Hogyan élhetjük túl?

Talán már nem is emlékszünk rá, amikor a hirtelen kirobbanó krízisek korában éltünk. Az események megszokott menete váratlanul megszakadt és mindennapjainkat a társadalom vagy a gazdaság valamelyik szférájának súlyos problémái zavarták meg. Azután beköszöntött a „polycrisis” korszaka: életünket egy időben több – első pillantásra egymástól függetlennek tűnő – válság akadályozta. (Tooze, A. 2022. „Welcome to world of the polycrisis”). Ám világunk ellenállhatatlanul sodródott tovább a „permacrisis” állapota felé. Napjainkat folyamatosan több – egymás hatását felerősítő – krízis határozza meg. (McKinsey&Company. 2024. What’s a permacrisis, and is it permanent?) A szűnni nem akaró válságok korába érkeztünk, amelyhez az ember és az egész emberiség csupán eddigi „működés-módjának” alapvető módosításával alkalmazkodhat. 

A billenési pont átlépése – miközben csupán egy pici elmozdulást jelent – azzal jár, hogy az életünk körülményeit alakító folyamatok többé már nem térhetnek vissza a régi „kerékvágásba”. (The Global Tipping Points Report 2025 ) A tudomány igazolta: az elmúlt években a föld állapotát meghatározó folyamatok többsége túljutott a billenési pontján. Erre a fordulatra a legtöbb embert az idei nyár döbbenthette rá. Az IPSOS legújabb kutatása szerint, az északi féltekén jelentősen emelkedett – hazánkban egyetlen hónap alatt a legnagyobb mértékben – azok aránya, akik a klímaváltozást a legsúlyosabb gondjaik közé sorolják. (What Worries the World – August 2026) Mintha beteljesedett volna rajtunk a sokat emlegetett – a kínai császárság, interregnum időszakainak kiszámíthatatlanságára utaló – „ősi kínai átok: élj érdekes időkben”. Az emberiség azonban inkább arra kell számítson, hogy a helyzet még „fokozódni fog”: „nagyon, nagyon érdekes idők jönnek”.

Sokáig nyugtattuk magunkat – és egymást – azzal, majd csak helyreáll a rend, ám mostantól letagadhatatlan: egyre nehezebben elviselhető válságok határozzák meg hétköznapjainkat. Az általános összeomlás már csak úgy kerülhető el, ha belátjuk: túlélési esélyt csak az kínál, ha végre „kezeljük az elkerülhetetlent, így elkerüljük a kezelhetetlent”. Az előttünk álló években tehát tovább már nem halogathatjuk, hogy világunkat a fenntartható növekedés pályájára vezéreljük. Ugyanis, életünk szinte minden területén alapvető változásokkal szembesülünk:

• A globális természeti környezet fenntarthatósága megrendült,
• A sokáig demográfiai robbanással fenyegetett emberiség a jövőben szinte megállíthatatlan demográfiai hanyatlással és az ebből következő problémák sokaságával kényszerül szembenézni, 
• Az intézményesülő globalizáció átrendezte a világ-gazdasági szerkezetét: szoros kapcsolat létesült a globális világ minden „aktora” között és ez alkalmazkodásra kényszeríti az egyéneket és társadalmakat, 
• A nemzetközi rendszer hagyományos szereplőinek hatalmi és gazdasági pozíciói alapvetően átrendeződtek, és ehhez az egykori és az újonnan felemelkedő politikai és üzleti hatalmak egyaránt alkalmazkodni kénytelenek,
• Globális világunk komplexitása ugrásszerűen megnőtt és ezt, sem az eligazodást szolgáló elméleti modellek, sem pedig a globális rendszer „kézben tartását” lehetővé tevő intézmények nem tudták követni. Világunk átláthatósága és kiszámíthatósága lecsökkent, és emiatt még inkább krízis-érzékennyé vált,
•  A mesterséges intelligencia (MI) elterjedése alapvetőn átformálja a társadalmat és a gazdaságot, szemünk előtt egy alapvetően új világ bontakozik ki.

A válságok alapvető okainak tisztázását, majd a megoldások lehetőségének feltárását követően végre neki kell fogni az eddig folytonosan halogatott akciók megvalósításának. Az elmúlt évtizedekben ugyanis a tudomány – sokszorosan ellenőrzött kutatási eredményekre alapozva – egyre szigorúbb figyelmeztetést küldött az emberiségnek: „tegyen rendet saját (globális) háza táján”. A változások egy olyan történelmi ugrásra utalnak, amelynek kikerülhetetlen hatásai felülmúlják az elmúlt századokét. Ráadásul mindez történelmileg egy „szempillantás” alatt, gyakorlatilag a 2020-as évtizedben következik be. Vagyis, a közös jövőnket veszélyeztető folyamatok következményeinek kezelésére kevés idő áll a rendelkezésre.

Ez abból a szempontból figyelmeztető, mivel a globális világot fenntartható fejlődés-pályájára vezérlő akciók végrehajtása alapvetően új „hozzáállást” és új kormányzási intézmények felállítását teszi szükségessé:  

• Halaszthatatlan, a fenntarthatóság helyreállítására irányuló, egyeztetett és koordinált akciók megvalósítása, beleértve az ember – a fenntarthatóságra tekintettel levő – új életmodelljének kiformálása,
• Halaszthatatlan, a nemzeteken belül, a társadalmi csoportok között, valamint a nemzetek és térségek közötti egyenlőtlenség csökkentése, részben az élet-forma váltással, részben legkülönfélébb (adózás, és újraelosztás), beavatkozásokkal,
• Halaszthatatlan, az MI széleskörű terjedésével összefüggő alkalmazkodást megalapozó képzési programok beillesztése a legkülönbözőbb képzési formákba, a társadalmi hatások és következmények naprakész követése és az ezekből levezethető korrekciók végrehajtása,
• Halaszthatatlan, a globális problémák (migráció, demográfia, környezet állapota, nemzetek politikai vitája stb.) koordinált és minden érintett érdekét tekintetbe vevő kezelése,

A permacrisis korszakának bekövetkezte döntően arra vezethető vissza, hogy az egykor szuverén hatalmak és egymástól független működés-törvények által vezérelt szférák alkotta világunk, a természeti, a társadalmi, a technológiai és a kulturális szférák sajátos, „ökoszisztéma” jellegű rendszerévé formálódott. Környezetünk egymással elválaszthatatlanul egybekapcsolódó közösségek és szorosan egybefonódó folyamatok dinamikus hálózatává vált. Ehhez a helyzethez azonban sem az ember – evolúciósan kiformálódott – pszichológiája, sem az áttekintést megalapozó tudományos modelljei, sem pedig politikai és gazdasági intézményeink nem illeszkedtek hozzá. Ráadásul – eltérően földünk természeti rendszerében korábban végbement változásoktól – a napjaink világának „korszakváltását” alapvetően az ember idézte elő. Erre utal az új földtörténeti korszak – az emberre utaló – antropocén elnevezése. Ennek tükrében vetődik fel a kérdés: mivel magyarázható az alkalmazkodás folyamatos halogatása?

A választ megvilágíthatja, ha – a szokásoktól eltérően – a jövőből visszapillantva tekintünk a történelem menetére. Ezt az teszi lehetővé, ha az eseményeket – az angol történész – H. Trevor-Roper mondása tükrében szemléljük: „A történelem nem az, ami megesett, hanem az, ami történt, annak tükrében, ami történhetett volna”. Ezzel arra utalt, hogy többnyire csak utólag értünk meg: ami bekövetkezett, az egykor pusztán a sok lehetőség egyike volt. A mindenkori jelenből kiinduló, egyre jobban elágazó „jövőszálak” közül az emberi közösségek kollektív döntései választják ki azt a „szálat”, amelyen tovább haladnak. A világuk sorsát így az határozza meg, vajon döntéseink sorozata a hagyományos eszmék és az azokból „levezetett” intézmények „nyomvonalát” követi-e, vagy letérünk a korábbi pályáról, és új elméletek, illetve az ezek alapján megalkotott új intézmények útmutatását fogadjuk el. 

A történelmi fordulatra vezető – társadalmi viták sorozatán keresztül történő – döntések meghozatalában a 18. és a 19. század fordulóján alapvető változás következett be. Az európai társadalmak, illetve a kormányzó politikai elitek, mind gyakrabban szembesültek váratlanul kirobbanó krízisekkel, amelyek alapvetően megzavarták az élet megszokott menetét. Ezzel párhuzamosan, a társadalmak méretének és komplexitásának növekedése miatt, a jövő egyre nehezebben volt „kiszámítható”, ugyanakkor a korábbiakhoz képest mind többen szólhattak bele a „jövő-választásba”. Ám a „régi” politikai elitek, a „jövő-váltó” új társadalmi csoportok beleszólását – a saját hatalmának megtartása érdekében – korlátozni igyekeztek. Pontosan ez a történelmi helyzet állt elő a francia forradalom születésének időszakában. 1789 nyarán, a Nemzetgyűlés tagjai szembesültek a „hogyan tovább” kérdésével és vitáik egyre hevesebbé és kaotikusabbá váltak. Ekkor – az „eredettörténet” szerint – a levezető elnök úgy határozott: akik alapvető változást akarnak, azok tőle ballra, míg a hagyományokhoz – vagyis a királysághoz ragaszkodók – tőle jobbra foglaljanak helyet. Ezzel világosan elkülöníthető lett a döntéshozók „múlt” vagy a „jövő” orientációja.   

A gyorsuló fejlődés azóta is ugyanezt a két – a hagyományokhoz ragaszkodó, illetve az alapvető megújulást hirdető – alternatívát kínálja fel a társadalmak számára. A baloldal alapértéke a jövő-orientáció, a problémákat gyökeres változások útján orvosolná. A jobboldalra a konzervativizmus jellemző, és a hagyományos rend tisztelőiként, a régi érték megőrzőiként tekintenek rájuk. Az elmúlt két évszázadban a történelem ellenállhatatlan kényszereinek „kezelése” érdekében, az egyre bővülő választói kör döntéseinek megalapozására, ezek a politikai irányzatok pártokká szerveződtek. A történelem által „kirótt” feladatok megvalósítása pedig, a politikai küzdelmek eredményként hatalomhoz jutó – hol a baloldali, hol pedig a jobboldal – pártok kezébe került. Ám, mint láttuk, napjainkban a történelem olyan a válságokkal szembesíti az emberiséget, amelyek csak a globális rendszer – és minden társadalom – működésmódjának gyökeres megváltoztatásával orvosolhatók.

Ebben a helyzetben, az események alakulását végső soron az határozza meg, vajon a választók milyen világot látnak maguk körül és ez milyen reflexeket vált ki belőlük. Az elmúlt évek életérzését azonban a permacrisis – kiszámíthatatlan eseményeinek káosza és a nehezen átlátható fenyegetései – alakították. Az előre látható jövő pedig még erre is „rátesz egy lapáttal”: az elkerülhetetlen változások alapvetően felzavarják az emberek megszokott életét. Az ilyen helyzetekben az emberek előtt két – számottevően eltérő – viselkedési mód rajzolódik ki: vagy arra törekedni, hogy egy kicsit jobban érezzük magunkat, vagy megtenni azt, ami a problémákat kiváltó helyzetet megszűnteti. A körülmények átláthatatlansága és a tehetetlenség érzése azonban az átlagembert – részben evolúciós múltjára visszavezethetően – helyzetének némileg elviselhetőbbé tevő megoldások választása felé sodorja. Emiatt, inkább elfogadóak az olyan ajánlatok iránt, amelyek életük megszokott kereteinek helyreállítását ígéri.

A jobboldali pártok – de nemcsak ők – éppen arra építik stratégiáját, hogy ők hajlandók és képesek „megvédi” a választót, ráadásul ezt az ajánlatukat a különböző társadalmi csoportoknak nyújtott „könnyítésekkel” és „ajándékokkal” támasztják alá. Ez a halogató stratégia azonban – bár a „tanult tehetetlenség”, mindenbe beletörődő viselkedésével összevetve racionálisnak tűnhet – a világ jelenlegi helyzetében az emberiséget előreláthatóan, a „megfőtt béka” csapdájába vezérli. A legtöbben, az idén nyáron szembesülhettek a csapda egyre nehezebben elviselhető hőfokával, ami mindenkit rádöbbenthetett: kivezető utat csak a policrisis okainak megszüntetése kínál, amit alapvetően csak a baloldal által ígért és támogatott gyökeres változások alapozhatnak meg. Ennek tükrében elgondolkoztató a baloldal hanyatlása szerte a világon, különösen Európában, Magyarországon pedig sokkoló mértékben. Ennek okai – mint láttuk – részben a körülmények hatására formálódó választói preferenciában keresendők.

Ám a gyökeres változások támogatásának csökkenéséhez az is hozzájárult, hogy a globális problémák sokfélesége miatt, az ezek baloldali megoldását célul tűző pártok, egymástól számottevően eltérő – környezeti, demográfiai, különböző társadalmi szférák és csoportokat támogató – célokat hirdettek meg. Emiatt az egyes pártok ellenfélként tekintenek társmozgalmaikra, és éles harcot folytatnak egymás ellen. Ráadásul, a kíméletlen küzdelemben, még az azonos célokért szerveződő pártokon belül is kiéleződik az ellentét, a másokkal való megegyezés kereső moderáltak és a bármiféle megegyezést élesen elutasító, kizárólag egyetlen cél megoldására törekvő szélsőségesek között. Ez azután, szinte lehetetlenné teszi az – egyébként elkerülhetetlen – összefogást, a „fontolva haladást” hirdető moderált a jobb és baloldali mozgalmak között. Aki csak felvetette volna a „másik oldallal” az együttműködés lehetőséget, azt saját tábora kiközösítette.  

A globális problémák kezelésének menetében azonban az elkövetkező esztendők valóságos fordulópontot hoznak. (UNEP report 2026. Limiting Overshoot) Az emberiség fenntartható jövője csak az biztosíthatja, ha teendőinket az elkerülhetetlen változások hosszútávú feladataiból vezetjük le. Ám ennek során tekintettel kell lenni a megvalósítás rövid és közép-távú céljaira, valamint világunk sokféle társadalmi csoportjának helyzetére. A globális rendszer valamennyi fontos területének – a környezet állapotától, a demográfián keresztül, egészen a fenntartható gazdaság és életforma – összehangolt fejlesztését azonban, a baloldali szemléletű, és a változások mellett elkötelezett jövőorientált stratégia kell vezérelje. Ugyanakkor a hosszútávú alkalmazkodást megalapozó akciók megindítása és végrehajtása során arra is tekintettel kell lenni, hogy senkit ne hozzunk elviselhetetlen helyzetbe. Vagyis, miközben mindenki előtt megnyílik az alkalmazkodás lehetősége, ami egyben kötelezettsége is, ugyanakkor egyetlen ország és egyetlen társadalmi réteg sem kényszeríthető létét súlyosan veszélyeztető helyzetbe.

Ehhez azonban nélkülözhetetlen az eltérő szemléletű és különböző célokat is képviselő baloldali és a jobboldali mozgalmak együttműködése. Az emberiség fenntartható jövőjének megteremtése tehát nem nélkülözheti a párbeszéd kialakítását, majd ennek alapján az egyeztetést, végül pedig a közös munkát a bal- és a jobboldal képviselői és támogatói között. A világ jelenlegi helyzetében ezt egy szokatlan viselkedési szabály alapozhatja csak meg: világ moderáltjai egyesüljetek.