Alkotmányrevízió: de jure demokráciából, de facto királyságba.

 

„Ősszel meg szeretnénk indítani egy alkotmány-revíziót”- jelentette be Orbán Viktor nemrég szokásos péntek reggeli interjújában. A revízióra szánt másfél év arra enged következtetni, hogy a 2012-ben életbe lépett – gúnyból vagy megszokásból, „gránitszilárdságúként” jellemzett – alaptörvény alapvető átalakul. Természetesen mindig volt – eddig hét alkalommal – magyarázat, miért kell a „gránitszilárdságúba” éppen az adott néhány mondatot beilleszteni. A valóságban azonban a cél mindig ugyanaz volt: biztosítani, hogy Orbán Viktor megtehesse azt, amit akart, illetve elháríthassa azt, amitől tart. A kérdés tehát: végül is hova is vezet a tervezett revízió?

A szuverenitás – a hatalom korlátlan akaratnyilvánítási joga és képessége – kezdetben alapvetően egy konkrét személyt illetett meg. A király – mint egy magánvállalkozó – lényegében a maga akarata szerint intézte dolgait. Kérhetett ugyan tanácsot – sőt, mint István királyunk, még javasolta is figyelni a bölcs emberek szavára – de nem engedte korlátozni szuverén jogait. Erre, évszázadokon keresztül a rendeletek és törvények elején vagy végén található, „mert nekünk így teszik” megjegyzés utalt leginkább. Ám a 17. századtól a királyok Európáját felváltotta a szuverén államok Európája. A „magánvállalkozó” király helyébe, az uralkodótól elkülönülő jogi személyiségű – a korlátolt felelősségű társaságra emlékeztető – szuverén állam lépett. Alapértelmezett megoldása pedig az alkotmányos monarchia lett, amelyben a törvények hatalma mindenkire – még a királyra is – kiterjedt.

A következő évszázadok során Európa fokozatosan haladt előre a törvények hatalma és a jogegyenlőség kiterjesztésének útján. Az államok, egyre inkább a hatalmi ágak szétválasztása –az intézményes fékek és ellensúlyok rendszere – alapján kezdtek működni. A 20. században azután a kormányzásába való beleszólás joga fokozatosan az összes állampolgárra kiterjedt, és a kormányzás gépezete pontosan egymáshoz illeszkedő intézmények – a nyilvános részvénytársaságra emlékeztető – bonyolult rendszerévé vált. Az egymástól elválasztott hatalmi ágak fékei és ellensúlyai mellett egyre több intézményi korlát – független döntésre felruházott és ellenőrzést gyakorló szervezet – jött létre. Ilyen, a központi hatalmat szemmel tartó, a számon-kérhetőséget, a beszámoltathatóságot szolgáló intézmény lett a központi bank, a sajtó. Ezt egészítették ki az érdekkonfliktusok feloldását segítő egyéb intézmények, a szakszervezetek, a szakmai és vállalkozói érdekképviseletek. Végül ezekhez csatlakoztak – új hatalmi ágként – a civil szervezetek.

A 20. század utolsó évtizedeiben új fejleményként – az üzleti szféra mintájára – az államok „minőségét” elemező nemzetközi szervezetek sora jött létre. Munkájuk eredménye: a Worldvide Governance Indicators, a Democracy index, a Freedom Index, a Corrution Perception Index, a Gender-gap Index, a Social-progress Indicators, a Human Development index, stb. A rendszeresen nyilvánosságra kerülő „osztályzataikra” – legutóbb a „Rule of Law” és a „Boldogság” indexek listáira – az államok ugyanúgy tekintenek, mint a szülők, gyermekeik iskolai eredményeire: ha jó jegyet kaptak, arra büszkén hivatkoznak, ha azonban rosszat, akkor a minősítőket hozzá nem-értéssel és elfogultsággal vádolják. A mutatószámok azonban – mint az iskolai bizonyítvány – szemléletesen mutatják az egyes országok helyzetének alakulását az időben és egymáshoz viszonyítva. Így kelet-európai rendszerváltások fejleményeit is jól nyomon-követhetővé tették. Hazánk politikai és kormányzási rendszerének minősége az 1980-as évek közepének kiinduló helyzetéből – a globális középmezőny aljáról – az 1990-es évek végére, a legtöbb területén, a mezőny felső harmadába emelkedett.

Ugyanakkor – mint azt több elemzésben bemutattam – az előrehaladás fokozatosan lelassult, és egyes területeken visszarendeződés kezdődött. A 21. századba átlépve pedig az intézményrendszerünk minősége – a mutatók szerint – romlani kezdett. A hanyatlás már az első Fidesz kormány idején megindult, majd az MSZP-SZDSZ kormányok alatt folytatódott. A 2002-2010 között időszak fokozatos erózióját a sodródás fogalmával lehet leírni. A szociálliberális koalíciót egyre több hatás – a kormánypártokon belüli ellentétek, a koalíción belüli viták, a sokféle érdekcsoport befolyása és a Fidesz aknamunkája – eltérítette a hatékony kormányzástól. A Fidesz 2010-es 2/3-os győzelmét követően – a sokak által remélt fordulat helyett – folytatódott, sőt gyorsult az intézményi erózió. Nemcsak Európához képest estünk vissza, a térségbeli „rendszerváltó” sorstársainkhoz viszonyítva is lemaradtunk. Ám ezt a hanyatlást már nem az ügyetlenség és ostobaság váltotta ki, hanem egy egyre világosabban érvényre jutó koncepció vezérelte.

2010-et követően a modern társadalmakra jellemző, a kifinomult és kiegyensúlyozott kormányzás – a hatalom korlátjaként szolgáló – fékeit és ellensúlyait fokozatosan kiiktatták. Legyengítették az Alkotmánybíróság az Állami számvevőszék, a Nemzeti választási bizottság működését. Megszüntették a független és kiegyensúlyozó hatású intézmények – a Nemzeti Bank, az Ügyészség vagy az önkormányzatok – önállóságát és a hatalmi nyomásnak való ellenállására való képességét. Ezt részben úgy érték el, hogy megvontak fontos jogosítványokat, részben úgy, hogy a központi hatalom alá rendelték azokat, és megszüntették függetlenségüket. Főként azonban azzal érték el a kívánt hatást, hogy „saját” – lojális és megbízható – embereket neveznek ki vezetésükre. Emiatt, az ellensúlyra szolgáló szervezet képtelenné vált korlátozó funkciójukat betölteni. Orbán Viktor, a hozzá közvetlenül „bekötött” személyek hálózatán szinte mindent, amit akart, megvalósíthatott. (Emlékezzünk, az azóta a színről lelépett Smith Pál szerep-értelmezésére: „nem korlátja, hanem emelője kíván lenni a kormányzásnak”.) Lényegében ugyanilyen módon szállták meg a társadalom ellenőrzésére, és a polgárok szabálykövetésének kikényszerítésére szolgáló intézményeket. Orbán Viktor alá rendelődött az ügyészség, az adó-, és a vám-hivatal, és a rendőrség stb.

A független igazságszolgáltatást meggyengítették: a központban döntik el, ki ellen indítanak, és ki ellen nem eljárást.  A régi bírók leváltása, a bírói kar lojalitás szerinti rostázása, majd az újak kinevezésének centralizált intézése végképp korlátozta a független igazságszolgáltatást. Ám hasonló folyamat ment végbe az oktatás szférájában, és legutóbb a tudományban is. Fokozatosan csorbították a nép-szuverenitás intézményi biztosítékait: eltorzították a választási törvényt, a népszavazási törvényt, az önkormányzatok autonómiája. Szűkítették az átláthatóságot, részben lehetetlenné tették a számon-kérhetőséget. Folyamatosan nehezítették a polgárok tájékozódását, korlátozzák az adatokhoz való hozzáférést, az adatok kérését, pénzt követelve a közérdekű adatokért. Egyre kevésbé lehet információt szerezni közügyekről, és ha végül mégis sikerült kérdést feltenni, arra formális vagy semmilyen választ nem adnak. A viszonylag független, objektív és a hatalomtól eltérő szemléletű médiát fokozatosan megfojtották, és a közmédiát kormány-propagandára szűkítették le. A polgárok számára hozzáférhető információforrások túlnyomó többségét közvetlenül a Fidesz irányítja. A hatalom korlátjának tekinthető oktatási intézményeket (CEU) és civil szervezeteket zaklatása fokozatosan túllépett egy küszöbértéket. A Stop Soros törvény pedig – amely szentesítené a civil szervezeteket zaklatását és törvényi úton való korlátozását – már az EU-ban is „kicsapta” a biztosítékot.

Van további három – a törvények hatalmának gyengülését előidéző – fontos változás. Az első: a nemzet vagyonát az elmúlt 8 évben széthordta az újonnan kinevezett gazdasági elit. Ezzel párhuzamosan azonban Orbán Viktor lojális alattvalóinak – a szó szoros értelmében – „birtokba” adta az országot. Vannak, akik városokat „kaptak” – Lázár István, Hódmezővásárhely, Szijjártó Péter, Győr, Kósa Lajos, Debrecen, stb. – vannak, akik sport- egyesületeket (Deutsch Tamás, Németh Szilárd), másoknak kulturális intézményeket, Nemzeti Bankot, alapítványostul, vagy éppen egyetemeket, színházakat osztottak ki hitbizományként. Az uralkodói kegykért cserében a legfőbb szuverén akaratának gondolkodás nélküli végrehajtását várja: a kritikusok elhallgattatását, és az ellenségnek minősített személyek kitiltását és kiszorítását.

A második: a törvények minőségének – a jogállamiság gyengülését eredményező – leromlása. A törvénykezés parlamenti kontrolljának megszűnése, a képviselői indítványok formájában, a vitákat kikerülve, utolsó percben benyújtott javaslatok és a saláta-törvények elszaporodása a törvényhozás elslapmosodásához vezetett. Egyértelmű iránymutatások helyett, félreérthető, sokféleképpen magyarázható, és világos kereteket nem nyújtó szabályok születnek. (Csak két legutóbbi példa: a gyülekezési törvény szűkítése illetve a hajléktalan-ellenes szabály beillesztése az „alaptörvénybe). Az egyértelmű és a világos keretek hiánya a jogalkalmazás bizonytalanságát szüli. Ez pedig egy olyan rendszerben, ahol – mint hazánkban – a bírók egyre jobban befolyásolhatók és mind nehezebb ellenállni a direkt elvárásoknak, a hatalom akaratának korlátozás nélküli érvényre jutásához vezet.

A harmadik: a költségvetési tartalékok emelkedése. A költségvetési tartalék az előre nem látható kockázatok ellensúlyozására év közben felmerülő kormányzati intézkedések finanszírozása szolgál. Ám az adott feltételek között ez lényegében ellenőrizetlen felhasználást tesz lehetővé. A kormány az elmúlt 8 évben csaknem 1000 milliárd forintot költhetett el, a parlament előzetes engedélyét és utólagos hozzájárulását kikerülve. A költségvetési tartalék az elmúlt években fokozatosan nőtt, és a jövő évre – a „stabilitási költségvetése” címszóval – több mint 200 milliárd forint tartalékot terveznek. Ez lehetővé teszi, hogy Orbán Viktor – a régi korok uralkodóihoz hasonlóan – ötleteit és álmait korlátozás nélkül megvalósíthassa.

Mindezek következtében, az elmúlt évtizedben egyre hátrébb csúsztunk a kormányzás minőségét jelző mutatószámok listáin. Ezen belül riasztó visszaesésünk a törvények hatalma index globális skáláján. (Lásd: „Rule of law index” 2017.). A régión belüli „helyezésünk”: a csehek (17.), a lengyelek (25.), a románok (29.), a horvátok (35.), a magyarok (50,), és végül a bolgárok (55.). Még riasztóbb körbetekinteni: Trinidad-Tobago (48.), Szenegál (49.), Magyarország (50.), Mongólia (51.), Brazília (52.). Ez a romlás arra utal: az állam működését a törvények hatalma helyett, a hatalom törvénye – a régi korok egyeduralkodóinak kormányzási gyakorlata – kezdi vezérelni. Magyarország tehát egyre inkább de facto királyságként működik. Ezt – a mutatószámok jelezte romlás mellett – a hatalom birtokosainak mind arrogánsabb „mert nekünk így tetszik” megnyilatkozásai mutatják. Orbán Viktor pökhendi, – „akkor meghosszabbítjuk…,” – megjegyzése, éppen most válik valóra: a felcsúti kisvasutat meghosszabbítják, egyelőre ugyan nem Bicskéig, csak Vértesacsáig.

Az alkotmányrevízió várhatóan ezt a facto királyságot „alaptörvényesíti”. Talán meglepő, de nem a királyság ellen ágálok. A 20. század végére az intézményi evolúció eredményként a fejlett demokráciákban nincs minőségi különbség a monarchiák és a köztársaságok között. A hivatkozott mutatószámok – pl. az elmúlt napokban megjelent boldogság-index – alapján, a világ 10 legjobb államának a listája: Finnország, Norvégia, Dánia, Izland, Svájc, Hollandia, Kanada, Új-Zéland, Svédország, és Ausztrália. Közöttük hét monarchia és csak három köztársaság van, bár az első 20 között már a köztársaságok kerülnek többségbe. Ám ez a tény pusztán arra utal: a legfejlettebb társadalmakban, napjainkban, nincs számottevő tartalmi különbség a monarchiák és a köztársaságok között. Így, jobban különbözik Finnország, Magyarországtól (mindkettő köztársaság), mint Dániától vagy Hollandiától (mindkettő monarchia).

A most bejelentett alkotmányrevízió hazánkat a 16. századi monarchiák irányába vezérli. Olyan politikai szerkezetet céloz meg, amelyben akarni, cselekedni és kiválasztani a legfőbb szuverén joga. S bár Orbán Viktor folytonosan az ősök „szent” örökségére és a régi alkotmányok szellemére hivatkozik, a valóságban, a múltat kínálja jövőként. Azt a társadalomszervezési módot kívánja visszahozni, amelyben a vállalkozót és a tudóst, a művészt és a tanárt, az újságírót és az állami vezetőket a hatalomhoz – nem pedig a törvényekhez – való lojalitása alapján választják ki. Holott a 21. században az egyén és a nemzet túlélése is – a versenyben elért teljesítmény által igazolt – alkalmazkodóképességen múlik. Az új „gránitszilárdságú” tehát csak arra szolgál, hogy azt Orbán Viktor bárki ellen, aki útjában áll, fegyverként felhasználhassa, és bármit, amiről álmodozik, arra érvet találjon benne. Nos, ez az alkotmányrevízió igazi célja.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.