Miért elkerülhetetlen egy új rendszerváltás?

A kiegyensúlyozott mutatószám rendszer – Balanced Scorecard (BSC)- a stratégiai menedzsment divatos és hatékony ellenőrzési modellje. Azon a tapasztalaton alapul, hogy egy vállalat helyzetét nem lehet megítélni egyetlen, mégoly fontos mutató – csak a nyereség, vagy csak a fogyasztói elégedettség, csak a dolgozók elkötelezettsége, esetleg csak  a kapacitások kihasználtsága – alapján. Egyidejűleg több teljesítmény-mutatót nyomon követve válik világossá a szervezet emelkedése vagy hanyatlása. Bárcsak rendelkeznénk ilyennel a politika világában – sóhajthatnánk fel – akkor talán könnyebben eligazodhatnánk a társadalmunk állapotáról folyó vitákban.

Az ugyanis kétségbe vonhatatlan, hogy országunk a „fülkeforradalom” óta, szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. A 2010 óta kiépülő rendszert több, tudományos igényű elemző – pl. Magyar polip. Noran Libro. 2013 – röviden és ütősen, „maffiaállamnak” nevezi. Ez a jellemzés – amellyel sokan egyetértenek – negatív és visszafordíthatatlan változásokra utal. Mások viszont, így a kormányzás legelismertebb hazai szakembere – Sárközi Tamás – most megjelent könyvében (Kétharmados túlkormányzás. Park Kiadó 2014), alapvetően sikeresnek ítéli az orbáni rendszer működését. (Lásd: Zárógondolatok 353-366). Kritikája kevésbé a rendszer lényegére, mint inkább a stílusra vonatkozik:”bárdolatlanság, a kormányzás kulturáltságának alacsony foka”.

Ebből a szempontból megalapozatlannak tekinti az orbáni rendszert diktatúrának minősítő jelzőket. „Nem rablóbanda a Fidesz, nem gengszterállamot működtet – fogalmaz – hanem ’csak’ egy nacionalizmus-etatizmus felé hajló populista kormányzást”. (376). Összefoglaló értékelése: „Nem vitás, hogy a Fidesz nem a liberális alapértékek szerint kormányoz, de azért még nem diktatúra vagy önkényuralom” (376). Érvelését osztja Kertész Imre, aki nemrég – egy „meg nem jelent”, mégis vihart kavart interjújában – így fogalmazott: „Ha az ember szabadon írhat és véleményt nyilváníthat, nyíltan kifejezheti az ellenvéleményét és szabadon utazhat, akkor egyszerűen képtelenség diktatúráról beszélni.”

A rendszer lényegét firtató vita azonban több mint, egy, a minősítésnek nagy szabadságot hagyó, kreatív, szó-asszociációs játék. A fogalom-használatnak következményei vannak. Nevezhetünk valakit – a hozzá fűződő viszonyunktól függően – ducinak, vagy betegesen elhízottnak, de különböző terápia szükséges, ha állapotát torkossága idézte elő, mint ha az a betegség jele. Társadalmunk jövője szempontból is döntő, hogy pontosan jellemezzük állapotát. Egyaránt probléma, ha diktatúrának nevezünk egy, demokratikusan „gyógyítható” – azaz választások útján leváltható – rendszert, vagy, ha, ennek ellentéteként, megszüntetni vélünk egy autokráciát, pusztán a diktátor moderálásával.

Egy beteget – mielőtt megállapítanák a kórt és a gyógymódot – elküldjük CT-re, és laborra. Helyes diagnózis, és a terápia csak a leletek alapján alakítható ki. Kérdés: van-e a kormányzásnak ilyen „diagnosztikai eszköze”, vagy nyugodjunk bele abba, hogy a polgárok és a politikusok azt hordhatnak össze, amit akarnak? Bármilyen különös, a problémát inkább az okozza, hogy több fogalmi keretrendszer és abból levezethető mérőszám létezik. Az interneten hozzáférhetők a demokrácia-, a szabadság-, a szólásszabadság-, a korrupció-, a versenyképesség-, vagy éppen a boldogság-indexek. Ezek mindegyike a maga sajátos szemszögéből, összetett módszertan alapján, hosszú évek óta, száznál több társadalom fejlődését követi nyomon és mutatja az egyes országok elmozdulását, az „egészségesebb” vagy a „betegebb” állapotok felé.

Létezik azonban egy általánosan elfogadott indikátor-rendszer: ez a Világbank Worldwide governance indicators (WGI) rendszere. A WGI – mint valamiféle politikai CT-felvétel – a társadalmak politikai, gazdasági és kormányzási állapotát pontosan tükröző „lelet-együttesként” használható. Az indikátorok a kormányzás hat alapvető dimenzióját ölelik fel. Ezek: 1. Az állampolgárok „hangja” és a vezetés beszámoltathatósága, 2. A politikai stabilitás, az erőszak és fenyegetettség hiánya, 3. A kormányzati hatékonyság, 4. A szabályozás és a szabályozottság minősége, 5. A törvények hatalma, 6. A korrupció mértéke, és kontrollja.  A WGI – BSC modell logikájához hasonlóan – a modern társadalmak fejlődését leginkább jellemző tényezők mindegyikének változását figyelemmel kíséri. Ennyiben kínál többet, mint a demokrácia-, a szabadság-, a versenyképességi-, vagy a korrupció-indexek külön-külön. Mivel a kormányzás egészét átfogó jellemzést nyújt, jól alkalmazható egy ország önmagához, és más országokhoz viszonyított elmozdulásának nyomon-követésére. A feladat „pusztán” ez: mérd meg a WGI-det, elemezd változását az idők során, vedd észre, mely országok vesznek körül, és megtudod, ki vagy!

A WGI hat mutatójából , a könnyebb áttekinthetőség kedvéért – az iskolai tantárgyak eredményeiből számolt bizonyítvány-jegy mintájára – egy összesített, 0 és 100 pont közzé eső mutatót képezhetünk. A legutóbbi – 2013-as – adatok szerint ezen a skálán Szomáliának 18 pontja van, Oroszország 43 pont táján található, míg Svájc 94 ponttal rendelkezik. Ez a mérce alkalmas hazánk kormányzati és politikai közállapotainak értékelésére, sőt, ha összevetjük mások pillanatnyi pontjaival, képes az ország fejlődését is bemutatni. Válasszuk kiindulópontként 1950 elejét. Ekkor Magyarország – a mai Észak-Korea szintjén – 15 pont táján tanyázott. 1965-re WGI pontunk – a mai Kuba szintjére – 25-re nőtt. 1975-ben elértük a 35 pontot – a mai Fehér-Oroszország szintjét. 1985-ben – a „kettős” jelöléseket is lehetővé tevő választások és a rendszer bomlásának idején – WGI pontjaink, a mai Venezuela szintjére, nagyjából 45-re emelkedtek. A további emelkedés azonban már beleütközött a „rendszer” korlátaiba. Ez váltotta ki a rendszerváltást!

A magyar rendszerváltás meghatározó eseménye az 1989. június 13-án kezdődő Kerekasztal tárgyalásokat követő megállapodás volt. Ennek eredményeként fogadtak el hat alapvető törvényjavaslatot: az Alkotmány módosításáról, az Alkotmánybíróságról, a pártokról, a választásról, a Büntetőtörvénykönyvről, és a büntetőeljárásról. Ez teremtette az átalakulás keretét, és ezt szentesítette az 1990-es szabad választás, amelynek eredményeként a WGI mutatónk, a „puha-diktatúra”45 pontjáról, a fejlett demokráciák felé elmozdulva, 65 pontra ugrott.

Az 1990-es években WGI pontunk – a környező „rendszerváltó” országokéval párhuzamosan – fokozatosan nőtt. A lendület azonban a 21. század elején kifulladt. 2002-re ugyan elértük a 81 pontot, ám ezt követően a WGI értékünk fokozatos romlani kezdett. Ennek egyik oka a politikai stabilitás leromlása volt, amely részben a Fidesz „kettős hatalmat” kiépítő és működtető akcióinak, részben a szocialista-liberális koalíció, fokozódó kormányzati impotenciája előidézte „weimarizálódásnak” a következménye. A másik ok: a már 2000-ben elkezdődött, majd a 2002 után is folytatódó gazdasági és politikai hibák, amelyek fokozatosan rontották a kormányzati hatékonyságot, a szabályozói minőséget és magas szinten maradt a korrupció. 2005-re a WGI pontjaink értéke 75-re esett, majd 2010-ben már 72-re süllyedt.

A „fülkeforradalom” azonban – rácáfolva sokak illúziójára – nem hozott pozitív fordulatot. A 2012-es adatok 71 alatti, a 2013-as – legutóbbi – mérések már 70 pont alatti értéket mutatnak. A romló trendet alátámasztja a legtöbb intézményi minőséget jelző mutató – a demokrácia, a szabadság és a korrupciós indexek – legjobb esetben stagnáló, többségében értéke. Mindez arra utal, hogy 2014-ben – ezt persze majd 2015-ös mérés, illetve annak 2016-beni feldolgozása fog majd megmutatni – a kormányzás minősége a rendszerváltás időszakának szintjére esik. Vagyis, a ma hazánk, Magyarország, visszakerült a „kezdőkörbe” az 1990-es rendszerváltás állapotába. Ez a helyzet pedig az 1960-70-es évek szocializmusa felől ugyan valóban nem diktatúra, de a 2002 liberális polgári demokráciája felől szemlélve már minősíthető annak.

Ez a fejlődés-menet két ellenmondásos problémára utal. Az első: a „rendszerváltás” 2000-ig tartó folyamata alapvetően sikeres volt, és az országot a haladás útjára állította. A második: az ország „tönkretételéből” a 2000-et követő kormányra került hatalmi csoportok mindegyike kivette a részét. A szocialista-liberális koalíció alapvetően a végrehajtás területén bukott el. Tevékenységére végig rányomta a bélyegét az egymást „elbuktató” koalíciós partnerek, az egymással vetélkedő oligarchikus csoportok, a miniszterelnök jó ötleteit is rendre megtorpedózó frakciók, egymást kijátszó, és a politikát korrumpáló vállalkozói csoportok aknamunkája. A Fidesz viszont az intézmények területén hajtott végre negatív – mára visszafordíthatatlan károkat előidéző – változásokat. Az, hogy az intézményi rendszer torzulása nem egyszerűen a körülmények nyomására bekövetkező, véletlen változás, hanem tudatos akarat kifejeződése, egyértelműen bizonyítják Orbán Viktor hosszan sorjázó nyilatkozatai, amelyeket bárhogy igyekeztek, mégsem sikerült később enyhíteni.

Sárközi Tamásnak, és a vállalkozások, társadalmi szervezetek sok más vezetőjének – különösen a 2008-as világgazdasági válsággal a háttérben – elege lett az elmúltnyócév „töketlenkedéséből”. Végre egy olyan vezetőt akartak látni az ország élén, aki – ugyanazt a szerepet töltené be, amit ők saját szervezetükben, aki tehát, a régi, (SZDSZ-es), jelszó szerint – tudja, meri, teszi! Ez a gondolat vezetett sokakat a Fidesszel kötendő „második házasság” oltárához, amely – egy cinikus megfogalmazás szerint – a remény diadala volt a tapasztalat felett! És most, a csalódásukat követően, ezért alapvetően fontos tisztázni: elegendő-e ha, – mint Sárközi Tamás és mások remélik – az ország élén álló, az ő szemükben határozott és tétovázás nélkül cselekvő vezető, pusztán kissé moderálja magát? Erre a kérdésre választ kaphatunk, ha röviden megvizsgáljuk a 21. század vállalati válságait.

A globális vállalatok napjainkban az államokkal összemérhető komplexitásúak lettek, és kormányzásuk az államokéhoz hasonló intézményes hatalommegosztáson alapul. A felelős vállalati kormányzás (corporate gocernance) modellje hosszú évszázadok alatt formálódott ki, és a 20. század végén úgy tűnt: rendelkezésre áll egy „válság-biztos” rendszer. A 21. századba átlépve azonban sokkoló csődök egész sora (lásd: ENRON) és egy világgazdasági válság is bekövetkezett. Az okokat firtató elemzések egybehangzóan azt igazolták: a válságokat – ritka kivételektől eltekintve – nem egyének idézték elő, hanem a szervezet „normális” viselkedése váltotta ki. A vállalati összeomlások mögött minden esetben hat – a kormányzással összefüggő – tényező fedezhető fel. Ezek: (1) a túl-hatalommal rendelkező, és a sorsot maga ellen kihívó első ember, (2) a vezető elit tagjainak mohósága, (3) az szervezeti ellensúlyok hiánya, (4) a nem megfelelően működő ellenőrzés, (5) a felelőtlenséget eltűrő, sőt azt ösztönző szervezeti kultúra, (6) az etikai szabályok következmények nélküli áthágása.

Nincs ez másként az országok esetén sem. A kormányzás – legyen szó egy nagyvállalatról, vagy egy országról – formális és informális intézmények egymásra épülő rendszerét, az ezek működését hol zökkenőmentessé tevő, hol viszont akadályozó szervezeti kultúrát, a kultúrát „finomszabályozó” etikai elvek érvényesítését, és végül, a tulajdonosok nem lankadó figyelmét feltételezi. Emiatt nem elegendő a vállalati válságok esetén pusztán egyes vezetőket lecserélni, és kevésnek bizonyult még a kormányzás egyik vagy másik elemének megváltoztatása is. A kibontakozás mindig az egész működésmód alapvető újraformálását igényli.

Ezért, bár könnyebbnek és fájdalom-mentesebbnek tűnhet a „moderáld magad” terápiája, ez Magyarország esetén nem működőképes. Nem elegendő, ha a „kormányos”, stílust vált. És nem pusztán azért, mert a „kormányost” sem érdekei, sem pedig víziója nem ösztönzik erre. Az elmúlt hetekben a Bloombergnek adott interjújában – félremagyarázhatatlanul – világosan beszélt: „A fékek és ellensúlyok rendszerének kizárólag az Egyesült Államokban, vagy más elnöki rendszerekben van értelme, ahol két egyenrangú hatalmi szuverén, a törvényhozás és az elnök működik. Európában nem ez a helyzet, nálunk csak egy szuverén van, ezt nem kell fékezni vagy ellensúlyozni, mivel minden hatalma a parlamenttől származik. (…) A fékek és ellensúlyok rendszere egy amerikai találmány, amit valamilyen intellektuális középszerűség miatt Európa is átvett.” Vegyük észre, a miniszterelnök olyan pólót hord, amin ez a felirat áll: „Nem érdekel, mit mondasz, de egyébként is, teszek rá!

A helyzet a késő-kádári rendszerhez kezd hasonlítani. A 80-as évek közepén – az anekdota szerint – egy megyei MSZMP vezető csalódottan dohogott: „Az a baj, hogy Kádár már nem a régi”! Mire egy másik – még frusztráltabban – kiigazította: „Épp ellenkezőleg. A baj az, hogy Kádár még mindig a régi, de az idő már nem a régi!” Ha ebbe a történetbe Kádár helyébe behelyettesítjük Orbán Viktort, megkapjuk napjaink problémáját. A halmozódó gondjaink – a 1990-es rendszerváltást megelőző időszakhoz hasonlóan – nem pusztán a „vezér” szellemi és morális korlátaiból fakadnak, hanem intézményi és értékrendszerbeli elmaradásra utalnak. Ebben a helyzetben minden olyan terápia, amely arra épít, hogy az első ember belátóbb lesz, esetleg „vezéráldozatot” hoz, némileg enyhít, kissé könnyít, valamelyest visszafogja magát, picinykét hallgat másokra – már kevés!

A WGI pontszámaink leromlása gyökeres fordulatot tesz szükségessé. Elkerülhetetlen az 1990-2000-es átalakulással összemérhető és azzal azonos irányú változások megvalósítása – azaz egy új „rendszerváltás”. Alapvetően fontos a kormányzás intézmény-rendszerének – a WGI belső szerkezetét tükröző – átalakítása. Ám még ez is kevés: ennek hatékony működtetése ugyanis az intézményi bizalom megteremetését is feltételezi. (Muraközi László: A bizalmatlanság hálójában. 2012). Ehhez viszont szükséges a korrupció visszaszorítása és az átláthatóság szélesítése. Sőt, még ez sem elegendő: elkerülhetetlen, hogy az átlag-polgár kész és képes legyen aktívan nyomon követni a valóságos helyzetet, és folyamatosan körmére nézni a politikusoknak, akiket azért választott, hogy helyette intézzék a dolgokat. Csak az átláthatóság és a folyamatos figyelem tudja kordában tartani a politikai pártokhoz kötődő oligarchiákat, és csak így emelhető az elit morális állapota. Ez így együtt azt jelenti, újra neki kell kezdeni egy polgári társadalom építésének. Ez pedig akkor is jó félévszádos feladat, még ha nem torpanunk meg újra, mint a 21. századba átlépve.

A bankokkal vagy a bankárokkal van-e baj?

A bankokra és a bankárokra rájár a rúd. Az elmúlt évtizedben számtalan esetben derült fény a pénzintézetek ügyfeleket és a társadalmat megkárosító viselkedésére. A vállalkozók bizalmatlanok, az ismerősök elfordulnak tőlük, az emberek nem hisznek nekik, a politikusok elszámoltatják őket, még a templomban is gyanakodva figyelnek rájuk.  Vajon, a bankárok iránti bizalom csökkenése, és a bankok presztízsének romlása hamis előítélet volna, esetleg egy jól kitervelt összeesküvés része, vagy van abban igazság, hogy a bankban megzavarodhat a becsületesség-iránytű? Erre a kérdésre kerestek választ a Zurich-i egyetem kutatói, amikor egy nagy (svájci) bank 128 alkalmazottját kérték fel egy viszonylag egyszerű kísérletben való részvételre. (Cohn, A. Fehr, E. Marachal, M. Business culture and dishonesty in the banking industry. Nature. 3 December 2014.).

A kísérleti személyeket – akik többsége legalább egy évtizede dolgozott a szervezetben – két csoportra osztották. Az egyik – a kontrol – csoportnak először a munkájával nem összefüggő kérdéseket – pl. mi a kedvenc időtöltése? – tartalmazó kérdőívet kellett kitölteni. A másik csoportot munkájáról és a bankban betöltött szerepéről – pl. mik a konkrét feladatai a bankban? – faggatták. Ezt követően elkezdődött az igazi kísérlet: a résztvevőknek pénzérmét kellett feldobni, és – anélkül, hogy ellenőrizték volna őket! – lejegyezni az eredményt, majd a végén jelenteni a végeredményt. A résztvevőkkel tudatták: ha akár a fej, akár az írás jelentős többségbe kerül, akkor 200 $-t „nyerhetnek”.

Mivel, a valószínűség-számítás törvényei szerint, ha sokszor dobnak fel pénzt, akkor a kimenet 50-50%, aki tehát nem kívánta a véletlenre bízni a sikert, annak csalni kellett! Az eredmények azt mutatták, hogy akiket személyes érdeklődésükről faggatottak – a kontrol-csoport – 51.6%-os eredményt ért el, ami nem tér el a várakozásoktól. Ám akiket előzetesen „bankári” mivoltukra emlékeztettek, azok átlagosan 58.2%-ot értek el. 26%-uk jelentett győzelmet, vagyis volt hajlandó csalni. A kutatók, a magasabb csalási hajlandóság okát kutatva, megkérdezték a résztvevőket, egyetértenek-e, azzal: „a társadalmi státuszt alapvetően a pénzügyi sikerek határozzák meg”. Azt találták, akiket a bankban betöltött szerepükről faggattak, azok jóval nagyobb arányban fogadták el ezt az állítást, mint a kontrol csoportban. Hasonló módon, pozitív kapcsolatot találtak a pénzügyi siker fontosságával egyetértők és a pénzfeldobáson csalók között.

A vizsgálat tehát különös eredményre vezetett. A banki alkalmazottak – magánemberként – éppen olyan becsületesek, mint bármely más iparág dolgozói. A becsületük akkor rendülhet meg, ha bankos mivoltukra emlékeztetik őket. Úgy tűnik, a bankban dolgozóknál felértékelődik a pénzügyi siker, és ha folyamatosan felhívják a figyelmüket erre, akkor az – nyilván áttételeken keresztül – csaló viselkedést válhat ki. Ezt a megállapítást támasztotta alá, hogy a banki kontrol csoport becsületessége megfelelt az átlagnak, és a kísérletet a pénzzel közvetlenül nem kapcsolatba kerülő iparágak dolgozóival elvégezve, azok viselkedését szakmai identitásukra való utalás nem torzította a tisztességtelenség irányában. A csaló viselkedést tehát a bankok szervezeti kultúrájának – gyakran tudat alatti hatása – váltja ki.

A kutatók megállapításaiból illetve a banki csődökkel kapcsolatosak egyéb vizsgálatokból tehát úgy tűnik, a csalások hátterében nem egyes emberek esendősége, inkább a szervezeti kultúra érhető tetten. A gyakran nem tudatosan és nyilvánosan megfogalmazott elvárások kiválthatják, sőt ösztönözhetik a csalást. Ha a szervezet elvárja a károknak másokra történő áthárítását, és jutalmazza a felelőtlen kockázat-vállalást, az felmentést ad és ezért kiválthatja egy kevésbé tisztességes embernél a csalást. Egy ilyen kultúra azonban becstelenségre csábíthat még egyébként becsületes embereket is. A kísérletek legkülönösebb eredménye éppen ez volt: a banki alkalmazottak kontrol csoport feltételei között becsületeseknek bizonyultak, és „csak” banki identitásukra „előfeszítve” váltak csalókká.

A kísérletek tehát alátámasztották, hogy a banki alkalmazottak egy része, a teljesítménykényszer hatására vagy a főnökök – sokszor ki nem mondott – nyomására eltérhet az erkölcs útmutatásaitól. A bankokban uralkodó „minden áron sikert elérni” üzleti kultúra, az egyébként meglevő komoly csábítást felerősíti. Ez gyengítheti tisztességesség normáját és alááshatja a becsületes viselkedést. Erre utalnak azok a felmérések, amelyek szerint az USA-ban, 1977 és 2012 között az ügyfelek által alacsony etikájúnak minősített alkalmazottak aránya a 10%-ról 25%-ra emelkedett. Még inkább elgondolkoztató, ha a különböző mintával elvégzett kísérletek eredményeit összevetjük: a leginkább becsületesek az orvosok, őket az átlagemberek követik, majd a „börtön-töltelékek” következnek, és a sor a bankárok zárják.

A Cass Business School által végzett, és a napokban nyilvánosságra hozott felmérés úgy fogalmaz: a bankok „mérgező” és agresszív kultúrája vezetett a banki csődökhöz, és ennek a megváltoztatása – még ha a bankok azt valóban komolyan akarják – évtizedet is igénybe vehet. Ez azért fontos, mert sokan megszüntethetőnek vélik a bankcsődök kockázatát, a bankok tőkeösszetételének biztonságosabbá tételével, vagyis a saját tőke és a kölcsöntőke arányának az előbbi felé történő – számszerűsíthető, ellenőrizhető és számon kérhető – eltolásával. Erre persze szükség van, ám ennek kapcsán szoktak utalni Einstein egy mondására, amely szerint: „Amit ki tudsz számolni, többnyire nem számít. A legtöbb dolog, ami számít, nem számszerűsíthető.” Úgy tűnik a kockázatok minimalizálásában meghatározó szerepet játszik a banki kultúra, amely vagy óvatosságra késztet, vagy éppen ellenkezőleg, a felelőtlen kockázatvállalást ösztönöz.

A Wall Street farkasai – de épp így, a Nagy Likvidátorok, vagy a Tőzsdecápák – azonban nem csupán Manhattan környékén és nem kizárólag a banki világban honosak. Mindenütt megélnek, ahol „mérgező” szervezeti kultúra formálódott ki, és szedik gyanútlan áldozataikat, ha a szervezet szabad utat enged garázdálkodásuknak. Felbukkannak más iparágban – emlékezzünk az ENRON csődjére – sőt, ez a viselkedés magyarázza politikai pártok katasztrófáit is. Ezen sem a ráolvasás, sem a sajnálkozás, de még az egyedi „levadászás” sem segít. Elkerülhetetlen, olyan szervezeti kultúra kialakítása, amely nehezebbé teszi a csalást, bünteti a felelőtlen viselkedést és kifizetődőbbé az etikai normák követését.

Törékeny-e Orbán rendszere?

Az elmúlt hónapok tüntetéseivel kapcsolatban különös kettősség tapasztalható. Ellenzéki oldalon mintha szinte mindenki biztos volna abban: csak rá kell fújni a NER gránit-szilárdnak hitt épületére és az orbáni rendszer összeomlik. A vezér megrettenve a „nép” haragjától, eltakarodik. A másik oldalon viszont, a hatalom mintha semmi sem érzékelne mindebből. Egymást követik az átgondolatlan és sokak érdekét sértő döntések. Zavartalanul folyik az osztogatás és fosztogatás. Mintha a rendszer az örökkévalóság perspektívájában élne. Akkor most szétomlóban vagy rendíthetetlen az orbáni rendszer?

A kérdésre választ keresve túl kell lépni a rokonszenvek és ellenszenvek vezérelte szubjektív véleményeken. Nem elegendő azonban a „nép” érdekére hivatkozva minősíteni elkerülhetetlennek a bukást vagy ellenkezőleg megállíthatatlannak a sikert. Még az is kevés, ha egyik vagy másik alapvetően fontosnak minősített szempont alapján alakítjuk ki véleményünket. Olyan minősítési rendszert kell találni, amely egyidejűleg több tényező alapján rajzolná fel a rendszer törékenységét vagy „ütés-álló” jellegét. Egy ilyen módszert alkotott meg Nassim Nicholas Taleb – a Fekete hattyú. Gondolat 2012. című sikerkönyv szerzője. Új könyvében – Anti-fragile:Things That Gain From Disorder 2012. – felvetett egy a komplex társadalmak törékenységét mérő összetett szempont-rendszert. Ez a modell azért fontos, mert bármely állam számára, stabilitásának objektív megítélésére alkalmas szempontrendszert kínál.

Az általa javasolt rendszer öt tényező szisztematikus elemzésére épít. Egy ország törékenységét: a kormányzási rendszer centralizáltsága, a gazdasági szerkezet diverzifikáltsága, az eladósodás mértéke, a politikai rendszer változékonyság, és végül, a korábban átélt válságok a során felhalmozott tapasztalatok alapján minősíti. A modern társadalmak stabilitását – véli Taleb – nem lehet a vékonyfalú borospohárral szemléltethető „törékenység”, illetve a piramis metaforájával jellemezhető „robosztusság” ellentétével leírni. A társadalmak stabilitását – a magas-szintű hatékonyság és alkalmazkodóképesség mellett – a szerkezeti és szervezeti rugalmasság is biztosíthatja. Gondoljunk arra, miként szállítunk egy törékeny tárgyat: nem üres, de kemény vaskazettába rakjuk, hanem puha rongyokba kibélelt dobozba csomagoljuk. Vagyis, nem egyszerűen a külső behatolástól akarjuk mindenáron védeni, hanem lehetővé tesszük rugalmas elmozdulását a rázkódások hatására.

Kérdés: ennek a modellnek alapján stabilnak vagy labilisnak ítélhető a mai Magyarország? A törékenység-elemző rendszer az első kockázat-növelő tényezője: a centralizált kormányzás rendszere. A legstabilabbak – a fejlett kicsik, Dánia vagy Hollandia – éppen azért képesek, ha nem is könnyen, de viszonylagosan zökkenőmentesen megoldani válságaikat, mert decentralizáltak: a vállalkozások, a városok, és a családok hatékonyan alkalmazkodni tudnak, így elkerülik az ország súlyos válságát. Ezzel szemben a Magyarországon az elmúlt években kiépített, egyre centralizáltabb rendszer pusztán a stabilitás illúzióját kelti: rugalmatlansága egyértelműen a válság kockázatát növelő tényező.

A gazdaság diverzifikáltsága második törékenységet ellensúlyozó elem. A sikeresek – a kudarcosokhoz hasonlóan – kénytelenek szembenézni technológiai vagy ágazati válságokkal, gondoljunk Finnország Nokiájára, vagy a svájci bankrendszerre. Ha azonban egy ország gazdasága kellően diverzifikált, az lehetővé teszi a hatékony válságkezelést. Hazánk esetén több tényező utal a túlzott kiszolgáltatottságra: a többnyire büszkeséggel emlegetett autóipar, vagy az agrárgazdaság bizonyos ágazatainak túlsúlya számottevő kockázatot jelent. Oroszország vagy Venezuela jelenlegi problémáit a meghatározó olajágazat súlyos leértékelődése váltotta ki, amelyet más ágazatok nem tudtak kiegyensúlyozni, így az a politikai rendszerek válságát idézte elő. A kis országok – így Magyarország – esetén, a világgazdaság jelenlegi állapotában a kevéssé diverzifikált gazdasági struktúra egyértelműen kockázatnövelő tényező. A harmadik, törékenységet előidéző elem, az ország – és ezen belül, a különböző jövedelem-tulajdonosok – eladósodottsága. Ezt a koloncot régóta hurcolja az ország, és a 2010-et követő időszakban, sok retorika ellenére, nem sikerült jelentősen közelebb kerülni megoldódáshoz. Így ez a kockázatnövelő tényező továbbra is fennáll.

A negyedik labilitást fokozó tényező a politikai rendszer alacsonyszintű alkalmazkodóképessége. A 2010 után kiformálódott rendszer lehetetlenné tette a visszacsatolásokat és kiiktatta fékeket. Miközben azonban Orbán Viktor saját hatalmának „bebetonozására” törekedett, a változások lehetőségének korlátozása, a kritika terének szűkítése nem a stabilitás fokozását, hanem éppen ellenkezőleg, a rendszer sérülékenységének növekedését idézte elő. Az autokratikus rendszerek – gondoljunk Szíriára, Egyiptomra, Líbiára, vagy Ukrajnára – stabilitása csak látszat: helyzetük idővel mindig bizonytalanná és labilissá válik. Egyetlen véletlen esemény szinte kiszámíthatatlan hatást vált ki, és ez gyakran a rendszer összeomlására vezethet. Az orbáni rendszer megroppanásának veszélye – az ellensúlyt jelentő intézmények mozgásterének szűkítése miatt – az elkövetkező években jelentős maradt.

Végül itt van a törékenység ötödik tényezője: rendelkezik-e az adott társadalom a válság-kezelés tapasztalataival. Nem véletlen hogy napjainkban annyian hivatkoznak a rendszerváltásra és időnként az 56-os traumára is. Ez a két esemény fontos tapasztalatot kínál: 1989 – 1956-al ellentétben – békés átmenet keretében zajlott az alapvető átalakulás. S bár visszatekintve sokan kifejezték elégedetlenségüket az események akkori menete miatt – nekik üzente Antal József: „tetszettek volna forradalmat csinálni” – ha 1956 végkifejletére gondolunk, vagy emlékezetünkbe idézzük az elmúlt évek forradalmainak eseményeit, valójában hálásak lehetünk a békés rendszerváltásért. Soha ne feledjük: jobb egy frusztráló kiegyezés, mint véres igazságtételek végelláthatatlan sora. Abban reménykedem a többségi is így gondolja: így ez Magyarország esetén inkább kockázatcsökkentő tényező.

Van azonban még egy tényező, amellyel célszerű kiegészíteni Taleb szempontjait: az adott állam környezetének állapota. Vajon a külvilág alapvetően instabil és zavarok forrása, vagy ellenkezőleg, éppen stabilizáló tényező? Magyarország számára az elmúlt évtizedben a környezetet az EU jelentette: hatása politikailag moderáló, társadalmilag stabilizáló, gazdaságilag kiegyenlítő, egészében kockázat-csökkentő volt. Az előttünk álló időszakban azonban ez részben változik: az EU komoly kihívások forrásává is válik. Egyrészt, a régió gazdasági növekedése bizonytalan marad, így az elosztható forrás kevesebb lesz, a döntéseknél pedig kritikusabban mérlegelik hazánk viselkedését. Orbán Viktor persze továbbra is igyekezni fogja megszerezni a stabilitást biztosító támogatások maximumát, és közben megpróbálja „kibekkelni” a kötelező alkalmazkodást. Ezzel együtt, az EU, a korábbi időszakkal összevetve – Orbán Viktor rendszere szemszögéből – inkább válik zavarok forrásává. Az egyik oldalon, növekvő módon hatnak ránk az EU-belül esetleg kirobbanó válságok követelményei. A másikon, egyre nehezebb lesz kitérni a mindenkire kötelező szabályok betartásának kötelezettsége alól. Egyre világosabb lesz, aki a közös elveket – akár a nemzeti szuverenitásra hivatkozva – nem tartja be, annak, szembe kell néznie a tagországok ellenakcióival. És a keleti nyitás ezen a helyzeten semmit nem segít, sőt Putyin barátsága inkább válság-generáló, mint stabilizáló tényező.

Ezen hatások összessége Orbán Viktor rendszerét mindinkább instabillá teszi. Nem várható azonban hirtelen összeomlás. A politika szereplőinek a politikai, a gazdasági és a társadalmi térben folyamatosan kialakuló kisebb nagyobb válságokra kell felkészülniük. Ezek folyamatos alkalmazkodást és nagy hozzáértést követelő válságkezelést igényelnek, és gyakran az ellenzék és a kormányerők, a vállalkozások és a társadalmi, és a civil szervezetek együttműködését, esetenként összehangolt akcióit tennék szükségessé. Ennek ma nyoma sincs, sőt ezek a szervezetek gyanakodva mérlegelik egymást. Ebben a helyzetben a leginkább válság-gerjesztő tényező maga Orbán Viktor politikai filozófiája: „aki nincs velem, az nincs!”

A jövőben tehát – még az elmúlt időszakhoz képest is – növekvő mértékben keletkeznek zavarok a rendszerben. Ezek kiigazítása fokozatosan nehezül, és egyre lassabban zajlik. Ez utóbbi jelenséget a komplexitás elméletben kritikus lelassulásnak (critical slowing down) nevezik és általában a katasztrófahelyzet előjelének tekintik. A hibás döntések ellensúlyozása mind nagyobb ráfordítást igényel, és egyre csökkenő hatékonysággal történik. Ám még ez az eseménysor sem eleve elrendelt módon zajlik. Vagyis, kevésbé a gyors összeomlás, mint inkább a hosszú – időleges javulási szakaszokkal szegélyezett – agónia forgatókönyve olvasható ki a rendszer viselkedéséből. Ami viszont jól látható: egy mind elkeseredettebb és frusztráltabb társadalom, amelyben a legtöbben még mindig az egyéni menekülési utakat keresik. Ebben a helyzetben az ellenzéknek nem a rövid időn belül bekövetkező hatalomátvételre, hanem a sokféle párt és mozgalom közötti párbeszédre, a társadalom minden rétegét átfogó bizalomépítésre, főként pedig a nagy tapasztalatot és világos jövőképet kívánó válságkezelésre kell összpontosítani.