A biztosítékot Raffai Ernő nyilatkozata csapta ki: „új útra kell lépnie a nemzetpolitikának: s e harmadik út a területi revízió, a határmódosítás útja”. Illesszünk hozzá néhány – egymástól függetlennek látszó – további megnyilatkozást. Lázár János: „Törekvésünk a Kárpát-medencei hegemónia”. Kövér László: „Szüljük tele mi a Kárpát-medencét”. Kásler Miklós: „A magyarság küldetéstudattal érkezett a Kárpát-medencébe”. Fricz Tamás: „..domináns politikai rendszer alakult ki Magyarországon, akkor ebből logikusan következik, hogy helye van a domináns kultúrának is”. Végül – a nagy ötletadó -Orbán Viktor: „Magyarnak lenni küldetés,feladat, misszió, meló. Egy magyar nyelven felépült, magyar észjárásra épült, nagyszerű, ezeréves civilizációt idegenek között, magányosan ezen a helyen megtartani, felerősíteni, továbbvinni”.Vajon, mindezek csak a „Hajrá Magyarország” kiáltások érzelmi hőfokának emelésére szolgálnak?

Akkor tegyük mellé a hazafias nevelés csúcsra-járatását, az oktatási intézmények „militarizálását”, a hadipar újraélesztését, a lőtérfejlesztési programot és a hadsereg-építést. („Katonáink várják, hogy ismét Közép-Európa meghatározó erejű hadseregében szolgálhassanak” – Orbán Viktor). Ha még így sem esett volna le a tantusz, vegyük hozzá az elmúlt 8 évben kiformálódott hatalmi szerkezetet: az Orbán Viktorhoz lojális új hatalmi elit létrehozása, a hozzá közvetlenül kötődő gazdasági oligarchia felépítése, a fejbólintásra kondicionált hivatalnoki réteg kinevelése, a szabadság törvényes biztosítékainak szisztematikus leépítése, a törvények hatalmának a hatalom törvényével való felváltása, a független média megsemmisítése, és minden terület centralizált állami irányítás alá vonása. S ha volna még kétség, vegyük észre: a környező országok magyarsága körében Orbán Viktor politikai céljait támogató csoportok kiépítése, a neki tetsző politikát követő párt (Szlovén Demokrata Párt) hatalomra-kerülésének támogatása, szomszédjaink destabilizálása (pl. ukrán bűnöző, magyar útlevéllel igyekszik zavart kelteni Szlovákiában).

Az egymástól függetlennek tűnő, csak pillanatnyi ötletek vezérelte lépések a dominancia – egyáltalán nem rejtett – vágyára utalnak. Ebből a szemszögből pedig a Kárpát-medencei hegemónia szándéka történelmünk összefüggéseibe és globális hatalmi harc kibontakozó eseményeibe illesztve aggodalomra adhat okot. Ezt az aggodalmat a társadalmak dominancia-orientációját elemző új tudományterület – a szociális dominancia elmélet – teszi kézzelfoghatóvá. (Fischer, R. et. al. 2012. Cultural and Institutional Determinants of Social Dominance Orientation. Political Psychology). Az elmélet az elmúlt években vált a társadalmon belüli és a társadalmak közötti hierarchikus kapcsolatok elfogadott értelmezési modelljévé. Kiindulópontja az a biológiai és történelemi tapasztalat, hogy a csoportok méretének növekedése előnyös „versenyképességük” szemszögéből, ugyanakkor a nagyobb méret szükségessé teszi a hierarchikus felépítést. Az ilyen szerveződés ugyanis előnyöket kínál nemcsak a domináns, hanem az alárendelt helyzetű egyedeknek és csoportjaiknak is.

A hierarchikusan tagolt rendszer fenntartását jellegzetes hatalmi szerkezetek és politikai praktikák támogatják. Ezek mellett fontos szerepük van a hierarchia létezését igazoló narratíváknak is, amelyek értelmezik a hegemóniára-törekvést és legitimálják a mások fölé emelkedés szándékát. A kutatások szerint azonban az erős szociális dominancia orientáció, óvatosságra intő mellékhatásokkal jár együtt. (Kunst, J. et al. 2017. Preference for group dominance track and mediate the effect of macro-level social inequality and violence accross societies.). A szociális dominanciát hirdető hatalmi elit úgy véli: joga van hegemóniára törni országán belül, és nemzetközi környezetében is. Kívánatosnak tekinti a szigorú hierarchiát és a magas státus-különbséget, elfogadhatónak tartja a gazdasági egyenlőtlenséget és a nők jogainak háttérbe szorítását, természetesnek veszi a demokrácia és a sajtó korlátozását. Ha pedig ellenállással találkozik, erőszakos akciókat kezdeményezve agresszíven törekszik domináns szerepének megerősítésére. A vizsgálatba bevont 27 ország között – meghökkentő módon – a magyar társadalom rendelkezett az egyik legmagasabb szociális dominancia orientációval. (i.m. 5409 oldal).

A dominanciára törekvés – amit a hatalomra törő elitek helyzetük stabilizálására használnak fel – jellegzetes történelmi körülmények között erősödik fel. Az egyik alaphelyzet: az egykor dicsőséges múlttal rendelkező birodalom – hosszabb történelmi periódusban vereségeket szenvedve – háttérbe szorult, de a hatalmi elit ismét elég erősnek érzi az ország pozícióit ahhoz, hogy harcot indítson az egykori dominancia visszaszerzésére. Lásd: Kína, Törökország és részben Oroszország. A másik alaphelyzet: a hosszú időn keresztül győztes hatalom megrendülni érzi gazdasági és politikai pozícióit, és az elit – társadalmi támogatást érezve törekvései mögött – elérkezettnek látja az időt hatalmi pozícióinak visszaszerzésére. Ez olvasható ki USA, Anglia, és részben Franciaország viselkedéséből. A harmadik alaphelyzet: a 20. században domináns szerepet játszó, ám súlyos katonai vereségeket követően ideiglenesen alárendelt pozícióba süllyedt nemzet – Németország és Japán – újra az élbolyba emelkedett. A felnőtt új nemzedékek számára az egykori kudarc állandó emlegetése frusztráló és elérkezettnek látják az időt, hogy – visszanyert gazdasági és politikai súlyuk birtokában – ismét saját belátásuk szerint intézzék ügyeiket.

A hatalmi elitek meghirdetett dominancia igénye azonban – szembesülve mások hasonló törekvésével – veszélyessé válhat. Ebből a szempontból aggodalmat keltő a napjainkban terjedő „Tegyük országunkat az első helyre” jelszó. A sokak által megfogalmazott leplezetlen szándékok ugyanis a dominancia-törekvések globális járvánnyá erősödését jelzik. Azt a trendet erősíti néhány – a 21. században kibontakozó – hatás is. (1). A múlt század magas-szintű migrációja a billenési pontig juttatta a társadalmakat. A társadalmi elitek a kulturális sokféleség terjedését, a hagyományos nemzeti kultúrát fenyegetőnek érezve, felértékelik a nemzeti identitás fontosságát. (2). A globalizáció – letagadhatatlan előnyei mellett – egyértelműen korlátozza a nemzet-államok hagyományos szuverenitását, ez pedig az önállóság kinyilvánításának erőszakos ellenreakcióit váltja ki a hatalmi elitből. (3). A nemzetállammá szerveződés 19. században elkezdődött, majd a 20.-ban folytatódó folyamata csak nem akar nyugvópontra jutni. Még a stabil struktúrájú államok is újraszerveződni látszanak. Európában több régió jelentkezik az önálló állam-alkotás igényével, most Kalifornia is a szétválás kérdésével szembesült, és akkor még nem is említettük a forrongó ázsiai és afrikai országokat.

A fenti okok következtében szinte minden országban felerősödik jelentős társadalmi csoportok státusz-fenyegetettsége. Ezt pedig a populisták a világ egyre több országában hatékonyan fordítják át, a szociális dominancia követelésébe. Emiatt terjed a politikai, a gazdasági, kulturális, és a vallási hegemónia, ellentmondást nem tűrő hirdetése. Ezt kifelé olyan tartalmú üzenetek jelzik: „mi másoknál kiválóbbak és erősebbek vagyunk!”, ezért „nekünk jogunk van megszabni a játékszabályokat”! Befelé viszont azt az elvárást közvetíti, hogy „mindenki álljon be a sorba”: fogadja el a hierarchiabeli különbségeket és a neki kiosztott – alárendelt – pozíciót.

Körbetekintve glóbuszunkon, napjainkban minden hír a dominancia érvényesítésének erősödő szándékára utal. Mindez együtt, nehezen kiszámítható és válságokkal terhes korszakot jelez előre. A politika „színpadán” ez nem vígjátékot, inkább drámát, bár remélhetőleg nem tragédiát jelenít meg. Nekünk, magyaroknak pedig ezen a globális színpadon kell érvényesülnünk. Méghozzá úgy, hogy a mi hegemónia-törekvésünk feltételei nem hasonlíthatóak a „nagyokéhoz”. Esetünkben egy, sem politikai, sem gazdasági szempontból nem meghatározó ország hatalmi elitjét fertőzi meg – egyébként rendszeresen – a régmúlt sikerei és az átélt történelmi kudarcok közötti ellenmondás által felgerjesztett hegemónia-törekvés. Ám a „régi dicsőség” vezérelte vágy, Kárpát-medencei környezetünkben, a 20. században többször sodorta katasztrófába nemzetünket. Mégis, a magyar hatalmi elit meghatározó része továbbra is fogékony a hegemónia-igény hirdetésére.

A nemzeti érzés, túllépve az egyén érzelmi emelkedettségétől háborúkat előidéző kollektív őrültségig fokozódhat. A bekövetkező kudarcokat azután rendre történelmi véletlenekkel, a belső és külső ellenségek aknamunkájával magyarázták. Ám az idő múlásával ismét feléled az illúzió: az új történelmi helyzetben a dominanciára törekvő politika sikert hozhat. A 21. században azonban bármely ország számára – így Magyarország előtt is – alapvetően három lehetőség adódik helytállni a globális dominancia-küzdelmekben. (1) Csak magunkra számíthatunk: de ha elég erősek és határozottak vagyunk, kikényszeríthetjük másokból, amit akarunk. (2) Keresni kell erős támogatókat: őket kiszolgálva, magunkat előnyös helyzetbe hozhatjuk és így – támogatásukkal – elérhetjük céljainkat. (3) Összetartó közösség tagjává válni: annak szabályait elfogadva, a megállapodásokat betartva, kölcsönösen egymást támogatva elérni a biztonságot.

Az első stratégia erőszakos hatalmi játszmákra, másokat nem meggyőzni, ha nem legyőzni akaró külpolitikára, és az „ostromlott vár” pszichózisra alapoz. Ha ezt egy nagyhatalom folytatja, akkor az egész világ biztonságát kockáztatja, ha egy kis ország, akkor „csak”önmagát sodorja veszélybe. Magyarország esetén – tekintettel az erőviszonyokra – ez a stratégia eleve bukásra van ítélve. Ehhez képest, járhatóbb útnak tűnhet a második stratégia: felajánlkozni valamelyik újra dominanciára törekvő nagyhatalomnak és cserébe regionális hegemónia-törekvéseink támogatását várni tőlük. Van jel, ami erre utal: „Egy történelmi szerződésre van szükségünk Törökországgal és egy másik történelmi szerződésre Oroszországgal. És ha ezt mind elvégeztük, akkor azt mondhatjuk, hogy megreformáltuk az Európai Uniót, amely versenyképes lehet a többi kontinenssel a következő évtizedek során”. (2017. Tusnádfürdő) Figyelembe véve azonban a globális helyzet kiszámíthatatlanságát és valóságos súlyunkat, az általunk felkínálható előnyöket, nem várható, hogy bárki – éles helyzetben – kiáll mellettünk a történelmileg létrejött helyzet számunka előnyös megváltoztatásáért.

Maradna tehát a harmadik stratégia: „mindenki egyért, egy mindenkiért”. Ebbe azonban a szociális dominancia erőszakolása – tekintettel a járulékos mellékhatásokra is – nem illenek bele. Ha azonban abból indulunk ki, amit Orbán Viktor hirdet, azt hajlamos tűzön-vízen keresztül megvalósítani, abból egyértelműen az dominancia agresszív érvényesítése következik országon belül és környezetünkben. Ez azonban a most formálódó világpolitikai környezetben két – eltérő típusú – veszélyt is előrevetít. Az egyik: mivel az ország mérete és erőforrásai nem teszik lehetővé a dominancia érvényesítését, annak hirdetésével csak köznevetségnek tesszük ki magunkat. Ez kevésbé súlyos, bár azért fájó következményekkel jár. A másik veszély azonban súlyosabb: a dominancia igény erőszakos érvényesítése – Raffai Ernő nyilatkozata erre utal – a magyar társadalmat a 20. században többször is katasztrófába sodorta.

A valóságban azonban a hegemónia-törekvések kimenetét – különösen a kicsikét – kevésbé a szubjektív szándékok, mint inkább a világpolitika alakulása dönti el. Egyetlen erre vonatkozó figyelmeztetést idézünk: „Trump tevékenységének eredményeként a világ visszatért a sokpólusú versenyhez, amely alapvetően különbözik és veszélyesebb annál, mint amiben felnőttünk”. (The New York Times). A dominanciára törekvések globális szándékai beláthatatlan és veszélyes kanyarokkal jellemezhető helyzetet hoznak létre. Ezen belül Kelet-Európában és a Balkánon különösen könnyen horgadnak fel az indulatok és esnek egymásnak korábbi szövetségesek. Ilyen körülmények között az erőszakkal párosuló, magas szociális dominancia orientációjú magyar politika, ön-, és közveszélyes. A végkifejlet – a legjobb esetben is – elítélő felcsóválás, esetleg a hátunk mögötti összenevetés. A helyzet azonban rosszabbra is fordulhat: a hegemón törekvéseink a Kárpát-medencében többnyire a katasztrófák forgatókönyvét követik. Magyarország, múltbeli vereségeit követően, a 21. században is beleszaladhat egy újabb – egyébként még elkerülhető – történelmi pofonba. És a végén újra csak azt kérdezzük: miért voltunk mi megint olyan pechesek? A választ azonban nem a Trianon rockopera felénekelt narratívája, hanem a történelemmel való szembenézés kínálja. Nem volna végre itt az ideje reálisan szemlélni helyzetünket?

„Ősszel meg szeretnénk indítani egy alkotmány-revíziót”- jelentette be Orbán Viktor nemrég szokásos péntek reggeli interjújában. A revízióra szánt másfél év arra enged következtetni, hogy a 2012-ben életbe lépett – gúnyból vagy megszokásból, „gránitszilárdságúként” jellemzett – alaptörvény alapvető átalakul. Természetesen mindig volt – eddig hét alkalommal – magyarázat, miért kell a „gránitszilárdságúba” éppen az adott néhány mondatot beilleszteni. A valóságban azonban a cél mindig ugyanaz volt: biztosítani, hogy Orbán Viktor megtehesse azt, amit akart, illetve elháríthassa azt, amitől tart. A kérdés tehát: végül is hova is vezet a tervezett revízió?

A szuverenitás – a hatalom korlátlan akaratnyilvánítási joga és képessége – kezdetben alapvetően egy konkrét személyt illetett meg. A király – mint egy magánvállalkozó – lényegében a maga akarata szerint intézte dolgait. Kérhetett ugyan tanácsot – sőt, mint István királyunk, még javasolta is figyelni a bölcs emberek szavára – de nem engedte korlátozni szuverén jogait. Erre, évszázadokon keresztül a rendeletek és törvények elején vagy végén található, „mert nekünk így teszik” megjegyzés utalt leginkább. Ám a 17. századtól a királyok Európáját felváltotta a szuverén államok Európája. A „magánvállalkozó” király helyébe, az uralkodótól elkülönülő jogi személyiségű – a korlátolt felelősségű társaságra emlékeztető – szuverén állam lépett. Alapértelmezett megoldása pedig az alkotmányos monarchia lett, amelyben a törvények hatalma mindenkire – még a királyra is – kiterjedt.

A következő évszázadok során Európa fokozatosan haladt előre a törvények hatalma és a jogegyenlőség kiterjesztésének útján. Az államok, egyre inkább a hatalmi ágak szétválasztása –az intézményes fékek és ellensúlyok rendszere – alapján kezdtek működni. A 20. században azután a kormányzásába való beleszólás joga fokozatosan az összes állampolgárra kiterjedt, és a kormányzás gépezete pontosan egymáshoz illeszkedő intézmények – a nyilvános részvénytársaságra emlékeztető – bonyolult rendszerévé vált. Az egymástól elválasztott hatalmi ágak fékei és ellensúlyai mellett egyre több intézményi korlát – független döntésre felruházott és ellenőrzést gyakorló szervezet – jött létre. Ilyen, a központi hatalmat szemmel tartó, a számon-kérhetőséget, a beszámoltathatóságot szolgáló intézmény lett a központi bank, a sajtó. Ezt egészítették ki az érdekkonfliktusok feloldását segítő egyéb intézmények, a szakszervezetek, a szakmai és vállalkozói érdekképviseletek. Végül ezekhez csatlakoztak – új hatalmi ágként – a civil szervezetek.

A 20. század utolsó évtizedeiben új fejleményként – az üzleti szféra mintájára – az államok „minőségét” elemező nemzetközi szervezetek sora jött létre. Munkájuk eredménye: a Worldvide Governance Indicators, a Democracy index, a Freedom Index, a Corrution Perception Index, a Gender-gap Index, a Social-progress Indicators, a Human Development index, stb. A rendszeresen nyilvánosságra kerülő „osztályzataikra” – legutóbb a „Rule of Law” és a „Boldogság” indexek listáira – az államok ugyanúgy tekintenek, mint a szülők, gyermekeik iskolai eredményeire: ha jó jegyet kaptak, arra büszkén hivatkoznak, ha azonban rosszat, akkor a minősítőket hozzá nem-értéssel és elfogultsággal vádolják. A mutatószámok azonban – mint az iskolai bizonyítvány – szemléletesen mutatják az egyes országok helyzetének alakulását az időben és egymáshoz viszonyítva. Így kelet-európai rendszerváltások fejleményeit is jól nyomon-követhetővé tették. Hazánk politikai és kormányzási rendszerének minősége az 1980-as évek közepének kiinduló helyzetéből – a globális középmezőny aljáról – az 1990-es évek végére, a legtöbb területén, a mezőny felső harmadába emelkedett.

Ugyanakkor – mint azt több elemzésben bemutattam – az előrehaladás fokozatosan lelassult, és egyes területeken visszarendeződés kezdődött. A 21. századba átlépve pedig az intézményrendszerünk minősége – a mutatók szerint – romlani kezdett. A hanyatlás már az első Fidesz kormány idején megindult, majd az MSZP-SZDSZ kormányok alatt folytatódott. A 2002-2010 között időszak fokozatos erózióját a sodródás fogalmával lehet leírni. A szociálliberális koalíciót egyre több hatás – a kormánypártokon belüli ellentétek, a koalíción belüli viták, a sokféle érdekcsoport befolyása és a Fidesz aknamunkája – eltérítette a hatékony kormányzástól. A Fidesz 2010-es 2/3-os győzelmét követően – a sokak által remélt fordulat helyett – folytatódott, sőt gyorsult az intézményi erózió. Nemcsak Európához képest estünk vissza, a térségbeli „rendszerváltó” sorstársainkhoz viszonyítva is lemaradtunk. Ám ezt a hanyatlást már nem az ügyetlenség és ostobaság váltotta ki, hanem egy egyre világosabban érvényre jutó koncepció vezérelte.

2010-et követően a modern társadalmakra jellemző, a kifinomult és kiegyensúlyozott kormányzás – a hatalom korlátjaként szolgáló – fékeit és ellensúlyait fokozatosan kiiktatták. Legyengítették az Alkotmánybíróság az Állami számvevőszék, a Nemzeti választási bizottság működését. Megszüntették a független és kiegyensúlyozó hatású intézmények – a Nemzeti Bank, az Ügyészség vagy az önkormányzatok – önállóságát és a hatalmi nyomásnak való ellenállására való képességét. Ezt részben úgy érték el, hogy megvontak fontos jogosítványokat, részben úgy, hogy a központi hatalom alá rendelték azokat, és megszüntették függetlenségüket. Főként azonban azzal érték el a kívánt hatást, hogy „saját” – lojális és megbízható – embereket neveznek ki vezetésükre. Emiatt, az ellensúlyra szolgáló szervezet képtelenné vált korlátozó funkciójukat betölteni. Orbán Viktor, a hozzá közvetlenül „bekötött” személyek hálózatán szinte mindent, amit akart, megvalósíthatott. (Emlékezzünk, az azóta a színről lelépett Smith Pál szerep-értelmezésére: „nem korlátja, hanem emelője kíván lenni a kormányzásnak”.) Lényegében ugyanilyen módon szállták meg a társadalom ellenőrzésére, és a polgárok szabálykövetésének kikényszerítésére szolgáló intézményeket. Orbán Viktor alá rendelődött az ügyészség, az adó-, és a vám-hivatal, és a rendőrség stb.

A független igazságszolgáltatást meggyengítették: a központban döntik el, ki ellen indítanak, és ki ellen nem eljárást.  A régi bírók leváltása, a bírói kar lojalitás szerinti rostázása, majd az újak kinevezésének centralizált intézése végképp korlátozta a független igazságszolgáltatást. Ám hasonló folyamat ment végbe az oktatás szférájában, és legutóbb a tudományban is. Fokozatosan csorbították a nép-szuverenitás intézményi biztosítékait: eltorzították a választási törvényt, a népszavazási törvényt, az önkormányzatok autonómiája. Szűkítették az átláthatóságot, részben lehetetlenné tették a számon-kérhetőséget. Folyamatosan nehezítették a polgárok tájékozódását, korlátozzák az adatokhoz való hozzáférést, az adatok kérését, pénzt követelve a közérdekű adatokért. Egyre kevésbé lehet információt szerezni közügyekről, és ha végül mégis sikerült kérdést feltenni, arra formális vagy semmilyen választ nem adnak. A viszonylag független, objektív és a hatalomtól eltérő szemléletű médiát fokozatosan megfojtották, és a közmédiát kormány-propagandára szűkítették le. A polgárok számára hozzáférhető információforrások túlnyomó többségét közvetlenül a Fidesz irányítja. A hatalom korlátjának tekinthető oktatási intézményeket (CEU) és civil szervezeteket zaklatása fokozatosan túllépett egy küszöbértéket. A Stop Soros törvény pedig – amely szentesítené a civil szervezeteket zaklatását és törvényi úton való korlátozását – már az EU-ban is „kicsapta” a biztosítékot.

Van további három – a törvények hatalmának gyengülését előidéző – fontos változás. Az első: a nemzet vagyonát az elmúlt 8 évben széthordta az újonnan kinevezett gazdasági elit. Ezzel párhuzamosan azonban Orbán Viktor lojális alattvalóinak – a szó szoros értelmében – „birtokba” adta az országot. Vannak, akik városokat „kaptak” – Lázár István, Hódmezővásárhely, Szijjártó Péter, Győr, Kósa Lajos, Debrecen, stb. – vannak, akik sport- egyesületeket (Deutsch Tamás, Németh Szilárd), másoknak kulturális intézményeket, Nemzeti Bankot, alapítványostul, vagy éppen egyetemeket, színházakat osztottak ki hitbizományként. Az uralkodói kegykért cserében a legfőbb szuverén akaratának gondolkodás nélküli végrehajtását várja: a kritikusok elhallgattatását, és az ellenségnek minősített személyek kitiltását és kiszorítását.

A második: a törvények minőségének – a jogállamiság gyengülését eredményező – leromlása. A törvénykezés parlamenti kontrolljának megszűnése, a képviselői indítványok formájában, a vitákat kikerülve, utolsó percben benyújtott javaslatok és a saláta-törvények elszaporodása a törvényhozás elslapmosodásához vezetett. Egyértelmű iránymutatások helyett, félreérthető, sokféleképpen magyarázható, és világos kereteket nem nyújtó szabályok születnek. (Csak két legutóbbi példa: a gyülekezési törvény szűkítése illetve a hajléktalan-ellenes szabály beillesztése az „alaptörvénybe). Az egyértelmű és a világos keretek hiánya a jogalkalmazás bizonytalanságát szüli. Ez pedig egy olyan rendszerben, ahol – mint hazánkban – a bírók egyre jobban befolyásolhatók és mind nehezebb ellenállni a direkt elvárásoknak, a hatalom akaratának korlátozás nélküli érvényre jutásához vezet.

A harmadik: a költségvetési tartalékok emelkedése. A költségvetési tartalék az előre nem látható kockázatok ellensúlyozására év közben felmerülő kormányzati intézkedések finanszírozása szolgál. Ám az adott feltételek között ez lényegében ellenőrizetlen felhasználást tesz lehetővé. A kormány az elmúlt 8 évben csaknem 1000 milliárd forintot költhetett el, a parlament előzetes engedélyét és utólagos hozzájárulását kikerülve. A költségvetési tartalék az elmúlt években fokozatosan nőtt, és a jövő évre – a „stabilitási költségvetése” címszóval – több mint 200 milliárd forint tartalékot terveznek. Ez lehetővé teszi, hogy Orbán Viktor – a régi korok uralkodóihoz hasonlóan – ötleteit és álmait korlátozás nélkül megvalósíthassa.

Mindezek következtében, az elmúlt évtizedben egyre hátrébb csúsztunk a kormányzás minőségét jelző mutatószámok listáin. Ezen belül riasztó visszaesésünk a törvények hatalma index globális skáláján. (Lásd: „Rule of law index” 2017.). A régión belüli „helyezésünk”: a csehek (17.), a lengyelek (25.), a románok (29.), a horvátok (35.), a magyarok (50,), és végül a bolgárok (55.). Még riasztóbb körbetekinteni: Trinidad-Tobago (48.), Szenegál (49.), Magyarország (50.), Mongólia (51.), Brazília (52.). Ez a romlás arra utal: az állam működését a törvények hatalma helyett, a hatalom törvénye – a régi korok egyeduralkodóinak kormányzási gyakorlata – kezdi vezérelni. Magyarország tehát egyre inkább de facto királyságként működik. Ezt – a mutatószámok jelezte romlás mellett – a hatalom birtokosainak mind arrogánsabb „mert nekünk így tetszik” megnyilatkozásai mutatják. Orbán Viktor pökhendi, – „akkor meghosszabbítjuk…,” – megjegyzése, éppen most válik valóra: a felcsúti kisvasutat meghosszabbítják, egyelőre ugyan nem Bicskéig, csak Vértesacsáig.

Az alkotmányrevízió várhatóan ezt a facto királyságot „alaptörvényesíti”. Talán meglepő, de nem a királyság ellen ágálok. A 20. század végére az intézményi evolúció eredményként a fejlett demokráciákban nincs minőségi különbség a monarchiák és a köztársaságok között. A hivatkozott mutatószámok – pl. az elmúlt napokban megjelent boldogság-index – alapján, a világ 10 legjobb államának a listája: Finnország, Norvégia, Dánia, Izland, Svájc, Hollandia, Kanada, Új-Zéland, Svédország, és Ausztrália. Közöttük hét monarchia és csak három köztársaság van, bár az első 20 között már a köztársaságok kerülnek többségbe. Ám ez a tény pusztán arra utal: a legfejlettebb társadalmakban, napjainkban, nincs számottevő tartalmi különbség a monarchiák és a köztársaságok között. Így, jobban különbözik Finnország, Magyarországtól (mindkettő köztársaság), mint Dániától vagy Hollandiától (mindkettő monarchia).

A most bejelentett alkotmányrevízió hazánkat a 16. századi monarchiák irányába vezérli. Olyan politikai szerkezetet céloz meg, amelyben akarni, cselekedni és kiválasztani a legfőbb szuverén joga. S bár Orbán Viktor folytonosan az ősök „szent” örökségére és a régi alkotmányok szellemére hivatkozik, a valóságban, a múltat kínálja jövőként. Azt a társadalomszervezési módot kívánja visszahozni, amelyben a vállalkozót és a tudóst, a művészt és a tanárt, az újságírót és az állami vezetőket a hatalomhoz – nem pedig a törvényekhez – való lojalitása alapján választják ki. Holott a 21. században az egyén és a nemzet túlélése is – a versenyben elért teljesítmény által igazolt – alkalmazkodóképességen múlik. Az új „gránitszilárdságú” tehát csak arra szolgál, hogy azt Orbán Viktor bárki ellen, aki útjában áll, fegyverként felhasználhassa, és bármit, amiről álmodozik, arra érvet találjon benne. Nos, ez az alkotmányrevízió igazi célja.