A „Jótékonysági vásár” francia filmsorozat a 19.század végén, Párizsban bekövetkezett borzalmas tragédiát idézi fel. A zsúfolt Charity Bazaar divatházban váratlanul tűz üt ki, amely a látogatókat – menekülési utat sem hagyva – halálos csapdába ejti, és végül 126 ember halálát okozza. Ám, ami még sokkolóbb: az áldozatok között „csak” 6 férfi volt, és az összes többi nő. Erről nekem egy, még 2010-ben olvasott – a Lusitania és a Titanic hajó-katasztrófák következményeit elemző – tudományos publikációt jutott az eszembe. (Frey, D. et al. 2010. Interaction of natural survival instincts and internalized social norms exploring the Titanic and Lusitania disasters.) A kutatók, összevetve az utasok és az életben maradottak névsorát meghökkentő eredményre jutottak: a Titanic esetén jóval több gyerek, nő és magas társadalmi státuszú egyén maradt életben. A felkínált magyarázat: a Lusitania 18 perc alatt süllyedt el, ami alig adott esélyt feljutni a fedélzetre, ezért mindent felülírt a túlélés ösztöne, a Titanic viszont 2 óra 40 perc merült a hullámsírba, lehetőség kínálva akár a morális mérlegelésre is.
Ez az érdekes kutatási eredmény késztetett engem az ember „működését” magyarázó sajátos modell megalkotására. (Marosan, Gy. 2011. „The evolutionary Interpretation of Man: the Matryoshka Model”). Abból a – 20. század második felében sokak által felismert – tényből indultam ki, hogy az élőlények az evolúció által „barkácsolt” komplex szerkezetű „konstrukciók”. Felépítésük és „részegységeik” – a lábak és a szárnyak, a tüdő és a szív, a szemek és az agy – valamint az őket működtető viselkedés-programok – az élelemkeresés, a partner-választás, az utódgondozás stb. – egyaránt az evolúció által „kikísérletezett” „túlélési” eszközöknek tekinthetők. A lények, emeletes építményre emlékeztető konstrukcióját az őket körülvevő jellegzetes körülmények, az un. evolúciós adaptáció környezete (environment evolutionary adaptedness) formálja ki. (Bowlby, J. 1969. Attachment and loss.) Ennek a környezetnek két alapvető jellegzetessége van: a korábbitól lényegesen eltérő és ezért adaptációra kényszerítő kihívásokat teremt, ugyanakkor elegendő időt is hagy lényeknek a „megoldásként” szolgáló új evolúciós konstrukciók kikísérletezésére.
Az élőlények viselkedését konstrukcióik működési programjai vezérlik, amelyeket pedig a környezet jelzései „hozzák működésbe”. A kutatói saját szakmai érdeklődésük alapján szemlélték az élőlények viselkedési programjának szerkezetét. A közgazdasági Nobel-díjas pszichológus – D. Kahneman – a fejlett lények két szintű viselkedés-szabályozási rendszerét azonosított: a gyorsan, intuitíven és automatikusan működőt, és az erre épülő, lassú, az akarat által vezérelt és logikus szemléletűt. (Kahneman, D. 2013. Gyors és lassú gondolkodás.) P. MacLean, amerikai kutató az agy – különböző evolúciós korban létrejövő – egymásra épülő és eltérő funkciójú három szintű modelljét alkotta meg. (MacLean, P. 1990. The Triune Brain in Evolution). D. Dennett, az emberi agy működését négy-szintű és szintenként eltérő logikát követő viselkedés-programok rendszerének modelljével írta le. (D. Dennett. 1996. Micsoda elmék.).
Az evolúció kezdetén az utódok – a gének szerkezetébe „lementve” – kapták örökül az elődjeik által „kikísérletezett” szerkezetüket és az azt működtető viselkedési programokat. A fejlődés későbbi szakaszán azután az élőlények egyre jelentősebben átformálták közvetlen környezetüket és önmaguk valamint a „tiszta” természet közzé – a „kéznél levő” anyagi elemekből – túlélésüket segítő „fülkéket” alkottak. A pók, hálót szőtt, a madarak fészket raktak, a hód „várat” épített, a majmok kuckót készítenek. Így fennmaradásukat – az örökölt gének mellett – egyre inkább a biológiai testük köré épített, és részben szintén elődjeiktől örökölt anyagi ”építmények” is segítették. (Odling-Smee, F.J. et. al. 2003. Niche Construction: The Neglected Process in Evolution). Az ember esetében azonban ez a – maga által épített – mesterséges környezet forradalmian új szerepet kapott. Ugyanis, míg a legtöbb élőlényt a föld véletlenszerű geológiai és légköri folyamatai kényszerítik adaptációra, az ember adaptációját a rendre maga az által átalakított környezet vezérelte. Egyre komplexebbé formált kulturális környezete a korábbiaktól alapvetően eltérő új kihívásokat teremtett és ez ismétlődően rákényszerítette az ezekre választ kínáló új konstrukciókat „kitalálni”, kikísérletezni, majd „bevezetni”. Ez a konstrukció-építés pedig megállíthatatlanul vezetett mind nagyobb és bonyolultabb közösségek létrejöttéhez, amelyek működtetéséhez azután egyre hatékonyabb eszközökre, mind összetettebb elméletekre és bonyolultabb kormányzási formákra lett szükség.
Ez az evolúciós „építkezés” időről időre a fejlődés jellegzetes „ugrásaira” vezetett. A történelmi ugrások nyomán létrejövő és a korábbiaktól alapvetően eltérő kihívásokat teremtő új környezetek rendre kikényszerítették, az azokhoz illeszkedő új viselkedési programok létrejöttét. Így az embert, által rendre alapvetően átalakított életfeltételek, ismétlődően önmaga „újra-építésére” is rákényszerítették. Ennek során tehát az emberben is létrejött – egymásra épülő konstrukciók formájában – az egymástól eltérően működő viselkedés-programok rendszere, amelyeket a környezet jelzései „hoznak működésbe”. És ekkor – részben a Lusitania és Titanic „probléma” megoldásán tűnődve – hirtelen „beugrott” nekem a Matrjoska-baba különös képe.
Az ember – az alábbi 1. ábrán bemutatott – valamiféle Matrjoska-baba jellegű konstrukció, amelyet a környezet kihívásai vezérelnek. Ennek a szemléletes modellnek a segítségével igyekeztem megválaszolni a gyakran és sokféle összefüggésben felvetődő két alapvető kérdést: mi az ember és hogyan „működik? (Marosán Gy. 2020. A társadalmi emergencia elmélete: az ember és a társadalom Matrjoska-baba modellje. In: Emergencia. L’Harmattan. Szerkesztette Paksi Dániel. 2020.) A Matrjoska-baba az ember örökül kapott – elődjei által kikísérletezett és létrehozott – egymásra épülő viselkedés-programok rendszerét szemlélteti. A társadalmi evolúció indulásakor, az evolúciós építkezés alapzatát az emberszabású elődjeinktől „örökül kapott” etológiai programok jelentették. Erre épült rá, az emberré válás sajátos környezetének szorosan együttműködő és összetartó csapattá formálni a bandát. (Tooby, J. Cosmides, L. 1992. The psychological foundations of culture.) A következő „emeletet”, az egyre bonyolultabbá váló kulturális környezetben a viselkedés szabályozás nélkülözhetetlen eszközévé váló szimbólumok (a jelzések, a nyelv és a hiedelmek) rendszere alkotta.
- ábra. A viselkedés-programok egymásra épülő evolúciós szintjei.
Erre épült rá a fejlődés következő lépcsőfokán kulturális univerzáliák rendszere: az egyre összetettebb eszközökből, gondolatokból és kapcsolatokból összeszerveződő közösségek működését biztosító, formavilágukban eltérő, de minden közösségben megtalálható kulturális alkotóelemek rendszere. (Brown, D. 1991. Human Universals.) Végül, a társadalmak egy részét a történelmi körülmények kényszerei az állam intézményi szabályozásának – a törvények és a morál rendszerének bevezetése – irányába terelték. (Fukuyama, F. 2011. The origins of political order.) Így jött létre az ember öt szintű viselkedés-szabályozási rendszere.
Hogyan is „működik” tehát az ember? Mint afféle Matrjoska-baba, „kinéz” a fejéből, rátekint világára és érzékeli az onnan érkező jeleket. Ezek néha veszélyekre figyelmeztetik, többnyire óvatosságra intik, de sokszor pusztán azt súgják: csak nyugi. Felméri, hogy az adott helyzetben melyiket érzi meghatározónak: a sürgető vészjeleket, a fokozott figyelem tanácsát, vagy a kötelességeire emlékeztető utasításokat. Így, az őt érő ingerek és információk alapján „kiválasztja”, hogy az adott szituáció, evolúciós múltjának melyik szakaszára emlékezteti leginkább, majd „letölti” az ehhez az evolúciós szinthez tartozó viselkedési programot. Így, azt, hogy mit tesz, ennek útmutatásai szerint alakítja ki. Ha szükségét látja, haladéktalanul a túlélését biztosító akcióba kezd, máskor a társadalmi pozíciójában tőle elvárt módon cselekszik, esetleg laza nyugalommal hátra dől. A Lusitania és a Charity Bazaar halálos csapdája – minden társadalmi szabályt felülíróan – az egyéni túlélés akcióit aktiválta. A Titanic körülményei viszont felkínálták a mérlegelés lehetőségét: az ember választhatott a helyzet megoldásához kínálkozó különböző viselkedés-programok között. Ilyenkor a személyzet többnyire betanítás során előírt szerepből fakadó és a modern világban a férfiaktól elvárt viselkedést követi: saját érdekeit alárendelve, segíti az utasokat, támogatja a gyengébbeket és előre engedi a nőket.
Ez a működés-mód megvilágítja, miért vagyunk olyan könnyen csapdába csalhatók? Gyakran szembesülünk ugyanis azzal, hogy a politikusok vagy vállalkozók olyan helyzetet „állítanak elő”, amelyek evolúciós múltunk valamelyik korábbi szakaszára emlékeztet. Azért csaltak ebbe bele, mert ilyenkor kiszámíthatóan a számukra kedvező viselkedést választjuk. Amikor egy politikus, a háborús fenyegetés veszélyének érzetét teremti, teszi ezt azért, mert tudja: a polgárokat ez – mint egykor, a törzsi háborúk idején – a „vezér” fenntartás nélküli támogatására készteti. Máskor – a következő evolúciós szint enyhébb eszközeivel – közösségi szimbólumok felmutatásával „csalnak lépre”. A nemzeti zászlókkal körülvett politikusnak a polgárok – a kutatások bizonyították – hajlamosak lesznek elhinni, amit állít. (Hassin, R. et al. 2007. Subliminal exposure to national flags affects political thought and behavior.). Az üzleti életben ugyanígy csalnak csapdába, amikor hirdetésekkel vagy a rejtett üzenetekkel, evolúciós múltunk valamely jellegzetes szituációját idézik fel. Így akaratunkat „meghekkelik” azzal, hogy – figyelmünket megragadandó – bikinis lányokkal hirdetik a fűnyírót és így vesznek rá a vásárlására, vagy a jövőbeli hiányt sugallva pánikot idéznek elő és ezzel tömeges vásárlásra késztetnek.
A Matrjoska-modell részben értelmezhetővé teszi a szabad akarat bonyolult problémáját is. Sokan teszik fel a kérdést: vajon ember döntéseit eleve determinálják-e a körülmények, vagy mindig nyílik tér, szabad akarata érvényesítésére? Az elmondottak alapján nyilvánvaló: ahogyan a történelmi fejlődés során, az ember egyre feljebb lépegetett az evolúciós konstrukciók – maga alkotta – lépcsőin, úgy nőtt a szabad akarat tere, cserében viszont, egyre növekvő felelősség terheli azért, amit tesz. Ahogyan viszont az általa érzékelt körülmények, egyre inkább evolúciós múltjának valamelyik korábbi korszakára emlékeztetnek – amikor tehát a Matrjoska-baba mélyebb rétegébe ereszkedik le – döntési szabadsága egyre korlátozottabb. Erre utal – költőien – Weöres Sándor: „A körülmények hatalma a tettet fogva tartja, Hol vadászni vadítja, hol csendre idomítja, hol fogóként kitárja, hol tétlenségbe zárja.”
A körülmények csapdái számomra szemléletesen tárultak fel a hitleri fasizmust felidéző két alkotásban. Hannah Arendt – „A gonosz banalitása” – a jeruzsálemi Eichmann-per különös tapasztalatát foglalta össze. Míg az egész világ a vádlottban a „megtestesült” gonoszt látta, az érintett, úgy viselkedett, mint aki nem is érti miért került ide, hiszen ő pusztán fegyelmezett állampolgárként, az állam elvárásait hajtotta végre. Hans Fallada, „Halálodra magad maradsz” című könyve, a fiúk halála miatt a fasiszta rendszer ellen forduló szülők sorsát mutatja be. A Gestapo, sikertelen próbálkozások után, végül egy „szakember” segítségével „kézre keríti” őket. A rendőrfelügyelő azután – akarata ellenére – részt venni kényszerül az elfogott házaspár megalázásában. Amikor ez lezajlik, visszamegy szobájába és főbe lövi magát. Az üzenet: még ilyen szélsőséges helyzetekben is van tere a szabad akaratnak és nem háríthatod el magadtól a felelősséget. Ugyanakkor világossá teszi azt is: a legnagyobb felelősség azokat a politikusokat terheli, akik – saját céljaik érdekében – az engedelmességet kikényszerítő körülmények csapdáját felállítják és abba fondorlatos módon belevezetik a gyanútlan egyént. Ilyen csapdát állított fel – kutatási célból – „villamos-székes” kísérletében Milgram is, egyszerre téve letagadhatatlanná a modern ember kiszolgáltatottságát a tudatosan előállított feltételeknek, de bizonyítva, hogy a szabad akarat még ilyen körülmények között is „működőképes”. (Milgram, S. 1963. Behavioral study of obedience.)
Leave a Reply