A zéró-tranzakciós költség forradalma

 

A forradalmakat – a legtöbbek számára – tömegdemonstrációk és ágyúlövések jelzik. A valóságban azonban csendben, szinte lopakodva – „mint éjjeli tolvaj” (Koestler) – érkeznek. Egy új technológia hatékonyabbá teszi a termelést, egy találmány új szokásokat szül, egy gondolat megváltoztatja az életet vezérlő szabályokat, és egyszer csak, másként kezdenek élni az emberek. Erre utalt az egykori szovjet vicc. Brezsnyev, halálát követően, a Pokolban találkozik Miklós cárral, aki kérdőre vonja az új jövevényt: Mond Leonyid, iszik-e még a muzsik? Bizony iszik – a válasz. És jár-e még a templomba? Hát bizony jár! No, és veri-e még a feleségét? Bizony veri! És a vodka, még mindig 39 fokos? Nem – válaszolja büszkén a volt főtitkár – az már 41 fokos. Te Leonyid – mondja elgondolkozva Miklós – hát érdemes volt ezért két fokért ezt a nagy felfordulást csinálni?

A forradalom, az emberi viszonyok – kísérletezéssel és kudarcokkal teli – gyökeres átalakulásának folyamata. A változást kísérő küzdelmek során formálódnak ki azok az új eszközök – többnyire intézmények – amelyek lehetővé teszik, hogy többen, szabadabban, és mégis zavartalanabb módon tudjanak együtt élni. Ezért idéznek elő forradalmat a távolság lerövidítésének új eszközei, a kommunikáció új módjai, vagy amikor a többség elfogadja az emberek közötti egyenlőség gondolatát. A társas létnek azonban van egy rejtett – a forradalmárok figyelmét sokáig elkerülő – meghatározója: a kapcsolatok tranzakciós költségei. A baráti és az üzleti kapcsolatok ugyanis az érintettek folyamatos együttműködését – a gondolatok és dolgok cseréjét, és a konfliktusok megoldását – igényli, ami igencsak költséges lehet, amit azonban sokáig magától értetődőnek vették.

1937-ban azonban egy fiatal jogász – Ronald Coase – tettetett naivitással rákérdezett: miért is létesítünk vállalatot? (R. Coase: The nature of the firms.). Ha – mint a közgazdaságtan tanítja – a termelési tényezőket a leghatékonyabban a piac szervezi össze, minek bajlódni egy vállalat létrehozásával, amelyen belül parancsokkal igazgatnak. Kutatásaiért – mint a tranzakciós költségek gazdaságtanának kidolgozóját – évtizedekkel később Nobel díjjal jutalmazták. Gondolatmenetét egy – nyilván leegyszerűsítő – példával világíthatjuk meg. Aki házat szeretne építeni két lehetőség közül választhat. Vagy maga szervez mindent, minden feladatra külön munkást keres, azokkal egyedileg megállapodik, maga ellenőrizi a végrehajtást és hiba esetén kikényszeríti a javítást. Ez – elvileg – olcsóbb, de sok munkával jár. A másik – a kényelmesebb, de drágább – megoldás: megbízni egy vállalkozást, hogy vállalja át a fővállalkozót terhelő szervezési munkákat és persze költségeket is. Lényegében ugyanilyen megfontolásból – az elkerülhetetlen tranzakciós költségek miatt – hozunk létre egy vállalatot. Így megszabadulunk a sok-száz ember folyamatosan felkutatásának, megbízásának, irányításának és ellenőrizésének fáradságától. A vállalaton belül a főnöki utasítás az irányadó, míg a vállalaton kívül a piac szervezi kapcsolatokat.

Ám nemcsak egy vállalat, bármely emberi társulás – a család, a haveri kör, egy politikai párt, és a társadalom is – bonyolult kapcsolat-háló, amelynek minden elemét tranzakciós költségek terhelik. (North, D. 1990. A transaction cost theory of politics.) A történelem során ezek a költségek folyamatosan csökkentek. Egyre könnyebben és gyorsabban, olcsóbban és megbízhatóbban lehetett eljutni, illetve eljuttatni az árut és az információt egy másik városba, majd egy másik országba, végül egy másik kontinensre is. A 20. században azután – a telefon és a rádió, a vasút és a repülés, az autópályák és konténer-szállítás – még a korábbiaknak is a töredékére csökkentette a transzakciós költségeket. A 21. században pedig egyszer csak beköszöntött a zéró-tranzakciós költségek korszaka. (Jeremy Rifkin. 2014: The Zero Marginal Cost Society. A cím részben másra utal, de a tartalom az általunk elmondottakat is fedi.)

A föld sokmilliárd lakója egy olyan – posztmodern – világban éli életét, amelyben kapcsolatba lépni és egyezkedni szinte költségek nélkül lehet. Így bárki, önmaga teljhatalmú fővállalkozójává válhat: saját belátása – meg pénztárcája – szerint, folyamatosan válogatva végtelen számú partnerből szervezheti életét. A lehetséges társ vagy partner, már nem a másik utcából, vagy a másik városból, hanem távoli országokból bukkanhat elő. A kapcsolatok szervezése – a zéró-tranzakciós költség miatt – mégis gyorsabbá, olcsóbbá és biztonságosabbá vált. Ezzel Földünk végérvényesen globális piaccá és az emberiség pedig egységes közösséggé vált. Minden ember eladó és vevő, minden dolog felkínálható és megvásárolható, minden gondolat közreadható és hozzáférhető. Bárki, bárkivel képes kommunikálni és üzletet kötni. Ez azonban alapvetően felzavarta életünk megszokott kereteit és még inkább felbolydította amúgy is forrongó világunkat. Minden lehetséges társulás – kezdve a házasságtól, a vállalatokon keresztül, az államokig – hagyományos formájának alapvető újraszervezésére kényszerül.

Kezdjük az egyén számára legfontosabb párkapcsolatokkal. A házasságot, de a barátságot is, sokáig a tartós – „holtodiglan, holtomiglan” – viszony jellemezte. A nagy Ő „választéka” a faluban néhány személyre szűkült, és a házastársat is a család érdekei jelölték ki. A városban ugyan megnőtt a partnerek száma és a választás szabadsága, de a párkapcsolat alapmodellje továbbra is az állam és/vagy vallási közösség hivatalos „pecsétjével” ellátott tartós együttélés maradt. A 20. század közepétől azután megszokott lett a válás, ugrásszerűen kiszélesedett a partnerek köre és az együttélési formák választéka. A 21. századba átlépve azonban hirtelen globális lett a „házastársi piac” és áttekinthetetlenül sokféle együttélési forma – „hivatalos” házasság, látogatói párkapcsolat, szingli életmód, poliamor kapcsolat, házasság nélküli együttélés stb. – bukkant elő. Így – elvileg – bárki megtalálhatja a neki leginkább megfelelő személyt, és kiválaszthatja az őt leginkább kielégítő formát. A valóságban azonban a partnerek és a formák végtelensége inkább a felületes kapcsolatokra csábított. Míg a múltban kisszámú, de szoros kapcsolatba „fektettünk be”, ma a legtöbben, a laza – pusztán a lájkokban megnyilvánuló – kapcsolatot részesítik előnyben. Így, a sok ezer Facebook-ismerős ellenére feltartóztathatatlanul terjed a „társas magány”, amit egyre többen éreznek elviselhetetlennek.

A munka világa– a házassághoz hasonlóan – sokáig a tartós kapcsolatra épült, amit csak némileg színezett az önfoglalkoztatás. A munkaszerződés – mint egy házassági szerződés – a hosszú távú foglalkoztatást ígért. Ám az elmúlt évtizedben egy alapvetően új foglalkoztatási forma a „szabadúszókra” épülő gig-economy született. A vállalatok mindinkább rövid távú, kizárólag az alkalmi megbízásra és egyedi munkafeladatra igénybe vett, un. hakni-munkásokra építenek. (A hakni – eredetileg – a művészek, sorozatban zajló, egyedi díjazású, alkalmi fellépését jelentette). Az előrejelzések szerint 2050-re a fejlett társadalmakban a munkaerő negyede hakni-munkás lehet. A személyzet-beszerzés platformjai – TaskRabbit, PeoplePerHour, és az Expert360 – képesek bárkinek, bármilyen feladatra, a szükséges szakértelemmel és megbízhatósággal jellemezhető, minőségi munkaerőt egy kontinensnyi munkaerőpiacon, 6 órán belül felkutatni. (Botsman, R. Who you can trust? 2017). Ez alapvetően felbolydítja a munka világát. Előnyöket kínál ugyan sokak számára, de a többséget – úgy tűnik – hátrányos helyzetbe hozza. A gig-economy szférájában az átlagjövedelmek a szakszervezetek által befolyásolt iparágak bérszínvonala esnek és hiányoznak a korábban kiharcolt juttatások is. A harc máris elkezdődött: megszülettek az első munkaügyi bírósági döntések, amelyek a „normál” alkalmazottakéhoz hasonló jogokkal ruháznák fel a hakni-munkásokat.

A zéró-tranzakciós költség azonban megrázza az államok világát is. Véget érni látszik a westfáliai békével kezdődött korszak, amikor a nemzetközi politikai rendszer alapegységei a szuverén államok voltak. A globális rendszerben „áteresztővé” váltak a határok és érvényesül a szuverenitást gyengítő kölcsönös meghatározottság is. Egyre több államon belül vetődik fel a „válás” – a házasságok felbontásának törvényesítését követő változásokra emlékeztető – gondolata. Napjaink kérdése: elképzelhető-e, hogy a „holtodiglan-holtomiglan” helyébe, az államok világában is, „csak amíg a közös szándék tart” típusú kapcsolat lépjen? Mi lesz a következménye, ha egyre több elégedetlen térség azzal lép fel: vagy újragondolják a kapcsolatot, vagy elválnak „ágytól-asztaltól”. Nemrég felröppent a hír: Kalifornia, ha a választói is így akarnák – végül nem akarták! – három államra válik szét. Újra millióan tüntetettek Barcelonában, az elmúlt évben sikertelen „elszakadási” kísérlet mellett. Skócia miniszterelnöke bizakodik: Skócia önálló állammá válhat, és a sor folytatható. A nemzetközi rendszer ma – úgy tűnik – a térségi válás törvényesítésének küszöbéhez érkezett. Az önállóvá válás biztosítása már nem azért ijesztő, mintha a létrejövő új egységek működésképtelenek lennének. A félelmet inkább a kiszámíthatatlan következmények keltik.

És még nem értünk a változások végére. Moldova György egy novellájában – tréfaként – vetődött fel egy különös ötletet. A történet szerint egy budapesti utca elégedetlen lakói – szembesülve, hogy az állam nem teljesíti velük szemben a kötelességét – úgy döntenek: létrehozzák a Rottenbiller utca 93/a alkotmányos köztársaságot”! A zéró tranzakciós költségek egyszerűen létrehozhatóvá és fenntarthatóan működtethetővé teszik az ilyen mini-államot. Ennek konkrét példája lehet Uzupis köztársaság, amely Vilnius alig néhány km²-nyi területén létesült. (Rhone, E. BBC. 2018 october 15.) Mielőtt azonban bárki lelkesedne vagy szorongana az efféle „kommunák” felbukkanása miatt: a zéró tranzakciós költségek sokféle formát kínálnak fel. Az egyik végletet egy amish közösség, a másikat, a 451 Farenheit (R. Bradbury) Emlékezőinek közössége alkothatja, akik, – hogy ne vesszen el az emberiség számára - könyvemberré válva, megtanulják a világirodalom klasszikusait. Míg középtájon az Uzupis típusú „köztársaságok”, Asimov Alapítványára emlékeztető közösségek, és – igen – a kibuc-típusú kommunák találhatók. A zéró-tranzakciós költségek korában bármelyik olcsón, és hatékonyan működtethető, ha tagjaik nemcsak jogaikat, hanem saját közösségük rájuk kirótt kötelességeiket is tudomásul veszik, és persze ha a környező társadalom törvényesként fogadja el őket.

A történelem során az államok egyre terebélyesedtek de egyúttal költségesebbek is lettek. Éles küzdelem folyt a szolgáltatásokat bővíteni és a túl-hatalmat szűkíteni igyekvő politikusok között. A kérdésre – mi a teendő, ha az állam nem teremt rendet és nem nyújt megfelelő szolgáltatásokat – hagyományosan három válasz merült fel: megtagadni az adót, leváltani a kormányt, forradalmat csinálni. A zéró tranzakciós költség azonban újabb lehetőséget teremt. Az a területi egység – országrész, város vagy akár falu – amely úgy gondolja, nem jól gazdálkodnak adójával, és úgy véli, jobban tudná megszervezni a polgárainak életét, egyszerűen kiválik az addigi állami kötelékből. Az igazi kérdés már nem ezeknek a mini-államoknak az életképessége. A valódi probléma: egy forrongó világban, a széteséssel küszködő Európában, a szerveződések gyökeres újraalapításának szabadsága vajon bevezethető-e?

A válásnál gyakori volt – még ma is előfordul – hogy az elhagyott fél bosszút esküszik és fegyvert ragad. Ez a veszély államok „szétköltözése” vagy a kommunák kiválása esetén jóval nagyobb. Ha ugyanis a kollektív identitás megőrjíti az embereket, akkor összeütközések, sőt háborúk következnek. Ez pedig óvatosságra int! Hosszabb távon azonban – mint a történelemben mindig – érvényesülni fog a társulásokra ható egymásra hangolódási kényszer. Ha bármely – szerelmi, baráti, üzleti, szervezeti vagy állami – kapcsolatban az érintettek egyenlő jogon és racionálisan mérlegelve egyezkedhetnek arról, hogyan kívánnak a továbbiakban együtt élni, az végső soron szabadabbá és boldogabbá teszi kapcsolatukat. És akkor még a válás is okafogyottá válhat.

Kövesd a Montagu-szabályt!

 

„A civilizált viselkedés nem kerül semmibe, mégis mindent elérhetsz vele.” A mondást, a hétköznapi életet vezérlő, kívánatos Montagu-szabályként idézik. A névadó, M. W. Montagu – mintegy háromszáz évvel ezelőtt élt angol nemes hölgy – a kötelező udvariasságot, mint a társas viselkedés általános vezérlő elvét hirdette. Ennek továbbfejlesztett változata – a politikai korrektség – a kulturáltságot kötelező elvárássá tette. Ez arra próbált mindenkit rávenni, hogy még a modern élet felfokozott körülményei között se használjon olyan kifejezéseket, amelyek másokban megütközést keltenek. Tartózkodjunk tehát másokat sértő, sőt, őket pusztán sértegetni törekvő megfogalmazásoktól. Bizonyos kifejezéseket nem illik leírni, vagy egy vitában használni. Modern korunkban sokáig az volt az alapfeltételezés: az udvariasság és a civilizált megnyilvánulás növeli személyes szimpátiát és ezzel követőjének általános elfogadottságát.

Ám egyszer csak vége szakadt a civilizáltságnak. Egyre többen keltek ki a politikai korrektség ellen, mondván, „túltolták” az udvariasságot. Már nem véletlenül csúszott ki a szájukon a durvaság. Tudatosan – majdhogynem büszkén – sértegettek, és használtak mocskos szavakat. Mintha örömüket lelték volna mások megalázásában. Ezt látva, arra lehetne következtetni, lehet a kulturált stílus lehet szép, de nem biztos, hogy segíti az érdekek érvényesítését és a politikai támogatás megszerzését. Ma egyre többen – politikusok és a kommentátorok – használnak személyeskedő, durva és másokat megszégyenítő beszédet, mintha az könnyebbé tenné a mondanivaló megértését, sőt növelné annak elfogadását is.

A tudomány azonban – mint mindig – nyomába eredt az efféle feltételezéseknek. A kutatók azt elemezték: vajon a durvaság, a becsmérlés, a mások sértegetése valóban növeli-e a személyes vonzerőt és hozzájárul-e a támogatottság növekedéséhez. (Frimer, J. és Skitka, L. 2018. The Montagu Principle: Incivility Decreases Politicians’ Public Approval, even with their Political Base. JPSP.) A vizsgálat azt vette górcső alá, hogy Montagu-szabály – társas életben az emberek előnyben részesítik a civilizált és udvarias viselkedést – vajon tényleg hatályát veszítette-e? Vajon megtört-e a szabály, és inkább szerezhetünk támogatókat a durva és másokat becsmérlő viselkedéssel. A kérdést különösen indokolttá tette napjaink túlfűtött, szélsőségesen polarizált légköre, amelyben – letagadhatatlan – terjed a kölcsönös sértegetés, még a polgári demokráciákban is.

A látszat ez: a populizmus világában a Montagu-szabály ellen-javalt. Egyre többen gondolják, hogy az agresszivitás és a kíméletlenség a leghatékonyabb szavazatszerző módszer. A kutatók részletesen megvizsgálták az USA Kongresszusában elhangzott vitákat és Trump elnök elmúlt évbeli véleménynyilvánításait. A lezajlott – „adok-kapok” stílusú – véleményütközéseket kiegészítették egy hipotetikus politikus, a valósághű beszédének elemzésével. Az eredmények – a feltételezésekkel szemben – azt mutatták: a civilizáltság és a kulturált szóhasználat soha nem rontotta az ilyen módon megnyilvánuló személy elfogadottságát. Még a szélsőségesen elkötelezett hívek is előnyben részesítették Trump – nem túl gyakori – békülékeny és civilizált válaszait, szemben az általa gyakran alkalmazott személyeskedő támadásokkal. A kutatások szerint egy politikus civilizálatlan viselkedése csökkenti szavahihetőségét, miközben nem növeli a saját támogatottságát. Sőt, többnyire nem csökkenti az általa – durván – támadott személy társadalmi elfogadottságát sem. (Ez nem vonatkozik persze a tömeges agresszióra épülő karakter-gyilkosságokra!)

A civilizálatlan viselkedés a valóságosnál kevésbé humánusnak és barátságtalannak rajzolja az adott személyt, de nem mutatja dominánsnak, sem karizmatikusnak. Ez azért fontos, mert megkérdőjelezhetetlennek tűnik: csak ha domináns személyiségnek látszol, akkor leszel képes saját hatalmi bázist kiépíteni. A vizsgálat szerint viszont a toleráns viselkedés nem csökkentette, míg a durvaság nem növelte a politikus karizmatikusságának mértékét. Vagyis, még politikailag erősen megosztott közegben – mint az USA esetén – az empatikus viselkedés versenyelőny. A barátságosnak tűnő személyt a sajátok jobban szeretik, míg az ellenfelek kevésbé idegenkednek tőle. Persze, ha a pártvezetés és az első ember a szélsőséges beállítódást preferálja, akkor a pártot képviselő személyek kiválasztásánál túlsúlyra jutnak szélsőségesek, a moderáltakhoz képest. Ez azonban visszaüthet, mert a választókat – éppen a Montagu-szabály miatt – alapvetően befolyásolja a politikai üzenetek „kézbesítésének” módja. Elvárják – bár erről egyre kevesebb szó esik – hogy az üzletben, a mindennapi életben és a politikában egyaránt, az üzenet tartalma tényeken alapuló, a „kézbesítés” módja pedig kulturált és civilizált legyen. (Cremer, D. Blader, C. 2005. Why do people care about procedural fairness?).

Mindez együtt arra utal, hogy még erősen polarizált politikai környezetben is, a polgárok a civilizált viselkedés elvárásával tekintenek a politikai verseny szereplőire. A durvaságot és a kíméletlenséget taszítónak látják, míg a barátságosság és méltányosság megnyilvánulása – még az ellenfél elkötelezett támogatóiból is – szimpátiát vált ki. Lesznek persze, akik ez utóbbiban a gyengeség jelét vélik felfedezni, de ők vannak kevesebben. A kapott eredmények tükrében – foglalják össze a kutatók vizsgálataikat – az USA 2016 elnökválasztását Trump nem kampányának durvasága, szexista és rasszista felhangjai, illetve az ellenfelek fenyegetése miatt, hanem éppen ezek ellenére nyerte meg. És éppen ez az, ami különösen megfontolandó itt és most Magyarországon.

A Montagu-szabály azt üzeni a demokratikus ellenzék képviselőinek: ne dőljenek be a Fidesz provokációinak, és ne veszítsék el a fejünket az egymással való vitákban sem. Persze óriási a nyomás, hogy valamiképpen áttörjék a csend falát és képesek legyenek megszólítani a társadalmat. Eközben szinte ellenállhatatlan a kényszer, a nagyhatásúnak vélt, sértegető és személyeskedő hang használatára, amellyel – vélhetnék – ki lehet törni a kevésszámú és egyetértő támogató által formált visszhangkamrából. Ebben előnynek tűnhet az ellenfelekre irányuló durvaság és civilizálatlanság. A kutatók azonban arra figyelmeztetnek: a személyre irányuló éles támadás nem növeli a társadalmi támogatottságot. A vizsgálat legfontosabb – egyben talán a legnehezebben teljesíthető – üzenete: annak ellenére, hogy élesen támadnak és folyamatosan megszenveded a személyedet és a családodat érintő súlyos támadásokat, ne válaszolj hasonló hangnemben. Ezt szinte lehetetlenné teszi, a kormánysajtóból áradó hamis és hazug hírözön, amit még fokoz, hogy a helyreigazítást – még az elmarasztaló bírósági ítélet esetén – sem hajlandók megtenni. S bár ezekben az esetekben majdhogynem elvárt a sértegető viszontválasz, míg a kulturált reakció szinte lehetetlennek tűnik, a tanács mégis az: kövesd a Montagu-szabályt. Ne feledd: a „civilizált viselkedés nem kerül semmibe, mégis mindent elérhetsz vele”.