Vásárolható-e pénzért boldogság?

A címben feltett kérdésre Groucho Marx igenlő válasz ad, amit így indokol: „A pénz megszabadít attól, hogy azt kelljen csinálnunk, amit nem szeretünk. Minthogy én semmit nem szeretek csinálni, a pénz nagyon fontos számomra”. Érveinek első részével bizonyára sokan egyetértenek, a második részével valószínű kevesebben. Ám a történelem sokáig egészen másként tette fel a kérdést. Az embert a legutóbbi évszázadig kiszámíthatatlan és veszélyes körülmények vették körül. A tipikus élethelyzet: „Örökös félelem uralkodik, az erőszakos halál veszélye fenyeget, s az ember élete magányos, szegényes, csúnya, állatias és rövid”. (Thomas Hobbes: Leviatán) Ennek tükrében nyilvánvaló: évezredeken keresztül a boldogságot az élet azon ritka pillanatai jelentették, amikor a szerencsétlenségek és szenvedések sorozata rövid időre megszakadt.

A társadalom és a gazdaság fejlődésével azonban, ha lassan is, de javultak az élet körülményei. A 19. századtól – az ipari, a gazdasági és a politikai forradalmak hatására – az élet kiszámíthatóbb lett, emelkedett a várható élethossz, nőtt a fogyasztás és sokasodtak az emberek előtt álló lehetőségek. Ám az igazi változást a 20. század robbanásszerű fejlődése hozta el. A modern társadalmakban végre az átlagember is szert tehetett olyan jövedelemre, amiből megvehetett mindazt, amire régóta vágyott és amihez már ismerőseinek többsége is hozzájutott. Az idők változását tükrözte A. Miller, Az alku című darabja egyik szereplőjének megjegyzése: „Régen, ha az emberek boldogtalanok voltak, forradalmat csináltak vagy a templomba mentek. Ma vásárolnak”.

Az egyre általánosabbá váló közvéleménykutatások már a II. világháborút követően egy kedvező trendet azonosítottak. A „Mennyire elégedett életével?” vagy „Boldognak érzi-e magát?” típusú kérdésekre – visszaigazolva az emberek reményeit és tapasztalatait – a megkérdezettek aszerint válaszoltak nagyobb arányban egyetértőleg, minél nagyobb volt a jövedelmük. Úgy tűnt tehát, hogy a modern társadalmakban a „boldogság-eloszlás” nagyjából megfelel a jövedelmek eloszlásának. Vagyis, a gazdasági növekedéssel párhuzamosan bekövetkező, egyéni átlagos jövedelmek emelkedését – legalább is egy ideig – az élettel való elégedettség hasonló mértékű javulása követte. Ez a trend azután a köztudatban, mint valami univerzális szabály rögzült: a magasabb GDP/fővel jellemezhető egyének, generációk és országok jellegzetesen boldogabbak és elégedettebbek az élettel, mint szegényebb társaik.   

S, ha belegondolunk ez egyáltalán nem meglepő. A modern társadalmak nagyobb biztonságot és a „boldogság-javak” – a presztízs-termékek és kényelem-szolgáltatások – széles választékát kínálták fel polgáraiknak, amihez személyes jövedelmük arányában juthattak hozzá. Vagyis, boldogságuk és élettel való elégedettségük alapvetően jövedelmüktől függött. Ebből a szemszögből, aki nem a fogyasztás-maximalizálást választotta életét vezérlő „iránytűnek”, arra úgy tekintettek: valamilyen érthetetlen okokból visszautasítja a mindenki előtt megnyíló, boldogságot hozó életprogram követését. A fogyasztás-centrikus életmód tehát alapértelmezett életmodellé vált.

A 20. század utolsó harmadában azonban – szinte észrevétlenül – egy különös fordulat zajlott le, elsősorban az USA-ban, de fokozatosan más fejlett országokban is. A jövedelmek folyamatos emelkedését az tette lehetővé, hogy a század során a technológiai, a képzési és a politikai forradalmak hatására bekövetkező termelékenység-növekedést szorosan követte a munkavállalói jövedelmek emelkedése. Ám az 1970-es évek közepétől a termelékenység és a jövedelmek emelkedése közötti – addig elszakíthatatlannak látszó – szoros kapcsolat váratlanul meglazult, majd megszűnt. Miközben a gazdaságban a termelékenység tovább nőtt, ettől fokozatosan elmaradt a munka-jövedelmek emelkedése. Megszűnt tehát jövedelmi egyenlőtlenség csökkenésének évtizedeken keresztül tartó kedvező folyamata. Újra tágulni kezdett a „jövedelmi-olló” és ismét növekedésnek indult a jövedelmi egyenlőtlenség mértéke. (Thomas Piketty: A tőke a 21. században, 2015) Ezzel párhuzamosan a világgazdaság növekvő egybekapcsolódásának és a képzettség globális emelkedésének hatására megindult a globális egyenlőtlenség „újra-szerveződése” is. Felértékelődtek az iparosodó fejlődők – Kína, India és Dél-Amerika – munkavállalóinak jövedelmi pozíciója, viszont kezdett süllyedni a fejlett társadalmak középosztályának jövedelmi pozíciója. Ezt a trendet tette láthatóvá Milanovic-féle elefántgörbe: a fejlődő világ emelkedő, a fejlett világ alsó középosztályának romló, a leggazdagabbjainak pedig egekbe szökő jövedelem-pozíciója.

Ezek a változások áttekinthetetlenné tették a boldogság alakulásának korábban logikusnak tűnő trendjét. A világ a boldogság-paradoxonok korszakába lépett. Ennek első jele, az un. Easterlin paradoxon felbukkanása volt. (Easterlin, R. (1974). Does Economic Growth Improve the Human Lot?) A kutató azt találta: egy adott időpillanatban ugyan szoros kapcsolat van az egyén boldogság-érzete és jövedelemszintje között, ám ez hosszabb távon megszakad. Az ok: a szubjektív boldogság-érzet fontos tényezője a saját helyzetnek másokéval való összevetése. Mivel pedig hosszabb távon mindenkinek nő a jövedelme, a folyamatos összehasonlítás legyengíti a jövedelmünk boldogságunkat növelő hatását. A 21. századba átlépve – részben a társadalmi összehasonlítás, részben az egyenlőtlenség növekedése miatt – a pénz közvetlen boldogságnövelő hatásába vetett bizalom megcsappant. A felmérések kezdték feltárni, hogy a jövedelem és a boldogság, illetve a fogyasztás és az élettel való elégedettség közötti korábban szoros kapcsolat fokozatosan megszűnt.

Ezt az egyre többek életérzését kifejező véleményt, 2010-ben, a világhírű – közgazdasági Nobel díjas – pszichológus, D. Kahneman szigorú tudományos vizsgálattal erősítette meg. (Kahneman, D. Deaton, A. 2010. High income improves evaluation of life, but not emotional well-being.) A kutatás részben visszaigazolta a korábbi közvélekedést: a jövedelem növekedésével a magukat boldognak tekintő emberek aránya folyamatosan növekszik. Ugyanakkor, egy jól meghatározható küszöbértéket – 75 ezer dollár/fő jövedelem-szintet – átlépve, az addigi arányos növekedés fokozatosan „ellaposodik”, majd telítésbe ment. Mintha a boldogságnövekedésben kialakulna egy plató – egy „üvegplafon” – amelyen túl a jövedelem emelkedése már nem növeli a boldogság-szintet. Ez azért lényeges, mert ez az embereket élet-programjuk alapvető megváltoztatására is késztetheti.  

A tudományt – egyebek mellett – azért is szeretem, mert amikor úgy tűnik, egy kérdést megoldódott, a további vizsgálatok váratlanul újabb, meghökkentő megállapításra juthatnak. Esetünkben, egy évtizeddel későbbi kutatás érdekes eredményre vezetett: mindenki találhatott bene őt igazoló tényt, ugyanakkor annak cáfolatát is! (Killingswort, M. 2021. Experienced well-being rises with income, even above $75,000 per year.) A kutató azt találta: a jövedelem emelkedésével egyáltalán nem megy telítésbe az elégedettség, sőt a leggazdagabbaknál a jövedelem növekedése éppen a boldogságnövekedés gyorsulásához vezet. A teljes jövedelmi skálát elemezve kiderült, hogy az „üvegplafon” csak a jövedelmi skála alsó negyedében jelenik meg, míg a felső negyedben a jövedelem emelkedése gyorsuló boldogság-növekedést eredményez. Ez – legalább is számomra – egy szomorú jelenségre utalt: a szegényeknél a pénz egy ideig növeli boldogságukat, ám egyszer csak az elégedettség-érzés javulása megáll. A gazdagabbaknál viszont a jövedelem emelkedésével éppenséggel gyorsul a szubjektív jólétük növekedése.

Van tehát két, egymásnak részben ellenmondó eredményt produkáló kutatás. Ilyenkor gyakran az történik, hogy az eltérő eredményekre jutó csoportok kölcsönösen kétségbe vonják egymás eredményeit. Esetünkben szerencsénkre más történt: a két kutatócsoport összeült, együtt vitatták meg az eltérés okát. S ami még fontosabb, nem valami „békéltető tárgyalás” keretében, hanem a valóság-feltárás szándékával, az okokra akartak rájönni. Az eredményekről azután közös tudományos publikációval tájékoztatták a tudományos és nem-tudományos közvéleményt. (Killingworth, A. Kahneman, D. Mellars, B. 2023. Income and emotional well-being: A conflict resolved.) A kutatócsoportok eredményeinek elemzése során érdekes eltérésre derült fény. Kahnemanék korábbi vizsgálata a 100 ezer dollár/fő éves jövedelmi szint alatti csoportokra összpontosított. Alapvetően a középosztály átlagának szemszögéből szemlélte a társadalmat, ahol – értelemszerűen – sok olyan társadalmi tényező van, amely határt szabhat az életminőség javulásnak. Ez emlékeztet a lottó-nyertesek életpályájának gyakran idézett mintájára: a nyereményeket „boldogság-ugrás” követi, ám a többség esetén végül visszaáll a korábbi alacsonyabb elégedettség-szint. Killingsworth viszont a teljes jövedelmi skálát elemezve, egyaránt azonosította az alsó jövedelműeknél a plató kialakulását, a magasabb jövedelműek esetén pedig a boldogság-növekedés gyorsulásának mintáját.

Az eredmények megértését két – a hétköznapi emberek által többnyire figyelmen kívül hagyott – tényező segítheti. Gyakran szem elől tévesztjük, hogy a jelenségek közötti korreláció nem szükségképpen jelent ok-okozati kapcsolatot. Egy különös példával élve: a New Yorkban elkövetett gyilkosságok száma az eladott hűtőszekrények számával van szoros korrelációban. Miközben senki nem gondolhatja, hogy a hűtőszekrény vásárlás idézi elő a gyilkosságokat, nem nehéz belátni, hogy a nyári forróság, ami hűtőszekrény-vásárlásra késztet, egyben kiválthatja a kontrollálhatatlan erőszak impulzusait. Vagyis, a két jelenség között nincs ok-okozati kapcsolat, de a nyári forróság kiváltó oka lehet mindkettőnek. Amikor tehát a jövedelemszint és az élettel való elégedettség közötti korrelációt, ok-okozati kapcsolatként értelmezzük, akkor juthatunk olyan következtetésre: a pénzért boldogságot lehet vásárolni. Ám ez az ok-okozati kapcsolat bizonytalanná válik, ha felismerjük: a boldogság összetett és a fejlődéssel alapvetően átalakuló társadalmi jelenség.

Ezt a tényt foglalta szemléletes modellé a Maslow szükséglet-piramis elmélete. (Maslow, A. 1943. A Theory of Human Motivation.) Az egyén viselkedését vezérlő törekvéseket Maslow, az ember különböző szükségleteinek egy piramis-szerűen egymásra épülő rendszerébe szervezte. A szükségelt-piramis alapzatát az un. fiziológiai szükségletek alkotják, efelett vannak a biztonság szükségletei, erre épülnek a társas szükségletek, ez után következik az elismerés (befogadottság) szükséglete, és végül a piramis „csúcsán” az önmegvalósítás szükséglete van. Először mindig az alsó szintek szükségleteit elégítjük ki, s csak ezt követően kerülhet sor a felette levőkre. Ám a szükségletek egymásra épülő „lépcsői” boldogság-piramisként is szemlélhetők, amelynek szintjei az ember változó életcéljaira hívják fel figyelmét. A modern társadalom pedig éppen azt a lehetőséget nyitotta meg az átlagember előtt, hogy felfelé lépkedhessen a boldogság-piramis lépcsőin.

Ehhez először a szegénység és a szenvedés szakaszán kellett túljutnia. Ezt elérve, a biztonság-igényeit igyekezett kielégíteni. Ezek a „boldogság-akadályok” alapvetően a növekvő jövedelem segítségével voltak elháríthatók. Amikor emberek munkát és életmódot választottak elsősorban az elérhető jövedelemre figyeltek és ez megerősítette azt az érésüket: pénzért boldogság vásárolhatnak! Ám a 3. szinttől kezdve a pénz és a boldogság közötti elszakíthatatlannak tűnő, ok-okozati kapcsolat legyengült, majd a 4. és 5. szinten teljesen összezavarodott! A társas kapcsolatok már kevésbé, az elismerés és az önmegvalósítás pedig egyáltalán nem megvásárolhatók. Ugyanakkor, ezeken a szinteken, a munka jellege és körülményei önmagukban elégedettséget és boldogságot teremtettek.

A boldogság-piramis alsó két szintjén – a „nem-szeretem” feltételek között végzett – munka értelmét tehát a jövedelem adta: segítségével elháríthatták a „boldogság-akadályokat”, ám a pénz boldogság-generáló hatása fokozatosan megszűnt. A boldogság-piramis csúcsa felé haladva ugyanakkor a folytatott tevékenység önmaga generálta a boldogságot, amihez a pénz pusztán kiegészítő „bónusz” lett. A 20. század örömteli trendet hozott: az egymást követő generációk mindegyikének életminősége jobb volt, mint szüleié, ami szinte automatikussá tette a boldogság növekedését. Ám fokozatosan kiderült: a pénz boldogság-generáló hatása rendre „üvegplafonba” ütközött, s ezen csak az juthatott túl, aki hajlandó és képes volt feljebb lépni a „boldogság-piramis” következő lépcsőire, teljesítve annak a korábbitól eltérő követelményeit.

A 21. század polgára különböző boldogság-filozófiát hirdető, eltérő boldogság-rezsimek közül válogathat. Követheti a jövedelem-maximalizálást, de itt szükségképpen eléri a platót. Gyűjtögetheti az elismerést és „halmozhatja” a hírnevet, de a gyorsan változó világban könnyű csalódni. Ám választhatja élete végső céljául az alkotást is. Sőt, ellentétben a korábbi korszakokkal, amikor csak keveseknek volt lehetősége meghódítani a boldogság-piramis csúcsát, a 21. században szinte mindenki előtt megnyílik ez a lehetőség. Így, szinte bárki tesztelheti – világhírű hazánkfia – Scitovsky Tibor életelvét: “A teljes és örömteli élethez nemcsak a testi szükségletek kielégítésére van szükségünk, hanem arra is, hogy mindig legyen kihívást jelentő tevékenységünk, amely megóv bennünket az unalomtól”. (Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság. 1990, 195. old.)

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.