Készítsd el a házi-feladatot!

 

Most, hogy a Sargentini jelentést elfogadták (igen: 448, nem: 197, tartózkodás: 48), mindenki a tartalmát értékeli, az elfogadás módját kommentálja, és a lehetséges kimeneteket találgatja. A kormánypártok és az általuk közvetlenül irányított média azt sulykolja: a jelentés hazánk elleni hazug támadás. Az ellenzék – miközben a jelentés elfogadása Orbán Viktor vereségének tekinti – távolról sem egységes. Volt, aki megszavazta, és volt, aki nem. Volt, aki – hiányosságai ellenére – pontosnak értékelte, és volt, aki szerint hamis állításokat tartalmaz, amelyek megkérdőjelezik a hitelességét. Azt a kérdést azonban senki nem tette fel: miért várt/vár a demokratikus ellenzék Sargentinire? Ugyanez a kérdés merült fel már a Tavares jelentés kapcsán is, amelyet akkor még kisebb egyetértéssel (370 igen, 249 nem, és 82 tartózkodás) fogadtak el. Miért gondoljuk, hogy objektív értékelést arról, ami országunkban történik, csak „kívülről” kaphatjuk meg.

 

Ez a várakozás kicsit emlékeztet Mikszáth – a századforduló táján írott műveiben felbukkanó – „deus ex machina” típusú megoldásaira. Vegyük a Noszthy fiú „esetét”. A könyv főszereplője és társai – miként a most kiformálódó hatalmi elit – link alakok: isznak, kártyáznak, rengeteget költenek, és nem riadnak vissza a csalástól, nevezetesen a váltóhamisítástól sem. Amikor a könyv végén a Noszthy Ferit, reménybeli apósa megleckézteti, és ezért a fiú meg akarja verni őt, a szomszéd szobából váratlanul előlép Stromm ezredes – aki korábban szó nélkül kifizette a hamis váltót – és csak annyit kérdez: akar-e valamit? A fiú pedig csak annyit tud kinyögni: haza szeretne menni. Mintha a demokratikus ellenzék arra várna: érkezik majd az EU-ból egy Stormm ezredes, helyére teszi Viktort, aki megszégyenülten elkullog. De Mikszáth figyelmeztet: ne gondoljuk, hogy a megszégyenülés önmagában változást hoz. Noszthy Feri – sajátjai között – rövidesen így vigasztalja magát: „Hiszen elég nagy a világ. És van benne elég leány. Szebbnél szebbek, édesebbek. A hozományok se vesztek még ki. Ej, csak egészség legyen és egy kis tűrhető kártyajárás.”.

 

Vagyis, az ellenzéknek, ahelyett, hogy mindig az EU-ra várna, magának kellene elkészítenie a jelentéseket. Hiszen 2010 óta témák, esetek, ügyek tömkelege adódott. A teljességre való törekvés nélkül:

  • trafik-mutyi,
  • föld-mutyi,
  • lakás-mutyik,
  • nyugdíj-alap lenyúlás,
  • népszavazások akadályozása,
  • közpénzből és EU-s pénzekből magánberuházások,
  • a vidéki média kisajátítása,
  • az Elios-ügyek,
  • a CEU ügy,
  • a Népszabadság kivégzése, és a Klub rádió zaklatása,
  • a civil-szervezetek vegzálása,
  • a közmédia kisajátítása,
  • az alkotmánybíróság megszállása és működtetése,
  • a választási bizottság „kisiklatása”.

Ezen ügyek mindegyikében kendőzetlenül, dokumentálhatóan és tömegével bukkan fel a hatalom arroganciája, a saját akarat törvényeket áthágó érvényesítése. Minden esetben fellelhetők a hivatalos iratok, a TV riportok, a szóvivői tájékoztatók, a parlamenti kérdések és az arra adott válaszok. Egyetlen feltétele, hogy ezeket az ügyeket – külföldön és belföldön egyaránt „eladható” – hatásos politikai termékké formáljuk: közös munkára van szükség! Egyik témát sem sajátíthatja ki egyetlen párt vagy mozgalom. Senki nem képes egyedül a végére járni. Senki nem mondhatja: ez az enyém, ebbe más ne szóljon bele. Együttműködve azonban – az erőforrásokat, az aktivistákat és az információkat „összedobva” – a dokumentumok, az írások, a levelek, a hang-, és video-felvételek, az internetes reakciók, felkutathatók, összegyűjthetők, rögzíthetők, archiválhatók és közreadhatók.

Vegyünk a CEU példáját. Ki emlékszik már az első híradásokra, az első levélváltásra, az első ígéretekre, majd a következő lépésekre? Ki tudná felidézni, hogy a hatalom konkrétan mikor mit mondott, mivel hitegetett, mit ígért, és mit tett? Minden újabb menetben ugyanis kicsit módosított, másként fogalmazott és az egyre újabb igényt jelentett be. A magyar, de az európai polgárok számára is az a legérdekesebb – egyben leginkább sokkoló – ahogyan a hatalom ellép korábbi állításaitól. Nos, ennek dokumentálását mulasztotta el – legalább is idáig – a demokratikus ellenzék. Pedig – mint a felsorolt témák mutatják – nagyon sok közös munkát igénylő feladat van, hiszen a felháborodás kifejezésénél fontosabb a tények rögzítése és közreadása.

Első pillantásra – mondhatnák sokan – ennek semmi értelme, hiszen a hatalom csak az erőből ért. Ez azonban nem igaz. A hatalom nagyon is tart a tényektől, mivel tudja ezekből a témákból a társadalmi kritika meggyőző arzenálja építhető ki. Sőt, most az EU-s választásra felkészülve egy rendkívül hatékony politikai „fegyver” is létrehozható és bevethető volna. Képzeljük el a „Népbíróság” dokumentum-dráma megalkotását, amely a magyarság-ellenes tevékenységet bizonyító tények és információk összegyűjtését és közreadását jelenti. Bár ilyen jogállás ma nincs, de lényegében ugyanez történt a nürnbergi perek esetén. Az „előadás” – valahol a középtájon a kitalált színházi sztori és a valóságos bírósági tárgyalás között – kizárólag objektív tényekre és letagadhatatlan információkra alapozna. Csak az hangzik el, amiről bizonyítható, írásos dokumentum, vagy e-mail, hangfelvétel, vagy film, vagy TV felvétel van.

A dokumentum-dráma alapját a legfontosabbnak ítélt 5-6 témában összegyűjthető, logikus rendbe rendezhető, tényekkel alátámasztva, érthető egésszé formálható és objektíven tálalható eset képezné. És, 2019 januárjában, a Pap László arénában összegyűlt 12 ezer ember előtt valóságosan „lejátszható” a Népbíróság. Ez nem választási nagygyűlés, inkább az antik görög színházak (Lásd: Szókratész pere) modern változata. Mindez egy roadshow keretében tovább vihető a vidéki városokba, sőt kisebb településekre. Az előadás rárakható egy CD-re, azon árusítható, és terjeszthető. A Népbíróság dokumentum-dráma bemutatója és a CD óriás-plakáton hirdethető: „nézze meg, vásárolja meg, jöjjön el és terjessze”. Nincs ebben semmi politikai sunyiság: ez egy kulturális termék megvásárlására buzdító hirdetés. Az elkészült anyag lefordítható angolra, németre, és franciára. Bemutatható külföldön dolgozó magyaroknak, helyi és EU parlamenti képviselőknek, a médiának és a helyi polgároknak Brüsszelben, Londonban, Berlinben, Párizsban és bárhol másutt. Így válhat tényszerűségével letagadhatatlanná és ezzel valóban ijesztővé Európában, az, ami hazánkban 2010 óta végbement. Még a finanszírozás sem olyan nehéz: megoldható crowd-founding módon, illetve a CD-kből és a jegyekből befolyó pénzből.

Van azonban egy feltétel: ezt a demokratikus ellenzék csak közösen valósíthatja meg. Nem a médián keresztül kell üzengetni egymásnak: „téged várlak, míg ő hagyjon békén”. A változást – sokan megírták, magam is többször – csak a közös munka hozhatja el. Amíg a polgárok és a pártok, a politikusok és a média-elit egymásra mutogat, mondván ezekkel semmire nem lehet jutni, és meg kell várni, amíg letűnnek a színről, addig nincs változás. Én csak annyit kérek, mindenki végezze el a házi feladatát.  A helyzet ugyanis picit egy 1968-as kommunára emlékeztet, ahol a következő felirat volt a falon: „Mindenki forradalmat akar csinálni, de a piszkos edényeket senki nem mossa el”. A remélt fordulatot kevésbé tüntetések, mint inkább a tényeken alapuló kritika szellemének terjesztése hozza el. Ehhez viszont az ellenzéknek végre el kell készítenie a házi feladatát!

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.