Van-e szabadulása szegénység-csapdából?

 

„Sors bona, nihil aliud”- Jószerencse, semmi más. (Zrínyi Miklós). A jelszó sokak számára reményt kínáló csodagyógyszernek tűnt. Ám, mint a legtöbb csodagyógyszer, vagy nem mindenkire hat, vagy mellékhatásai nagyobb veszélyt jelentenek, mint maga a betegség. Ez az oka, hogy sokak, amikor végre rájuk mosolyoga szerencse, nem tudnak vele mit kezdeni. Akik pedig leginkább rászorulnak, azok többnyire ott keresik a szerencséjüket, ahol csak ráfizetni lehet. A Green Travell utazási iroda olcsó útjairól csak a vak nem látta: a tulajdonosok nem akarják lebonyolítani az utazásokat, csak a pénzt akarták beszedni. Bróker Marcsikának voltak ugyan gazdag ügyfelei is, de áldozatainak jó része az alsó középosztályból toborzódott. A szegények folyamatosan „tejelnek” az államnak – 16-féle sorsjegy vásárlásával – és 100 milliárddal a kaszinó-tulajdonosoknak is. Miért mindig éppen a legszegényebbek „szívják meg”?

A hiszékenység, a felelőtlenség és a meggondolatlanság – politikailag korrekt- magyarázata: a pénzügyi ismeretek alacsony szintje, a szabályozás kiskapui, és az ellenőrzés lazasága. Gyakori azonban a szegények jellemére utaló – egyáltalán nem politikailag korrekt – tényezők felemlegetése. Emlékezzünk Lázár János kijelentésére: „akinek nincs semmije, az annyit is ér”. A lecsúszottak akaraterejének gyengeségére utalni, szinte sugallja: amit kaptak, megérdemelték. Az elmúlt évtizedekben ugyanis, akár válság volt, akár prosperitás, a szegények mindig rosszuljártak. Mintha valami ellenállhatatlan erő sodorná őket a kockázat-keresés felé, majd a szükségszerűen bekövetkező bukás után végleg rájuk zárul az adósság-csapda.

Pedig a 20. század második fele – a várakozásokkal szemben – általános felemelkedést hozott. A fogyasztás bővült, az egyenlőtlenség csökkent, a társadalmi mobilitás felgyorsult. Az amerikai álom – légy az, amit magadnak megálmodtál – kevesek reményéből, bárki számára elérhető életmodellé vált. A 1970-es évek közepétől azonban a „moderálódott” kapitalizmus működésében – észrevehetetlenül- egy negatív fordulat zajlott le. A középosztály jövedelmének a termelékenység emelkedésével összekapcsolódó folyamatos növekedése megtorpant. A vagyoni és jövedelmi olló fokozatosan újra szélesre nyílt, és a jövedelmi különbségek sokkoló mértékűvé szélesültek. A 21. századba átlépve pedig mintha a 20. század elejére érkeztünk volna vissza.

Az egyenlőtlenség negatív hatásait egyre több területen mutatták ki: a szegénység megrövidíti az életet, rontja amunkához jutás lehetőségét, kiszolgáltatottá teszi az alacsony státuszúakat, növeli a depressziót és az addiktív viselkedés veszélyeit. A perifériára sodródottak gyakrabban kerülnek összetűzésbe a törvénnyel és keverednek erőszakos cselekményekbe. Van azonban az egyenlőtlenség növekedésének egy nehezen észrevehető, mégis súlyos következményekkel járó hatása: az egyén viselkedését – anélkül, hogy ennek tudatában volna – eltolja a kockázat-kereső viselkedés irányába. (Payne, K. et al. Economic inequality increases risk-taking. PNAS 2017.) Azt régóta tudjuk, hogy a bizonytalanság és veszélyérzet felerősíti a kockázatkereső viselkedést. Ha bőséges az élelem az állatok táplálék-keresés során nem kockáztatnak. Ha viszont a táplálékhoz jutás megnehezül, az éhség perspektívája felerősíti a kockázatvállalási hajlandóságot. Az ember viselkedésében – lévén, legalább is részben, mi is „állatból” vagyunk – ez sok területen megnyilvánul. A szerencse-játékosok a veszteség után inkább hajlamosak kockáztatni, a vesztes pozícióban levő csapatok ösztönszerűen kockáztatnak, pl. a jégkorongban a kapus helyett újabb mezőnyjátékost hívnak be. Mindkettő többnyire további veszteséget eredményez.

A 20. század gazdasági, politikai és kulturális feltételei között az átlagpolgár viselkedésének egyik legfontosabb hajtóerejévé a presztízs-fogyasztás vált. A fejlett kapitalizmus történelmi sikere azon alapult, hogy a polgárok nemcsak előállítani, de megvásárolni is képesek a termékeket és a szolgáltatásokat. A fogyasztók vásárlási szokásait azonban egyre inkább a gazdagok látványos példái vezérelték. Ez magyarázza, hogy a vásárlás és rítusa különös kábítószerré vált. A. Miller, Alku című darabjának főhőse mondja: „Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak, a templomba járta, vagy forradalmat csináltak. Ma vásárolnak!”. Ám a vásárlásnak – mint minden addiktív kábulatnak – van egy feltétele, a pénz, és megvan a büntetése: a pénzügyi csőd.

A csábítás szinte leküzdhetetlen: a felkínált dolgok tárháza végtelen és az eladók megtanulták, szinte ellenállhatatlanná fokozni a vágyakat. Sokaknak azonban, amikor megfogalmazódik bennük a halaszthatatlan vásárlás igénye, éppen nincs elegendő pénze a pénztárcájában. Ez azután a fogyasztókat „költségvetési korlátjuk” szisztematikus,és a körülményekre nem tekintő átlépésére készteti. Mielőtt azonban az egyén felelőtlenségére mutogatnák, a vállalkozások, az önkormányzatok, sőt az országok is épp így hajlamosak meggondolatlanul hiteleket igénybe venni, és ezzel visszafizethetetlen adósságot felvállalni. Sokféle okból „mérheti el” valaki saját fizető-képességét. Van azonban egy olyan tényező, amely éppen a 21. században erősödött fel: a globális és lokális egyenlőtlenség.

Nem kell valóságosan szegénynek lenni – mutatta ki a kutatás – elegendő csak az átlagnál szegényebbnek gondolni magunkat, és a kockázatkereső viselkedés eluralkodik rajtunk. Ezután bármely pénzügyi döntést – a vásárlást és a befektetést is – tudat alatt, de alapvetően befolyásol az érzékelt egyenlőtlenség. Aki szegényebbnek érzi magát környezeténél, azt – mint az élelemkereső állatot – ösztönei kockáztatni késztetik. Aki körbetekintve csóróbbnak látja magát másoknál, az hajlamos lesz – anélkül, hogy ennek tudatában volna – életvitelében megengedhetetlenül magas kockázatot vállalni. Ahogy tehát nő a társadalmi egyenlőtlenség, úgy válnak éppen a legszegényebbek saját kockázatkereső viselkedésük kiszolgáltatottjaivá. Egyre ellenállhatatlanabb ugyanis az evolúció által kiformált szabály: a magasabb kockázat, magasabb hozammal kecsegtet. S bár előfordul, hogy a szegények közül lesznek szerencsések, ám a többség – a dolgok természeténél fogva – szükségképpen ráfizet. Ők pedig megállíthatatlanul csúsznak az adósság-csapdába.

Amikor ugyanis ráébrednek: nincs elegendő bevételük – és nemhogy befektetni, már vásárolni sem tudnak – a pénzszerzés kockázatosabb módjai felé fordulnak. Letagadják önmaguk előtt, hogy saját forrásaikból a hitelt nem, legfeljebb a kamatokat képesek visszafizetni. Ekkor – vágyaikat kielégítendő – megjelennek a „barátaik”, akik – kihasználva kiszolgáltatottságukat – hitelt kínálnak, visszafizethetetlen feltételekkel. A szegények nem is fogják fel: ráléptek arra az útra, hogy beláthatatlan ideig fizetniük kell a kamatokat, miközben hiteltartozásuk mégis megmarad! Azután többségüket a körülmények még ennél is nagyobb kockázat vállalásába sodorják. Mivel még a kamatot sem tudják kigazdálkodni, azt is újabb hitelekbőlfizetik. Ezzel végleg rájuk zárul az adósság-csapda. Így a látványos egyenlőtlenség önmagában válságot előidéző tényezővé válik.

Az állandósuló fizetési gondok jellegzetes életszemléletet szülnek. A gazdasági válságok idején állásukat tömegesen elveszítő emberek fizetőképessége megroppan, kiszolgáltatottságuk nő, és eluralkodik rajtuk a short-termism. „Életük legfontosabb döntéseinek (házasság, munkahely, pénz) időhorizontja egyre rövidül.” – írja A. Haldane,a téma világhírű kutatója. Az ilyenkor felerősödő kockázatkereső viselkedés azonban befektetései, álláskeresési és a kapcsolat-építési kudarcok sorozatához vezet. Az egyén mind fogékonyabb lesz a szabálykerülő viselkedésre és az addiktív szerek – alkohol, kábítószer – használatára. Szabályszegései és fizetés-képtelensége miatt azután kénytelen lesz olcsóbb – egyben lepukkantabb – környékre költözni. Ám új környezetében körülötte mindenki hasonló problémával küzd, így ezek az emberek – érthető módon – nem képesek egymásnak támogatást nyújtani. A szegénység tehát társadalmi csapdává válik. (Farah, M. et al. Trust and povery trap. PNAS. 2017.)

Az egyént gúzsba kötő folyamatok végül az egész közösséget csapdába ejthetik. A válság ugyanis, bár minden közösséget érint, de nem egyenlő mértékben. A módosabb térségek gazdagodása megtorpanhat, de alapvető hanyatlás nem következik be. Az elszegényedő térségekben azonban a közösségi szolgáltatások színvonala azonnal csökkenni kezd. A környékről kezdenek elszivárogni a szabálykövető, a gazdagabb, és a társadalmilag aktívabb polgárok. Helyükre szegényebb és „zűrösebb” hátterű személyek települnek be, akik – értelemszerűen – kevesebb adót tudnak fizetni. Így fokozatosan leromlik az iskola, az orvosi rendelő, és a rendőrség színvonala. Elköltözik a jól fizető vállalat, a megbízható vállalkozó és a kiszámítható bank. Őket pedig követi a jó tanár, a jó orvos, a jó ügyvéd, sőt a jó lelkész. Az önkormányzat előbb pénzügyileg roppan meg, majd morálisan leromlik. Csökken a polgárok késztetése, hogy ellenőrizzék képviselőiket és így megnő a korrupció. Általánossá válik a pay-day loan, megjelenik az uzsora, nyomukban kábítószer-kereskedők, és az erőszak terjed a környéken.

Ezek a körülmények szinte elkerülhetetlenül a kudarcra vezető viselkedési mintát „töltik le” a gyermekeknek. A vizsgálatok – pl. pillecukor teszt – régóta bizonyították, hogy az egyéni kiemelkedésben alapvető szerepe van a jutalom-halasztás (deleyed gratification) képességének. A legújabb kutatások azonban azt is megmutatták, hogy ezt nem a gének, inkább a korai gyermekkor életkörülményei idézik elő. Ha a gyermek azt tapasztalja: rendszeresen van jutalom, és az ígéretek – az elvárt viselkedés esetén – teljesülnek, kialakul a jutalom-halasztás képessége. Ezt segíti, ha az egyén érezheti a közösség támogatását, ami csökkenti az ígéret-szegés miatti csalódás esélyét. (Jachimowitz, J. et al. Community trust reduces myopic decisions of low-income induviduals. PNAS. 2017.) A szegénység-csapdába került közösségben azonban ez lehetetlenné válik. Így azután nemcsak a felnőttek, de követő fiatal generációk is csapdába esnek.

A fiatalok számára az ilyen környék: életfogytig tartó börtön. Innen szabadulni nem, csak elmenekülni lehet. A maffia-szerű szerveződések átveszik a hatalmat és befolyásuk felülírja a normális társadalom mechanizmusait. A közösség mindinkább „bezáródik”. Kevesebb külső forrás jön, és a korábban élő munkakapcsolatokkal rendelkező közösség „zárvánnyá” – no go zónává – válik, elveszíti minden kölcsönösségre épülő kapcsolatát a környezetével. A kudarcos viselkedési mintája ezzel végleg rögzül: az egyén nem számol a kockázatokkal és a következményekkel. Csak a jelen számít, és csak a szerencsében reménykednek – hiába. Így az egymást erősítő negatív visszacsatolási körökből összeálló társadalmi csapda nemcsak az egyénre, az egész közösségre rázárul.

Ma Magyarországon már legalább 1600 olyan zárványszerű szegregátum létezik. Ezekből – saját erejére támaszkodva – sem a lakók, sem a közösség nem képes kitörni. Nekik hiába papolnak az akaraterőről, az összefogásról, a jövőbe való befektetésről meg az alkalmazkodásról. A külső források – amelyek sokszor alamizsna vagy presztízs-beruházás formájában bukkannak fel – mint a lyukas hordóba öntött víz, hatástalanul elfolynak. Ez a sors vár a most hirdetett Magyar falú programra, amely elsősorban az egyházi, valamint az önkormányzati közösségi terek felújításra és létrehozásra szolgál. A „zárványok” – afféle áttételes rákként – megállíthatatlanul szétterjednek a környéken és fokozatosan az egész országot megbetegítik. A társadalom lendületét egyre jobban visszafogja a „zárványok” növekvő ballasztja. Magyarország gyógyulása ebből a társadalmi rákból – csak ha valóságos politikai fordulat lesz – még átgondolt stratégiával, következetes munkával és komoly forrásokkal is hosszú évtizedeket vesz majd igénybe.

Robotvilág: a vágyálom rémségei.

 

1969-ban, frissen megszerzett fizikusi diplomámmal – édesapám tanácsára – a Csepeli Fémműben helyezkedtem el. A szocialista brigád befogadott, sőt brigádvezető-helyettesem még segíteni is próbálta a munkásosztályba való beilleszkedésemet. Nagy nőcsábászként igyekezett átadni tévedhetetlenül bevált receptjét. „Ha feltűnik egy új lány – magyarázta – odalépek hozzá, mélyen szemébe nézve azt kérdezem: ne játsszunk jojót? Mi az a jojó? – kérdeztem érdeklődve. „Látod, ezt kérdezik a lányok is, mire én felvilágosítom őket: hát az, ami neked is jó, meg nekem is jó! Érdekes, mindig azonnal kitalálják, miről is van szó!” Ma már kétlem, hogy gyorsan cserélődő barátnői valóban kiválónak minősítették „szolgáltatásait”. Ugyanakkor, visszapillantva, életem egyik legfontosabb tapasztalata: kölcsönös elégedettséget kiváltó kapcsolat csak a jojó-elvre építhető.

A szomszédhoz, a barátokhoz, a munkatársakhoz, és persze a szerelmedhez fűződő viszonyod tartóssága azon múlik: megértetted-e, és képes is vagy-e arra, hogy partnereidnek minél több örömet és támogatást nyújts. Aki ugyanis „osztályon felülinek” érzi szolgáltatásaidat, a kapcsolat tartóssá tétele érdekében ugyanerre törekszik. Ha tehát tiszteletre, segítségre, szeretetre és örömet vágysz, csak arra kell ügyelned, partnereidnek is ugyanezt nyújtsd. A jojó stratégia lényege: a másik elégedettségét szolgálva részesülni az általa viszonzásként kínált örömökben. A stratégia alkalmazásának azonban van egy nélkülözhetetlen – de nem szembetűnő – előfeltétele: törekvés ráhangolódni a másikra. Megtanulni azt, mire vágyik, és azt is, mi az, amit nem szeret. Ezt nem könnyű észrevenni, tudomásul venni még kevésbé. Miközben különböző viszonyaimban végigjártam az összehangolódás konfliktusokkal teli útját, ráébredtem: a jojó az emberi együttélés általános modelljét kínálja.

Egész életünk a gesztusok, az érzések, és a szolgálatok csereberéjéről szól. Adjuk, a miénket, abban a reményben, hogy megkapjuk, amire vágyunk. Közben pedig folyamatosan teszteljük: ahogyan játszunk, hozzásegít-e, hogy a legtöbbet kihozzuk kapcsolatainkból. Ez ugyanis lényegében két dologtól függ: minél előnyösebben kijönni az egyedi cserékből, és elérni, minél többen, minél többször minket válasszanak játszótársnak. Előbb-utóbb ráébredünk: az „életjátékban” elért megbecsülés-, és gyönyör-pontjaink számát alapvetően az határozza meg, milyen várakozással tekintünk az adott kapcsolatra. Másként viselkedünk, ha az előbukkanó üzleti, hétköznapi, vagy szerelmi partnerükkel még sokszor akarunk „játszani”, mintha találkozást kivételes alkalomnak tekintjük. Ilyenkor ösztönszerűen felmarkoljuk az lehetséges nyereséget, és vissza sem pillantva továbbállunk. A játékelmélet matematikailag is nyilvánvalóvá teszi: más a „nyerő” stratégia az egylépéses, mint az ismétléses fogoly-dilemma játékban.

Ahhoz tehát, hogy örömünkre szolgáljon egy kapcsolat, időt és fáradtságot nem kímélve meg kell tanulni partnerünket: alkalmazkodni, egymásra hangolódni és közösen felépíteni a jojó stratégiát.  A múltban ez – látszólag – könnyebb volt: csere-partnereinkhez elszakíthatatlan kötelékek fűztek. A családban az ösztönszerű szeretet, a barátok között a kölcsönös bizalom vezérelte a kapcsolatot. Tőlük kaptuk és számukra nyújtottuk az élethez nélkülözhetetlen szeretet, gondoskodást, tiszteletet és aggódást. A viszonzás biztos tudatában „szolgáltuk” őket és ők is minket. S aki elfelejtkezett a viszonzásról, azt figyelmeztették: „Kölcsönkenyér visszajár” illetve „Szemet szemért, fogat fogért”. A nagyobb nyomaték kedvéért erre ráerősítettek az Istenek: „Ne tedd másnak azt, amit magadnak nem kívánsz” (Hillél), vagy a „Azt tedd másnak, amit szeretnéd, ha veled tennének” (Jézus). Az aranyszabályok pedig „olajozták meg” a társas élet gyakran csikorgó gépezetét.

A sors azonban sokáig egyenlőtlen szerepeket osztott ki az embereknek. Márpedig, ha csak a hatalommal bíró fél érvényesíthette az akaratát az azt jelentette: a körülmények eleve kijelölték a vesztest. Ezen pedig semmilyen bölcs stratégia nem segíthetett. Ennek a szomorú helyzetnek volt még egy – nem közvetlenül szembetűnő – hátrányos következménye: a domináns fél – többnyire a magas státuszú férfi – nem érezte szükségét ráhangolódni a másikra. Ha viszont nincs késztetés elfogadni a partner igényét, nem formálódhat ki a kölcsönös elégedettségen alapuló jojó – a tudomány szavaival, „win-win” – stratégia. Ez az oka, hogy a múltban a családban és a közösségeken belül, a nemek, a generációk és az eltérő státuszúak kapcsolata – mai szemmel nézve – meghökkentően kegyetlen volt.

A 20. században azonban fokozatosan teret nyert a szabadság és az egyenlőség. Sem a házasság, sem munkahely, sem a lakóhely, sem a gyülekezet, nem jelent örökre „összeláncoltságot”. Mivel pedig „cserepartnerek” szabadon választhattak, kényszerré vált az „egymásra hangolódás”. Akit ugyanis nem elégített ki, amit kapott, egyszerűen tovább lépett. Mindenki mögött a csere-jelöltek hosszú sora kígyózott. Innentől boldogságunkat és sikereinket az határozza meg, hogy mindenféle viszonyunkban, a játszótársam, mondd, akarsz-e lenni? kérdésre, a másik igenlően bólintson, majd hosszan játsszon velünk. Ám a szabad választásokra épülő társadalomban, csak azzal játszanak folyamatosan, aki jojó stratégiát követ. Aki ezt tudomásul vette, annak boldogság lett a jutalma, aki viszont mindig az önzés vezetett, az – meglepő módon – összességében rajtavesztett. Ha csak egy pillantást vetünk az országok – nemrég megjelent – 2018-as „boldogság-indexére”: az élbolyt – Finnország, Norvégia, Dánia, Svédország, Svájc, Hollandia – a leginkább toleráns, legdemokratikusabb, a „másságot” leginkább elfogadó, önérvényesítő, de alkalmazkodni kész polgárok társadalmai alkotják.

Ám a 20. század hozott egy másik fontos változást is: szükségleteinket egyre inkább piaci transzakciók keretében elégítjük ki. A világ megtelt tökéletes szolgáltatást kínáló és kereső lényekkel, akik azonban nem társként, hanem üzletfélként viszonyulnak egymáshoz. A másik ösztönszerű szolgálatát felváltotta az üzleti csere. A csábítások tárháza kimeríthetetlen, és akinek elegendő pénze van, az elégítheti ki bármely felvillanó vágyát. Viszont fokozatosan csökkent a ráhangolódásra való késztetés. Minek bajlódni a partner „megtanulásával”, ha megfizetem, amit akarok? Az emberi kapcsolatok haszonelvűvé válása tehát arra vezetett, hogy sokan afféle automatának tekintik partnereiket: felül bedobom a pénzt, és valahol kihullik a vágyott szolgáltatás. Sőt, a szabályozott feltételek mögül gyakran előbukkant az egyenlőtlen helyzetből fakadó hatalmi játszma: a kiszolgáltatott fél kénytelen alávetni magát a szabadjára engedett erőszaknak, a zaklatásnak.

Emberi viszonyaink üzletszerűvé válása arra vezetett, hogy az emberek – miközben növekvő számú ismerős veszi őket körül – egyre inkább társas magányban élik életüket. Mind szorongatóbb az emberi kapcsolatok hiánya, s bár valahogy túljutunk is a válságokon, közeli barátaink vagy távoli ismerőseink egyre gyakrabban „bekattannak”. Ezt a négylábú kedvencek részben ellensúlyozni tudják, ám miközben segítenek elviselni a magányt, még inkább eltávolítanak embertársainktól. Egyre kevésbé hagyatkozhatunk tehát mások ránk irányuló – persze kiérdemelendő és viszonozandó – feltétel nélküli szeretetére. A következmény: érzelmileg egyre labilisabbá váltunk. Az üzlet felfedezte öröm-hiányunkat és felkínálja – persze jó pénzért cserében – szolgáltatásait: a legkülönbözőbb kábító-, és stimuláló-szereket, a haverok és a csajok kavargó tömegét, utazások élményét, a vásárlást és a szurkolást a modern kor panem et circenses intézményeiben. Sőt, mivel az együttéléstől elvárt „szolgáltatások” mind megvásárolhatók lettek, sokan úgy teszik fel a kérdést: minek fenntartani egy családot, amikor bárki és bármi megvásárolható vagy bérelhető?

És most itt az újabb kihívás: egyre több szakmában – a sofőrtől a pszichiáterig, a tolmácstól, az orvosig, a gondozótól a brókerig – feltűnnek a mesterséges intelligenciájú robot-munkatársak. A perspektíva – első pillantásra – csábító: értelmes gépek dolgoznak számunkra! Persze ott az aggodalom: mi van, ha a gépek – mint az emberek – véletlenül „ámokfutásba” kezdenek? Ám a helyettünk robotoló robotok mégis inkább kedvező, mint ijesztő benyomást keltenek. Ugyanakkor a robotokkal kitömött világ alapvetően megbolygatja az emberi társadalom alapvető rendjét. Az elmúlt egymillió év során a létet két – első pillantásra észrevétlen – hatás formálta egyre emberibbé: az intim kapcsolatainkat vezérlő jo-jó stratégia és annak tudomásul vétele, hogy – valamilyen szakmát gyakorolva – be kell illeszkedjünk a munkamegosztásba. A robotvilág perspektívája azonban mindkét kényszert kiiktathatja.

A robot-szerető – állítja Levy David, a „Love and Sex With Robots” című könyv szerzője – tökéletes lesz. Hozzá képest egy emberi partner, legjobb esetben igyekvő, de gyenge pótlék. Szerinte 2050-ben az emberek leginkább már csak robotokkal fognak szexelni. A szex-robotok – vélik sokan – ellenállhatatlanok: a szingli férfiak és nők igényeit tökéletesen kielégíthetik. Ám egy legutóbbi bemutatón baleset/bűntény történt: a látogatók megerőszakolták Samantát, az intelligens szex-robotot. Azaz, még csak nem is rabszolgaként tekintettek rá, hanem élettelen tárgyként, amivel szemben minden megengedett. Nem vagyunk tisztában, hogy az igazi kockázat: a megerőszakolható szex-bábútól nem sajátítható el a kölcsönös egymásra hangolódás jojó stratégiája.

Ám robot-szolgáknak van egy másik mellékhatása: csökkenti a késztetést, hogy időt és energiát fordítsunk valamely szakma elsajátítására. Miért dolgozzon egy fiatal szorgalmasan, hogy sofőr vagy asztalos legyen, miért tanuljon kitartóan éveket, hogy orvos vagy ügyvéd legyen, amikor munkáját elvégzik helyette a robotok – méghozzá tökéletesebben. Az önvezérlő autó példáján túl, nemrég Angliában éles vitát váltott ki a Babylon szoftver alkotói és az orvosok között, hogy az intelligens párbeszédre képes automata pontosabban diagnosztizálta az egészségi állapotot, mint a háziorvosok. A tőzsdei befektetések, a személyzet-kiválasztás kényes feladatait ma már növekvő mértékben mesterséges intelligenciát alkalmazó robotok végezik. Ám egy szakma művelése az ember számára nem pusztán jövedelem-forrás. A munka értelmet ad életünknek: társas kapcsolatot jelent, rendszert visz napjainkba, és megalapozza önbecsülésünket. Kutatásokkal alátámasztott tapasztalat: a nyugdíjat követően csökkenő testi és szellemi aktivitás személyiség leépüléshez vezet.

Ezért ijesztő robot-szolgák perspektívája: tömegesen megszűnik az ösztönzés nemcsak arra, hogy társsá váljunk, de arra is, hogy alkotni törekedjünk. A veszély nagyságát mutatja: az új állások túlnyomó részét ma már olyan szolgáltatások kínálják, amelyek a másokra való ráhangolódás képességét követelik. Észre sem vesszük, és a Föld sokmilliárd polgára – egy kifinomult és tökéletes technikai környezetben – robotok által gondozva, táplálva és kiszolgálva érzelmi és szakmai analfabétává változhat. Egyre kevesebb emberi kapcsolata lesz, és ráadásul azokat, amelyekbe belebotlik – értelemszerűen – konfliktussokkal terhesnek érzi. Így – amint lehet – visszatér az igényét és vágyait tökéletesen kielégítő robot-szolgáihoz, és a virtuális világába. Fokozatosan képtelenné válik emberi kapcsolatokat kialakítani, ráhangolódni és szolgálni a társát, érzelmeket viszonozni – jojót játszani! Félve merem csak leírni: a Föld hisztérikus, frusztrált, labilis idegzetű pszichopaták, őrültek házává válhat. Pedig a figyelmeztetés – a „Szép új világ” (A. Huxley) anti-utópiájában – már nyolc évtizede elhangzott: az efféle társadalmakban az életet csak pótszerek – a szóma és a tapi – napi használata teszi elviselhetővé. Ám az egész mégis elviselhetetlen! Ma az író rémálma – fenyegető valóságként – váratlanul elénk bukkant. S ez nem a következő évszázad, hanem a következő évtized kihívása!