„Nem igaz, hogy a jó nem győzheti le a gonoszt – indítja K. Vonnegut, „A hazátlan ember” című könyvét – csak az angyaloknak is úgy kellene megszerveződniük, mint a maffiának”. Nocsak! Az hozná meg a sikert, ha az angyalok maffiaként – a gondolkodás nélküli parancsvégrehajtás és a totális alávetés módjára – szerveződnének meg? A maffia belső működését híven tükrözi egy „kiképzési” anekdota. A maffiafőnök a fiát felküldte egy magas fára, majd kiadta a parancsot neki: ugorj le! Félek – mondta reszketve a fiú. Ne félj – bíztatta az apja – tudod, hogy elkaplak. De én mégis nagyon félek. Bíznod kell bennem – nyugtatta meg az apja. A fiú végül összeszedve minden bátorságát, leugrott, de az apja nem kapta el. A fiú sírva kérdezte: miért tetted ezt velem apám? A jó apa így válaszolt: azért, hogy egész életedre jegyezd meg, senkiben – még bennem sem – bízhatsz meg!
Ha egy maffia legyőzésére szerveződünk, akkor éppenséggel nem a bizalmatlanságra és a félelemre, hanem ellenkezőleg kölcsönös bizalomra kell építenünk. És ez a kérdés nem is egyszerűen a morálról szól. A racionális belátás meggyőzhet bárkit: botcsinálta – mondhatni amatőr – maffiózók nem remélhetnek győzelmet profi bűnözőkkel szemben. De még ha remélhetnének is, megéri-e egyáltalán a győzelem, ha azt csak maffiaként megszerveződve – kíméletlen kegyetlenséggel – lehetne kivívni? Mert ne legyen illúziónk: aki maffiózóvá válik, az nemcsak ellenségeit, idővel a céljait akaratlanul hátráltatókat, végül pedig saját barátait is maffiózóként kezeli. S akkor az angyalok, a rájuk kötelezően kirótt, piszkos és visszataszító feladat végrehajtására azzal a – Hebbel, Juditjából vett – idézettel bíztatnák magukat: „Ha isten, közém és a nekem rendelt a közzé a bűnt helyezte, ki vagyok Én, hogy ez alól kivonjam magam?” Ha tehát a demokratikus ellenzék a maffia módjára szerveződne meg, akkor a demokrácia helyreállításáért folyó küzdelem, maffiaháborúvá válna. Ha pedig maffia módjára szerveződsz meg, előbb vagy utóbb, maffiózóként végzed.
Szóval, én azt mondom: gondoljuk meg kétszer is, akarunk-e maffiaként megszerveződni? A demokratikus ellenzék győzelemhez ugyanis, nem több, hanem éppen kevesebb maffia-mentalitás szükséges. Vagy más oldalról, a siker feltétele nem a kevesebb, hanem éppen a társak iráni több bizalom. Sőt, a valóságban a minden más feltétel alapját is az teremtené meg, ha a demokratikus ellenzék ma még marakodó – a többieket kicselezni, egymást kiszorítani igyekvő – vezérei és hívei eljutnának oda, hogy megbíznának azokban, akikkel a győzelmet remélik. Képzeljük csak el, hogy a bevezetőben említett beavatási-tesztet Molnár Gyula, Gyurcsány Ferenc, Szigetvári Viktor, Karácsony Gergely, Bokros Lajos esetleg Széll Bernadett vagy éppen Fodor Gábor tétovázás nélkül és nyugodtan vállalná bármelyik más társával szemben. Mielőtt az olvasó azt mondaná, hogy ez lehetetlen, fontolja meg, mert ezzel egyben azt is állítja: itt évtizedekre elveszett minden.
A győzelmet ugyanis az a választókban kialakuljon a meggyőződés hozza el: a demokratikus ellenzék kormányzó-képes! Ha a ma még pártot választani nem tudók, a bizonytalanok, vagy a Fideszre jobb híján szavazók úgy érzik, azok, akik ma ellenzékben vannak, nemcsak a kritikához értenek, hanem képesek közösen, egymást segítve, kompromisszum-készen, gyakorlati megoldásokat kínálni az ország bajaira, rájuk szavaznak. Ma ugyanis a többség nem azért választja a Fideszt, mert elégedett vele, hanem mert úgy vélik, nincs kormányképes alternatívája. A Fideszt választani pusztán azt jelent: jobb egy ördög, akit már ismerek, mint egy ismeretlen, aki ráadásul kiszámíthatatlan.
Az USA mostani elnökválasztása kapcsán sok szó esik az erősen polarizálódott amerikai politikai tájképről. Ötven éve a demokrata és a republikánus honatyák még meghívták egymást családi ebédekre. Harminc éve gyakran kávéztak együtt a Kongresszusban. Tizenöt éve, még szóba álltak egymással, ha a folyosón találkoztak. Ma senki nem beszél a másikkal, és üzenni is csak a sajtón keresztül üzengetnek. Az elnökválasztási küzdelemben pedig a jelöltek nem versenytársként, hanem ördögként tüntetik fel ellenfelüket. Nos, miközben áthidalhatatlan szakadék választja el Orbán Viktort és demokratikus ellenzékét, ez utóbbiak vezetői és követői – miközben a közös kormányzásról álmodoznak – csaknem ugyanilyen mértékben állnak szemben egymással. Ez az oka, hogy egy a választások előtt összetákolt laza és labilis választási koalíció nem kínálja a kormányzóképesség meggyőző alternatíváját.
Amíg tehát a demokratikus ellenzék pártjai és mozgalmai, hívei és támogatói nem értik meg, hogy a kölcsönös bizalom javítása halaszthatatlan feladat, addig nincs remény a győzelemre. Amíg nem tekintik mindent felülíró kötelességüknek az egymás iránti feltétel nélküli szolidaritást, addig hallgatólag elfogadják: minden elveszett. Aki azt állítja, Beton Botond genetikailag képtelen arra, hogy szót értsen Gipsz Jakabbal, az akaratlanul is a Fideszt támogatja. Akiket tehát a folyamatos kudarc elkeserít, egyrészt mutassanak maguk példát a bizalomépítésből, másrészt noszogassák saját pártjuk vezetőit, ne a médián keresztül üzengessenek egymásnak. Hívják már meg a másikat – ne legyünk mohók – első lépesben csak egy kávéra. A meghívott pedig bólintson, még ha csak egy baráti beszélgetésről van is szó, amiről nem adnak ki sajtónyilatkozatot. És ne kezdjék el kiszivárogtatni egyikük ösztönszerű beismerését, vagy egy másikuk suta viccét. Békésen hallgassák meg egymás narratíváit, nem azzal, hogy azt azonnal elfogadják, csak azért, hogy az övéket is végighallgassák a többiek.
Ma még mindig 2010-ben – a kölcsönös üzengetésnél és dühödt visszaszólásoknál – tartunk. De, 2017 nyarára akár odáig is eljuthat a demokratikus ellenzék, hogy nem, mint ma, mindenki maga tüntet, maga készíti koncepcióit, maga választja ki a saját jelöltjeit, közben igyekszik eltulajdonítani mások ötleteit, és lejáratni a többieket. A győzelemnek kevésbé a meghekkelhető előválasztás a feltétele, mint inkább a reménybeli koalíciót alkotó pártok és mozgalmak közös akciói és egyeztetve kidolgozott koncepciói. Ez mutatná a példát: íme, ezek a szervezetek képesek, majd ha kormányra kerülnek, közösen kormányozni. Nos, ha idáig eljutottunk és senki – sem becsúszó szereléssel előre, sem cseles sajtótájékoztatóval utólag – nem sajátítja ki sikert, és nem tolja a kudarcot másokra, akkor kezd körvonalazódni a győzelem!
Leave a Reply