„Sors bona, nihil aliud”- Jószerencse, semmi más. (Zrínyi Miklós). A jelszó sokak számára reményt kínáló csodagyógyszernek tűnt. Ám, mint a legtöbb csodagyógyszer, vagy nem mindenkire hat, vagy mellékhatásai nagyobb veszélyt jelentenek, mint maga a betegség. Ez az oka, hogy sokak, amikor végre rájuk mosolyoga szerencse, nem tudnak vele mit kezdeni. Akik pedig leginkább rászorulnak, azok többnyire ott keresik a szerencséjüket, ahol csak ráfizetni lehet. A Green Travell utazási iroda olcsó útjairól csak a vak nem látta: a tulajdonosok nem akarják lebonyolítani az utazásokat, csak a pénzt akarták beszedni. Bróker Marcsikának voltak ugyan gazdag ügyfelei is, de áldozatainak jó része az alsó középosztályból toborzódott. A szegények folyamatosan „tejelnek” az államnak – 16-féle sorsjegy vásárlásával – és 100 milliárddal a kaszinó-tulajdonosoknak is. Miért mindig éppen a legszegényebbek „szívják meg”?
A hiszékenység, a felelőtlenség és a meggondolatlanság – politikailag korrekt– magyarázata: a pénzügyi ismeretek alacsony szintje, a szabályozás kiskapui, és az ellenőrzés lazasága. Gyakori azonban a szegények jellemére utaló – egyáltalán nem politikailag korrekt – tényezők felemlegetése. Emlékezzünk Lázár János kijelentésére: „akinek nincs semmije, az annyit is ér”. A lecsúszottak akaraterejének gyengeségére utalni, szinte sugallja: amit kaptak, megérdemelték. Az elmúlt évtizedekben ugyanis, akár válság volt, akár prosperitás, a szegények mindig rosszuljártak. Mintha valami ellenállhatatlan erő sodorná őket a kockázat-keresés felé, majd a szükségszerűen bekövetkező bukás után végleg rájuk zárul az adósság-csapda.
Pedig a 20. század második fele – a várakozásokkal szemben – általános felemelkedést hozott. A fogyasztás bővült, az egyenlőtlenség csökkent, a társadalmi mobilitás felgyorsult. Az amerikai álom – légy az, amit magadnak megálmodtál – kevesek reményéből, bárki számára elérhető életmodellé vált. A 1970-es évek közepétől azonban a „moderálódott” kapitalizmus működésében – észrevehetetlenül- egy negatív fordulat zajlott le. A középosztály jövedelmének a termelékenység emelkedésével összekapcsolódó folyamatos növekedése megtorpant. A vagyoni és jövedelmi olló fokozatosan újra szélesre nyílt, és a jövedelmi különbségek sokkoló mértékűvé szélesültek. A 21. századba átlépve pedig mintha a 20. század elejére érkeztünk volna vissza.
Az egyenlőtlenség negatív hatásait egyre több területen mutatták ki: a szegénység megrövidíti az életet, rontja amunkához jutás lehetőségét, kiszolgáltatottá teszi az alacsony státuszúakat, növeli a depressziót és az addiktív viselkedés veszélyeit. A perifériára sodródottak gyakrabban kerülnek összetűzésbe a törvénnyel és keverednek erőszakos cselekményekbe. Van azonban az egyenlőtlenség növekedésének egy nehezen észrevehető, mégis súlyos következményekkel járó hatása: az egyén viselkedését – anélkül, hogy ennek tudatában volna – eltolja a kockázat-kereső viselkedés irányába. (Payne, K. et al. Economic inequality increases risk-taking. PNAS 2017.) Azt régóta tudjuk, hogy a bizonytalanság és veszélyérzet felerősíti a kockázatkereső viselkedést. Ha bőséges az élelem az állatok táplálék-keresés során nem kockáztatnak. Ha viszont a táplálékhoz jutás megnehezül, az éhség perspektívája felerősíti a kockázatvállalási hajlandóságot. Az ember viselkedésében – lévén, legalább is részben, mi is „állatból” vagyunk – ez sok területen megnyilvánul. A szerencse-játékosok a veszteség után inkább hajlamosak kockáztatni, a vesztes pozícióban levő csapatok ösztönszerűen kockáztatnak, pl. a jégkorongban a kapus helyett újabb mezőnyjátékost hívnak be. Mindkettő többnyire további veszteséget eredményez.
A 20. század gazdasági, politikai és kulturális feltételei között az átlagpolgár viselkedésének egyik legfontosabb hajtóerejévé a presztízs-fogyasztás vált. A fejlett kapitalizmus történelmi sikere azon alapult, hogy a polgárok nemcsak előállítani, de megvásárolni is képesek a termékeket és a szolgáltatásokat. A fogyasztók vásárlási szokásait azonban egyre inkább a gazdagok látványos példái vezérelték. Ez magyarázza, hogy a vásárlás és rítusa különös kábítószerré vált. A. Miller, Alku című darabjának főhőse mondja: „Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak, a templomba járta, vagy forradalmat csináltak. Ma vásárolnak!”. Ám a vásárlásnak – mint minden addiktív kábulatnak – van egy feltétele, a pénz, és megvan a büntetése: a pénzügyi csőd.
A csábítás szinte leküzdhetetlen: a felkínált dolgok tárháza végtelen és az eladók megtanulták, szinte ellenállhatatlanná fokozni a vágyakat. Sokaknak azonban, amikor megfogalmazódik bennük a halaszthatatlan vásárlás igénye, éppen nincs elegendő pénze a pénztárcájában. Ez azután a fogyasztókat „költségvetési korlátjuk” szisztematikus,és a körülményekre nem tekintő átlépésére készteti. Mielőtt azonban az egyén felelőtlenségére mutogatnák, a vállalkozások, az önkormányzatok, sőt az országok is épp így hajlamosak meggondolatlanul hiteleket igénybe venni, és ezzel visszafizethetetlen adósságot felvállalni. Sokféle okból „mérheti el” valaki saját fizető-képességét. Van azonban egy olyan tényező, amely éppen a 21. században erősödött fel: a globális és lokális egyenlőtlenség.
Nem kell valóságosan szegénynek lenni – mutatta ki a kutatás – elegendő csak az átlagnál szegényebbnek gondolni magunkat, és a kockázatkereső viselkedés eluralkodik rajtunk. Ezután bármely pénzügyi döntést – a vásárlást és a befektetést is – tudat alatt, de alapvetően befolyásol az érzékelt egyenlőtlenség. Aki szegényebbnek érzi magát környezeténél, azt – mint az élelemkereső állatot – ösztönei kockáztatni késztetik. Aki körbetekintve csóróbbnak látja magát másoknál, az hajlamos lesz – anélkül, hogy ennek tudatában volna – életvitelében megengedhetetlenül magas kockázatot vállalni. Ahogy tehát nő a társadalmi egyenlőtlenség, úgy válnak éppen a legszegényebbek saját kockázatkereső viselkedésük kiszolgáltatottjaivá. Egyre ellenállhatatlanabb ugyanis az evolúció által kiformált szabály: a magasabb kockázat, magasabb hozammal kecsegtet. S bár előfordul, hogy a szegények közül lesznek szerencsések, ám a többség – a dolgok természeténél fogva – szükségképpen ráfizet. Ők pedig megállíthatatlanul csúsznak az adósság-csapdába.
Amikor ugyanis ráébrednek: nincs elegendő bevételük – és nemhogy befektetni, már vásárolni sem tudnak – a pénzszerzés kockázatosabb módjai felé fordulnak. Letagadják önmaguk előtt, hogy saját forrásaikból a hitelt nem, legfeljebb a kamatokat képesek visszafizetni. Ekkor – vágyaikat kielégítendő – megjelennek a „barátaik”, akik – kihasználva kiszolgáltatottságukat – hitelt kínálnak, visszafizethetetlen feltételekkel. A szegények nem is fogják fel: ráléptek arra az útra, hogy beláthatatlan ideig fizetniük kell a kamatokat, miközben hiteltartozásuk mégis megmarad! Azután többségüket a körülmények még ennél is nagyobb kockázat vállalásába sodorják. Mivel még a kamatot sem tudják kigazdálkodni, azt is újabb hitelekbőlfizetik. Ezzel végleg rájuk zárul az adósság-csapda. Így a látványos egyenlőtlenség önmagában válságot előidéző tényezővé válik.
Az állandósuló fizetési gondok jellegzetes életszemléletet szülnek. A gazdasági válságok idején állásukat tömegesen elveszítő emberek fizetőképessége megroppan, kiszolgáltatottságuk nő, és eluralkodik rajtuk a short-termism. „Életük legfontosabb döntéseinek (házasság, munkahely, pénz) időhorizontja egyre rövidül.” – írja A. Haldane,a téma világhírű kutatója. Az ilyenkor felerősödő kockázatkereső viselkedés azonban befektetései, álláskeresési és a kapcsolat-építési kudarcok sorozatához vezet. Az egyén mind fogékonyabb lesz a szabálykerülő viselkedésre és az addiktív szerek – alkohol, kábítószer – használatára. Szabályszegései és fizetés-képtelensége miatt azután kénytelen lesz olcsóbb – egyben lepukkantabb – környékre költözni. Ám új környezetében körülötte mindenki hasonló problémával küzd, így ezek az emberek – érthető módon – nem képesek egymásnak támogatást nyújtani. A szegénység tehát társadalmi csapdává válik. (Farah, M. et al. Trust and povery trap. PNAS. 2017.)
Az egyént gúzsba kötő folyamatok végül az egész közösséget csapdába ejthetik. A válság ugyanis, bár minden közösséget érint, de nem egyenlő mértékben. A módosabb térségek gazdagodása megtorpanhat, de alapvető hanyatlás nem következik be. Az elszegényedő térségekben azonban a közösségi szolgáltatások színvonala azonnal csökkenni kezd. A környékről kezdenek elszivárogni a szabálykövető, a gazdagabb, és a társadalmilag aktívabb polgárok. Helyükre szegényebb és „zűrösebb” hátterű személyek települnek be, akik – értelemszerűen – kevesebb adót tudnak fizetni. Így fokozatosan leromlik az iskola, az orvosi rendelő, és a rendőrség színvonala. Elköltözik a jól fizető vállalat, a megbízható vállalkozó és a kiszámítható bank. Őket pedig követi a jó tanár, a jó orvos, a jó ügyvéd, sőt a jó lelkész. Az önkormányzat előbb pénzügyileg roppan meg, majd morálisan leromlik. Csökken a polgárok késztetése, hogy ellenőrizzék képviselőiket és így megnő a korrupció. Általánossá válik a pay-day loan, megjelenik az uzsora, nyomukban kábítószer-kereskedők, és az erőszak terjed a környéken.
Ezek a körülmények szinte elkerülhetetlenül a kudarcra vezető viselkedési mintát „töltik le” a gyermekeknek. A vizsgálatok – pl. pillecukor teszt – régóta bizonyították, hogy az egyéni kiemelkedésben alapvető szerepe van a jutalom-halasztás (deleyed gratification) képességének. A legújabb kutatások azonban azt is megmutatták, hogy ezt nem a gének, inkább a korai gyermekkor életkörülményei idézik elő. Ha a gyermek azt tapasztalja: rendszeresen van jutalom, és az ígéretek – az elvárt viselkedés esetén – teljesülnek, kialakul a jutalom-halasztás képessége. Ezt segíti, ha az egyén érezheti a közösség támogatását, ami csökkenti az ígéret-szegés miatti csalódás esélyét. (Jachimowitz, J. et al. Community trust reduces myopic decisions of low-income induviduals. PNAS. 2017.) A szegénység-csapdába került közösségben azonban ez lehetetlenné válik. Így azután nemcsak a felnőttek, de követő fiatal generációk is csapdába esnek.
A fiatalok számára az ilyen környék: életfogytig tartó börtön. Innen szabadulni nem, csak elmenekülni lehet. A maffia-szerű szerveződések átveszik a hatalmat és befolyásuk felülírja a normális társadalom mechanizmusait. A közösség mindinkább „bezáródik”. Kevesebb külső forrás jön, és a korábban élő munkakapcsolatokkal rendelkező közösség „zárvánnyá” – no go zónává – válik, elveszíti minden kölcsönösségre épülő kapcsolatát a környezetével. A kudarcos viselkedési mintája ezzel végleg rögzül: az egyén nem számol a kockázatokkal és a következményekkel. Csak a jelen számít, és csak a szerencsében reménykednek – hiába. Így az egymást erősítő negatív visszacsatolási körökből összeálló társadalmi csapda nemcsak az egyénre, az egész közösségre rázárul.
Ma Magyarországon már legalább 1600 olyan zárványszerű szegregátum létezik. Ezekből – saját erejére támaszkodva – sem a lakók, sem a közösség nem képes kitörni. Nekik hiába papolnak az akaraterőről, az összefogásról, a jövőbe való befektetésről meg az alkalmazkodásról. A külső források – amelyek sokszor alamizsna vagy presztízs-beruházás formájában bukkannak fel – mint a lyukas hordóba öntött víz, hatástalanul elfolynak. Ez a sors vár a most hirdetett Magyar falú programra, amely elsősorban az egyházi, valamint az önkormányzati közösségi terek felújításra és létrehozásra szolgál. A „zárványok” – afféle áttételes rákként – megállíthatatlanul szétterjednek a környéken és fokozatosan az egész országot megbetegítik. A társadalom lendületét egyre jobban visszafogja a „zárványok” növekvő ballasztja. Magyarország gyógyulása ebből a társadalmi rákból – csak ha valóságos politikai fordulat lesz – még átgondolt stratégiával, következetes munkával és komoly forrásokkal is hosszú évtizedeket vesz majd igénybe.
Leave a Reply