A koronavírus járvány – a vezénylőteremből szemlélve

A járványokról született alkotások – Bocacco Dekameronjától,G. Marquez művéig,„Szerelem a kolera idején” –„béke-időkben” is kézzelfoghatóvá teszik, hogyan zökkent ki az élet a normális kerékvágásból. Az elmúlt hónapokban, a koronavírus járvány miatt, a modern világtöbb milliárd polgára élte át megszokott komfort-zónájának szétesését. Ám a helyzet valójában még aggasztóbb. Napjaink krízis-története ugyanisa globális válságkorszak egyik, de nem egyedülálló tünete. Az elkövetkező évtizedekben, az élet sok területén – a gazdaságban, a politikában, a természeti környezetben – alakulhatnak ki váratlan válságok. Ezek – lásd, koronavírus járvány – felkészületlenül érik a nemcsak a társadalmakat, de a krízisek kezelésére felhatalmazottakat is. A „vezénylőteremben” helyet foglalók szokatlan követelménnyel szembesülnek: a válság létének késlekedés nélkül fel-, és beismerése, a szakmailag megalapozott döntés, majd a következetes végrehajtás. Sőt, még arra is képesnek kell lenni, hogy a beavatkozásokat gyorsan korrigálják, ha a következmények nem a várakozásnak megfelelően alakultak.

A katasztrófák idején – és ez a globális válságokra is érvényes – az események alakulását két dolog határozza meg: a rendszer „veszélyre-programozottságának” mértéke, és a „vezénylőteremben” születő döntések. A történelem tele van felrobbant, beomlott, leégett emberi alkotások tragikus eseteivel, amelyeket többnyire a gondatlanság vagy a gonoszság idézett elő. A 20. század második felében azonban a katasztrófáknak egy új típusa – az un. „természetes balesetek” – bukkant elő. Kiderült, az ember alkotásainak növekvő veszélyeztetettségét, a szóban forgó rendszerek magas szintű komplexitása és részeinek szoros csatolódása idézte elő. (Ch. Perrow. 1984. Normal Accidents.) A tudós,a Three Mile Island-i reaktorbaleset körülményeinek elemzése során jutott arra a következtetésre: az áttekinthetetlenül bonyolulttá vált rendszerekben a mindig jelenlevő, kis zavarok, az átláthatatlan feltételek és a szorító körülmények hatására lavinaként felerősödnek, és gyakran csak a véletlenen múlik, hogy megállítható-e a katasztrófa.

Azt, azonban, hogy a folyamatok tényleg elszabadulnak-e, alapvetően befolyásolja, miként hozzák meg a döntést a „vezénylőteremben”. Ebből a szempontból különös üzenetet hordoz egy Alfred Sloanról – a GM legendás vezérigazgatójáról – szóló történet. „Uraim – fordult A. Sloan vezetőtársaihoz – úgy látom, hogy közöttünk tökéletes az egyetértés. Ezért azt javaslom, halasszuk el a döntést a következő hétre. Ez elegendő időt hagy, hogy kialakuljon a szükséges véleménykülönbség, ami elvezethet oda, hogy végre megértjük, miről is van szó. Így valóban nyugodtan meghozhatjuk majd döntést”. Az, hogy a vezetői csapaton belüli nézeteltérés javíthatja a döntés minőségét, a józan ésszel ellentétesnek tűnik. Pedig a 20. század egyik, ha nem a legsikeresebb vállalatvezetője – aki nyilván tudhatta, hogyan kell a vezetőtársakkal együtt dönteni – éppen ezt javasolja.

A modern társadalmakban, az üzleti világától a politikáig, a legfelső döntések – bár ez sokszor nem szembetűnő – mindig kollektívek. Nincs egyén, aki korlátlan hatalommal rendelkezne és nincs vezető, akinek ne kellene elszámolnia azzal, amit tesz. Ennek tükrében célszerű kételkedni a populista politikusok és az őket istenítő támogatók véleményében, akik szerint a döntés a karizmatikus vezető egyéni joga. A valóságban a döntés mindig vezetői csapatok együttműködésének eredménye, és a felelősség is közös. Ám, még ha elfogadjuk is ezt, azt gondolhatnánk, a válságok idején az első számú vezető teljes joggal ragadhatja magához a döntést, és intézheti – tekintet nélkül társai véleményére – maga belátása szerint a dolgokat.

A technikai, az üzleti és a politikai katasztrófákat feldolgozó filmek, lélegzetelállító közvetlenséggel mutatják be a vezénylő-terem hangulatot. Egy tucatnyi ember, általuk soha át nem élt helyzetben, a katasztrófa előérzetével küszködve, kevéssé átlátható körülmények között, gyors döntésekre kényszerül, miközben a következmények nem kiszámíthatók. Az elkerülhetetlen mellékhatások és növekvő zavarok között lavírozva, rákényszerülnek rögtönözni, és részben emiatt, mindig minden másként alakul, mint várták. Ilyenkor a belső viták kiéleződnek – lásd a Csernobil filmet – és krízis résztvevőinek személyisége átrendezi a hivatalos belső kapcsolatokat. A Krízispont című filmben a válságstáb ülését, a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezérigazgató azzal kezdi: „Van itt a jelenlevők között valaki, aki érti egyáltalán, mi is megy itt végbe?” Majd, amikor az emberei bizonytalanul az asztal végén ülő fiatalemberre mutatnak, hogy talán ő, mert ő fizikus, a vezérigazgató így szól hozzá: „Akkor most mondja el nekünk, de úgy, ahogyan a kutyájának mesélné el, mi is történik itt?”

Vagyis, a vezér elég bölcs ahhoz, hogy belássa: eljött a pillanat, amikor a szakembereket kell hagyni szóhoz jutni. Azt csak évek múlva tudhatjuk meg, hogy napjaink vezetői között volt-e olyan, aki ugyanezzel a – „mondaná meg valaki, mi is megy itt végbe?” – kérdéssel fordult a szakemberekhez. A populizmusnak ugyanis van egy – nem is olyan rejtett – veszélye: az ilyen politikus soha nem fogadja el, hogy mielőtt elmondaná a tutit, megkérdezzen a hozzáértőket, miről is van itt szó? Csak arra ügyel: ha jól sültek el a dolgok, akkor mindenki úgy emlékezzen, a döntést ő hozta, ha viszont kudarc következett, azért mindig más legyen a felelős. Az események kimenetét tehát meghatározza, hogy a vezénylőteremben tartózkodók miként döntenek: ellenőrzik-e a rendelkezésre álló információkat, mindenki kifejtheti-e a véleményét, és miként jutnak következtetésre? Alapvetően kétféle módon juthatnak döntésre, amit jól érzékeltethetünk két, a világtörténelmet is jelentősen befolyásoló eseménnyel.

1961-ben az USA megválasztotta legfiatalabb elnökét, J.F. Kennedy-t. A beiktatást követően alig három hónappal a CIA egy merész tervvel „lepte meg” az elnököt: a kubai forradalmat követően elmenekültek részvételével invázió szerveződik Fidel Castro ellen. A szovjetbarát rezsim megdöntését célul tűző partraszállásukat az USA kormánya tevőlegesen támogatja, de úgy tüntetnék fel, mint Kubán belül lezajló katonai puccsot. Az információk pontosságát nem ellenőrizték, a beavatkozás kockázatairól vita nem alakult ki, az ellenvéleményeket lesöpörték az asztalról. A következmény: az invázió egy nap alatt összeomlott, és a megdöbbent elnök csak annyit tudott mondani: „Hogyan lehettünk ilyen ostobák?” Az, hogy az esetből Kennedy vajon levonta-e tanulságokat, az alig egy éven belül kiderült, és a teszt eredménye a világ számára azt jelentette: megúsztunk egy totális atomháborút.

1962-ben a CIA bizonyítékokat hozott: a szovjetek középhatósugarú – az USA területét elérő – rakétákat telepítenek Kubába. A válságstáb – éppen, mint korábban – összeült, most azonban szabad volt a vita, nyitottak voltak az ellenvéleményekre, racionálisan elemezték a lehetőségeket. Sőt, még azt is figyelembe vették, vajon az ellenfél miként értékeli a meghozott döntéseket. A vita két alternatíva – lebombázni a kubai támaszpontokat vagy blokád alá venni Kubát, megakadályozandó a rakéták telepítését– mérlegelése körül folyt. Beleképzelték magukat Hruscsov helyzetébe, és elgondolták, milyen megoldás kínál számára lehetőséget, hogy „arcát megőrizve” jöhessen ki ebből a helyzetből. Úgy vélték – mint kiderült helyesen – a blokád azt üzeni a másik félnek, nem legyőzni, hanem megállítani akarják és még „bónuszt” is felajánlottak: visszavonják a Törökországba telepített rakétákat. Hruscsov megértette és elfogadta az ajánlatot, az emberiség pedig megúszta a felmérhetetlen áldozatokkal járó atomháborút.

Van azonban a döntési módszerekközötti választásnak,a vezetők személyiségénél is fontosabb eleme: a lényegi különbség a demokráciák és a diktatúrák között. A diktátorok esetleg tanulnak, de diktatúrák nem, a demokráciákban azonban – még ha egy vezető ostoba is – maga a rendszer képes tanulásra. Kennedy ösztönszerű felsóhajtása – Hogy lehettünk ilyen ostobák? – a kutatókat arra késztette és a rendszer ezt engedte, hogy a kudarc – rejtélyesnek látszó – okát keressék. Hiszen Kennedy csapata az USA, de tulajdonképpen az egész világ legkiválóbb szakembereiből tevődött össze. Ám amikor a kutatók az ilyen csoportok működésmódját tanulmányozták felismerték az un. csoportgondolkodás jelenségét. Bármely csoportban – különösen, veszélyes helyzetben – nagy nyomás nehezedik a tagokra, hogy elfogadják a csoportvéleményt, ne mondjanak ellent a vezetőnek, és gyakoroljanak öncenzúrát. Ezért a csoport hajlamos lesz a kockázatos megoldásokat elfogadni, és megkérdőjelezhetetlennek tekinteni döntésének morális megalapozottságát.

A vezetői teamek döntéshozatali módszerének jövőnk szempontjából azért van jelentősége, mert a koronavírus-járvány a globális válságkorszaknak csak egyik, de nem kivételes krízise. Az emberiségnek – mint Ch. Perrow az atomreaktor esetén – rá kell ébrednie: világunk komplex és szorosan csatolt rendszerré vált, amely kitett a „természetes baleseteknek”. Az, hogy az ebből következő, a jövőben várhatóan előbukkanó krízisekkel miként tudunk megbirkózni,alapvetően két dologtól függ: a társadalmak válságállósága, és a mód, ahogyan a döntéseket a különböző országokban összeülő válságstábok meghozzák. Emellett pedig egyre fontosabbá válik, vajon a különböző országok válságstábjai egymással kommunikálnak-e, és a megosztott információkat a többiek valósághűnek gondolják-e? 

A társadalmak és szervezetek válságállóságát NassimTaleb könyvében érdekes fogalomrendszerrel írja le (Antifragile: Things That Gain From Disorder.). Megkülönböztet törékeny (mint a borospohár), robosztus (mint a piramis), és „anti-törékeny”, vagyis rugalmasan alkalmazkodó struktúrákat. A modern társadalmak válságoknak való ellenállóképességét, „anti-törékenységük” alapozza meg. Ezt öt tényező befolyásolja: a felelős kormányzás intézményei, a gazdasági szerkezet diverzifikáltsága, az eladósodottság mértéke, a politikai rendszer alkalmazkodóképessége és a korábban átélt válságok a során felhalmozott tapasztalatok. A modern társadalmak zavarokkal szembeni stabilitását tehát sem a merev, de törékeny, sem pedig mozdíthatatlan, de változásra is képtelen struktúrák nem biztosíthatják. Aválságállóságot, az anti-törékenység – az alkalmazkodóképesség, a zavartűrő képesség, a szervezeti reagálóképesség és az intézményi rugalmasság – eredményezi. Ahogyan az ember immunrendszere megteremtheti a betegségeknek való ellenállóképességet, éppen úgy alapozza meg a demokrácia intézményi rendszere – az intézményes hatalommegosztás, a törvények hatalma, a média szabadsága, az átlátható és felelős kormányzás – a társadalmak válságállóságát is.

Van azonban még egy fontos tényező – a bizalom – amelynek jelentősége éppen a válságok idején nő meg. Hajlamosak vagyunk megfelejtkezni arról, hogy a demokráciát a polgárok egymás iránti és az intézményekbe vetett bizalma működteti. A bizalom, az a meggyőződés, hogy az intézmények, azok vezetői, és a többi polgáris egyaránt a krízis megoldásán munkálkodik. Ez arra ösztönöz mindenkit, hogy szabályokat – még ha ellentétesek is az egyéni érdekeivel – tartsa be. A bizalmatlanság légköre ezzel szemben lassítja a döntési folyamatot: megnehezíti a szakmai vitát, és szembe állítja az egyéneket és csoportokat, így akadályozza a szükséges lépések megvalósítását. Bizalom-hiányos társadalmunkra utal, hogy a jelen helyzetben a különböző csoportok – fiatalok és idősek, városiak és vidékiek, a kormány és az ellenzék – hajlamosak egymást hibáztatni. Ebből a szempontból aggodalmat-keltő, hogy az elmúlt évtizedben még az egyébként jól működő demokratikus társadalmak is végletesen polarizálódtak, ami a társadalmi bizalom legnagyobb ellensége.

A bizalmatlanság keltette problémák válságok idején megsokszorozódnak azáltal, hogy a „vezénylőteremben” a válságkezeléssel foglalkozókat eltéríti a racionális döntésektől, a társadalmi és politikai csoportokat pedig szembe állítja. Képzeljük magunkat a „vezénylőteremben” ülő kormányok helyébe. Percenként szembesülnek a válság egyre újabb jeleivel, óránként értesülnek az erősödő zavarokról, a pánikra utaló hírekkel és rémhírekkel. Az, hogy miként hozzák meg a döntéseket bármely környezeti, műszaki vagy éppen gazdasági katasztrófa esetén alapvetően befolyásolja a következményeket. Az a vezető, aki – mint többen a koronavírus járvány idején – saját egójával van elfoglalva, és korábbi hibás döntéseit védi, a kudarcot pedig másikra igyekszik hárítani, az – a költő (Illyés Gyula) szavaival – „Növeli, ki elfödi a bajt”.

A 21. századba átlépve alapvetően új helyzet köszöntött ránk. A világ olyan komplex és szorosan csatolt lett, amelyben maguktól szabadulnak el a folyamatok. Ez azt jelenti:az emberiség a radikális bizonytalanság korába lépett.(Kay, J és King, M. Radical Uncertainty. 2020). Az elmúlt században fokozatosan megismertük és megértettük az életünket befolyásoló legfontosabb tényezőket. Bár a folyamatok alakulását nem minden esetben láttuk pontosan előre, de ismertek voltak az alternatívák, a hozzájuk rendelhető valószínűségekkel, így a kockázatokkal számolni lehetett. A jövőben viszont – miként a koronavírus járványmutatja – arra kell felkészülni, hogy váratlanul, még a tudományt is felkészületlenül érő jelenségek bukkannak elő. A radikális bizonytalanság azt jelenti: a világ „kizökken” a normális kerékvágásból, és az emberiségre a válságok „új normalitása” köszönt rá.

Ami igazán aggodalmat keltő, hogy a vezénylőteremben ülők– mint a Krízispont vezérigazgatója – egyre gyakrabban döbbennek rá majd: nem értik, hogyan működik a világ. Ezt a helyzetet teszi még veszélyesebbé, ha – ostobaságból vagy hiúságból – ezt nem ismerik be és pillanatnyi népszerűségük szemszögéből hoznak döntéseket. Az ebből fakadó veszélyeket, ha azt még egyáltalán lehet, a végletekig fokozza, hogy a polgárok – az ember társadalmi szabályokká rögzült sok évezredes evolúciós programjának köszönhetően – veszélyes időkben ösztönszerűen a hatalom birtokosai mögé sorakoznak fel. Még a demokráciákban is erőskezű és „csípőből tüzelő” cowboyra emlékeztető vezetőkre vágynak. Ennek jele, hogy a bénázások és hibás döntések ellenére – a veszélyérzet és a bizonytalanság keltette félelem légkörében – a populista politikusok támogatottsága megnőtt.

Modern korunk komoly előnye: a gazdaság és a társadalom jelentős belső stabilitással rendelkezik, ami még krízisek idején is lehetővé teszi az élet fenntartását. Remélhetőleg ezt fogjuk megállapítani – bár még messze nem tartunk a végén – a koronavírus járvány levonulása után is.A fejlett társadalmak a 20. század második felében több milliárd emberre kiterjedő komfort-zónát alakítottak ki. Ennek az előnynek azonban van egy kevéssé szembetűnő, de válság esetén veszélyessé váló hátránya. A komfort-zóna nem-szándékolt mellékhatása – miként a biztonsági öv – gyengíti a veszélyérzetet és óvatlanná tesz. Hozzászoktat ahhoz, hogy bármilyen hiba, baleset, zavar következik be, a veszteség pótolható, helyrehozható, így nem kell szorongani a jövő miatt. Amikor viszont kitör a válság ez az életérzés az ellenkezőjébe csap át: menetrendszerűen megsokasodnak a végítélet jóslatok. Ez pedig a felelőtlenné, óvatlanná és fegyelmezettlenné vált átlagpolgárból pánikreakciókat vált ki.

A koronavírus járvány levonulását követően társadalmak tesztelhetik válságállóságunkat és tanulva a hibákból felkészüljünk a következő válságokra. Ezért fontos kérdés, hogy az élet normalizálódásával miként tekintenek vissza a társadalmak a válságkezelés folyamatára: feltárják-e milyen hibákat követtek el, és mi volt, amit helyesen tettek. Pontosan ez az, amit a demokráciák – emlékezzünk csak a kubai válság elemzésére – hajlandók megtenni. Ezért képesek tanulni a hibáikból, ami növeli a társadalmak krízis-állóságát. Az autokráciák viszont jobbára ellesznek az összeesküvés-elméletek kreálásával, és annak ismételgetésével: örüljünk, hogy elmúlt a válság, nincs itt semmi látnivaló,mindenki menjen tovább. Aki nem vizsgálja meg a kérdést – hogyan is lehettünk ilyen ostobák? – az arra ítéltetett, hogy újra felkészületlenül érje a menetrendszerűen bekövetkező válság.