Marx intése: Mind the gaps!

 

Marx alapvetően fontos hozzájárulása a társadalmi dinamika megértéséhez a kizsákmányolás jelenségének vizsgálata volt. A proletár munkáját – kicsit leegyszerűsítve – két szakaszra bontotta. A munkanap első részében – ahogy Marx fogalmazott – „munkaerejének értékét, vagyis szükséges létfenntartási eszközeinek értékét termeli meg.” A munkás azonban nem mondhatja: „kösz, nekem ennyi elég volt”, mert a viszonyok arra kényszerítették, hogy ezt követően már csak a tőkés számára dolgozzon. Ekkor végzett munkájáért épp úgy nem kap fizetést, mint a jobbágy a robotért. A kizsákmányolásnak ez a modellje nagy vitát váltott ki, és sokan sokféle szemszögből elemezték. Meglehetősen váratlan módon azonban a matematika betekintést kínált annak megértéséhez, mi is zajlik itt?

A társulások – a méhektől, és a majom-csapattól kezdve, a családon, a kis közösségen keresztül, egészen a globális társadalomig – a partnerek közötti cserén alapulnak. Mindenki adja a magáét, ami a másik számára értek jelent, de elvárja a viszonzást. A cserét a partnerek által érzékelt „nyereség” határozza meg. Amíg „kifizetődőnek” érzik a cserét, azt rendszeresen megismétlik, és ezzel társulás is tartósan fennmarad. Ha viszont úgy látják, „nem éri meg” az együttműködés, akkor beszüntetik és ezzel a társulás is felbomlik. Azt, hogy a csere mindkét fél számára előnyös-e, kezdetben két tényező látszott meghatározni: a nyereségen való osztozkodás „természet-adta” arányai és a csere stratégiája. Az osztozkodás aránya első pillantásra a félek számára befolyásolhatatlannak látszott. Kizárólag a cserefolyamat természetétől függött, hogy a létrehozott értékekből mennyi jut az őszibarack termelőjének illetve fogyasztójának, a festőnek és a festmény megvásárlójának, vagy éppen a munkaerejét eladó munkásnak és az őt alkalmazó tőkésnek.

A csere „kifizetődő” voltát befolyásoló másik tényező: a partnerek viselkedési stratégiája. A cserékre ugyanis általánosan jellemző az un. szociális dilemma helyzet: nem lehetünk biztosak, hogy megelőlegezett szolgáltatásunkért – az előlegként kifizetett pénzünkért vagy előzetesen elvégzett munkánkért – annyit kapunk-e partnerünktől, mint vártunk. A csere résztvevői ugyanis nemcsak a jó-szándékú és együttműködő, hanem csaló és önző stratégiát is választhatnak. Nagyon is csábító a „potyautasság”: elfogadni a másik szolgáltatását, és nem kifizetni azt. Ez viszont a társulás felbomlásához vezet. A tartós cserét – a matematika és kísérletek tanulsága szerint – az un. Tit-for-Tat (TFT) stratégia alapozza meg. A TFT olyan önérvényesítő stratégia, amely az együttműködő partnernek mindig együttműködéssel válaszol, a csalást azonban megtorolja. Megelőlegezi a bizalmat, betartja a megállapodást, amikor becsapták, azonnal visszaadja, ám ha a partnere újra együttműködő, ő is újra visszatér ahhoz. (R. Axelrod. The evolution of Cooperation. 1984).

Sokáig senki nem vitatta: ha a felek elfogadják a csere „természetes” arányait és a TFT-t követik, ez tartós együtt-működére készteti őket, így a társulás fennmarad, és mindkét fél ilyenkor „profitálhat” a legtöbbet a kapcsolatból. Mivel a cserearányok befolyásolhatatlannak tűntek, a figyelem inkább az együttműködés stratégiájára irányult. Ennek „olajozottá” tételét az Isteni tekintélyre támaszkodó Aranyszabályok és a jogrend intézményei is segítették. Tekintsünk ebből a szemszögből az elmúlt évszázadokban a munkás és a tőkés osztozkodására. Az európai társadalmak felismerték, a munkamegosztás és a piaci csere – lásd: A. Smith – a társadalom jótéteménye. Mindenki akkor jár a legjobban, ha belép a cserekapcsolatokba, elfogadja a csere arányait, teszi dolgát, és hagyja a piaci versenyt érvényesülni. Aki elzárkózik a cserétől, vagy csalásával megszakítja azt, ezzel véget vet a társulásnak és önmagának is rosszat tesz.

Marx azonban a kor tulajdon és hatalmi viszonyainak szemszögéből is rápillantott a problémára. Észrevette és szóvá is tette: a tőkések – politikai és gazdasági hatalmukat felhasználva – a munkás rovására újraosztják a termelt értéktöbbletet. A szocializmusbeli KGST vicc – Mi a KGST elvi szempontja? Elviszem! Pont! – mintájára, értéktöbblet elosztásának fő szempontja a tőkés viszonyok között: „Elveszem! Pont!” Ebből fontos, a jövőre vonatkozó következtetést vont le: ha ez a rendszer nem változik, a vagyoni és a hatalmi különbségek növekedni fognak. Ebből a szemszögből pedig elkerülhetetlennek, egyben igazolhatónak is látszott a társadalom forradalmi átalakítása. Ám a történelem – ez gyakran megesik – megtréfálta értelmezőit és prófétáit. A várakozásokkal ellentétben ugyanis a 20. század elejétől egészen a 1970-es évek közepéig az egyenlőtlenségek csökkentek! (Piketty, Th: A tőke a 21. században. 2015.)

Rácáfolva a borús jóslatokra, a szegény proletárok és a gazdag kapitalisták közötti vagyoni és jövedelmi különbségek fokozatosan szűkültek. Sőt, ezzel párhuzamosan szabaddá vált a tehetségen alapuló kiválogatódás és felgyorsult a társadalmi mobilitás. A demokratikus intézmények hatására a szabadság és a jogi egyenlőség nőtt, míg a különböző csoportok, etnikumok, és a nemek közötti különbségek jelentősen csökkentek. A tőkéseket részben a kommunista forradalomtól való félelem, részben a szakszervezetek erősödő hatalma késztette mohóságuk visszafogására. Ám jelentősebb volt a hatása a folyamatos technológiai fejlődésnek, amely megkövetelte, hogy az egyre bonyolult géprendszerek működtetőit ne bérrabszolgának, hanem értékalkotó munkatársnak tekintsék. Ennek jele volt, hogy a termelékenység és a jövedelmek évtizedekig összekapcsolódóan növekedtek. A 70-es évek végétől azonban a munkabérek fokozatosan elmaradtak a termelékenység növekedésétől. Ennek következményeként a középosztály jelentős része fokozatosan leszakadt. A fejlett társadalmak kettészakadása 21. századba átlépve letagadhatatlan lett. (Under Pressure: The Squeezed Middle Class. OECD 2019.)

Részben ez váltotta ki, hogy a kutatók újra szemügyre vették a partnerek nyereségen való osztozkodását, amelynek arányairól korábban feltételezték: kizárólag a folyamat természete és a partnerek viselkedési stratégiája határozza meg. Kiderült: létezik olyan stratégiai változat – a zero-determináns stratégia – amely képes „felülírni” a Tit-for-Tat-ot. (Press, W. Dyson, F.: Iterated Prisoner’s Dilemma contains strategies that dominate any evolutionary opponent, 2012.) Az új megközelítés arra a – matematika által addig elhanyagolt, Marx által szóvá tett, de sokak által kétkedéssel fogadott – felismerésre alapozódott, hogy a partnerek valamelyike – hatalmi helyzetére támaszkodva – képes lehet a maga érdekében befolyásolni a kifizetési mátrix értékeit. Ha pedig ezt meg is teszi, akkor – még ha mindketten TFT-t játszanak is – a „természetes osztozkodás” mértékénél többet sajátíthat ki. Vagyis, a hatalom birtokosai – a nekik járó „természetes” részesedésen túl – a maguk számára „átszivattyúzhatják” a közösen létrehozott értékek további részét, azaz képesek kizsákmányolni partnereiket!

A zero-determináns stratégia új szemszögből világította meg a kizsákmányolás jelenségét. Ennek lényege a férfi és a nő „társulásának” szexi példával mutatható be a leginkább. A gyerek létrehozásának „költsége és haszna” megoszlik a társulás tagjai között. Mindketten vállalnak terheket és mindketten részesülnek az élvezetekből. Ám – be kell ismernem – az osztozkodás egyenlőtlen. A „létrehozás” – első pillantásra – egyaránt élvezetes lehet mindkét fél számára, ugyanakkor a terhek – erre utal a terhesség fogalma – nem egyenlően oszlanak meg. A „gyermek-csinálás” örömeiből a férfiaknak nagyobb rész jut, mint a nőknek. Ez a tény egyfajta „kizsákmányolásként” értelmezhető, bár joggal hivatkoznak arra – bizonyos mértékig joggal – hogy ez a dolog „természetéből” fakad. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kellene a terheket egyenlőbben elosztani, de a teher-elosztásnak létezhet egy természetes korlátja.

Az osztozkodást azonban – mint láttuk – befolyásolja a felek stratégiája is. Közismert a macsó-stratégia: folyamatosan tovább lépni az egyik nőtől, a másikig, élvezetekben részesülni, majd mindig tovább állni. Ennek a stratégiának van egy önzőbb változata: nem vállalni részt a közösen „létrehozott” gyerek felnevelésének terheiből. Ezért hoztak a demokratikus társadalmakban olyan törvényeket, amelyek a gyermekgondozás „közteherviselését” a férfi és nő közötti egyenlő viszonyok alapján előírták. Most azonban a zero-determináns stratégia a macsó stratégiák egy újabb – csaló – változatára is rávilágított. A Psychology Today nemrég számolt be egy vizsgálatról: a férfiak 96%-a, míg a nőknek csak  39% érzi kielégültnek magát az együttlét során. A különböző felmérések eltérő számokat mutatnak, de egyöntetűen azonosítják a pleasur-gap jelenségét: a nőknek jóval kisebb aránya érzi magát kielégítettnek, mint a férfi partnere. A „gyönyör-rés” jelenségének forrása:  nem megtenni minden elvárhatót a másik örömért, s mint ilyen a kizsákmányolás sajátos formájaként értelmezhető.

Térjünk azonban vissza a modern világ globálissá váló cserefolyamataihoz. A kizsákmányolás a 20. században hosszú évtizedekig csökkent a munka világában. Ezt mutatta a szűkülő income-gap és a csökkenő egyenlőtlenség. A 70-es évektől kezdve azonban a fejlett országok közép-osztályának sokáig javuló alkupozíciója – a technológiák automatizálása és a termelési folyamat kiszervezése miatt – romlani kezdett. Ez lehetővé tette a tőkések számára, hogy a maguk javára újraosszák az értéktöbbletet, és ezt a lehetőséget – magától értetődően – ki is használták. A termelékenység növekedésének és jövedelem-emelkedésnek a „szétcsatolódása” egyértelműen a kizsákmányolás fokozódását jelezte. A következmény: a szélesülő income-gap (jövedelem-rés), és status-gap (státusz-rés).

S mintha ez nem volna elég: egyre újabb – ráadásul a nemek kapcsolatának kényes – területein bukkantak elő rések: gender-gap (bár a nők képzettsége és kompetenciái egyre több területen meghaladják a férfiakét, a vezetői pozíciókat mégis többnyire férfiak töltik be) és a „leasure-time gap” (a családban a férfiaknak egyre több, míg a nőknek egyre kevesebb a szabadideje). És most itt a pleasure-gap. Az ok pedig mindig ugyanaz: a társulások tagjai közötti hatalmi egyenlőtlenség felkínálja a magasabb pozícióban levőknek, hogy – ha nem figyelnek rá és nem állnak ellent – kizsákmányolják gyengébb pozíciójú tagjaikat. Így a 21. században a növekvő income-gap a társadalmat ráébresztette: a kizsákmányolás újra növekszik. A szexuális forradalom „felszabadította” a nőket, egyre természetesebben és boldogabban éltek is szabadságukkal. Ám a gender-gap, a pay-gap, a leasure-time gap arra figyelmeztetett: a férfi-társadalom elnyomása nem szűnt meg. És most ráadásul a pleasure-gap is azzal szembesíti őket: a férfiak nem tesznek meg mindent örömükért.

És ekkor bevillant első londoni utam, első élménye: a „Mind the gap” felirat, ami a Metro szerelvény és a platform közötti résre figyelmeztetett, hogy bele nem zuhanjak. Úgy tűnik, az életben, amikor már úgy véljük, végre sima úton haladunk, váratlanul elénk bukkanhatnak efféle rések. A baloldal elfogadott narratíváját a matematika némileg pontosítja: nem minden egyenlőtlenség utal szükségképpen kizsákmányolásra. Ám a hatalmi egyenlőtlenség mindig felkínálja, a magas hatalmi helyzetben lévők számára, a kizsákmányolás lehetőségét. A tapasztalt szerint pedig, aki teheti, az többnyire él is azzal. Így a méltányosnál többet sajátít ki  a közösből. Marx pontosan erre figyelmeztetett: ne engedd efféle rések létrejöttét, és – ha találkozol vele – ne tűrd el azt. Ha nem akarod, hogy kizsákmányoljanak, tartsd szemmel azokat, akik – akár tehetségük okán, akár öröklött vagyonuk folytán, akár a véletlen szeszélyéből – hatalmi pozícióba kerültek. S ha ők elfelejtkeztek is, te ne feledd: az értékeket közösen hoztátok létre, és egyenlő jogon részesedtek belőle.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>