döntést ennek a testületnek, és belenyugszanak az ítéletébe. Amikor tehát valamely kérdésben a pártok nem tudtak megegyezni, akkor az etikai bizottsághoz fordulnak, vizsgálná meg, hogy az előre megadott szempontok alapján, mi is a megoldás, és a döntés ellen nem lépnek fel nyilvánosan. Nem mondják a szavazóiknak és a választópolgároknak, hogy összeesküdtek ellenük, és csaltak a döntésnél. Úgy kezelik, mint egy választott-bíróságot: bármi legyen is a döntés, belenyugszanak.
Ebben az etikai tanácsban nem pártvezetők, még csak nem is párttagok ülnének. A pártok delegálnák ugyan a tagokat, akikben megbíznak, de ők nem a pártokat, hanem a megadott elveket képviselnék. Alapvetően fontos volna kivenni a pártvezetők kezéből ezt a döntés. Ők ugyanis előszeretettel arra hivatkoznak: felelősséggel tartoznak saját pártjuk választott testületeinek. Állandóan azt ismételgetik – gyakran csak ürügyként – hogy a kongresszus határozott, a küldöttgyűlés előírta, a választmány úgy döntött, így, még ha akarnának, akkor sem egyezhetnének bele abba, amit mások kérnek. Éppen ezért kellene ilyen esetekben egy a pártok által delegált, de pártoktól független testületnek ezeket a kérdéseket megoldani. Ebben az esetben előre tisztázni lehetett volna, majd elő kellett volna írni, hogy milyen szempontokat, milyen tényeket, milyen értékeket vesznek figyelembe, és milyen döntési módszereket alkalmazzon ez a testület.
Ilyen elvek lehetnek, csak példaként: helyben lakik-e a képviselő, rendelkezik-e megfelelő ismertséggel, milyen a reputációja a szakmájában, hol dolgozik, mi a végzettsége, szerepelt-e korábban az adott választókerületben, milyen az elfogadottsága a környéken, szerepelt-e korábban és milyen párt listáján a választáson, van-e valami támadható a múltjában és még sorolni lehetne. A választókerületekben előbukkanó bármely konfliktust kiváltó kérdés is ennek a modellnek alapján volna kezelhető. A lényeg: ha nézeteltérés alakul ki a pártok között a képviselő jelöltek kiválasztása során – ami természetes és elkerülhetetlen – ne hatalmi játékok alapján dőljön el a kérdés, hanem racionális és mindenki számára átlátható és elfogadható szempontok szerint.
Ha tehát valamelyik választókerületben a pártok nem tudnának megegyezni, akkor a döntés automatikusan átkerülne ennek a független testületnek a hatáskörébe. Az pedig a megadott szempontok alapján – a pártoktól beérkező információkra támaszkodva – eldöntené a kérdést. Nem a pártvezetők alkupozíciói, nem a hatalmi játékokban való gyakorlata, nem a pártokon belül zajló versengés szabná meg a képviselőjelöltek kiválasztódását. A választások kimenetele szemszögéből van egy fontos üzenete ennek az eljárásnak. A kiválasztás jelzett módja bizonyítja: itt együttműködni képes és arra kész pártok készülnek egységesen fellépni a választáson és azon túl is. Választópolgár, ezekben, ezekre érdemes szavazni.