Pavlov kutyája 2017-ben Kínában találkozott Orwell, 1984 víziójával.  Suqian városkában – mint Kínában sok helyen – egy olyan, social credit system-nek nevezett rendszert vezettek be, amely méri, számon tartja és nyomon követi az állampolgárok viselkedésére vonatkozó információkat, majd abból a „megbízhatóságára” utaló mérőszámot állít elő. (Economist. 2019.márc. 30). Mindenki – mint egy játékban – 1000 ponttal kezd, amelyhez viselkedésétől függően hozzáadnak vagy levonnak. Aki részt vesz az önkéntes munkában, vért ad, segít a közösségnek, az növelheti pontjainak számát. Aki viszont elmarad a hitel visszafizetésével, vagy összeütközésbe kerül a rendőrséggel, attól pontokat vonnak le. A havonként újraszámolt „teljesítményük” alapján az embereket – a hitelminősítők mintájára – nyolc kategóriába osztják: a sor elején a példaszerű polgárok (AAA), a végén, a megbízhatatlan egyének (D) találhatók.

Az állami és üzleti szervezetek ezeket az információkat – a hatalom útmutatásai szerint – az egyénre vonatkozó döntéseikben használják fel. Aki magas pontot ért el, az olcsóbb hitelekre, gyorsan kiadott engedélyekre számíthat, aki viszont nem teljesített jól, attól megtagadják a hitelt és a jó állást. A social credit system – a Kínát egyébként is gyanakodva szemlélő Nyugaton – végleg kicsapta a biztosítékot. Már nem is Pavlov kutyuskáját, hanem a Skinner-dobozban – jutalmakkal és büntetésekkel – irányított patkányokat emlegetik. A rendszerszerűen alkalmazott minősítési eljárás ugyanis valóban alkalmas az emberi élet minden részletének politikai ellenőrzésére és a polgárok feletti totális kontroll megvalósítására. Sokan teszik fel – nem is titkolt aggodalommal – a kérdést: vajon tényleg elkerülhetetlen ez a rémálom? Vagy, lehet-e ezt a társadalom javát szolgáló modellként is szemlélni?

A kérdést indokolja, hogy egy ehhez hasonló rendszert 1854-ben a skót Alexander Machonochie vezetett be a norfolki fegyházban. Az Anglia legelvetemültebb bűnözői számára kidolgozott Mark System egyszerű elven alapult: aki az elvárt magatartást követte – rendesen dolgozott, nem verekedett – az azonnal jutalompontokat kapott, a szabályok ellen vétőket viszont rögtön pontelvonással büntették. A jó magaviseletet követő jutalmazás, és a szabályszegés kiváltotta (arányos) büntetés meghökkentően hatékonyan volt képes “újraprogramozni” a bűnözők rögzült, paranoid viselkedését. A börtön körülményei között is átláthatóan működő rendszer „hátrányának” éppen azt tekintették: túl sikeresnek bizonyult. Még a javíthatatlanul elvetemültnek gondolt bűnözőket is képes volt visszavezetni a társadalomba.

A börtön feltételei között kipróbált rendszer később – zseton-gazdaság (token economy) néven – széles körben alkalmazott viselkedés-módosító eljárásként vált ismertté. A „token economy” egy olyan pontozásos eljárás, amelyet az elvárt és a tényleges viselkedés folyamatos összevetésével, majd az eltéréshez kapcsolt jutalmakkal és büntetésekkel működtetik. A bekövetkezett viselkedéstől függően jóváírt, illetve levont, így folyamatosan halmozódó pontok pillanatnyi értékéhez az adott személyhez illeszkedő előnyök illetve hátrányok járulnak. Az élőlényeket pedig – Skinner patkányaitól, a börtönök lakóin keresztül, a demokratikus társadalom polgáráig – a jó viselkedés megerősítése, a szabályszegés megbüntetése az előírt szabályok elfogadására készteti. Az egyének folyamatosan nyomon követhetik aktuális helyzetüket, és saját belátásuk vezérli őket „jó magaviseletűvé” válni.

De miért van egyáltalán szükség egy efféle „büntető-jutalmazó” rendszer működtetésére a társadalomban? A természeti folyamatok fontos jellemzője – a szerveződések rendezetlenségét mérő – az entrópia. Az élettelen világban a spontán változások irányát az entrópia növekedésének törvénye írja le: a rendezettség és szabályosság hajlamos fokozatosan megszűnni és ez csak energia bevitelével, aktív beavatkozással szüntethető meg. Ennek mintájára – pusztán metaforaként – alkalmazhatjuk a szociális entrópia fogalmát: a társadalmi rend hajlamos szétesni, a kialakított szabályok leromlani. Hétköznapi tapasztalatunk: környezetünkben a rend nem jön létre magától. A magára hagyott szobában felhalmozódik a szemét, és még a rendszeres rendrakástól is csak időleges eredmény várható. A rendetlenség spontán növekedésének törvényét – lásd: a törött ablak elmélet – még kísérletek is igazolják. (Keizer, K. 2008. The Spreading of Disorder.). A társadalom tehát nem nélkülözheti, hogy folyamatos beavatkozással állítsa helyre a spontánul leromló szociális rendet.

A rendet és a szabálykövetést biztosító eszközök együtt fejlődtek a társadalommal. Másként őrizhető meg az elvárt viselkedés követése a családban, másként a törzsben, és másként a kifejlett államokban. A „közösségi lépcsőkön” feljebb lépegetve egyre újabb eszközökre volt szükség a nagyobb és komplexebb társadalmak ellenőrzésére és egyben-tartására. Sokféle típusa jött létre az integrációs eszközöknek, kezdve a hatalom által működtetett megfigyelő, ítélkező és büntető intézményektől, egészen az Istenek fürkésző tekintetéig és az általuk ígért túlvilági büntetésekig és jutalmakig. Kiderült, már az is hatékonyan befolyásolja a viselkedést, ha az ember felfedezi: valaki figyeli őt. Aki ugyanis tudja, hogy szem előtt van, az szabálykövető lesz. (Bateson, M. et al. 2010. Cues of being watched enhance cooperation in a real-world setting.). Ám, még ennél is hatékonyabb változást eredményez, ha az egyén ráébred: mások róla alkotott véleményéhez az együttélés során szankciók és jutalmak kapcsolódhatnak.

Saját kárunkon tanuljuk meg: a rólunk alkotott vélemények végigkísérik életünket, és befolyásolják körülményeinket. A tapasztalatok – és a kísérletek tanulsága – szerint a mások megítélését tükröző kép erős ösztönzést ad, hogy a közösség elvárásaihoz alkalmazkodjunk, vagyis „megjavuljunk”. Ezt a megállapítást látványosan bizonyították az un. images scoring kísérletek. (Brandt, H. et al. 2004. Indirect reciprocity, image scoring, and moral hazard.). Ám még kísérletekre sincs szükség ahhoz, hogy belássuk: környezetünk véleménye befolyásolja helyzetünket, elegendő felidézni a gyanútlanul énekelt népdalokat. Az egyikben, a falu rossza arról dalol, hogy „engem ugat minden kutya messziről”, a másik meg azért szomorkodik, hogy „rajtam van a világ nyelve”.

A városban már az államhatalom hivatalos és titkos megfigyelőinek egész hálózata – a rendőrség, mellettük a legkülönbözőbb titkosszolgálatok és ellenőrök – tartotta rajtunk a szemét. Azután a gazdaság is ráébredt az üzleti partnerek – a beszállítók, hitelezők és a fogyasztók – viselkedés-mérésének a fontosságára. A banki hitelminősítés már vagy 60 éve használja a – „token economy” elvén alapuló – FICO modellt. Ez a reménybeli hitelfelvevő hitelképességét – „előélete” és helyzete alapján – 300-850 pont között értékeli. Olcsó – un. prime-rate – kamatozású hitelre csak a skála felső régióba eső kliensek számíthatnak. A pontok csökkenésével egyre drágább – un. sub-prime rate – hitelt kínálnak, míg a skála alsó részén elutasítják a hitelkérelmet. De ugyanezt a módszert alkalmazza több kínai gyökerű rendszer: az Alibaba „personal credit scoring” és a „Sesame Credit” modellje.  (Kobie, N. 2019. The complicated truth about China’s social credit system. Wired)

Az elmúlt két évtizedben azután élet minden területére behatoltak a különféle megfigyelési és értékelési rendszerek. 2013-ban a világot Eduard Snowden döbbentette rá: az USA titkosszolgálatok az amerikai állampolgárok megfigyelésére szolgáló hálózatot – PRISM – működtetnek. De ugyanilyen célt szolgálnak a globális megfigyelés – a FAIRVIEW és az ECHELON – rendszerei. A biztosítékot mégis az csapta ki, hogy az emberek ráébredtek, hogy a platform-vállalatok – Google, Facebook, Apple, Amazon – a személyükre vonatkozó adatokat, tudtunkon kívül, átláthatatlan hálózataikon keresztül, a „háttérben” megbúvó gazdasági és politikai hatalmaknak bocsátották a rendelkezésére. Ám ekkorra kiderült: még ez a félelmetes kép is „csak” a jéghegy csúcsa. A valóságban mindenki értékel mindenkit: a vásárló az eladót, majd az eladó visszaértékeli a vevőt, a vállalkozás az üzleti partnereit, a tanárt a hallgatói, a szomszédok és az ismerősök egymást. Az internet média-, és piac-terein mindenkiről folyamatosan felfoghatatlan mennyiségű információ keletkezik. Gyakorlatilag nincs olyan „aktora” a globális világnak, akiről – tevékenysége alapján – ne születne adat, és ebből egyre többen „gyártanak” széles körben felhasználható, viselkedésének minőségére utaló mutatószámot. Döbbenjünk végre már rá: figyelnek minket!

A kis közösségekben a kultúra rítusai, szimbólumai és narratívái biztosították a kiszámítható viselkedést. A törzsek tagjai konfliktusaik rendezését a közösségükre bízták és annak ítéletébe belenyugodtak. Az államok stabilitása azonban már a hatalom szigorú szabályain, fürkésző tekintetén és kegyetlen szankcióin nyugodott. Az emberek pedig elszörnyedve ébredtek rá: idegenek, idegen szabályok alapján ítélnek, és idegen hatalom bünteti őket. Ám ekkor már a kormányzó hatalom nélkülözhetetlen volt. „Imádkozz a kormány jólétéért – érvelt a Talmud – mert ha nem létezne a tőle való félelem, az emberek elevenen falnák föl egymást.” A 21. századba átlépve azonban világunk áttekinthetetlenül bonyolulttá, szorosan csatolttá vált. Mindenki kibogozhatatlanul összekapcsolódott mindenkivel, és miközben az individualizmus korábban elképzelhetetlen szintre nőtt, az addig természetesnek vett szuverenitás megszűnt. Elkerülhetetlen tehát, hogy az emberiség újrafogalmazza az együttélés szabályait, és olyan intézményeket alkosson, amelyek mindenkit a szabályok követésére késztetnek.

A valódi kérdés az államok világában: a hatalom törvényi korlátozása és ellenőrzése. Ez a magyarázata, hogy Arisztotelész nem a demokráciát (a nép uralmát), tekintette a politikai rendszerek csúcsának, hanem a politeiát, amelyben – ahogy fogalmaz – „a nép gyakorolja az államhatalmat a közjó érdekében.” Vagyis a többség uralmát csak akkor tekintette pozitív értelműnek, ha azt a törvény korlátozza! A görög bölcs – bár nyilván vitatható a véleményem – mai világunkban megértően szemlélné a globális token economy alkalmazását. Az egyik oldalon ugyanis, partnereink túlnyomó része ismeretlen polgár, idegen, távoli világ lakója, akivel valószínű soha nem találkozunk többé. Ebben a helyzetben, a nélkülözhetetlen kölcsönös bizalomhoz elengedhetetlen a megbízhatóság folyamatos tesztelése és a teszt-eredmények hozzáférhetővé tétele. Ezt pedig az internet mindenki számára felkínálja, négy fontos lehetőséget nyitva meg: az adatbányászatot, a jól ellenőrizhető szerződéseket, a személyre szabottság maximumát, és a folyamatos kísérletezés lehetőségét. Ezek azonban – akarjuk, nem akarjuk – megvalósíthatóvá teszik a totális és globális szemmel tartást is. (Zuboff, S. 2019. The Age of Surveillance Capitalism: The Fight for a Human Future at the New Frontier of Power.).

Ugyanakkor a világ túlkerült azon a ponton, hogy lehetőség volna visszaszorítani a megállíthatatlanul terjedő megfigyelő szervezeteket. A globális „falunkban”, otthonunk és magunk is, egyre gazdagabb adatforrásként „működünk”. A Cisco Research legutóbbi vizsgálata szerint gyorsan növekszik a kényelmünket szolgáló, de rólunk információkat gyűjtő hálózati eszközök száma. Ebben a helyzetben a valóságos alternatíva: egy olyan áttekinthető szabályozás, amelyben nemcsak az egyéneket és a szerveződéseket tartják szemmel, de a megfigyelők is csak a globális közösség ellenőrzése alatt tevékenykedhetnek. (Kevin Kelly. Wired. 2014). A monopol-helyzet ugyanis – legyen az műszaki, politikai, vagy gazdasági – mindig komoly kockázat forrása. Ám ez a kockázat nem szüntethető meg az ellenőrzési és rangsorolási „iparág” tiltásával. Inkább arra kell figyelni: miként biztosítható a megfigyelők és rangsorolók szemmel tartása, az általuk alkalmazott kívánatos viselkedési szabályok demokratikus ellenőrzése, és a rendszer átlátható működtetése. Csak így megakadályozható meg, hogy a politikai és az üzleti szervezetek visszaéljenek hatalmukkal. A token economy alapkérdése ugyanis mindig az: ki és milyen elvek alapján szabja meg a kívánatos viselkedés szabályait. Végső soron ezen múlik, hogy világunk a globális börtön, vagy a globális szabadság felé veszi útját.

Marx alapvetően fontos hozzájárulása a társadalmi dinamika megértéséhez a kizsákmányolás jelenségének vizsgálata volt. A proletár munkáját – kicsit leegyszerűsítve – két szakaszra bontotta. A munkanap első részében – ahogy Marx fogalmazott – „munkaerejének értékét, vagyis szükséges létfenntartási eszközeinek értékét termeli meg.” A munkás azonban nem mondhatja: „kösz, nekem ennyi elég volt”, mert a viszonyok arra kényszerítették, hogy ezt követően már csak a tőkés számára dolgozzon. Ekkor végzett munkájáért épp úgy nem kap fizetést, mint a jobbágy a robotért. A kizsákmányolásnak ez a modellje nagy vitát váltott ki, és sokan sokféle szemszögből elemezték. Meglehetősen váratlan módon azonban a matematika betekintést kínált annak megértéséhez, mi is zajlik itt?

A társulások – a méhektől, és a majom-csapattól kezdve, a családon, a kis közösségen keresztül, egészen a globális társadalomig – a partnerek közötti cserén alapulnak. Mindenki adja a magáét, ami a másik számára értek jelent, de elvárja a viszonzást. A cserét a partnerek által érzékelt „nyereség” határozza meg. Amíg „kifizetődőnek” érzik a cserét, azt rendszeresen megismétlik, és ezzel társulás is tartósan fennmarad. Ha viszont úgy látják, „nem éri meg” az együttműködés, akkor beszüntetik és ezzel a társulás is felbomlik. Azt, hogy a csere mindkét fél számára előnyös-e, kezdetben két tényező látszott meghatározni: a nyereségen való osztozkodás „természet-adta” arányai és a csere stratégiája. Az osztozkodás aránya első pillantásra a félek számára befolyásolhatatlannak látszott. Kizárólag a cserefolyamat természetétől függött, hogy a létrehozott értékekből mennyi jut az őszibarack termelőjének illetve fogyasztójának, a festőnek és a festmény megvásárlójának, vagy éppen a munkaerejét eladó munkásnak és az őt alkalmazó tőkésnek.

A csere „kifizetődő” voltát befolyásoló másik tényező: a partnerek viselkedési stratégiája. A cserékre ugyanis általánosan jellemző az un. szociális dilemma helyzet: nem lehetünk biztosak, hogy megelőlegezett szolgáltatásunkért – az előlegként kifizetett pénzünkért vagy előzetesen elvégzett munkánkért – annyit kapunk-e partnerünktől, mint vártunk. A csere résztvevői ugyanis nemcsak a jó-szándékú és együttműködő, hanem csaló és önző stratégiát is választhatnak. Nagyon is csábító a „potyautasság”: elfogadni a másik szolgáltatását, és nem kifizetni azt. Ez viszont a társulás felbomlásához vezet. A tartós cserét – a matematika és kísérletek tanulsága szerint – az un. Tit-for-Tat (TFT) stratégia alapozza meg. A TFT olyan önérvényesítő stratégia, amely az együttműködő partnernek mindig együttműködéssel válaszol, a csalást azonban megtorolja. Megelőlegezi a bizalmat, betartja a megállapodást, amikor becsapták, azonnal visszaadja, ám ha a partnere újra együttműködő, ő is újra visszatér ahhoz. (R. Axelrod. The evolution of Cooperation. 1984).

Sokáig senki nem vitatta: ha a felek elfogadják a csere „természetes” arányait és a TFT-t követik, ez tartós együtt-működére készteti őket, így a társulás fennmarad, és mindkét fél ilyenkor „profitálhat” a legtöbbet a kapcsolatból. Mivel a cserearányok befolyásolhatatlannak tűntek, a figyelem inkább az együttműködés stratégiájára irányult. Ennek „olajozottá” tételét az Isteni tekintélyre támaszkodó Aranyszabályok és a jogrend intézményei is segítették. Tekintsünk ebből a szemszögből az elmúlt évszázadokban a munkás és a tőkés osztozkodására. Az európai társadalmak felismerték, a munkamegosztás és a piaci csere – lásd: A. Smith – a társadalom jótéteménye. Mindenki akkor jár a legjobban, ha belép a cserekapcsolatokba, elfogadja a csere arányait, teszi dolgát, és hagyja a piaci versenyt érvényesülni. Aki elzárkózik a cserétől, vagy csalásával megszakítja azt, ezzel véget vet a társulásnak és önmagának is rosszat tesz.

Marx azonban a kor tulajdon és hatalmi viszonyainak szemszögéből is rápillantott a problémára. Észrevette és szóvá is tette: a tőkések – politikai és gazdasági hatalmukat felhasználva – a munkás rovására újraosztják a termelt értéktöbbletet. A szocializmusbeli KGST vicc – Mi a KGST elvi szempontja? Elviszem! Pont! – mintájára, értéktöbblet elosztásának fő szempontja a tőkés viszonyok között: „Elveszem! Pont!” Ebből fontos, a jövőre vonatkozó következtetést vont le: ha ez a rendszer nem változik, a vagyoni és a hatalmi különbségek növekedni fognak. Ebből a szemszögből pedig elkerülhetetlennek, egyben igazolhatónak is látszott a társadalom forradalmi átalakítása. Ám a történelem – ez gyakran megesik – megtréfálta értelmezőit és prófétáit. A várakozásokkal ellentétben ugyanis a 20. század elejétől egészen a 1970-es évek közepéig az egyenlőtlenségek csökkentek! (Piketty, Th: A tőke a 21. században. 2015.)

Rácáfolva a borús jóslatokra, a szegény proletárok és a gazdag kapitalisták közötti vagyoni és jövedelmi különbségek fokozatosan szűkültek. Sőt, ezzel párhuzamosan szabaddá vált a tehetségen alapuló kiválogatódás és felgyorsult a társadalmi mobilitás. A demokratikus intézmények hatására a szabadság és a jogi egyenlőség nőtt, míg a különböző csoportok, etnikumok, és a nemek közötti különbségek jelentősen csökkentek. A tőkéseket részben a kommunista forradalomtól való félelem, részben a szakszervezetek erősödő hatalma késztette mohóságuk visszafogására. Ám jelentősebb volt a hatása a folyamatos technológiai fejlődésnek, amely megkövetelte, hogy az egyre bonyolult géprendszerek működtetőit ne bérrabszolgának, hanem értékalkotó munkatársnak tekintsék. Ennek jele volt, hogy a termelékenység és a jövedelmek évtizedekig összekapcsolódóan növekedtek. A 70-es évek végétől azonban a munkabérek fokozatosan elmaradtak a termelékenység növekedésétől. Ennek következményeként a középosztály jelentős része fokozatosan leszakadt. A fejlett társadalmak kettészakadása 21. századba átlépve letagadhatatlan lett. (Under Pressure: The Squeezed Middle Class. OECD 2019.)

Részben ez váltotta ki, hogy a kutatók újra szemügyre vették a partnerek nyereségen való osztozkodását, amelynek arányairól korábban feltételezték: kizárólag a folyamat természete és a partnerek viselkedési stratégiája határozza meg. Kiderült: létezik olyan stratégiai változat – a zero-determináns stratégia – amely képes „felülírni” a Tit-for-Tat-ot. (Press, W. Dyson, F.: Iterated Prisoner’s Dilemma contains strategies that dominate any evolutionary opponent, 2012.) Az új megközelítés arra a – matematika által addig elhanyagolt, Marx által szóvá tett, de sokak által kétkedéssel fogadott – felismerésre alapozódott, hogy a partnerek valamelyike – hatalmi helyzetére támaszkodva – képes lehet a maga érdekében befolyásolni a kifizetési mátrix értékeit. Ha pedig ezt meg is teszi, akkor – még ha mindketten TFT-t játszanak is – a „természetes osztozkodás” mértékénél többet sajátíthat ki. Vagyis, a hatalom birtokosai – a nekik járó „természetes” részesedésen túl – a maguk számára „átszivattyúzhatják” a közösen létrehozott értékek további részét, azaz képesek kizsákmányolni partnereiket!

A zero-determináns stratégia új szemszögből világította meg a kizsákmányolás jelenségét. Ennek lényege a férfi és a nő „társulásának” szexi példával mutatható be a leginkább. A gyerek létrehozásának „költsége és haszna” megoszlik a társulás tagjai között. Mindketten vállalnak terheket és mindketten részesülnek az élvezetekből. Ám – be kell ismernem – az osztozkodás egyenlőtlen. A „létrehozás” – első pillantásra – egyaránt élvezetes lehet mindkét fél számára, ugyanakkor a terhek – erre utal a terhesség fogalma – nem egyenlően oszlanak meg. A „gyermek-csinálás” örömeiből a férfiaknak nagyobb rész jut, mint a nőknek. Ez a tény egyfajta „kizsákmányolásként” értelmezhető, bár joggal hivatkoznak arra – bizonyos mértékig joggal – hogy ez a dolog „természetéből” fakad. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene a terheket egyenlőbben elosztani, de a teher-elosztásnak létezhet egy természetes korlátja.

Az osztozkodást azonban – mint láttuk – befolyásolja a felek stratégiája is. Közismert a macsó-stratégia: folyamatosan tovább lépni az egyik nőtől, a másikig, élvezetekben részesülni, majd mindig tovább állni. Ennek a stratégiának van egy önzőbb változata: nem vállalni részt a közösen „létrehozott” gyerek felnevelésének terheiből. Ezért hoztak a demokratikus társadalmakban olyan törvényeket, amelyek a gyermekgondozás „közteherviselését” a férfi és nő közötti egyenlő viszonyok alapján előírták. Most azonban a zero-determináns stratégia a macsó stratégiák egy újabb – csaló – változatára is rávilágított. A Psychology Today nemrég számolt be egy vizsgálatról: a férfiak 96%-a, míg a nőknek csak  39% érzi kielégültnek magát az együttlét során. A különböző felmérések eltérő számokat mutatnak, de egyöntetűen azonosítják a pleasur-gap jelenségét: a nőknek jóval kisebb aránya érzi magát kielégítettnek, mint a férfi partnere. A „gyönyör-rés” jelenségének forrása:  nem megtenni minden elvárhatót a másik örömért, s mint ilyen a kizsákmányolás sajátos formájaként értelmezhető.

Térjünk azonban vissza a modern világ globálissá váló cserefolyamataihoz. A kizsákmányolás a 20. században hosszú évtizedekig csökkent a munka világában. Ezt mutatta a szűkülő income-gap és a csökkenő egyenlőtlenség. A 70-es évektől kezdve azonban a fejlett országok közép-osztályának sokáig javuló alkupozíciója – a technológiák automatizálása és a termelési folyamat kiszervezése miatt – romlani kezdett. Ez lehetővé tette a tőkések számára, hogy a maguk javára újraosszák az értéktöbbletet, és ezt a lehetőséget – magától értetődően – ki is használták. A termelékenység növekedésének és jövedelem-emelkedésnek a „szétcsatolódása” egyértelműen a kizsákmányolás fokozódását jelezte. A következmény: a szélesülő income-gap (jövedelem-rés), és status-gap (státusz-rés).

S mintha ez nem volna elég: egyre újabb – ráadásul a nemek kapcsolatának kényes – területein bukkantak elő rések: gender-gap (bár a nők képzettsége és kompetenciái egyre több területen meghaladják a férfiakét, a vezetői pozíciókat mégis többnyire férfiak töltik be) és a „leasure-time gap” (a családban a férfiaknak egyre több, míg a nőknek egyre kevesebb a szabadideje). És most itt a pleasure-gap. Az ok pedig mindig ugyanaz: a társulások tagjai közötti hatalmi egyenlőtlenség felkínálja a magasabb pozícióban levőknek, hogy – ha nem figyelnek rá és nem állnak ellent – kizsákmányolják gyengébb pozíciójú tagjaikat. Így a 21. században a növekvő income-gap a társadalmat ráébresztette: a kizsákmányolás újra növekszik. A szexuális forradalom „felszabadította” a nőket, egyre természetesebben és boldogabban éltek is szabadságukkal. Ám a gender-gap, a pay-gap, a leasure-time gap arra figyelmeztetett: a férfi-társadalom elnyomása nem szűnt meg. És most ráadásul a pleasure-gap is azzal szembesíti őket: a férfiak nem tesznek meg mindent örömükért.

És ekkor bevillant első londoni utam, első élménye: a „Mind the gap” felirat, ami a Metro szerelvény és a platform közötti résre figyelmeztetett, hogy bele nem zuhanjak. Úgy tűnik, az életben, amikor már úgy véljük, végre sima úton haladunk, váratlanul elénk bukkanhatnak efféle rések. A baloldal elfogadott narratíváját a matematika némileg pontosítja: nem minden egyenlőtlenség utal szükségképpen kizsákmányolásra. Ám a hatalmi egyenlőtlenség mindig felkínálja, a magas hatalmi helyzetben lévők számára, a kizsákmányolás lehetőségét. A tapasztalt szerint pedig, aki teheti, az többnyire él is azzal. Így a méltányosnál többet sajátít ki  a közösből. Marx pontosan erre figyelmeztetett: ne engedd efféle rések létrejöttét, és – ha találkozol vele – ne tűrd el azt. Ha nem akarod, hogy kizsákmányoljanak, tartsd szemmel azokat, akik – akár tehetségük okán, akár öröklött vagyonuk folytán, akár a véletlen szeszélyéből – hatalmi pozícióba kerültek. S ha ők elfelejtkeztek is, te ne feledd: az értékeket közösen hoztátok létre, és egyenlő jogon részesedtek belőle.