A címben feltett kérdésre Groucho Marx igenlő válasz ad, amit így indokol: „A pénz megszabadít attól, hogy azt kelljen csinálnunk, amit nem szeretünk. Minthogy én semmit nem szeretek csinálni, a pénz nagyon fontos számomra”. Érveinek első részével bizonyára sokan egyetértenek, a második részével valószínű kevesebben. Ám a történelem sokáig egészen másként tette fel a kérdést. Az embert a legutóbbi évszázadig kiszámíthatatlan és veszélyes körülmények vették körül. A tipikus élethelyzet: „Örökös félelem uralkodik, az erőszakos halál veszélye fenyeget, s az ember élete magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid”. (Thomas Hobbes: Leviatán) Ennek tükrében nyilvánvaló: évezredeken keresztül a boldogságot az élet azon ritka pillanatai jelentették, amikor a szerencsétlenségek és szenvedések sorozata rövid időre megszakadt.

A társadalom és a gazdaság fejlődésével azonban, ha lassan is, de javultak az élet körülményei. A 19. századtól – az ipari, a gazdasági és a politikai forradalmak hatására – az élet kiszámíthatóbb lett, emelkedett a várható élethossz, nőtt a fogyasztás és sokasodtak az emberek előtt álló lehetőségek. Ám az igazi változást a 20. század robbanásszerű fejlődése hozta el. A modern társadalmakban végre az átlagember is szert tehetett olyan jövedelemre, amiből megvehetett mindazt, amire régóta vágyott és amihez már ismerőseinek többsége is hozzájutott. Az idők változását tükrözte A. Miller, Az alku című darabja egyik szereplőjének megjegyzése: „Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak, forradalmat csináltak vagy a templomba mentek. Ma vásárolnak”.

Az egyre általánosabbá váló közvéleménykutatások már a II. világháborút követően egy kedvező trendet azonosítottak. A „Mennyire elégedett életével?” vagy „Boldognak érzi-e magát?” típusú kérdésekre – visszaigazolva az emberek reményeit és tapasztalatait – a megkérdezettek aszerint válaszoltak nagyobb arányban egyetértőleg, minél nagyobb volt a jövedelmük. Úgy tűnt tehát, hogy a modern társadalmakban a „boldogság-eloszlás” nagyjából megfelel a jövedelmek eloszlásának. Vagyis, a gazdasági növekedéssel párhuzamosan bekövetkező, egyéni átlagos jövedelmek emelkedését – legalább is egy ideig – az élettel való elégedettség hasonló mértékű javulása követte. Ez a trend azután a köztudatban, mint valami univerzális szabály rögzült: a magasabb GDP/fővel jellemezhető egyének, generációk és országok jellegzetesen boldogabbak és elégedettebbek az élettel, mint szegényebb társaik.   

S, ha belegondolunk ez egyáltalán nem meglepő. A modern társadalmak nagyobb biztonságot és a „boldogság-javak” – a presztízs-termékek és kényelem-szolgáltatások – széles választékát kínálták fel polgáraiknak, amihez személyes jövedelmük arányában juthattak hozzá. Vagyis, boldogságuk és élettel való elégedettségük alapvetően jövedelmüktől függött. Ebből a szemszögből, aki nem a fogyasztás-maximalizálást választotta életét vezérlő „iránytűnek”, arra úgy tekintettek: valamilyen érthetetlen okokból visszautasítja a mindenki előtt megnyíló, boldogságot hozó életprogram követését. A fogyasztás-centrikus életmód tehát alapértelmezett életmodellé vált.

A 20. század utolsó harmadában azonban – szinte észrevétlenül – egy különös fordulat zajlott le, elsősorban az USA-ban, de fokozatosan más fejlett országokban is. A jövedelmek folyamatos emelkedését az tette lehetővé, hogy a század során a technológiai, a képzési és a politikai forradalmak hatására bekövetkező termelékenység-növekedést szorosan követte a munkavállalói jövedelmek emelkedése. Ám az 1970-es évek közepétől a termelékenység és a jövedelmek emelkedése közötti – addig elszakíthatatlannak látszó – szoros kapcsolat váratlanul meglazult, majd megszűnt. Miközben a gazdaságban a termelékenység tovább nőtt, ettől fokozatosan elmaradt a munka-jövedelmek emelkedése. Megszűnt tehát jövedelmi egyenlőtlenség csökkenésének évtizedeken keresztül tartó kedvező folyamata. Újra tágulni kezdett a „jövedelmi-olló” és ismét növekedésnek indult a jövedelmi egyenlőtlenség mértéke. (Thomas Piketty: A tőke a 21. században, 2015) Ezzel párhuzamosan a világgazdaság növekvő egybekapcsolódásának és a képzettség globális emelkedésének hatására megindult a globális egyenlőtlenség „újra-szerveződése” is. Felértékelődtek az iparosodó fejlődők – Kína, India és Dél-Amerika – munkavállalóinak jövedelmi pozíciója, viszont kezdett süllyedni a fejlett társadalmak középosztályának jövedelmi pozíciója. Ezt a trendet tette láthatóvá Milanovic-féle elefántgörbe: a fejlődő világ emelkedő, a fejlett világ alsó középosztályának romló, a leggazdagabbjainak pedig egekbe szökő jövedelem-pozíciója.

Ezek a változások áttekinthetetlenné tették a boldogság alakulásának korábban logikusnak tűnő trendjét. A világ a boldogság-paradoxonok korszakába lépett. Ennek első jele, az un. Easterlin paradoxon felbukkanása volt. (Easterlin, R. (1974). Does Economic Growth Improve the Human Lot?) A kutató azt találta: egy adott időpillanatban ugyan szoros kapcsolat van az egyén boldogság-érzete és jövedelemszintje között, ám ez hosszabb távon megszakad. Az ok: a szubjektív boldogság-érzet fontos tényezője a saját helyzetnek másokéval való összevetése. Mivel pedig hosszabb távon mindenkinek nő a jövedelme, a folyamatos összehasonlítás legyengíti a jövedelmünk boldogságunkat növelő hatását. A 21. századba átlépve – részben a társadalmi összehasonlítás, részben az egyenlőtlenség növekedése miatt – a pénz közvetlen boldogságnövelő hatásába vetett bizalom megcsappant. A felmérések kezdték feltárni, hogy a jövedelem és a boldogság, illetve a fogyasztás és az élettel való elégedettség közötti korábban szoros kapcsolat fokozatosan megszűnt.

Ezt az egyre többek életérzését kifejező véleményt, 2010-ben, a világhírű – közgazdasági Nobel díjas – pszichológus, D. Kahneman szigorú tudományos vizsgálattal erősítette meg. (Kahneman, D. Deaton, A. 2010. High income improves evaluation of life, but not emotional well-being.) A kutatás részben visszaigazolta a korábbi közvélekedést: a jövedelem növekedésével a magukat boldognak tekintő emberek aránya folyamatosan növekszik. Ugyanakkor, egy jól meghatározható küszöbértéket – 75 ezer dollár/fő jövedelem-szintet – átlépve, az addigi arányos növekedés fokozatosan „ellaposodik”, majd telítésbe ment. Mintha a boldogságnövekedésben kialakulna egy plató – egy „üvegplafon” – amelyen túl a jövedelem emelkedése már nem növeli a boldogság-szintet. Ez azért lényeges, mert ez az embereket élet-programjuk alapvető megváltoztatására is késztetheti.  

A tudományt – egyebek mellett – azért is szeretem, mert amikor úgy tűnik, egy kérdést megoldódott, a további vizsgálatok váratlanul újabb, meghökkentő megállapításra juthatnak. Esetünkben, egy évtizeddel későbbi kutatás érdekes eredményre vezetett: mindenki találhatott bene őt igazoló tényt, ugyanakkor annak cáfolatát is! (Killingswort, M. 2021. Experienced well-being rises with income, even above $75,000 per year.) A kutató azt találta: a jövedelem emelkedésével egyáltalán nem megy telítésbe az elégedettség, sőt a leggazdagabbaknál a jövedelem növekedése éppen a boldogságnövekedés gyorsulásához vezet. A teljes jövedelmi skálát elemezve kiderült, hogy az „üvegplafon” csak a jövedelmi skála alsó negyedében jelenik meg, míg a felső negyedben a jövedelem emelkedése gyorsuló boldogság-növekedést eredményez. Ez – legalább is számomra – egy szomorú jelenségre utalt: a szegényeknél a pénz egy ideig növeli boldogságukat, ám egyszer csak az elégedettség-érzés javulása megáll. A gazdagabbaknál viszont a jövedelem emelkedésével éppenséggel gyorsul a szubjektív jólétük növekedése.

Van tehát két, egymásnak részben ellenmondó eredményt produkáló kutatás. Ilyenkor gyakran az történik, hogy az eltérő eredményekre jutó csoportok kölcsönösen kétségbe vonják egymás eredményeit. Esetünkben szerencsénkre más történt: a két kutatócsoport összeült, együtt vitatták meg az eltérés okát. S ami még fontosabb, nem valami „békéltető tárgyalás” keretében, hanem a valóság-feltárás szándékával, az okokra akartak rájönni. Az eredményekről azután közös tudományos publikációval tájékoztatták a tudományos és nem-tudományos közvéleményt. (Killingworth, A. Kahneman, D. Mellars, B. 2023. Income and emotional well-being: A conflict resolved.) A kutatócsoportok eredményeinek elemzése során érdekes eltérésre derült fény. Kahnemanék korábbi vizsgálata a 100 ezer dollár/fő éves jövedelmi szint alatti csoportokra összpontosított. Alapvetően a középosztály átlagának szemszögéből szemlélte a társadalmat, ahol – értelemszerűen – sok olyan társadalmi tényező van, amely határt szabhat az életminőség javulásnak. Ez emlékeztet a lottó-nyertesek életpályájának gyakran idézett mintájára: a nyereményeket „boldogság-ugrás” követi, ám a többség esetén végül visszaáll a korábbi alacsonyabb elégedettség-szint. Killingsworth viszont a teljes jövedelmi skálát elemezve, egyaránt azonosította az alsó jövedelműeknél a plató kialakulását, a magasabb jövedelműek esetén pedig a boldogság-növekedés gyorsulásának mintáját.

Az eredmények megértését két – a hétköznapi emberek által többnyire figyelmen kívül hagyott – tényező segítheti. Gyakran szem elől tévesztjük, hogy a jelenségek közötti korreláció nem szükségképpen jelent ok-okozati kapcsolatot. Egy különös példával élve: a New Yorkban elkövetett gyilkosságok száma az eladott hűtőszekrények számával van szoros korrelációban. Miközben senki nem gondolhatja, hogy a hűtőszekrény vásárlás idézi elő a gyilkosságokat, nem nehéz belátni, hogy a nyári forróság, ami hűtőszekrény-vásárlásra késztet, egyben kiválthatja a kontrollálhatatlan erőszak impulzusait. Vagyis, a két jelenség között nincs ok-okozati kapcsolat, de a nyári forróság kiváltó oka lehet mindkettőnek. Amikor tehát a jövedelemszint és az élettel való elégedettség közötti korrelációt, ok-okozati kapcsolatként értelmezzük, akkor juthatunk olyan következtetésre: a pénzért boldogságot lehet vásárolni. Ám ez az ok-okozati kapcsolat bizonytalanná válik, ha felismerjük: a boldogság összetett és a fejlődéssel alapvetően átalakuló társadalmi jelenség.

Ezt a tényt foglalta szemléletes modellé a Maslow szükséglet-piramis elmélete. (Maslow, A. 1943. A Theory of Human Motivation.) Az egyén viselkedését vezérlő törekvéseket Maslow, az ember különböző szükségleteinek egy piramis-szerűen egymásra épülő rendszerébe szervezte. A szükségelt-piramis alapzatát az un. fiziológiai szükségletek alkotják, efelett vannak a biztonság szükségletei, erre épülnek a társas szükségletek, ez után következik az elismerés (befogadottság) szükséglete, és végül a piramis „csúcsán” az önmegvalósítás szükséglete van. Először mindig az alsó szintek szükségleteit elégítjük ki, s csak ezt követően kerülhet sor a felette levőkre. Ám a szükségletek egymásra épülő „lépcsői” boldogság-piramisként is szemlélhetők, amelynek szintjei az ember változó életcéljaira hívják fel figyelmét. A modern társadalom pedig éppen azt a lehetőséget nyitotta meg az átlagember előtt, hogy felfelé lépkedhessen a boldogság-piramis lépcsőin.

Ehhez először a szegénység és a szenvedés szakaszán kellett túljutnia. Ezt elérve, a biztonság-igényeit igyekezett kielégíteni. Ezek a „boldogság-akadályok” alapvetően a növekvő jövedelem segítségével voltak elháríthatók. Amikor emberek munkát és életmódot választottak elsősorban az elérhető jövedelemre figyeltek és ez megerősítette azt az érésüket: pénzért boldogság vásárolhatnak! Ám a 3. szinttől kezdve a pénz és a boldogság közötti elszakíthatatlannak tűnő, ok-okozati kapcsolat legyengült, majd a 4. és 5. szinten teljesen összezavarodott! A társas kapcsolatok már kevésbé, az elismerés és az önmegvalósítás pedig egyáltalán nem megvásárolhatók. Ugyanakkor, ezeken a szinteken, a munka jellege és körülményei önmagukban elégedettséget és boldogságot teremtettek.

A boldogság-piramis alsó két szintjén – a „nem-szeretem” feltételek között végzett – munka értelmét tehát a jövedelem adta: segítségével elháríthatták a „boldogság-akadályokat”, ám a pénz boldogság-generáló hatása fokozatosan megszűnt. A boldogság-piramis csúcsa felé haladva ugyanakkor a folytatott tevékenység önmaga generálta a boldogságot, amihez a pénz pusztán kiegészítő „bónusz” lett. A 20. század örömteli trendet hozott: az egymást követő generációk mindegyikének életminősége jobb volt, mint szüleié, ami szinte automatikussá tette a boldogság növekedését. Ám fokozatosan kiderült: a pénz boldogság-generáló hatása rendre „üvegplafonba” ütközött, s ezen csak az juthatott túl, aki hajlandó és képes volt feljebb lépni a „boldogság-piramis” következő lépcsőire, teljesítve annak a korábbitól eltérő követelményeit.

A 21. század polgára különböző boldogság-filozófiát hirdető, eltérő boldogság-rezsimek közül válogathat. Követheti a jövedelem-maximalizálást, de itt szükségképpen eléri a platót. Gyűjtögetheti az elismerést és „halmozhatja” a hírnevet, de a gyorsan változó világban könnyű csalódni. Ám választhatja élete végső céljául az alkotást is. Sőt, ellentétben a korábbi korszakokkal, amikor csak keveseknek volt lehetősége meghódítani a boldogság-piramis csúcsát, a 21. században szinte mindenki előtt megnyílik ez a lehetőség. Így, szinte bárki tesztelheti – világhírű hazánkfia – Scitovsky Tibor életelvét: “A teljes és örömteli élethez nemcsak a testi szükségletek kielégítésére van szükségünk, hanem arra is, hogy mindig legyen kihívást jelentő tevékenységünk, amely megóv bennünket az unalomtól”. (Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság. 1990, 195. old.)

Az átlagembereknek a mesterséges intelligenciához (MI) fűződő viszonya – János esztergomi érseknek, a „Gertrudis megölésére” vonatkozó és a vesszőkkel ellenkező értelművé formálható mondását átköltve – valahogy így jellemezhető: „A mesterséges intelligenciát alkalmazni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki támogatja én nem ellenzem.” Én személy szerint az MI használatát – ha nem is nem feltétel nélkül – támogatom, mivel az emberiség jelenlegi problémáinak megoldása közreműködése nélkül elképzelhetetlen. Ezt a véleményemet egyrészt arra alapozom, hogy az emberiséget fenyegető súlyos válságok csak a mesterséges intelligencia (MI) segítségével tűnnek „kúrálhatónak”. Másrészt, amikor az MI átláthatatlan veszélyeit elemezzük – jellemző módon – mindig önmagunkkal szembesülünk. Mintha csak Groucho Marx gyakran idézett mondása öltene testet: „Találkoztam ellenségeinkkel, és ők: mi vagyunk!” Vagyis, az ember által teremtett eszközöket mindig saját ostobasága és/vagy gonoszsága tette/teszi önmagára is veszélyessé.

Világunk állapotát illetően, minden hír, minden elemzés és politikai kiáltvány a sokasodó krízisekre figyelmeztet. „Mr. Végítélet” – Nouriel Roubini – legutóbbi, végső figyelmeztetésnek szánt könyvét azzal zárja: „Végzetszerű fenyegetések közelednek felénk. Hatásuk alapjaiban rázza meg életünket és fenekestől felforgatja a világunk megszokott rendjét, olyan mértékben, amit még soha nem tapasztaltunk.” (Roubini, N. 2022. Megathreats). A természeti katasztrófák, a gazdasági összeomlások, a szociális válságok és a politikai krízisek kiváltó okait kutatva azonban mindig az emberek hanyagságával, a globális vállalatok felelőtlenségével, a politikusok ostobaságával vagy mohóságával, valamint az elitek megegyezésre való képtelenségével szembesülünk. Világunkat a sodorja veszélybe, ahogyan élünk, ahogyan viselkedünk és ahogyan környezetünket használjuk. Vagyis, az emberre a legnagyobb veszélyt önmaga jelenti.

A kutatók az aggodalomra okot cáfolhatatlan tényeket, immáron több évtizede folyamatosan a szakmai közösségük, a döntésekért felelős politikusok, és a közvéleménye elé tárják. A helyzet folyamatos romlására utaló információkkal fokozatosan megismerkedhettünk. Ennek nyomán el is indultak a viták a „halaszthatatlan” teendőről. A politikai pártok kitűzték az elérendő célokat, a vállalatok beépítették stratégiájukba az adaptáció követelményét, új mozgalmak szerveződtek az elkerülhetetlen életmód-váltást követelve. A sokasodó katasztrófák láttán mindenki az ismételgeti: ez így nem mehet tovább! Majd, lényegében nem történt semmi. Az események menetét – legalább is idáig – Max Frisch – „Biedermann és a gyújtogatók” című színjátékában elhangzó kis versike rajzolja fel:  

„Láttuk előre éppen elég ideje,

Mindahányan

És végül bekövetkezett,

Most már nem lehet oltani se:

Tökfejűség, de

Sorsszerűségnek nevezik.”

Vagyis, miközben egyre többen hivatkoznak az emberiség sorsszerű – jövőjébe szinte „beleprogramozott” – kudarcára, valóban a „tökfejűségről” van szó. A helyzet persze ennél egy kicsit bonyolultabb. Egész sor, fokozatosan egybekapcsolódó és kezdetben nehezen felismerhető hatás tette/teszi nehézzé, hogy elhatározásra jussunk. Így az akciók eleve mindig késve indulnak, a következetes végrehajtás gyakran megakad, és a vetélkedő politikusok jobban figyelnek újraválasztásukra, mint a fokozatosan romló körülményekhez való alkalmazkodásra. Az emberiség egy olyan, a viharos tengeren sodródva hajóhoz hasonlít, amely a parancsnoki hídján kapott léket. Miközben krízisről, krízisre sodródik, a szakemberek nem látják át helyzetet, kormányzással megbízottak egymást akadályozzák, a politikusok pedig halogatják a döntéseket.

Fontos azonban felismernünk, hogy ezt a helyzetet nem pusztán a tudatlanság és a felelőtlenség idézte elő. A földünket alkotó, sokáig egymástól viszonylag független, de önmagunkban is bonyolult rendszerként létező területek – a természeti környezet, a globális pénzügyi-rendszer, a termelési- és a beszállítási láncok, az internet minden átfogó hálózata – fokozatosan szorosan egybekapcsolódtak. Az így kialakuló komplex – ökoszisztéma-szerű – szuperrendszer egyre nehezebben átláthatóvá vált. Ráadásul az elválaszthatatlanul összefonódó és egymást kölcsönösen meghatározó részek kényes egyensúlya könnyen megbomlik, így a folyamatok szinte maguktól „szabadulnak el”. (Clearfield, Christ. Tilcsik András. 2019. Meltdown.) A válságok megoldása ebben a helyzetben attól függ: képesek vagyunk-e létrehozni a rendszer viselkedését pontosan leíró modellt, majd ennek alapján kialakítani egy olyan „mester-tervet”, amely egyértelműen eligazít mindenkit – egyéneket, vállalatokat és a szuverén nemzeteket – mit kell tennie azért, hogy a rendszert a puha-landolás pályájára legyen vezérelhető.

Erre a megoldásra kínált példát az 1970-es években, egy civil szervezet – a Római Klub – alapvetően magántámogatásokból és tucatnyi szakember tudományos munkájának eredményeként létrehozott globális modellje. (Meadows, D. et. al 1972. The Limits to Growth.). Ez elemezhetővé tette az akkor már komplex rendszert alkotó világunk viselkedését. Sőt, volt még egy – akkoriban szokatlan – előnye: kiszámíthatóvá váltak a lehetséges beavatkozások hatásai. A számítógépes modell szimulációjával végig lehetett követni a különböző akciókhoz tartozó alternatív „jövőszálakat” vagyis „lejátszhatóvá” és kipróbálhatóvá tette a jövőt! A példa tehát adott, ám van egy kis bökkenő: az akkori állapotokhoz viszonyítva világunk komplexebb és szorosabban csatolt lett.

Az azóta eltelt időszakban olyan gazdasági, műszaki és társadalmi folyamatokat indítottunk el, amelyek mindent és mindenkit összekapcsoltak és betöltöttük a föld minden zugát, növekedésünk beleütközött világunk határaiba, és az emberiség egységes társadalmi organizmussá vált. Miközben azonban kétkedés nélkül követtük, sőt minden módon ösztönöztük a növekedés-orientált életmódot, az fokozatosan fenntarthatatlanná vált. Ez szükségszerűen vezetett válságok kirobbanásához, majd a krízisek fokozatos erősödéséhez. A globális rendszer kormányozhatatlanná vált, az apokalipszis rémével fenyegetve a föld 8 milliárd lakóját. Ez a helyzet teszi elkerülhetetlenné egy olyan globális modell megalkotását, amely világossá tenné mindenki előtt, hogy viselkedése miként érint másokat, illetve amit mások tesznek, hogyan hat rá. Ennek a modellnek a megalkotását azonban a kibernetika egy különös törvénye – a Conant-Ashby-tétel – alapvetően megnehezíti. (Conant, R. Ashby, W. 1970. Every good regulator of a system must be a modell of that system.)

A kutatók a rendszerek hatékony szabályozásának logikájából indultak ki. Mielőtt cselekednénk, számításba kell venni beavatkozásunk lehetséges következményeit, majd ennek ismeretében döntjük el, mit is tegyünk. Ehhez azonban egy olyan modellre van szükség, amelynek bonyolultsága megegyezik a szabályozni kívánt rendszer bonyolultságával, hiszen csak így tudjuk „kikísérletezni” a legjobb döntést. Vagyis, a megfelelő bonyolultságú modell megalkotása a rendszer eredményes szabályozásának nélkülözhetetlen feltétele. Ennek a ténynek azért van óriási jelentősége, mert az elmúlt évtizedben, a végbement változások következtében a világ komplexitása – az 1970-es állapothoz képest – szintet ugrott. Világunk áttekinthetetlenül bonyolulttá vált, amit a hyper-konnektívitás fogalmával írnak le. (Consent, B. et al. (2021). Governing complexity.)

A hyper-konnektivitás azt jelenti, hogy a föld bármely pontja és minden cselekvő aktora között elszakíthatatlan kapcsolat jött létre, és a kapcsolatok szervezésének tranzakciós-ideje és a tranzakciós-költsége gyakorlatilag zérussá vált. Emiatt az események következményei, a folyamatok hatásai, a zavarok és a krízisek megállíthatatlanul terjednek tova. Ebben a világban mindenki – akár tudatában van ennek, akár nem – elválaszthatatlanul egybekapcsolódik mindenkivel, és bármely hatás – induljon bárhonnan – szinte azonnal elér mindenkit. Ennek a ténynek azután van még egy nem-várt mellékhatása: a tudományok régen bevált modelljei és az ezekből levezetett döntési szabályok „megbicsaklottak”. Azáltal ugyanis, hogy a különböző jelenségek elválaszthatatlanul egybekapcsolódtak, a tudományok által feltételezett „tiszta” működési körülmények összekuszálódtak. Így a szaktudományok korábban tévedhetetlen modelljei egyre kevésbé voltak képesek előre jelezni a változásokat.

Ám a világ ökoszisztéma-szerű állapota még a tudósoknál is jobban zavarba hozta a döntéshozókat, akik még kevésbé vannak tisztában a szerteágazó következményekkel. Amikor az országok sorsát „intéző” nagyhatalmú döntéshozók – bankárok, vállalatvezetők, politikusok – a világ állapotáról meglevő tudását véletlenszerűen „tesztelték”, a szűk szakterületüktől távolabbi, de a döntések minőségét befolyásoló ismereteiket firtatva arra jutott: a világunk „kormányosai”, legfeljebb egy „gorilla szintjén” ismerik a helyzetet. A „tesztkérdésekre” legfeljebb a véletlenszerű válaszok pontosságával tudtak válaszolni. (Hans Rosling et al. 2018. Factfulness: Ten Reasons We’re Wrong About the World). Ráadásul, a világ dolgait intézők – a nagyhatalmak, a szuverén nemzetek, a vetélkedő elitek, a hatalomra törő pártok, a mozgalmak vezetői – nézetei a sokasodó krízisek hatására fokozódó mértékben polarizálódtak. Viselkedésükben ezért – személyiségüktől függetlenül – egyre erősebben érvényesül, hogy mindenki egy un. chicken-game játszma résztvevőjének látja magát. Mindenki azt bizonygatja: csak az ő érdeke a fontos, és ennek érdekében mindenre hajlandó. Vagyis, senki ne remélje, hogy majd félrerántja a kormánykereket, ő a rábízott szervezetét nekivezeti bárkinek, aki szembejön.

Vagyis, egy olyan világban élünk, ahol minden szinten – a világpolitika nagy- és kisebb hatalmaitól, a vállalatokon keresztül, a közösségek irányítóiig – szinte mindenki chicken-game-et „játszik”. A következmény: a társadalmak tehetetlenül sodródnak, az államokat lebénítja a vetokrácia, az elkerülhetetlen döntéseket halogatják. Ebben a helyzetben a súlyosbodó válságokat enyhítő és a „puha-landolást” lehetővé tevő döntéseket meghozni, az érdekek racionális összehangolását elősegítő vitát lefolytatni csak a világ valóságos komplexitását tükröző modell birtokában leszünk képesek. Ez megteremthetné azt a mindenki számára elfogadható „jövő-térképet”, amelynek „ösvényeit” és „csapásait” a szimulációs program biztonságosan járható „útvonal-tervekké” alakíthatná. Ám a „szuper-organizmussá” vált emberiség szinte áttekinthetetlen komplexitása miatt egy ilyen globális modell kizárólag az emberi és a mesterséges intelligencia együttműködésével hozható létre és működtetethető. Vagyis, az emberiség kizárólag az MI segítségével tartható stabil fejlődési pályán.

Természetesen ennek a modellnek a létrehozása során egy sor – ma még nem is teljesen átlátható – problémával kell szembenézni. Kezdjük a legegyszerűbbel: a szükséges komplexitású modell létrehozása – a Római Klub projektjével összehasonlítva – sokkal többe kerülne és jóval több szakember együttműködését igényelné. A vállalva a kritikát, hogy becslésemet „az ujjamból szoptam”, ez nagyjából 1 milliárd dollárba kerülne. A kidolgozás, majd a tesztelés, végül döntéshozók betanítása mondjuk 1-2 ezer, sok tudományterület és a föld különböző nemzetét képviselő szakember koordinált együttműködését feltételezi. A döntéshozáshoz használható változat – reményeim szerint – öt év alatt hozható létre. Az 1 mrd dollár – első pillantásra – meghökkentően nagynak látszik, ám gondoljunk csak bele: a világ 100 leggazdagabb emberének bármelyike (!) – ha nem is a mellényzsebéből – de viszonylag könnyen „kiperkálhatná” ezt. A világ bármely tudósa pedig – magamból kiindulva – boldogan részt venne ebben a „Mentsük meg a földet” projektben. Még az is lehet, hogy már el is kezdődtek a modellkészítés munkálatai.

Az igazi gond – visszatérve a kiindulóponthoz – miként vehetők rá a világ kisebb és nagyobb, különböző rendű és rangú – nemzeti, ideológiai, gazdasági, technológiai – hatalmai arra, hogy együttműködjenek, valóságos érdekeiket a világ elé tárva, nyitottak legyenek mások érdekeinek elfogadására, és a globális modell alapján racionálisan közelítsék meg a helyzetet. A modell a döntések következményeit kiszámolhatóvá tenné, ezzel átláthatóvá válnának a beavatkozások rövid és hosszútávú hatásai és így megítélhető lenne miként érinti az a különböző közösségeket. Miközben nem tagadom az MI alkalmazásának kockázatait, az igazi problémát mégsem az MI – úgymond – embert leigázni akaró szándéka jelenti.  A valódi veszély: az elkerülhetetlen teendőkről folyó vita során a legkülönbözőbb rendű és rangú hatalmasságok végső érvként mindig az eredet-mítoszokra, a szuverén nemzet mindent felülíró jogaira, a történelem saját interpretációjára hivatkozva utasítják a kompromisszumokat. Ez teszi nehézzé, sőt gyakran lehetetlenné, hogy az egységes egésszé vált emberiség a globális jövő-térkép útmutatásait kövesse.

Ebben a helyzetben tehát szükségképpen előtérbe kerül a moralitás szempontja, ami még kényesebbé teszi az MI alkalmazásával kapcsolatos vitákat. Ahogyan ugyanis az MI fokozatosan életünk egyre több részletébe behatolt és mind gyakrabban találkozunk vele, érthető módon növekszik alkalmazásával kapcsolatban a körültekintés és az óvatosság igénye. Ugyanakkor az MI rendszerek tanulékonyabbaknak és rugalmasabbaknak tűnnek, mint korábban gondoltuk. Egyrészt, az MI képessé tehető, hogy az ember morális szempontjait tekintetbe véve „gondolkodjon” és viselkedjen. Egy nemrég publikált új elemzés megmutatta, hogyan építhető egybe a sokféle anyagi kapcsolatok egységes rendszere az etika szempontjait is tekintetbe vevő modellé. (M. Ashby, 2020. „Ethical Regulator and Super-Ethical System). Másrészt, az embert „alárendelt” pozícióba kényszerítő MI víziója helyett, fokozatosan teret nyer a „természetes” és a „mesterséges” intelligencia kooperációját célul tűző megközelítés. Az un. kiterjesztett (augmented) illetve az un. kollaboratív intelligencia azt a lehetőséget vetíti elénk, hogy a gépek és technológiai berendezések mintájára létrejöhetnek az ember „természetes” és az általa létrehozott „mesterséges” intelligencia hatékony együttműködésén alapuló rendszerek. Ezzel – remélhetőleg – helyreáll a történelmi trend: az ember képessé válik megszokni és megtanulni, hogyan éljen együtt a maga által teremtett alkotásokkal. Ez az út persze konfliktusokkal szegélyezett, erre utalt az elszabaduló tárgyak metaforával Goethe, Bűvészinas című versében. Ám a történelem eddigi menete azt mutatja, kreativitással és óvatossággal, a jövő iráni közös felelőséggel és a moralitás szempontjait is érvényesítve ezek a problémák végül is megoldhatók.