Berend. Iván új könyve – Örvények és sziklák között – pontosan azt nyújtja, amit a cím által jelzett helyzetben leginkább keresünk: pontos helyzetképet és a veszélyek előrejelzését. (Berend T. Iván. 2024. Örvények és sziklák között. napvilág kiadó.) Bár legtöbbünk nem vadevezős, így ritkán esik meg, hogy örvények és sziklák között kelljen megtalálnia a kivezető utat, ám, érezzük, napjainkban éppen ilyen helyzetbe került az emberiség. Előre jelezhetetlen válságok sorozata rázza meg a bolygónkat, a szétesés fenyegeti Európánkat és átláthatatlan események tömege zúdul hazánkra. A döntésekért felelősök – a nagyhatalmak politikusai, a globális vállalatok vezetői és a digitális média megmondóemberei – csak egyetlen dologban értenek egyet: ő az, aki megmondja a tutit, míg rajta kívül mindenki más tájékozatlan vagy hazudik. Közben pedig még abban sem lehetünk biztosak, hogy amit éppen olvasunk, hallunk, látunk, valóság-e, vagy csak a személyünkre kreált álvilág, amivel egy előre kiszámított csapdába akarnak csalni. Ebben a helyzetben – nem túlzás – kötelező olvasmányként ajánlható az írás: tényszerű és objektív, olvasmányos és érthető.
A mű egy hosszú – ijesztő és kellemes, veszélyt jelentő és reményt kínáló élményekkel teli – élet tapasztalatainak összefoglalása. A szerző, részben az elmúlt években megjelent cikkeiből válogatta az írásokat, és ezeket egészíti ki nyughatatlan kutató-munkájának eredményeivel. Pontos és megbízható képet fest arról, milyen erők formálták világunkat az elmúlt századokban és ennek következtében milyenek is vagyunk napjainkban. Az írást olvasva Gauguin 1897-ben festett képének címe jutott az eszembe: „Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová tartunk?” Az akkorihoz hasonló – kaotikus, kezelhetetlenül dinamikus, egyben széteső – világában élve, a könyv olvasója képet kaphat arról, honnan is jöttünk, hova érkeztünk, vagyis kik vagyunk. Ugyanakkor – és ezt a könyv értékének tekintem – nem írja elő az olvasónak, mit gondoljon és mit válasszon. Történelmi „térképet” kínál, segít eligazodni azon, de meghagyja a szabadságot, hogy bárki maga választhassa meg, milyen jövő felé veszi útját.
Az olvasót az is segíti, hogy a szerző nem időbeli sorrendben, hanem tematikusan csoportosítja az írásokat. A témakörök felölelik napjaink világának meghatározó térségeit és a sorsunkat meghatározó alapkérdéseket: felkiáltójelek és kérdőjelek, álmok és rémálmok, a távoli és a közvetlen múlt, a veszélyek és a válaszok, a művészet és a kultúra. A világ, Európa és közvetlen szomszédságunk – például Ausztria és Magyarország – történelmi útját bemutatandó, a helyzetet pontosan tükröző számokkal is jellemzi. Ám nem esik túlzásba, sőt elnézést kér olvasóitól, hogy – ha az elkerülhetetlen – a „nem mindenki által kedvelt számokhoz kell folyamodnia.” Ám a figyelem megtartása érdekében finom egyensúlyt alakít ki, felidézve – történelmileg hiteles – anekdotákat, amelyek néha többet mondanak el egy korról, mint a hosszú elemzések. Például: „..amikor Bánffy Dezső magyar miniszterelnök egy audencián tört-rossz németséggel beszélt Ferenc Józsefhez az közbeszólt: Kedves Bánffy, beszéljen magyarul – és rátértek a magyar nyelvre.”
A könyv nem kínál előrejelzést, de pontosan arról szól, ami a magyar olvasót – de bárkit a világon – napjainkban a leginkább érdekli: mit hozhat a jövő? Erre a kérdésre választ keresve a legfontosabb kiindulópont: vajon valaki éppen hol látja nemzetét a történelmi „maratoni futás” mezőnyében? Az elemzéseket egységbe foglalja az a meggyőződés: bárhol is vagy a nemzetek történelmi versenyének mezőnyében, tudnod kell, nincsenek eleve sikerre ítélt társadalmak és a kudarc sem tart örökké. Így Európában az elmúlt évezredek során rendre egyre újabb térségek zárkóztak fel az „élbolyba”, míg a sokáig irigyelt élen haladók visszacsúsztak. Ám, sem a katonai vereségek, sem a gazdaság fő irányának elkanyarodása, sőt még országrészek elszakítása, sem ítél egyetlen társadalmat sem örök bukásra, viszont a vezető pozíció sem birtokolható örökké.
Az írások olvasmányosan és egyben meggyőzően érvelnek amellett, hogy a történelmi sikert a kudarcból való tanulás, és a változó feltételekhez való alkalmazkodás teremti meg. Ez viszont a felvilágosodás logikájának, a piacgazdaság mechanizmusainak és a demokrácia intézményeinek – a történelmi változásokat követő – alkalmazását követeli meg. A gazdag ásványkincsek, a jó földrajzi elhelyezkedés, a történelmi szerencse jó kiinduló helyzetet teremt, ám a tartós felemelkedést az alkalmazkodóképesség, ezt pedig jellegzetes intézmények – a tudomány, a kultúra, az oktatás és a mindenki számára lehetőséget nyitó versenyfeltételek – teremtik meg. A könyv – számomra – legérdekesebb részei, amikor konkrét példákon keresztül mutatja be: nincsenek szerencsétlenségre ítéltetett társadalmak, és az elbukás sem nem szükségszerű, sem nem végleges.
Amióta 1922-ben Spengler megírja „A Nyugat alkonya” című könyvét sokan jelezték előre Európa hanyatlását, ugyanakkor – mint a szerző meggyőzően bizonyítja – a Nyugat, a gazdasági fejlettség, az innovációs képesség, az életszínvonal, a várható élettartam tekintetében tartja vezető helyét. Akik pedig felzárkóztak, éppenséggel a Nyugat által kifejlesztett intézményeket másolva és alkalmazva eredtek – sikerrel – a nyomába. Tulajdonképpen ez a könyv legfontosabb üzenete a mai magyar olvasó számára. A siker mintáját éppen az a társadalom mutatja – Finnország – amely, szegről-végről rokonunknak tekinthető és amely a mienkéhez nagyon hasonló problémákkal küszködött. Sokáig Oroszország „gyarmata” volt, vesztesen került ki mindkét világháborúból, jelentős területeit elveszítve – hozzánk hasonlóan – megszenvedte a maga „Trianonját” és ennek ellenére a korábbi „közepes fejlettségi szintről Európa ötödik leggazdagabb országává” és a világ egyik legboldogabb társadalmává emelkedett. Milyen különös – merenghet el a magyar olvasó – sikeres „rokonunk” tapasztalataira nem vagyunk kíváncsiak, és más – kevésbé sikeres – nemzeteket nyilvánítunk rokonnak.
Érdekes és minden generáció számára elgondolkoztató részletet árul el a könyv – „A szerző – a szerzőről” című – zárófejezete, amely a 20. századon átívelő életpálya jellegzetes részleteit villantja fel: „Laktam ötödmagammal egy szobában…”, „Aludtam egy kétszemélyes ágyban, lábnál hosszában harmadikként”, „Összevertek a komáromi nyilas ház pincéjében.” „Magyarország két börtönében is ültem magáncellában..” „Átéltem öt rendszerváltást.”,„Két súlyos sportbalesetet éltem túl”. Ezek az események egy 20. századi magyar átlagos életpályát kísérő események, amelyek lehetővé teszik, hogy az olvasó összevethesse sajátjáéval. Így válik közvetlenül érzékelhetővé, milyen erők, milyen események formálták az egyének és a közösségek sorsát az elmúlt évszázadban.
A könyvismertetések többnyire érdemjeggyel szoktak záródni, amivel a megismert írást jellemzik. Objektivitását és olvasmányosságát, a történelem folyamatait meghatározó trendek számokkal kifejezett bemutatását és ugyanakkor ezeket megvilágító anekdoták harmonikus egybeillesztése alapján az „Örvények és sziklák” című könyv – megítélésem szerint – 5-ös (jeles) jegyet érdemel. Kiváló olvasmány és ajándék gimnazistáknak és pályakezdőknek, felnőtteknek és nagyszülőknek, barátoknak és vitapartnereknek.
Leave a Reply