Trump – az ENSZ legutóbbi közgyűlésén – kioktatta a világot: „a nemzetek szuverenitása és függetlensége az egyetlen eszköz, amelyre a szabadságot alapozni lehet”, ezért döntéseiben kizárólag az amerikai érdekekre van tekintettel. „Ha valaki idesuhint – mondta Orbán Viktor nemrég rádió-interjújában – akkor arra számíthat, hogy olyan lesz a fogadjisten, amilyen az adjonisten… mi a függetlenségünket, a magyar emberek felfogását mindig meg fogjuk védeni”. Sokasodó példák – az olasz vagy éppen az angol parlament döntése – jelzik, hogy a populizmus megállíthatatlanul terjed. Ez komoly kockázatokat jelent az egyes országokra. De milyen következménye lehet, ha a „Világ populistái egyesüljetek” mozgalom hatalmába keríti az egész Földet?
A tudományban az a legcsodálatosabb, hogy időről, időre előbukkan egy kutató, aki friss szemmel tekintet rá a világra, és észrevesz valamit, ami régóta mindenki szeme előtt volt, de mégsem figyeltek fel rá. Ő pedig egyszer csak egy új és meglepő történetet kezd mesélni. A legelő – a példának okáért – ahova a falu lakói reggelente kihajtották az állatokat, évezredek óta a hétköznapok elmaradhatatlan része volt. A füves rét nem ígért különösebb látni valót, a tudósok ezért, pillantást sem vetve rá, mentek tovább! Mígnem egy G. Hardin nevű kutató, végiggondolva a közlegelőt mozgató logikát, végére járt az „ügynek”. Tanulmányára, nem utolsó sorban a végkifejletre utaló címe – a közlegelő tragédiája – miatt azután nemcsak a tudósok, de az átlagemberek is felkapták a fejüket. (Hardin, G. 1968. The Tragedy of the Commons. Science.)
Tételezzük fel – gondolta végig – minden család egy tehenet hajt ki a mezőre, majd este megfeji, és ami marad a tejből, azt a piacon eladja. Ám egyszer az egyik család – a magasabb bevétel reményében – az addigi egyetlen tehene mellé vásárol még egyet. Attól kezdve két tehenet legeltet, és a kettő tejét árulja a piacon. Példáján felbuzdulva szomszédja is vesz még egy tehenet, majd ötletüket sorban követik mások is. Így a mezőre egyre több tehenet hajtanak ki reggelente, és fejnek otthon estelente. Ám egyszer csak észreveszik: bár több a tehenük, a tejük mégis egyre kevesebb. Hamar rájönnek az okra: amióta sok a tehén, mind kevesebb a fű a réten. Majd ráébrednek: hiába lesz egyre több a tehenük, akkor is kevesebb tejet fejhetnek, mint, amikor csak egy tehenük volt. Elkerülhetetlenül elérkezik az a pont, amikor már nem a több tej, hanem legalább valami kevés elérése a cél. Ekkor értik meg, hogy csapdába estek: hiába tartanak több tehenet, mégis mind kevesebb tejet fejnek.
A közlegelő csapdájából azonban ilyenkor szinte lehetetlen szabadulni. Egyszer azután, amikor már mindenkinek sok tehene van, végleg elfogy a fű és éhen döglik az összes tehén! A folyamatnak ezt a sokkoló végkifejletét nevezte Hardin a közlegelő tragédiájának. A dologban az volt a legkülönösebb, hogy a tragédiát nem a rosszindulat, hanem pusztán a másokra nem tekintettel levő racionális, de önző viselkedés váltja ki. És ekkorra világossá vált: ilyen problémákkal régóta küszködött az emberiség. Nemcsak a közlegelő, de a közös erdő – lásd: Marx, „Mosel vidéki falopások” – és még inkább a közös halászatot kínáló tengeröböl, vagy az öntözésre elhasznált folyók vize kínál erre intő példákat. A problémák elkerülésére fejlesztettek ki az államot, amely hatalmi szóval szabta meg használat szabályait, illetve alkalmazták a piacot, amely a kereslet-kínálatra bízta a viselkedés szabályozását. Azután sok zseniális férfi közgazdász után jött egy bölcs hölgy – Elinor Ostrom – aki újabb lehetőséget tárt fel az általa common pool resource-ként hivatkozott közlegelő erőforrásainak szabályozására: a szuverén résztvevők közösen alakítják ki a szabályokat és összehangoltan működtetik a rendszert. (Ostrom, E. 1990. Governing the Commons.) A tudós (férfi) társadalom elismerését mutatta, hogy munkásságáért 2009-ban Nobel díjat kapott, de a politikusok mégsem figyeltek fel rá, igaz Hardinra sem különösebben.
Pedig a közlegelők jelentősége – lévén, méretük és hatásuk egyre nőtt – az idők során mind nagyobb lett. A legelők és a tengeröblök gondjai eltörpültek a természeti környezet szennyeződésének problémájához képest. A 21. századba átlépve pedig letagadhatatlan: immár az egész föld közlegelővé vált. Bolygónk erőforrásai minden lakójának kollektív tulajdona, és abból mindenki részesülni akar. Mindenki egyaránt szeretné kiaknázni a fel nem osztott természeti forrásokat, sőt bele kíván szólni még a szuverén nemzeti vagyon felhasználásába is. Glóbuszunk a továbbiakban már nem néhány száz, megkérdőjelezhetetlen szuverenitással rendelkező állam halmaza. Sőt, a helyzet még bonyolultabb: földünk még nem is „csak” a ma élő nemzedékek szuverén tulajdona, hanem a jövőben születő utódaink közös kincse. Ahogy mondani szokták: az ökológiai környezet és a természeti erőforrások nem őseink öröksége, hanem azt ideiglenes használatba kaptuk a jövő nemzedékeitől.
Világunk sokáig elkülönülő szférái – a természeti környezet, a világgazdaság, és a számtalan kisebb nagyobb társadalom – a 21. században egységes és egymást meghatározó rendszerré vált. A korábban magukat szuverénnek gondoló és akként is viselkedő nemzetek, vállalatok, térségek, szervezetek és szerveződések elválaszthatatlanul összekapcsolódtak. Ebből következik: az emberiség túlélésének feltétele a közlegelővé vált glóbusz stabil egyensúlyának fenntartása. Az ilyen rendszerek stabilitását azonban – mint azt G. Hardin, E. Ostrom és nyomukban sokan feltárták – csak meghatározott feltételek, sajátos intézmények és jellegzetes viselkedési formák biztosíthatják. Van azonban két alapfeltétel: meg kell érteni a rendszer működésmódját, amiből a szabályok levezethetőek, valamint képesnek kell lenni a megfelelő szabályok kialakítására és azok betartására.
A rendszer működési logikájának megértése azonban komoly kihívást jelent. A föld ugyanis önmagában is bonyolult természeti, gazdasági, társadalmi és politikai rendszerek szuper-rendszerrévé vált, amelynek elemei elválaszthatatlanul összefonódnak. Világunk – vitatható metaforával – egy óriási Rubik kockához hasonlít: ha bármely elemét – mondjuk a gazdaságot vagy a politikát – átrendezem, akkor összekeveredik az összes többi, mondjuk a társadalmi és a természeti oldal. Csak az összes szférát egyesítő bonyolult modell képes előre jelezni valamely lépés következményeit. Ma azonban még nem rendelkezünk ilyen, a globális rendszer működésmódját pontosan leíró modellel. Ennek jele, hogy egyre gyakrabban szembesülünk nem-szándékolt – és nem is várt – következményekkel. A tudomány képes ilyen modellt megalkotni, de a döntéshozók nem nagyon noszogatják erre a tudósokat. A politikusok – különösen a populisták – ugyanis elsősorban a választók hangulatára figyelnek, és saját újraválasztásukat szem előtt tartva szeretnek dönteni. Nem akarják tehát, hogy a tudomány megszabta feltételek megkössék kezüket.
Van azonban egy másik – részben a fentiekből adódó – követelmény. A történelmi tapasztalatok szerint bármely közlegelő fenntarthatóságának elengedhetetlen feltétele: a „tulajdonos-társak” készek legyenek az együttműködésre és a folyamatos összehangolódásra. A közlegelők működtetését ugyanis az teszi nehézzé, hogy nincs olyan „mindenható” hatalom – központosított kormányzat – amely előírja a szabályt, ellenőrzi a betartást, megbünteti a szabályszegőket, és amelynek a résztvevők alávetnék magukat. A közlegelők esetén ez a feladat a saját szuverenitásukat féltékenyen őrző tagokra hárul. Vagyis, önként, maguknak kell megalkotniuk a szabályokat, ellenőrizniük a betartást, és büntetniük a szabályszegést. A közlegelő hosszú távú fennmaradásának azonban nemcsak a szabályok közös kialakítása a feltétele, hanem, hogy mindenki aláveti magát a közösség akaratának. Ezt az ígéretet az indulás magasztos pillanataiban mindenki megteszi, de később a konfliktusokkal teli hétköznapokban hajlamos elfelejtkezni erről.
Amikor azonban a közlegelő megközelíti a billenési pontot eljön az „igazság pillanata”. Ez akkor következik be, amikor a falu lakói ráébrednek: „túl sok a tehén, túl kevés a fű, és a végén mindenki rosszul fog járni”. Nos, éppen ez a pillanat jött el az emberiség esetén is. Ha a sok önmagát szuverénnek gondoló nemzet nem tartja szem előtt a fenntarthatóságot, elkerülhetetlen a közlegelő tragédiája. Ám ezt a pontot elérve rendre elszabadulnak az indulatok. Nehéz ugyanis megállni az úton, amely a meggondolatlan „beszólástól”, a becsmérlő sértegetésen, majd a kölcsönös fenyegetésen keresztül, az egyre súlyosabb „adok-kapok” felé vezet. Az erőszak eszkalációját a következményekkel nem számoló önérvényesítés szándék megszaladása váltja ki. „Amilyen az adjon isten, olyan lesz a fogadj isten” – fogalmazott Orbán Viktor! A probléma csak az, hogy a körülmények szorításában, az ego-vezérelt populista politikusok, a „szemet, szemért, fogat fogért” elv alkalmazásával rendre túllépik azt a határt, amelyen belül a helyzetet még racionálisan kezelhető volna. Jól érzékelteti ezt Arany, a Fülemülében, a madárfüttyön veszekedő szomszédok sorsa: „Pál nem hagyja: őtet uccse! Péter ordit: ő meg úgyse! Többrül többre, szórul szóra, Majd szitokra, majd karóra, Majd mogorván Átugorván Ölre mennek, hajba kapnak..”
A populizmus napjainkban érzékelhető felemelkedése nem független attól, hogy a globális közlegelő sok területen túllépte a billenési pontot. Minden társadalomra nyomás nehezedik, hogy polgárai módosítsák kialakult életmódjukat, minden nemzet rákényszerül, hogy helyzetét alapvető újragondolja. Nagy azonban a csábítás – mint a faluban, amikor a körülmények kényszerének nyomására mindenki még több tehenet hajtana a közlegelőre –, hogy ne életmódunkon változtassunk, inkább mások rovására törekedjünk a régi módon élni. A populizmus komoly veszélyeket rejteget az egyes társadalmak szemszögéből: nem a valóságos problémákra összpontosít és csak „placebo-reformokkal” kísérletezik. Van azonban a populizmusnak egy veszélyesebb – az egész emberiség jövőjét fenyegető – következménye.
A közlegelő tragédiája arra figyelmeztet: a saját érdek – másokra tekintettel nem levő – önző követése, illetve a szuverén jogok mindenek fölé helyezése nem előzi meg, inkább előidézi és kiváltja a katasztrófát. Az emberiség jövője szemszögéből ezért figyelmeztető, sőt ijesztő, ha a globális politika aktorai – országok vagy akár vállalatok döntéshozói – azt hangsúlyozzák: azt teszek, amit akarok, ahhoz senkinek semmi köze. A „csak én számítok” viselkedési stratégia a billenési ponton levő Földön ellenállhatatlanul kiváltja az erőszak eszkalációját. Ez pedig megállíthatatlanul vezet a globális közlegelő tragédiájához. A populista tehát nemcsak saját nemzetét veszélyezteti, hanem még inkább az egész emberiséget is!
Az emberiség fordulóponthoz érkezett. Egyre sürgetőbb a kollektív jövőt szolgáló – összehangolt és kiegyensúlyozott – lépéseket megtenni. Olyan megoldásokat kell kidolgozni és bevezetni, amelyek nem csak az egyes országok, hanem minden földi társadalom és közösség érdekeire tekintettel vannak. Sőt, kikerülhetetlen, hogy a megoldások számításba vegyék a jövő nemzedékek érdekeit is. A populista viszont minden döntését – a következményektől függetlenül – sikeresnek tekinti, mindenkitől hódolatot vár, és kész ennek elmaradását megtorolni. Hatalomátvételük azzal fenyeget, hogy – egójuk szemüvegén keresztül szemlélve a világot – mások reakcióját mind fenyegetőbbnek látják, és egyre dühödtebben kiabálják: „szemet szemért, fogat fogért”! A történelmi tapasztalatok szerint az élesedő, majd megállíthatatlanul eszkalálódó harc elkerülhetetlenül a nemzetközi rendszer széteséséhez vezet. Joggal intette ezért minap Merkel, Trumpot: „Úgy lerombolni valamit, hogy semmi újat nem építünk a helyébe, rendkívül veszélyes, és sokkal gyorsabban rombolhatja le a jelenlegi, békét szavatoló világrendet, mint ahogy gondolnánk.”