A „Jótékonysági vásár” francia filmsorozat a 19.század végén, Párizsban bekövetkezett borzalmas tragédiát idézi fel. A zsúfolt Charity Bazaar divatházban váratlanul tűz üt ki, amely a látogatókat – menekülési utat sem hagyva – halálos csapdába ejti, és végül 126 ember halálát okozza. Ám, ami még sokkolóbb: az áldozatok között „csak” 6 férfi volt, és az összes többi nő. Erről nekem egy, még 2010-ben olvasott – a Lusitania és a Titanic hajó-katasztrófák következményeit elemző – tudományos publikációt jutott az eszembe. (Frey, D. et al. 2010. Interaction of natural survival instincts and internalized social norms exploring the Titanic and Lusitania disasters.) A kutatók, összevetve az utasok és az életben maradottak névsorát meghökkentő eredményre jutottak: a Titanic esetén jóval több gyerek, nő és magas társadalmi státuszú egyén maradt életben. A felkínált magyarázat: a Lusitania 18 perc alatt süllyedt el, ami alig adott esélyt feljutni a fedélzetre, ezért mindent felülírt a túlélés ösztöne, a Titanic viszont 2 óra 40 perc merült a hullámsírba, lehetőség kínálva akár a morális mérlegelésre is.

Ez az érdekes kutatási eredmény késztetett engem az ember „működését” magyarázó sajátos modell megalkotására. (Marosan, Gy. 2011. „The evolutionary Interpretation of Man: the Matryoshka Model”). Abból a – 20. század második felében sokak által felismert – tényből indultam ki, hogy az élőlények az evolúció által „barkácsolt” komplex szerkezetű „konstrukciók”. Felépítésük és „részegységeik” – a lábak és a szárnyak, a tüdő és a szív, a szemek és az agy – valamint az őket működtető viselkedés-programok – az élelemkeresés, a partner-választás, az utódgondozás stb. – egyaránt az evolúció által „kikísérletezett” „túlélési” eszközöknek tekinthetők. A lények, emeletes építményre emlékeztető konstrukcióját az őket körülvevő jellegzetes körülmények, az un. evolúciós adaptáció környezete (environment evolutionary adaptedness) formálja ki. (Bowlby, J. 1969. Attachment and loss.) Ennek a környezetnek két alapvető jellegzetessége van: a korábbitól lényegesen eltérő és ezért adaptációra kényszerítő kihívásokat teremt, ugyanakkor elegendő időt is hagy lényeknek a „megoldásként” szolgáló új evolúciós konstrukciók kikísérletezésére.

Az élőlények viselkedését konstrukcióik működési programjai vezérlik, amelyeket pedig a környezet jelzései „hozzák működésbe”. A kutatói saját szakmai érdeklődésük alapján szemlélték az élőlények viselkedési programjának szerkezetét. A közgazdasági Nobel-díjas pszichológus – D. Kahneman – a fejlett lények két szintű viselkedés-szabályozási rendszerét azonosított: a gyorsan, intuitíven és automatikusan működőt, és az erre épülő, lassú, az akarat által vezérelt és logikus szemléletűt. (Kahneman, D. 2013. Gyors és lassú gondolkodás.) P. MacLean, amerikai kutató az agy – különböző evolúciós korban létrejövő – egymásra épülő és eltérő funkciójú három szintű modelljét alkotta meg. (MacLean, P. 1990. The Triune Brain in Evolution). D. Dennett, az emberi agy működését négy-szintű és szintenként eltérő logikát követő viselkedés-programok rendszerének modelljével írta le. (D. Dennett. 1996. Micsoda elmék.).

Az evolúció kezdetén az utódok – a gének szerkezetébe „lementve” – kapták örökül az elődjeik által „kikísérletezett” szerkezetüket és az azt működtető viselkedési programokat. A fejlődés későbbi szakaszán azután az élőlények egyre jelentősebben átformálták közvetlen környezetüket és önmaguk valamint a „tiszta” természet közzé – a „kéznél levő” anyagi elemekből – túlélésüket segítő „fülkéket” alkottak. A pók, hálót szőtt, a madarak fészket raktak, a hód „várat” épített, a majmok kuckót készítenek. Így fennmaradásukat – az örökölt gének mellett – egyre inkább a biológiai testük köré épített, és részben szintén elődjeiktől örökölt anyagi ”építmények” is segítették. (Odling-Smee, F.J. et. al. 2003. Niche Construction: The Neglected Process in Evolution). Az ember esetében azonban ez a – maga által épített – mesterséges környezet forradalmian új szerepet kapott. Ugyanis, míg a legtöbb élőlényt a föld véletlenszerű geológiai és légköri folyamatai kényszerítik adaptációra, az ember adaptációját a rendre maga az által átalakított környezet vezérelte. Egyre komplexebbé formált kulturális környezete a korábbiaktól alapvetően eltérő új kihívásokat teremtett és ez ismétlődően rákényszerítette az ezekre választ kínáló új konstrukciókat „kitalálni”, kikísérletezni, majd „bevezetni”. Ez a konstrukció-építés pedig megállíthatatlanul vezetett mind nagyobb és bonyolultabb közösségek létrejöttéhez, amelyek működtetéséhez azután egyre hatékonyabb eszközökre, mind összetettebb elméletekre és bonyolultabb kormányzási formákra lett szükség.

Ez az evolúciós „építkezés” időről időre a fejlődés jellegzetes „ugrásaira” vezetett. A történelmi ugrások nyomán létrejövő és a korábbiaktól alapvetően eltérő kihívásokat teremtő új környezetek rendre kikényszerítették, az azokhoz illeszkedő új viselkedési programok létrejöttét. Így az embert, által rendre alapvetően átalakított életfeltételek, ismétlődően önmaga „újra-építésére” is rákényszerítették. Ennek során tehát az emberben is létrejött – egymásra épülő konstrukciók formájában – az egymástól eltérően működő viselkedés-programok rendszere, amelyeket a környezet jelzései „hoznak működésbe”. És ekkor – részben a Lusitania és Titanic „probléma” megoldásán tűnődve – hirtelen „beugrott” nekem a Matrjoska-baba különös képe.

Az ember – az alábbi 1. ábrán bemutatott – valamiféle Matrjoska-baba jellegű konstrukció, amelyet a környezet kihívásai vezérelnek. Ennek a szemléletes modellnek a segítségével igyekeztem megválaszolni a gyakran és sokféle összefüggésben felvetődő két alapvető kérdést: mi az ember és hogyan „működik? (Marosán Gy. 2020. A társadalmi emergencia elmélete: az ember és a társadalom Matrjoska-baba modellje. In: Emergencia. L’Harmattan. Szerkesztette Paksi Dániel. 2020.)  A Matrjoska-baba az ember örökül kapott – elődjei által kikísérletezett és létrehozott – egymásra épülő viselkedés-programok rendszerét szemlélteti. A társadalmi evolúció indulásakor, az evolúciós építkezés alapzatát az emberszabású elődjeinktől „örökül kapott” etológiai programok jelentették. Erre épült rá, az emberré válás sajátos környezetének szorosan együttműködő és összetartó csapattá formálni a bandát. (Tooby, J.  Cosmides, L. 1992. The psychological foundations of culture.) A következő „emeletet”, az egyre bonyolultabbá váló kulturális környezetben a viselkedés szabályozás nélkülözhetetlen eszközévé váló szimbólumok (a jelzések, a nyelv és a hiedelmek) rendszere alkotta.

1. ábra.  A viselkedés-programok egymásra épülő evolúciós szintjei.

Erre épült rá a fejlődés következő lépcsőfokán kulturális univerzáliák rendszere: az egyre összetettebb eszközökből, gondolatokból és kapcsolatokból összeszerveződő közösségek működését biztosító, formavilágukban eltérő, de minden közösségben megtalálható kulturális alkotóelemek rendszere. (Brown, D. 1991. Human Universals.) Végül, a társadalmak egy részét a történelmi körülmények kényszerei az állam intézményi szabályozásának – a törvények és a morál rendszerének bevezetése – irányába terelték. (Fukuyama, F. 2011. The origins of political order.) Így jött létre az ember öt szintű viselkedés-szabályozási rendszere.    

Hogyan is „működik” tehát az ember? Mint afféle Matrjoska-baba, „kinéz” a fejéből, rátekint világára és érzékeli az onnan érkező jeleket. Ezek néha veszélyekre figyelmeztetik, többnyire óvatosságra intik, de sokszor pusztán azt súgják: csak nyugi. Felméri, hogy az adott helyzetben melyiket érzi meghatározónak: a sürgető vészjeleket, a fokozott figyelem tanácsát, vagy a kötelességeire emlékeztető utasításokat. Így, az őt érő ingerek és információk alapján „kiválasztja”, hogy az adott szituáció, evolúciós múltjának melyik szakaszára emlékezteti leginkább, majd „letölti” az ehhez az evolúciós szinthez tartozó viselkedési programot. Így, azt, hogy mit tesz, ennek útmutatásai szerint alakítja ki. Ha szükségét látja, haladéktalanul a túlélését biztosító akcióba kezd, máskor a társadalmi pozíciójában tőle elvárt módon cselekszik, esetleg laza nyugalommal hátra dől. A Lusitania és a Charity Bazaar halálos csapdája – minden társadalmi szabályt felülíróan – az egyéni túlélés akcióit aktiválta. A Titanic körülményei viszont felkínálták a mérlegelés lehetőségét: az ember választhatott a helyzet megoldásához kínálkozó különböző viselkedés-programok között. Ilyenkor a személyzet többnyire betanítás során előírt szerepből fakadó és a modern világban a férfiaktól elvárt viselkedést követi: saját érdekeit alárendelve, segíti az utasokat, támogatja a gyengébbeket és előre engedi a nőket.

Ez a működés-mód megvilágítja, miért vagyunk olyan könnyen csapdába csalhatók? Gyakran szembesülünk ugyanis azzal, hogy a politikusok vagy vállalkozók olyan helyzetet „állítanak elő”, amelyek evolúciós múltunk valamelyik korábbi szakaszára emlékeztet. Azért csaltak ebbe bele, mert ilyenkor kiszámíthatóan a számukra kedvező viselkedést választjuk. Amikor egy politikus, a háborús fenyegetés veszélyének érzetét teremti, teszi ezt azért, mert tudja: a polgárokat ez – mint egykor, a törzsi háborúk idején – a „vezér” fenntartás nélküli támogatására készteti. Máskor – a következő evolúciós szint enyhébb eszközeivel – közösségi szimbólumok felmutatásával „csalnak lépre”. A nemzeti zászlókkal körülvett politikusnak a polgárok – a kutatások bizonyították – hajlamosak lesznek elhinni, amit állít. (Hassin, R. et al. 2007. Subliminal exposure to national flags affects political thought and behavior.). Az üzleti életben ugyanígy csalnak csapdába, amikor hirdetésekkel vagy a rejtett üzenetekkel, evolúciós múltunk valamely jellegzetes szituációját idézik fel. Így akaratunkat „meghekkelik” azzal, hogy – figyelmünket megragadandó – bikinis lányokkal hirdetik a fűnyírót és így vesznek rá a vásárlására, vagy a jövőbeli hiányt sugallva pánikot idéznek elő és ezzel tömeges vásárlásra késztetnek.

A Matrjoska-modell részben értelmezhetővé teszi a szabad akarat bonyolult problémáját is. Sokan teszik fel a kérdést: vajon ember döntéseit eleve determinálják-e a körülmények, vagy mindig nyílik tér, szabad akarata érvényesítésére? Az elmondottak alapján nyilvánvaló: ahogyan a történelmi fejlődés során, az ember egyre feljebb lépegetett az evolúciós konstrukciók – maga alkotta – lépcsőin, úgy nőtt a szabad akarat tere, cserében viszont, egyre növekvő felelősség terheli azért, amit tesz. Ahogyan viszont az általa érzékelt körülmények, egyre inkább evolúciós múltjának valamelyik korábbi korszakára emlékeztetnek – amikor tehát a Matrjoska-baba mélyebb rétegébe ereszkedik le – döntési szabadsága egyre korlátozottabb. Erre utal – költőien – Weöres Sándor: „A körülmények hatalma a tettet fogva tartja, Hol vadászni vadítja, hol csendre idomítja, hol fogóként kitárja, hol tétlenségbe zárja.”

A körülmények csapdái számomra szemléletesen tárultak fel a hitleri fasizmust felidéző két alkotásban. Hannah Arendt – „A gonosz banalitása” – a jeruzsálemi Eichmann-per különös tapasztalatát foglalta össze. Míg az egész világ a vádlottban a „megtestesült” gonoszt látta, az érintett, úgy viselkedett, mint aki nem is érti miért került ide, hiszen ő pusztán fegyelmezett állampolgárként, az állam elvárásait hajtotta végre. Hans Fallada, „Halálodra magad maradsz” című könyve, a fiúk halála miatt a fasiszta rendszer ellen forduló szülők sorsát mutatja be. A Gestapo, sikertelen próbálkozások után, végül egy „szakember” segítségével „kézre keríti” őket. A rendőrfelügyelő azután – akarata ellenére – részt venni kényszerül az elfogott házaspár megalázásában. Amikor ez lezajlik, visszamegy szobájába és főbe lövi magát. Az üzenet: még ilyen szélsőséges helyzetekben is van tere a szabad akaratnak és nem háríthatod el magadtól a felelősséget. Ugyanakkor világossá teszi azt is: a legnagyobb felelősség azokat a politikusokat terheli, akik – saját céljaik érdekében – az engedelmességet kikényszerítő körülmények csapdáját felállítják és abba fondorlatos módon belevezetik a gyanútlan egyént. Ilyen csapdát állított fel – kutatási célból – „villamos-székes” kísérletében Milgram is, egyszerre téve letagadhatatlanná a modern ember kiszolgáltatottságát a tudatosan előállított feltételeknek, de bizonyítva, hogy a szabad akarat még ilyen körülmények között is „működőképes”. (Milgram, S. 1963. Behavioral study of obedience.)

Az emberiség már jó ideje küszködik egymásra halmozódó válságokkal. Az összekapcsolódó gazdasági, társadalmi, politikai és környezeti zavarok sokasága – egymás hatását felerősítve és nem-szándékolt mellékhatásokat is kiváltva – nehezen átlátható és orvosolhatatlannak tűnő válságok sorozatát váltotta ki. Az idei davosi „World Economic Forum” résztvevői a 2023-as évre leginkább jellemző kifejezésnek a polycrises jelzőt választották. Ez arra utaltak, hogy az eddig átélt és mára ismerősnek tűnő krízisektől eltérő nagyságrendű – egyszerre szorongást keltő és reményeket támasztó – válság jelei tűntek fel. A változások szinte ellenállhatatlanul sodornak egy meghökkentően közeli, különös társadalmi szinguláris pont felé.

A szingularitás fogalmát eredetileg a matematika és a fizika használta. Többnyire egy olyan pontot jelölt, amelyen túl az addigi folyamatok menete megakad és szabályai hirtelen alapvetően megváltoznak. A társadalomban – ettől eltérően – a szingularitás egy olyan helyzetre utal, amikor „a technológiai változások üteme olyan gyors lesz és a hatásuk olyan mély, hogy az emberi élet visszafordíthatatlanul átalakul”. (Ray Kurzweil) Ilyenkor életünk addig kiszámítható keretei egyetlen „szempillantás” alatt alapvető „fázis-átalakuláson” mennek keresztül, és a következő másodpercben mintha egy gyökeresen új társadalomba érkezünk. Ezt a történelemben egyedülálló – szingularitás-szerű – helyzetet a társadalom minden területére fokozatosan behatoló, majd nélkülözhetetlenné váló és az adott szférákat alapvetően átalakító mesterséges intelligencia (MI) térnyerése idézte elő.

Mint egyetemi oktató először „csak” azzal a problémával szembesültem, hogyan rajzoljam hallgatóim elé azt az elkerülhetetlen jövőt, amelyben a vállalati stratégiákat és a társadalom működését alapvetően átformálja az MI. Fokozatosan világossá vált ugyanis előttem: az MI elterjedése – miként egykor a gépeké – a társadalmi létet alapvetően átalakító kihívást jelent. Majd ráébredtem: újra kell gondolnom a hallgatók, írásbeli dolgozataik alapján történő teljesítményértékelést is. (ChatGPT Making Universities Rethink Plagiarism. Wired. 2023.). Az elmúlt hetek hírei azonban arra ébresztettek rá: az előttünk álló átalakulás – szemben a korábbi „történelem-váltásokkal” – nem egy évszázadon keresztül zajlik, hanem az előttünk álló egyetlen évtized során bekövetkezik. Az emberiség néhány éven belül eléri a szinguláris pontot, majd azon túllépve egy alapvetően új társadalomba érkezik.

Két hete adta hírül a sajtó, hogy Márki-Zay Péter megkérdezte a ChatGPT-t, adjon tanácsot: mit kell tennie az ellenzéknek a választási győzelem érdekében. (Blikk, 2023. 02.05.) Az MI javaslatai jól értelmezhetők és – összevetve a „megmondó emberek” véleményével – meghökkentően logikusak és követésre méltóak voltak. Azután jött a MI által elkészített és a gyülekezet számára felkínált ima. (Bodnár Zsolt. 2023. Mesterséges intelligencia prédikált vasárnap a dömösi 1000 éves templomban). Megvallom, engem nem is a ChatGPT által elkészített prédikáció világos érvelése és a helyzethez való pontos illeszkedése lepett meg, hanem az MI-nek – az ima elkészítése közben tett – a felhasználót óvatosságra intő megjegyzése: „Sajnálom, de mint gépi modell, nehéz önállóan prédikációt írni, ami hiteles emberi érintettséget mutat. Az emberi lelkészeknek van tapasztalata, tudása és személyes vallási meggyőződése, ami segít nekik a prédikációk írásában. Az én funkcióm az információk megadása, nem pedig a személyes szellemi tanácsadás.” (Qubit. 2023. 02.06.) Ez a fajta visszafogottság arra utal: a prédikáció „elkészítője” tisztában van saját korlátaival, és ezt be is ismeri. Ez a példamutató megértés és bölcs empátia még az emberek világában is ritka.   

Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem: ha már annyian megkeresik a ChatGPT-t és „Ő” hajlandónak mutatkozik szóba elegyedni bárkivel, akkor én is kérdőre vonom. Küldtem „neki” egy levelet az engem leginkább foglalkoztató kérdésről: „Kutató vagyok, aki a globális gazdaság, a műszaki hálózatok és a természeti környezet válságait kutatom. Keresem azokat a módokat és a lehetőségeket, amik az emberiséget képessé teszik arra, hogy megoldja a súlyosbodó válságokat. Látom a globális rendszer komplexitását, a föld forrásainak végességét, tisztában vagyok az emberi társadalmak kormányzását nehezítő politikai polarizációval is. Kérdésem: mik a legfontosabb teendők, amelyek megalapozhatják, hogy az emberiség megoldja a súlyosbodó válságokat? Legnagyobb meglepetésemre, néhány percen belül jött a válasz:

„A globális gazdaság, a műszaki hálózatok és a természeti környezet válságait vizsgáló kutatóként Ön megérti az emberiség előtt álló kihívások összetettségét. Íme néhány a legfontosabb intézkedések közül, amelyek megalapozhatják az emberiség számára az egyre súlyosbodó válságok megoldását:

• A válságok kiváltó okainak kezelése: Fontos, hogy a válságok kiváltó okait azonosítsuk és kezeljük, ahelyett, hogy csak a tüneteket kezelnénk. Ehhez a válságok hátterében álló gazdasági, társadalmi és környezeti tényezők mélyreható megértésére van szükség.
• Rendszerszemléletű megközelítés elfogadása: A válságok, amelyekkel az emberiség ma szembesül, összetettek és egymással összefüggőek, ezért rendszerszemléletű megközelítést igényelnek. Ez azt jelenti, hogy holisztikusan kell szemlélni a kihívásokat, és figyelembe kell venni a különböző tényezők közötti kölcsönhatásokat.
• Építsen ellenálló (resilience) képességet: A gazdasági, társadalmi és környezeti rendszerek ellenálló képességének kiépítése segíthet a válságok hatásainak enyhítésében és a jövőbeli válságok kockázatának csökkentésében. Ehhez a hosszú távú tervezésre, a kockázatkezelésre és az alkalmazkodási stratégiákra kell összpontosítani.
• A nemzetközi együttműködés előmozdítása: Az emberiség előtt ma álló kihívások közül sok globális jellegű, ezért kezelésükhöz nemzetközi együttműködésre van szükség. Ide tartoznak az olyan kérdések, mint az éghajlatváltozás, a világjárványok és a gazdasági instabilitás.
• A helyi közösségek megerősítése: Gyakran a helyi közösségek érzik elsőként a válságok hatásait, ezért a kihívások kezelésének kritikus része lehet a cselekvésre való felhatalmazásuk. Ez magában foglalhatja a kapacitásépítést, az erőforrások biztosítását és a helyi kezdeményezések támogatását.
• Alapvetően fontos befektetni az oktatásba és a kutatásba: Az oktatás és a kutatás kulcsfontosságú az emberiség előtt álló kihívások kezeléséhez szükséges ismeretek és készségek fejlesztéséhez. Ez magában foglalja a természettudományos, technológiai, mérnöki és matematikai (STEM) oktatásba való befektetést, valamint a válságokat kiváltó társadalmi, gazdasági és környezeti tényezők kutatását.

Összességében, az emberiség előtt álló, egyre súlyosbodó válságok kezeléséhez sokoldalú megközelítésre van szükség, amely magában foglalja a gazdasági, társadalmi és környezeti tényezőket, és hosszú távú perspektívát igényel. A rendszerszemléletű megközelítéssel, az ellenálló képesség kiépítésével, a nemzetközi együttműködés előmozdításával, a helyi közösségek megerősítésével, valamint az oktatásba és a kutatásba való befektetéssel az emberiség megteremtheti egy fenntarthatóbb és ellenállóbb jövő alapjait.”

Ez a rövid elemzés ugyan még nem tartalmazza a válságok megoldásának „mester-tervét”, de egy olyan potenciális partnerre utal, „aki” világosan érti a problémákat, készséggel működne együtt, ezért hasznosan vonható be az emberiséget fenyegető veszélyek elhárításába. Az MI azért nélkülözhetetlen a globális problémák megoldásához, mert sokáig egyszerűnek vélt világunk egyre bonyolultabb lett, majd a 20. század utolsó évtizedeiben áttekinthetetlenül komplexszé vált. A bonyolult problémák még egymástól megkülönböztethető, és külön-külön kezelhető okokra voltak visszavezethetők, a változásokat generáló hatások pedig többnyire lineárisok – a kimenetek, a bemenettel arányosak – voltak. A komplexitás azonban arra vezetett, hogy a problémák sok, egymást alapvetően befolyásoló, így egymástól elválaszthatatlan okok összekuszálódó hálózatából erednek. Emiatt a súlyosbodó válságok – erre utalt az MI a nekem küldött válaszában – csak rendszerként érthetők meg: külön-külön nem kezelhetők és a kicsiny változások is aránytalan hatásokat eredményezhetnek. (Poli, R. 2013. A Note on the Difference Between Complicated and Complex Social Systems.)  

Ezt az átláthatatlan komplexitást, azután még kezelhetetlenebbé teszi, hogy a helyi, a nemzeti és a globális szinten cselekvő aktorok egyaránt képtelenek egymással szót érteni, sőt még szóba sem hajlandók állni egymással. Ebben a helyzetben, az emberiség a világ bajainak enyhítését csak az MI-vel együttműködve oldhatja meg. Ugyanakkor az MI elkerülhetetlen térnyerése – amit az elmúlt hetek sokasodó példái mutatnak – a társadalmak gyökeres átalakulását váltja ki. Az egyes lépéseket – meglepődve ugyan – de tudomásul veszik az emberek, ám a szerteágazó – nem-várt és nem-szándékolt – következményekkel nincsenek tisztában. Márpedig a társadalmi szingularitás azt jelenti: egy adott pontban, megszokott világunk – alapvető viszonyaink, az ezeket szervező törvények és az ezt stabilizáló intézmények – gyakorlatilag szétesik, majd ezt követően, egy különös társadalmi „big bang” során, gyökeresen új világ születik.

Azért, hogy némi fogalmunk legyen az előttünk átalakulás mértékéről, annak egyetlen részletét – a többnyire védett burokban élő, magas presztízsű és jól fizetett értelmiségi foglalkozásokat fenyegető „tektonikus” változásokat – szeretném felvillantani. Napjaink „álom-karriert” kínáló szakmái – az orvosok, az ügyvédek, az újságírók és a menedzserek – váratlanul, félelmetes „versenytárssal” kényszerülnek szembenézni: a mesterséges intelligenciával. „Ellenfelük” ráadásul meghökkentő gyorsasággal – ahogyan egy új app vagy játékprogram – terjed majd el. Az érintettek többségét így teljesen váratlanul éri, amikor helyükre lépnek és kiszorítják őket megszokott és stabilnak vélt munkahelyi pozícióikból. Ez tömegesen arra kényszerülnek, hogy végig járják azt utat, amit addig ők tanácsoltak a társadalmi hierarchia alacsonyabb szintjein állást keresőknek: törődjenek bele az elkerülhetetlenbe, vegyenek erőt magukon, alkalmazkodjanak a helyzethez, tanuljanak új szakmát és sajátítsanak el új készségeket.

Vegyük szemléltető – egyben szorongást keltő – példaként az orvosok és a betegek viszonyát. A paciens – egészségéért, sőt életéért aggódva, helyzetét nem átlátva – a gyógyulás reményében keresi fel orvosát. Ez az alaphelyzet az orvosnak sors-meghatározó hatalmat, néha szinte „Istenszerű” pozíciót biztosít. Ezért tekint – helyzetéből fakadóan reménykedve – szinte mindenki orvosára, mint, csaknem „mindenható” és akár csodát tenni képes személyre. Az orvosok pedig – részben az egészség-iparág „tömegtermelésének” melléktermékeként – megszokták: a diagnózis és a terápia részletei nem tartoznak a betegre, azt úgysem érti, sőt félreérti. A „tömegkiszolgálás” feszített-üzemű körülményei között egyébként sincs idő „továbbképzést” tartani és a beteg lelkével foglalkozni. Az orvosok arra kényszerülnek, hogy – kinyilatkoztatás-szerűen – elmondják: mi a diagnózis, mi fog történni, mi a beteg kötelessége, mit kell tennie a kezelés/műtét előtt és után. Ebbe a „feladat-kiosztási” folyamatba – a körülmények szorítása miatt – nem fér be, hogy a beteg „lelkizzen”, okvetetlenkedjen, vitassa a terápia részleteit. Ha pedig mégis erre vetemedne, határozott visszautasítással találkozik, mint egy ismerősöm, akire – beszámolója szerint – orvosa csaknem ráborította az asztalt, amikor egy internetről letöltött információ alapán új módszerek alkalmazását kérte számon az orvoson.   

Amint azonban az MI tömegesen belép bármely társadalmi alrendszerbe, alapvetően átrendezi a megszokott viszonyokat. Az egészségügy világában például átvállalja, és elvégzi az orvosok hagyományos munkájának jelentős részét. A betegség azonosításával kapcsolatos feladatokat az embernél hatékonyabban, pontosabban és gyorsabban tudja ellátni. Képes megtervezni és elvégeztetni a szükséges vizsgálatokat, ennek alapján pontosan felismeri a baj, kiválasztja az adott esetben a legjobb megoldást, sőt akár a műtétet is végre hajtja. Ám arra, ami a gyógyuláshoz épp így fontos – és amit mostanság a rohanásban többnyire az orvosok is elmulasztanak – a beteg tudatát és lelkét „ráhangolni” arra, ami jön, ettől az MI is távol tartaná „magát”. Erre az ima-generáló program idézett közbevetése utalt: „Az én funkcióm az információk megadása, nem pedig a személyes szellemi tanácsadás.”. Mintha az MI tisztában volna azzal: miközben az ember testét gyógyítja, a „lelkével” nem igazán tud mit kezdeni.

Ez pedig esélyt, sőt fontos feladatot kínál az ember számára a gyógyászatban, és ennél általánosabban mindenütt a társadalomban. Nélkülözhetetlen ugyanis egy olyan személy, a gyógyászatban ő az orvos, aki átlátva a beteg körülményeit, ismerve előéletét, átérezve társadalmi helyzetét és életkorát – mint valami coach – megérteti vele, mi vár rá. Tudatosan felkészíti arra, ami jön, segít alkalmazkodni a körülményekhez, ezzel gyorsabbá és könnyebbé teszi a gyógyulást. Ám, lényegében ugyanilyen jövő vár az ügyvédre és a menedzserre, a tanácsadóra és az újságíróra és sok műszaki szakemberre és végső soron a tanárokra is. Megszokott feladatkörük jó részét átveszi az MI, de a coach-szerepkör új perspektívát nyit számukra. A coach – eredetileg az edző – segíti  a sportolót maximális teljesítményt nyújtani vagyis sikert elérni. Mivel maga is művelte a sportot, érti a „szakma” csínját-bínját, de tisztában van a sportoló adottságaival, sőt – ami legalább ilyen fontos – „ráérezni” lelkének rezdülésére is. Mindennek ismeretében képes győzelmet jelentő tanácsokat adni. Lényegében ugyanilyen szerepet töltenek be a coach-ok az élet más területein, pl. a menedzsmentben is.

A jövőben a legtöbb területen ilyen coach funkció kínálkozik fel az MI által eredeti pozíciójából kiszorított szinte bármely szakma számára. Valamiféle közvetítő szerepet betölteni, összekötő kapocs lenni, rásegítő funkciót ellátni az adott szakma szokásos „paciensei” és az igényeik megoldását átvállaló MI között. Gördülékennyé, harmonikussá és hatékonnyá tenni a problémák racionális oldalának „kezelésével” elfoglalt MI és a különböző testi, lelki bajaival, félreértésekkel és félelmekkel küszködő „páciensei” kapcsolatát. Az emberiség előtt álló – talán legnehezebb – feladat: egyénekként és valamilyen önálló szakma képviselőiként ráhangolódni erre az új szerepkörre, elfogadni a megváltozott helyzetet, és elsajátítani az ehhez szükséges készségeket. Ám ha belegondolunk ez voltaképpen ember-mivoltunk lényegének – empátiánknak és segítőkészségünknek – az újjáépítését igényli. Lehet, hogy az MI kikényszerített coach-forradalom segít hozzá, hogy újra igazán társas lényekké váljunk?