2020 küszöbén megszaporodtak az Apokalipszis-jóslatok. Ami leginkább meghökkentő, hogy Szent János intésére, avégítéletszerű, mindent elpusztító katasztrófa eljöveteléről, már a többnyire visszafogott tudósok is figyelmeztetnek. Paul Krugman, Nobel díjas közgazdász -évindító cikkének címe: „Apocalypsebecomesthe New Normal” – így ír: „válságokkal teli korszak jön és mindez a szemünk előtt történik”. Néhány hónapja sokan még túlzónak vélték volna a „világvége” életérzésterjedését, ám a koronavírus-járvány ma mintha aztüzenné: feltűnt az Apokalipszis egyik lovasa. Jó volna megbizonyosodni: vajon az emberiséget fenyegető katasztrófa pusztán vélekedés, vagy tudományosan megalapozott tények utalnak erre. A kérdés megválaszolásához jó kiindulópontot kínálCh. Perrow – a Yale egyetem professzorának – munkája, aki még 1984-ben a Three Miles Island-i atomerőmű balesetét elemezte. A csaknem katasztrófába torkolló események egymásba kapcsolódó láncolatát vizsgálva ugyanis meghökkentő következtetésre jutott.

A reaktorbalesetetnem a technológia meghibásodása, még csak nem is emberi mulasztás, hanem atechnológiák, az emberekés aszabályokáttekinthetetlenül bonyolult rendszerében bekövetkező apró, szinte észrevétlen rendellenesség váltotta ki. Egyetlen apró hiba a zavarok egyre növekvő lavináját váltotta ki, amelyet az irányítók képtelenek voltak kiigazítani. Az atomreaktor ugyanis olyan bonyolulttá vált és részei olyan szorosan kapcsolódtak össze, hogy működése nehezen volt „kézben tartható”. Az ilyen eszközöket – Perrow megfogalmazásával – az un. „természetes balesetek” fenyegetik.(Ch. Perrow: 1984. Normalaccidenst). A vezérlő teremben ülők, a körülmények szorításában nem látták át beavatkozásaikkövetkezményeit, a kiszámíthatatlan mellékhatásokatpedig még kevésbé. Így azavarokegyre erősödte, és rendszer szinte megállíthatatlanulsodródott a katasztrófa felé. Azóta egyre több területen figyelhettük meg – ipari katasztrófák, repülőgép balestek, bank-csődök, toronyházak leégéseesetén – eszközeink komplexebbé és szorosan csatolttá válásának veszélyes következményeit.

A 21. századba átlépve azonban egy még ennél is súlyosabb probléma bukkant elő. Azáltal ugyanis, hogy az életünket szolgáló technológiai és gazdasági rendszereknehezen „kezelhetők” lettek, fokozatosan az egész emberiség komplex és szorosan csatolt globális rendszerré vált. Ez pedig azt jelenti: nempusztán eszközeinkre, hanem egész bolygónkra leselkednek a „természetes balesetek”. Az emberiségsokáig egymástól elkülönülő, kicsinyközösségekben élte életét. Eszközei ésvilágais egyszerű és lazán csatoltvolt. A kereskedelemerősödő szálai azonban afüggetlen családokat falvakká kapcsolták össze, majd a falvakból,a politikai hatalom államokat formált. A munkamegosztás és kulturális csere, kiegészítő funkcióból az élet nélkülözhetetlen feltételévé vált.A 20. század első harmadában azután,a szuverén államok és az önálló vállalkozások kapcsolatainak szorossága és kiterjedése olyan szintre ért, hogy világunk „közlegelővé” vált.

A közös gazdasági és természeti élettérben a szuverén államok – éppen, mint a falu gazdái a közös legelőn – már nem tehették meg azt, amit akartak. Ezt a helyzetet – mint két világháború is mutatta – az államok nehezen tűrték, ám kénytelen-kelletlen hozzászoktak. Rákényszerültekglobális viselkedési szabályokkidolgozására és azok betartásán őrködő„nemzetek feletti” intézmények létrehozására, amelyek kiszámítható és világos kereteket teremtett az országok együttműködéséhez. Mindez lehetővé tette akapcsolatoktovább erősödését, aminek következtében fokozatosan a társadalmi élet legtöbb területe szorosan összefonódott. A szuverén államok, az önálló vállalatok és az egymástól elkülönülő technológiai rendszerek elválaszthatatlanegybekapcsolódása az egész földet szorosan csatolt rendszerré változtatta. Világunk a „közlegelő” állapotából, a 21. századba átlépve globális ökoszisztémává alakult át.

Az ökoszisztéma fogalma eredetileg az élővilág jelenségeinek leírására szolgált: az élő és élettelen természet,lokális ésglobális tényezőinek, nagyszámú és egymáshoz elválaszthatatlanul kapcsolódó elemeiből felépülő rendszerét jelentette. Az ökoszisztémában,azönálló lényekközvetlenüla rendszer egészének hatása alá kerültek, és minden mindennel összefüggővé vált. A 21. századba átlépve lényegében ugyanez következett be az ember világában. Aszuverén államok, anemzetközi pénzügyi rendszer, aglobális ellátási lánc által összekapcsolt vállalatok, a demográfiai és migrációs folyamatok, a természeti környezet, és a globális hálózatokká kapcsolódó technológiai rendszerekből egy olyan szuperrendszer formálódott, amelyetlegpontosabban, az ökoszisztéma fogalmával lehet leírni. (Muegg, S. 2013. Platforms, Communities, and Business Ecosystems)

Az ökoszisztéma kezdetben azzal a reménnyel bíztatott, hogy ha részei összeilleszkedtek, és nincs külső zavaróhatás, akkor képes önmaga kiigazítani az időről időre megbomló egyensúlyt. Ezt a tulajdonságot terjesztette ki az egész bolygóra, Lovelock, J. és Margulis L. népszerű Gaia-hipotézise.Ám az ember olyan gazdasági, környezeti, politikai stb. zavarokat idézett elő, amelyek„kisiklatták” a Gaia-hipotézist. A globális ökoszisztéma, ahelyett, hogy lenyugodna, a növekvő zavarokkal kísért folyamatos átalakulás állapotában van.Egy sor területen a folyamatok un. billenési pont felé közelednek –a környezet és a gazdaság esetén már is átléptékazt a küszöbértéket – amelyen túl arendszerekminősége alapvetően módosul. Erre a helyzetre a kormányzás kialakult intézményei – beleértve irányítóikat, a politikusokat és a vállalatvezetőket –láthatóan nem készültek fel. Emiatt, nem csupánegyes eszközeinketfenyegetik a „természetes balesetek”, hanem – mint azt az Apokalipszis-víziók jelzik – egész világunka rendszerválságállapotába érkezett.

Azok számára, akik néhány hónapja még nehezen tudták elképzelni, mit is jelentheta rendszerválság,a koronavírus világjárvány kínál erre szemléletes példát. Világosan megmutatta, hogy milyen könnyen széteshet életünk megszokott kerete, milyen szorosan kapcsolódnakhétköznapjainkhoz a világ távoli pontjain élők, milyen sok szálon befolyásolja a népesség egészségügyi állapota egy ország, sőt a világgazdaság helyzetét, a késedelmes vagy éppen a túlzó reagálás miként növeli a zavarokat, és ezek miként vezetnektársadalmi és gazdasági válságra. A koronavírus járvány azonban nem csupán a társadalmak sebezhetőségét tárta elénk, a szuverenitás korlátjaira is rávilágított. Erre utalt egy hír, amelyre a járvánnyal kapcsolatos információözönben csak kevesen figyeltek fel. A szakértők, az egészségügyi világszervezet (WHO) figyelmébe ajánlották az IMF gyakorlatát. A globális pénzügyek „gazdája” egyeztetett struktúrájú és megbízható pénzügyi adatok közreadását várja el a szuverén kormányoktól, és stressz-tesztnek veti alá a „szuverén” bankokat,megbizonyosodni „válság-állóságukról”.

A koronavírus járvány egyik – váratlan (?) – tapasztalata: a kormányok gyakran késve és hiányosan adnak közre információkat, ami nem teszi lehetővé a valós helyzet,még kevésbé a veszélyek felbecsülését. Ezérta szuverén országoknak elő kell írni, hogy járványügyi helyzetük alakulásáról a WHO által követelt szerkezetű és mélységű adatokat hozzanak nyilvánosságra. Ezen túlmenően, a WHO, az államok egészségügyi és járványügyi rendszereit a jövőben stressz-tesztnek veti alámegállapítandó, kellően ellenállók-e egy globális járvány feltételei között és előírhatja átalakítás halaszthatatlan lépésit. A koronavírus járvány egyben tesztelhetővé tetteazt a sokakban felvetődő ötletet: építsünk falakata globális rendszer részei közzé. A tapasztalatokazt mutatják: a kölcsönös egymásra utaltság elérte azt a szintet, hogy a világunkat –a működés veszélyeztetése nélkül – már nem lehet „szétcsatolni”. Ugyanakkor a válságkorszak beköszönte arra kényszeríti az államokat, hogy – tanulva az üzleti szervezetek tapasztalatából – a kirobbanó krízisek tovább-terjedésétbeépítettütközőkkel és biztonsági tartalékokkallassítsák.

Avilággazdaságban tevékenykedő üzleti szervezetek már egy évtizede ráébredtek, hogy életterük ökoszisztémává vált. Ebben az új helyzetben nem a siker feltétele, hanem pusztán a túlélést is a korábbi logikától elütő viselkedés elsajátítása. A válságkorszak káoszában a kiszámíthatatlanság az alapértelmezett helyzet. Ezért a stabilitást olyan tényezők biztosítják, amelyeketa múlt „normális” korszakában hatékonyságot csökkentőknek tekintettek. (Reeves, M. etal. 2016. The biology of corporatesurvival. HBR.) A szerzők meghökkentő javaslatai: őrizd meg a sokféleséget, tartsd meg a modularitást és az ismétlődéseket, készülj a meglepetésre, de csökkentsd a bizonytalanságot, létesíts visszacsatolásokat, hozz létre adaptációs mechanizmusokat, erősítsd a bizalmat és ösztönözd a viszonosságot. És mindenek felett: ne merev rendszert építs, hanem rugalmas és adaptálódni képes szervezetet, amely kész kísérletezni, és tanul a kudarcokból.

A társadalmak most ébredtek rá,ugyanilyen veszélyekkel szembesülnek. A válság kezelésével küszködve fel kell készülniük a jövőben hirtelen előbukkanó válsághelyzetekre. Mindenekelőtt, képessé kell váljanak minimálisra csökkenteni a gazdasági és társadalmi kapcsolatok szétszakadásából fakadó problémákat. Ezért biztonsági tartalékokat kell képezni, lassítókat kell beépíteni a rendszerbe, meg kell őrizni a lokális adaptivitást. Másrészt, legalább ilyen fontos befektetni – éppen, mint az üzleti stratégia javasolja – a bizalom és együttműködési készség megtartásába. Ebben a tekintetben azonban – mint az eddig lezajlott események ismutatják – számottevően eltérően reagálnak a demokratikus intézmények vezérelte,illetve a populista mozgalmak által irányított társadalmak.

A demokratikus társadalmak alapvetően a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett magasszintű bizalmára támaszkodnak, és a természetesnek veszik együttműködésüketés szolidaritásukat. Nyílt és racionális kommunikációval fordulnak a társadalomhoz – lásd: A. Merkel TV interjúja – tényszerű információt nyújtva, segítséget ajánlva és a polgárok kölcsönös segítését támogatva. A racionális autokráciák ugyan erősen korlátozzák az információkat, de a döntéseket valós tényekre alapozzák, így az erőforrásokat, a válságot hatékonyan csökkentő helyekre csoportosítják. Apopulisták viszont a fenyegetettség és a félelem légkörét megteremtve akarják kikényszeríteni az állampolgárok engedelmességet. Ebből a szempontból a Budapest utcáin és az közüzemek egy részénél megjelenő katonaság, kevésbé a megalapozott szakszerűséget üzeni, mint inkább az erő demonstrációját és a hatalom jelenlétét kívánja jelezni. Apopulisták hajlamosak eltagadni a tényeket, rövidtávú érdekeik szerint értelmezni a folyamatokat és ezzelképtelenné teszi a társadalmat, hogy tanuljanak saját hibáikból. A koronavírus járvány egyik mellékes, de fontos tapasztalata: a politikusok elhallgatásai és hazugságai, ugyanúgy fertőznek, terjednek, mutálódnak, mint a vírusok, és még a vírusoknál is nagyobb fenyegetést jelenthetnek a társadalmakra. A globális ökoszisztéma válságának idején apopulizmus felelőtlensége és ostobasága megsokszorozza a„természetes balesetekből” fakadó veszélyhelyzeteket. 

Aglobális koronavírus járvány bebizonyította: ilyen helyzetekben a túlélést csak a megszokottól elütő viselkedésteszi lehetővé. A legfontosabb szabályt, P. Ashdown – az angol liberálisok egykori vezetője –így fogalmazta meg: globális világunkban csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz. Miközben az elmúlt időben nőtt a „tegyük magunkat az első helyre” stratégia csábítása, a kutatások egyértelműen igazolták: globális válság idején, ha az államok egyéni megoldásokat keresnek a közös problémára, az szükségszerűen a „közlegelő tragédiájához” vezet. (Gross, J. et.al. 2019. Individualsolutionstosharedproblemscreate a modern tragedy of thecommons.)A másik fontos szabály: a kirobbanó válság szorításában beavatkozásra kényszerülő kormányoknak a fokozott elővigyázatosság (precautionaryprinciple) szabályát kellkövetniük. Ám a „mindenekelőtt ne árts”elv alkalmazására a politikusok láthatóan kevésbé felkészültek, mint az orvosok.Pedig a rendszerválság állapotában – egy súlyos betegséghez hasonlóan –fokozott a veszélye, hogy visszafordíthatatlan károkat idézünk elő.

Ez már az Apokalipszis? – tettem fel a címben a kérdést. Úgy vélem, a koronavírus járvány inkább egy stressz-teszt globális világunk számára. A stressz-teszt egy beteg, egyrepülővagy egy bank rendkívüli megpróbáltatásokra adott válaszadó képességét vizsgálja. A válságkorszakelőttünk álló évtizedekben, a világ stressz teszteksorozatát lesz kénytelen elviselni. Az emberiség, rendelkezésére álló eszközeivel meg tud birkózni ezekkel, de ez alapvetően azon múlik, hajlandók lesznek-e a társadalmak a súlyos megpróbáltatást jelentő stressz-tesztekből tanulni. Ehhez viszont nem merev társadalomra és a parancsnak engedelmeskedő alattvalókra, hanem rugalmas intézményekre, a bizalom magas szintjére, és alkalmazkodni képes polgárokra lenne szüksége. Magyarországon azonban akormány azzal van elfoglalva, hogy rendkívüli és korlátlan időre szóló jogokkal ruházza fel magát. A koronavírus járványt a hatalom a félelemkeltésre, az erő felmutatásra és saját helyzetének a bebetonozására akarja felhasználni. Holott minden amellett szól: a válságok során inkább a nyitottság, a bölcsességés belátás segít. A megoldást nem a hatalom mindenhatósága, hanem a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett bizalma jelenti.

A járványokról született alkotások – Bocacco Dekameronjától,G. Marquez művéig,„Szerelem a kolera idején” –„béke-időkben” is kézzelfoghatóvá teszik, hogyan zökkent ki az élet a normális kerékvágásból. Az elmúlt hónapokban, a koronavírus járvány miatt, a modern világtöbb milliárd polgára élte át megszokott komfort-zónájának szétesését. Ám a helyzet valójában még aggasztóbb. Napjaink krízis-története ugyanisa globális válságkorszak egyik, de nem egyedülálló tünete. Az elkövetkező évtizedekben, az élet sok területén – a gazdaságban, a politikában, a természeti környezetben – alakulhatnak ki váratlan válságok. Ezek – lásd, koronavírus járvány – felkészületlenül érik a nemcsak a társadalmakat, de a krízisek kezelésére felhatalmazottakat is. A „vezénylőteremben” helyet foglalók szokatlan követelménnyel szembesülnek: a válság létének késlekedés nélkül fel-, és beismerése, a szakmailag megalapozott döntés, majd a következetes végrehajtás. Sőt, még arra is képesnek kell lenni, hogy a beavatkozásokat gyorsan korrigálják, ha a következmények nem a várakozásnak megfelelően alakultak.

A katasztrófák idején – és ez a globális válságokra is érvényes – az események alakulását két dolog határozza meg: a rendszer „veszélyre-programozottságának” mértéke, és a „vezénylőteremben” születő döntések. A történelem tele van felrobbant, beomlott, leégett emberi alkotások tragikus eseteivel, amelyeket többnyire a gondatlanság vagy a gonoszság idézett elő. A 20. század második felében azonban a katasztrófáknak egy új típusa – az un. „természetes balesetek” – bukkant elő. Kiderült, az ember alkotásainak növekvő veszélyeztetettségét, a szóban forgó rendszerek magas szintű komplexitása és részeinek szoros csatolódása idézte elő. (Ch. Perrow. 1984. Normal Accidents.) A tudós,a Three Mile Island-i reaktorbaleset körülményeinek elemzése során jutott arra a következtetésre: az áttekinthetetlenül bonyolulttá vált rendszerekben a mindig jelenlevő, kis zavarok, az átláthatatlan feltételek és a szorító körülmények hatására lavinaként felerősödnek, és gyakran csak a véletlenen múlik, hogy megállítható-e a katasztrófa.

Azt, azonban, hogy a folyamatok tényleg elszabadulnak-e, alapvetően befolyásolja, miként hozzák meg a döntést a „vezénylőteremben”. Ebből a szempontból különös üzenetet hordoz egy Alfred Sloanról – a GM legendás vezérigazgatójáról – szóló történet. „Uraim – fordult A. Sloan vezetőtársaihoz – úgy látom, hogy közöttünk tökéletes az egyetértés. Ezért azt javaslom, halasszuk el a döntést a következő hétre. Ez elegendő időt hagy, hogy kialakuljon a szükséges véleménykülönbség, ami elvezethet oda, hogy végre megértjük, miről is van szó. Így valóban nyugodtan meghozhatjuk majd döntést”. Az, hogy a vezetői csapaton belüli nézeteltérés javíthatja a döntés minőségét, a józan ésszel ellentétesnek tűnik. Pedig a 20. század egyik, ha nem a legsikeresebb vállalatvezetője – aki nyilván tudhatta, hogyan kell a vezetőtársakkal együtt dönteni – éppen ezt javasolja.

A modern társadalmakban, az üzleti világától a politikáig, a legfelső döntések – bár ez sokszor nem szembetűnő – mindig kollektívek. Nincs egyén, aki korlátlan hatalommal rendelkezne és nincs vezető, akinek ne kellene elszámolnia azzal, amit tesz. Ennek tükrében célszerű kételkedni a populista politikusok és az őket istenítő támogatók véleményében, akik szerint a döntés a karizmatikus vezető egyéni joga. A valóságban a döntés mindig vezetői csapatok együttműködésének eredménye, és a felelősség is közös. Ám, még ha elfogadjuk is ezt, azt gondolhatnánk, a válságok idején az első számú vezető teljes joggal ragadhatja magához a döntést, és intézheti – tekintet nélkül társai véleményére – maga belátása szerint a dolgokat.

A technikai, az üzleti és a politikai katasztrófákat feldolgozó filmek, lélegzetelállító közvetlenséggel mutatják be a vezénylő-terem hangulatot. Egy tucatnyi ember, általuk soha át nem élt helyzetben, a katasztrófa előérzetével küszködve, kevéssé átlátható körülmények között, gyors döntésekre kényszerül, miközben a következmények nem kiszámíthatók. Az elkerülhetetlen mellékhatások és növekvő zavarok között lavírozva, rákényszerülnek rögtönözni, és részben emiatt, mindig minden másként alakul, mint várták. Ilyenkor a belső viták kiéleződnek – lásd a Csernobil filmet – és krízis résztvevőinek személyisége átrendezi a hivatalos belső kapcsolatokat. A Krízispont című filmben a válságstáb ülését, a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezérigazgató azzal kezdi: „Van itt a jelenlevők között valaki, aki érti egyáltalán, mi is megy itt végbe?” Majd, amikor az emberei bizonytalanul az asztal végén ülő fiatalemberre mutatnak, hogy talán ő, mert ő fizikus, a vezérigazgató így szól hozzá: „Akkor most mondja el nekünk, de úgy, ahogyan a kutyájának mesélné el, mi is történik itt?”

Vagyis, a vezér elég bölcs ahhoz, hogy belássa: eljött a pillanat, amikor a szakembereket kell hagyni szóhoz jutni. Azt csak évek múlva tudhatjuk meg, hogy napjaink vezetői között volt-e olyan, aki ugyanezzel a – „mondaná meg valaki, mi is megy itt végbe?” – kérdéssel fordult a szakemberekhez. A populizmusnak ugyanis van egy – nem is olyan rejtett – veszélye: az ilyen politikus soha nem fogadja el, hogy mielőtt elmondaná a tutit, megkérdezzen a hozzáértőket, miről is van itt szó? Csak arra ügyel: ha jól sültek el a dolgok, akkor mindenki úgy emlékezzen, a döntést ő hozta, ha viszont kudarc következett, azért mindig más legyen a felelős. Az események kimenetét tehát meghatározza, hogy a vezénylőteremben tartózkodók miként döntenek: ellenőrzik-e a rendelkezésre álló információkat, mindenki kifejtheti-e a véleményét, és miként jutnak következtetésre? Alapvetően kétféle módon juthatnak döntésre, amit jól érzékeltethetünk két, a világtörténelmet is jelentősen befolyásoló eseménnyel.

1961-ben az USA megválasztotta legfiatalabb elnökét, J.F. Kennedy-t. A beiktatást követően alig három hónappal a CIA egy merész tervvel „lepte meg” az elnököt: a kubai forradalmat követően elmenekültek részvételével invázió szerveződik Fidel Castro ellen. A szovjetbarát rezsim megdöntését célul tűző partraszállásukat az USA kormánya tevőlegesen támogatja, de úgy tüntetnék fel, mint Kubán belül lezajló katonai puccsot. Az információk pontosságát nem ellenőrizték, a beavatkozás kockázatairól vita nem alakult ki, az ellenvéleményeket lesöpörték az asztalról. A következmény: az invázió egy nap alatt összeomlott, és a megdöbbent elnök csak annyit tudott mondani: „Hogyan lehettünk ilyen ostobák?” Az, hogy az esetből Kennedy vajon levonta-e tanulságokat, az alig egy éven belül kiderült, és a teszt eredménye a világ számára azt jelentette: megúsztunk egy totális atomháborút.

1962-ben a CIA bizonyítékokat hozott: a szovjetek középhatósugarú – az USA területét elérő – rakétákat telepítenek Kubába. A válságstáb – éppen, mint korábban – összeült, most azonban szabad volt a vita, nyitottak voltak az ellenvéleményekre, racionálisan elemezték a lehetőségeket. Sőt, még azt is figyelembe vették, vajon az ellenfél miként értékeli a meghozott döntéseket. A vita két alternatíva – lebombázni a kubai támaszpontokat vagy blokád alá venni Kubát, megakadályozandó a rakéták telepítését– mérlegelése körül folyt. Beleképzelték magukat Hruscsov helyzetébe, és elgondolták, milyen megoldás kínál számára lehetőséget, hogy „arcát megőrizve” jöhessen ki ebből a helyzetből. Úgy vélték – mint kiderült helyesen – a blokád azt üzeni a másik félnek, nem legyőzni, hanem megállítani akarják és még „bónuszt” is felajánlottak: visszavonják a Törökországba telepített rakétákat. Hruscsov megértette és elfogadta az ajánlatot, az emberiség pedig megúszta a felmérhetetlen áldozatokkal járó atomháborút.

Van azonban a döntési módszerekközötti választásnak,a vezetők személyiségénél is fontosabb eleme: a lényegi különbség a demokráciák és a diktatúrák között. A diktátorok esetleg tanulnak, de diktatúrák nem, a demokráciákban azonban – még ha egy vezető ostoba is – maga a rendszer képes tanulásra. Kennedy ösztönszerű felsóhajtása – Hogy lehettünk ilyen ostobák? – a kutatókat arra késztette és a rendszer ezt engedte, hogy a kudarc – rejtélyesnek látszó – okát keressék. Hiszen Kennedy csapata az USA, de tulajdonképpen az egész világ legkiválóbb szakembereiből tevődött össze. Ám amikor a kutatók az ilyen csoportok működésmódját tanulmányozták felismerték az un. csoportgondolkodás jelenségét. Bármely csoportban – különösen, veszélyes helyzetben – nagy nyomás nehezedik a tagokra, hogy elfogadják a csoportvéleményt, ne mondjanak ellent a vezetőnek, és gyakoroljanak öncenzúrát. Ezért a csoport hajlamos lesz a kockázatos megoldásokat elfogadni, és megkérdőjelezhetetlennek tekinteni döntésének morális megalapozottságát.

A vezetői teamek döntéshozatali módszerének jövőnk szempontjából azért van jelentősége, mert a koronavírus-járvány a globális válságkorszaknak csak egyik, de nem kivételes krízise. Az emberiségnek – mint Ch. Perrow az atomreaktor esetén – rá kell ébrednie: világunk komplex és szorosan csatolt rendszerré vált, amely kitett a „természetes baleseteknek”. Az, hogy az ebből következő, a jövőben várhatóan előbukkanó krízisekkel miként tudunk megbirkózni,alapvetően két dologtól függ: a társadalmak válságállósága, és a mód, ahogyan a döntéseket a különböző országokban összeülő válságstábok meghozzák. Emellett pedig egyre fontosabbá válik, vajon a különböző országok válságstábjai egymással kommunikálnak-e, és a megosztott információkat a többiek valósághűnek gondolják-e? 

A társadalmak és szervezetek válságállóságát NassimTaleb könyvében érdekes fogalomrendszerrel írja le (Antifragile: Things That Gain From Disorder.). Megkülönböztet törékeny (mint a borospohár), robosztus (mint a piramis), és „anti-törékeny”, vagyis rugalmasan alkalmazkodó struktúrákat. A modern társadalmak válságoknak való ellenállóképességét, „anti-törékenységük” alapozza meg. Ezt öt tényező befolyásolja: a felelős kormányzás intézményei, a gazdasági szerkezet diverzifikáltsága, az eladósodottság mértéke, a politikai rendszer alkalmazkodóképessége és a korábban átélt válságok a során felhalmozott tapasztalatok. A modern társadalmak zavarokkal szembeni stabilitását tehát sem a merev, de törékeny, sem pedig mozdíthatatlan, de változásra is képtelen struktúrák nem biztosíthatják. Aválságállóságot, az anti-törékenység – az alkalmazkodóképesség, a zavartűrő képesség, a szervezeti reagálóképesség és az intézményi rugalmasság – eredményezi. Ahogyan az ember immunrendszere megteremtheti a betegségeknek való ellenállóképességet, éppen úgy alapozza meg a demokrácia intézményi rendszere – az intézményes hatalommegosztás, a törvények hatalma, a média szabadsága, az átlátható és felelős kormányzás – a társadalmak válságállóságát is.

Van azonban még egy fontos tényező – a bizalom – amelynek jelentősége éppen a válságok idején nő meg. Hajlamosak vagyunk megfelejtkezni arról, hogy a demokráciát a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett bizalma működteti. A bizalom, az a meggyőződés, hogy az intézmények, azok vezetői, és a többi polgáris egyaránt a krízis megoldásán munkálkodik. Ez arra ösztönöz mindenkit, hogy szabályokat – még ha ellentétesek is az egyéni érdekeivel – tartsa be. A bizalmatlanság légköre ezzel szemben lassítja a döntési folyamatot: megnehezíti a szakmai vitát, és szembe állítja az egyéneket és csoportokat, így akadályozza a szükséges lépések megvalósítását. Bizalom-hiányos társadalmunkra utal, hogy a jelen helyzetben a különböző csoportok – fiatalok és idősek, városiak és vidékiek, a kormány és az ellenzék – hajlamosak egymást hibáztatni. Ebből a szempontból aggodalmat-keltő, hogy az elmúlt évtizedben még az egyébként jól működő demokratikus társadalmak is végletesen polarizálódtak, ami a társadalmi bizalom legnagyobb ellensége.

A bizalmatlanság keltette problémák válságok idején megsokszorozódnak azáltal, hogy a „vezénylőteremben” a válságkezeléssel foglalkozókat eltéríti a racionális döntésektől, a társadalmi és politikai csoportokat pedig szembe állítja. Képzeljük magunkat a „vezénylőteremben” ülő kormányok helyébe. Percenként szembesülnek a válság egyre újabb jeleivel, óránként értesülnek az erősödő zavarokról, a pánikra utaló hírekkel és rémhírekkel. Az, hogy miként hozzák meg a döntéseket bármely környezeti, műszaki vagy éppen gazdasági katasztrófa esetén alapvetően befolyásolja a következményeket. Az a vezető, aki – mint többen a koronavírus járvány idején – saját egójával van elfoglalva, és korábbi hibás döntéseit védi, a kudarcot pedig másikra igyekszik hárítani, az – a költő (Illyés Gyula) szavaival – „Növeli, ki elfödi a bajt”.

A 21. századba átlépve alapvetően új helyzet köszöntött ránk. A világ olyan komplex és szorosan csatolt lett, amelyben maguktól szabadulnak el a folyamatok. Ez azt jelenti:az emberiség a radikális bizonytalanság korába lépett.(Kay, J és King, M. Radical Uncertainty. 2020). Az elmúlt században fokozatosan megismertük és megértettük az életünket befolyásoló legfontosabb tényezőket. Bár a folyamatok alakulását nem minden esetben láttuk pontosan előre, de ismertek voltak az alternatívák, a hozzájuk rendelhető valószínűségekkel, így a kockázatokkal számolni lehetett. A jövőben viszont – miként a koronavírus járványmutatja – arra kell felkészülni, hogy váratlanul, még a tudományt is felkészületlenül érő jelenségek bukkannak elő. A radikális bizonytalanság azt jelenti: a világ „kizökken” a normális kerékvágásból, és az emberiségre a válságok „új normalitása” köszönt rá.

Ami igazán aggodalmat keltő, hogy a vezénylőteremben ülők– mint a Krízispont vezérigazgatója – egyre gyakrabban döbbennek rá majd: nem értik, hogyan működik a világ. Ezt a helyzetet teszi még veszélyesebbé, ha – ostobaságból vagy hiúságból – ezt nem ismerik be és pillanatnyi népszerűségük szemszögéből hoznak döntéseket. Az ebből fakadó veszélyeket, ha azt még egyáltalán lehet, a végletekig fokozza, hogy a polgárok – az ember társadalmi szabályokká rögzült sok évezredes evolúciós programjának köszönhetően – veszélyes időkben ösztönszerűen a hatalom birtokosai mögé sorakoznak fel. Még a demokráciákban is erőskezű és „csípőből tüzelő” cowboyra emlékeztető vezetőkre vágynak. Ennek jele, hogy a bénázások és hibás döntések ellenére – a veszélyérzet és a bizonytalanság keltette félelem légkörében – a populista politikusok támogatottsága megnőtt.

Modern korunk komoly előnye: a gazdaság és a társadalom jelentős belső stabilitással rendelkezik, ami még krízisek idején is lehetővé teszi az élet fenntartását. Remélhetőleg ezt fogjuk megállapítani – bár még messze nem tartunk a végén – a koronavírus járvány levonulása után is.A fejlett társadalmak a 20. század második felében több milliárd emberre kiterjedő komfort-zónát alakítottak ki. Ennek az előnynek azonban van egy kevéssé szembetűnő, de válság esetén veszélyessé váló hátránya. A komfort-zóna nem-szándékolt mellékhatása – miként a biztonsági öv – gyengíti a veszélyérzetet és óvatlanná tesz. Hozzászoktat ahhoz, hogy bármilyen hiba, baleset, zavar következik be, a veszteség pótolható, helyrehozható, így nem kell szorongani a jövő miatt. Amikor viszont kitör a válság ez az életérzés az ellenkezőjébe csap át: menetrendszerűen megsokasodnak a végítélet jóslatok. Ez pedig a felelőtlenné, óvatlanná és fegyelmezettlenné vált átlagpolgárból pánikreakciókat vált ki.

A koronavírus járvány levonulását követően társadalmak tesztelhetik válságállóságunkat és tanulva a hibákból felkészüljünk a következő válságokra. Ezért fontos kérdés, hogy az élet normalizálódásával miként tekintenek vissza a társadalmak a válságkezelés folyamatára: feltárják-e milyen hibákat követtek el, és mi volt, amit helyesen tettek. Pontosan ez az, amit a demokráciák – emlékezzünk csak a kubai válság elemzésére – hajlandók megtenni. Ezért képesek tanulni a hibáikból, ami növeli a társadalmak krízis-állóságát. Az autokráciák viszont jobbára ellesznek az összeesküvés-elméletek kreálásával, és annak ismételgetésével: örüljünk, hogy elmúlt a válság, nincs itt semmi látnivaló,mindenki menjen tovább. Aki nem vizsgálja meg a kérdést – hogyan is lehettünk ilyen ostobák? – az arra ítéltetett, hogy újra felkészületlenül érje a menetrendszerűen bekövetkező válság.