Miért elkerülhetetlen egy új “rendszerváltás”?

Miért elkerülhetetlen egy új rendszerváltás?

A kiegyensúlyozott mutatószám rendszer – Balanced Scorecard (BSC)- a stratégiai menedzsment divatos és hatékony ellenőrzési modellje. Azon a tapasztalaton alapul, hogy egy vállalat helyzetét nem lehet megítélni egyetlen, mégoly fontos mutató – csak a nyereség, vagy csak a fogyasztói elégedettség, csak a dolgozók elkötelezettsége, esetleg csak  a kapacitások kihasználtsága – alapján. Egyidejűleg több teljesítmény-mutatót nyomon követve válik világossá a szervezet emelkedése vagy hanyatlása. Bárcsak rendelkeznénk ilyennel a politika világában – sóhajthatnánk fel – akkor talán könnyebben eligazodhatnánk a társadalmunk állapotáról folyó vitákban.

Az ugyanis kétségbe vonhatatlan, hogy országunk a „fülkeforradalom” óta, szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. A 2010 óta kiépülő rendszert több, tudományos igényű elemző – pl. Magyar polip. Noran Libro. 2013 – röviden és ütősen, „maffiaállamnak” nevezi. Ez a jellemzés – amellyel sokan egyetértenek – negatív és visszafordíthatatlan változásokra utal. Mások viszont, így a kormányzás legelismertebb hazai szakembere – Sárközi Tamás – most megjelent könyvében (Kétharmados túlkormányzás. Park Kiadó 2014), alapvetően sikeresnek ítéli az orbáni rendszer működését. (Lásd: Zárógondolatok 353-366). Kritikája kevésbé a rendszer lényegére, mint inkább a stílusra vonatkozik:”bárdolatlanság, a kormányzás kulturáltságának alacsony foka”.

Ebből a szempontból megalapozatlannak tekinti az orbáni rendszert diktatúrának minősítő jelzőket. „Nem rablóbanda a Fidesz, nem gengszterállamot működtet – fogalmaz – hanem ’csak’ egy nacionalizmus-etatizmus felé hajló populista kormányzást”. (376). Összefoglaló értékelése: „Nem vitás, hogy a Fidesz nem a liberális alapértékek szerint kormányoz, de azért még nem diktatúra vagy önkényuralom” (376). Érvelését osztja Kertész Imre, aki nemrég – egy „meg nem jelent”, mégis vihart kavart interjújában – így fogalmazott: „Ha az ember szabadon írhat és véleményt nyilváníthat, nyíltan kifejezheti az ellenvéleményét és szabadon utazhat, akkor egyszerűen képtelenség diktatúráról beszélni.”

A rendszer lényegét firtató vita azonban több mint, egy, a minősítésnek nagy szabadságot hagyó, kreatív, szó-asszociációs játék. A fogalom-használatnak következményei vannak. Nevezhetünk valakit – a hozzá fűződő viszonyunktól függően – ducinak, vagy betegesen elhízottnak, de különböző terápia szükséges, ha állapotát torkossága idézte elő, mint ha az a betegség jele. Társadalmunk jövője szempontból is döntő, hogy pontosan jellemezzük állapotát. Egyaránt probléma, ha diktatúrának nevezünk egy, demokratikusan „gyógyítható” – azaz választások útján leváltható – rendszert, vagy, ha, ennek ellentéteként, megszüntetni vélünk egy autokráciát, pusztán a diktátor moderálásával.

Egy beteget – mielőtt megállapítanák a kórt és a gyógymódot – elküldjük CT-re, és laborra. Helyes diagnózis, és a terápia csak a leletek alapján alakítható ki. Kérdés: van-e a kormányzásnak ilyen „diagnosztikai eszköze”, vagy nyugodjunk bele abba, hogy a polgárok és a politikusok azt hordhatnak össze, amit akarnak? Bármilyen különös, a problémát inkább az okozza, hogy több fogalmi keretrendszer és abból levezethető mérőszám létezik. Az interneten hozzáférhetők a demokrácia-, a szabadság-, a szólásszabadság-, a korrupció-, a versenyképesség-, vagy éppen a boldogság-indexek. Ezek mindegyike a maga sajátos szemszögéből, összetett módszertan alapján, hosszú évek óta, száznál több társadalom fejlődését követi nyomon és mutatja az egyes országok elmozdulását, az „egészségesebb” vagy a „betegebb” állapotok felé.

Létezik azonban egy általánosan elfogadott indikátor-rendszer: ez a Világbank Worldwide governance indicators (WGI) rendszere. A WGI – mint valamiféle politikai CT-felvétel – a társadalmak politikai, gazdasági és kormányzási állapotát pontosan tükröző „lelet-együttesként” használható. Az indikátorok a kormányzás hat alapvető dimenzióját ölelik fel. Ezek: 1. Az állampolgárok „hangja” és a vezetés beszámoltathatósága, 2. A politikai stabilitás, az erőszak és fenyegetettség hiánya, 3. A kormányzati hatékonyság, 4. A szabályozás és a szabályozottság minősége, 5. A törvények hatalma, 6. A korrupció mértéke, és kontrollja.  A WGI – BSC modell logikájához hasonlóan – a modern társadalmak fejlődését leginkább jellemző tényezők mindegyikének változását figyelemmel kíséri. Ennyiben kínál többet, mint a demokrácia-, a szabadság-, a versenyképességi-, vagy a korrupció-indexek külön-külön. Mivel a kormányzás egészét átfogó jellemzést nyújt, jól alkalmazható egy ország önmagához, és más országokhoz viszonyított elmozdulásának nyomon-követésére. A feladat „pusztán” ez: mérd meg a WGI-det, elemezd változását az idők során, vedd észre, mely országok vesznek körül, és megtudod, ki vagy!

A WGI hat mutatójából , a könnyebb áttekinthetőség kedvéért – az iskolai tantárgyak eredményeiből számolt bizonyítvány-jegy mintájára – egy összesített, 0 és 100 pont közzé eső mutatót képezhetünk. A legutóbbi – 2013-as – adatok szerint ezen a skálán Szomáliának 18 pontja van, Oroszország 43 pont táján található, míg Svájc 94 ponttal rendelkezik. Ez a mérce alkalmas hazánk kormányzati és politikai közállapotainak értékelésére, sőt, ha összevetjük mások pillanatnyi pontjaival, képes az ország fejlődését is bemutatni. Válasszuk kiindulópontként 1950 elejét. Ekkor Magyarország – a mai Észak-Korea szintjén – 15 pont táján tanyázott. 1965-re WGI pontunk – a mai Kuba szintjére – 25-re nőtt. 1975-ben elértük a 35 pontot – a mai Fehér-Oroszország szintjét. 1985-ben – a „kettős” jelöléseket is lehetővé tevő választások és a rendszer bomlásának idején – WGI pontjaink, a mai Venezuela szintjére, nagyjából 45-re emelkedtek. A további emelkedés azonban már beleütközött a „rendszer” korlátaiba. Ez váltotta ki a rendszerváltást!

A magyar rendszerváltás meghatározó eseménye az 1989. június 13-án kezdődő Kerekasztal tárgyalásokat követő megállapodás volt. Ennek eredményeként fogadtak el hat alapvető törvényjavaslatot: az Alkotmány módosításáról, az Alkotmánybíróságról, a pártokról, a választásról, a Büntetőtörvénykönyvről, és a büntetőeljárásról. Ez teremtette az átalakulás keretét, és ezt szentesítette az 1990-es szabad választás, amelynek eredményeként a WGI mutatónk, a „puha-diktatúra”45 pontjáról, a fejlett demokráciák felé elmozdulva, 65 pontra ugrott.

Az 1990-es években WGI pontunk – a környező „rendszerváltó” országokéval párhuzamosan – fokozatosan nőtt. A lendület azonban a 21. század elején kifulladt. 2002-re ugyan elértük a 81 pontot, ám ezt követően a WGI értékünk fokozatos romlani kezdett. Ennek egyik oka a politikai stabilitás leromlása volt, amely részben a Fidesz „kettős hatalmat” kiépítő és működtető akcióinak, részben a szocialista-liberális koalíció, fokozódó kormányzati impotenciája előidézte „weimarizálódásnak” a következménye. A másik ok: a már 2000-ben elkezdődött, majd a 2002 után is folytatódó gazdasági és politikai hibák, amelyek fokozatosan rontották a kormányzati hatékonyságot, a szabályozói minőséget és magas szinten maradt a korrupció. 2005-re a WGI pontjaink értéke 75-re esett, majd 2010-ben már 72-re süllyedt.

A „fülkeforradalom” azonban – rácáfolva sokak illúziójára – nem hozott pozitív fordulatot. A 2012-es adatok 71 alatti, a 2013-as – legutóbbi – mérések már 70 pont alatti értéket mutatnak. A romló trendet alátámasztja a legtöbb intézményi minőséget jelző mutató – a demokrácia, a szabadság és a korrupciós indexek – legjobb esetben stagnáló, többségében értéke. Mindez arra utal, hogy 2014-ben – ezt persze majd 2015-ös mérés, illetve annak 2016-beni feldolgozása fog majd megmutatni – a kormányzás minősége a rendszerváltás időszakának szintjére esik. Vagyis, a ma hazánk, Magyarország, visszakerült a „kezdőkörbe” az 1990-es rendszerváltás állapotába. Ez a helyzet pedig az 1960-70-es évek szocializmusa felől ugyan valóban nem diktatúra, de a 2002 liberális polgári demokráciája felől szemlélve már minősíthető annak.

Ez a fejlődés-menet két ellenmondásos problémára utal. Az első: a „rendszerváltás” 2000-ig tartó folyamata alapvetően sikeres volt, és az országot a haladás útjára állította. A második: az ország „tönkretételéből” a 2000-et követő kormányra került hatalmi csoportok mindegyike kivette a részét. A szocialista-liberális koalíció alapvetően a végrehajtás területén bukott el. Tevékenységére végig rányomta a bélyegét az egymást „elbuktató” koalíciós partnerek, az egymással vetélkedő oligarchikus csoportok, a miniszterelnök jó ötleteit is rendre megtorpedózó frakciók, egymást kijátszó, és a politikát korrumpáló vállalkozói csoportok aknamunkája. A Fidesz viszont az intézmények területén hajtott végre negatív – mára visszafordíthatatlan károkat előidéző – változásokat. Az, hogy az intézményi rendszer torzulása nem egyszerűen a körülmények nyomására bekövetkező, véletlen változás, hanem tudatos akarat kifejeződése, egyértelműen bizonyítják Orbán Viktor hosszan sorjázó nyilatkozatai, amelyeket bárhogy igyekeztek, mégsem sikerült később enyhíteni.

Sárközi Tamásnak, és a vállalkozások, társadalmi szervezetek sok más vezetőjének – különösen a 2008-as világgazdasági válsággal a háttérben – elege lett az elmúltnyócév „töketlenkedéséből”. Végre egy olyan vezetőt akartak látni az ország élén, aki – ugyanazt a szerepet töltené be, amit ők saját szervezetükben, aki tehát, a régi, (SZDSZ-es), jelszó szerint – tudja, meri, teszi! Ez a gondolat vezetett sokakat a Fidesszel kötendő „második házasság” oltárához, amely – egy cinikus megfogalmazás szerint – a remény diadala volt a tapasztalat felett! És most, a csalódásukat követően, ezért alapvetően fontos tisztázni: elegendő-e ha, – mint Sárközi Tamás és mások remélik – az ország élén álló, az ő szemükben határozott és tétovázás nélkül cselekvő vezető, pusztán kissé moderálja magát? Erre a kérdésre választ kaphatunk, ha röviden megvizsgáljuk a 21. század vállalati válságait.

A globális vállalatok napjainkban az államokkal összemérhető komplexitásúak lettek, és kormányzásuk az államokéhoz hasonló intézményes hatalommegosztáson alapul. A felelős vállalati kormányzás (corporate gocernance) modellje hosszú évszázadok alatt formálódott ki, és a 20. század végén úgy tűnt: rendelkezésre áll egy „válság-biztos” rendszer. A 21. századba átlépve azonban sokkoló csődök egész sora (lásd: ENRON) és egy világgazdasági válság is bekövetkezett. Az okokat firtató elemzések egybehangzóan azt igazolták: a válságokat – ritka kivételektől eltekintve – nem egyének idézték elő, hanem a szervezet „normális” viselkedése váltotta ki. A vállalati összeomlások mögött minden esetben hat – a kormányzással összefüggő – tényező fedezhető fel. Ezek: (1) a túl-hatalommal rendelkező, és a sorsot maga ellen kihívó első ember, (2) a vezető elit tagjainak mohósága, (3) az szervezeti ellensúlyok hiánya, (4) a nem megfelelően működő ellenőrzés, (5) a felelőtlenséget eltűrő, sőt azt ösztönző szervezeti kultúra, (6) az etikai szabályok következmények nélküli áthágása.

Nincs ez másként az országok esetén sem. A kormányzás – legyen szó egy nagyvállalatról, vagy egy országról – formális és informális intézmények egymásra épülő rendszerét, az ezek működését hol zökkenőmentessé tevő, hol viszont akadályozó szervezeti kultúrát, a kultúrát „finomszabályozó” etikai elvek érvényesítését, és végül, a tulajdonosok nem lankadó figyelmét feltételezi. Emiatt nem elegendő a vállalati válságok esetén pusztán egyes vezetőket lecserélni, és kevésnek bizonyult még a kormányzás egyik vagy másik elemének megváltoztatása is. A kibontakozás mindig az egész működésmód alapvető újraformálását igényli.

Ezért, bár könnyebbnek és fájdalom-mentesebbnek tűnhet a „moderáld magad” terápiája, ez Magyarország esetén nem működőképes. Nem elegendő, ha a „kormányos”, stílust vált. És nem pusztán azért, mert a „kormányost” sem érdekei, sem pedig víziója nem ösztönzik erre. Az elmúlt hetekben a Bloombergnek adott interjújában – félremagyarázhatatlanul – világosan beszélt: „A fékek és ellensúlyok rendszerének kizárólag az Egyesült Államokban, vagy más elnöki rendszerekben van értelme, ahol két egyenrangú hatalmi szuverén, a törvényhozás és az elnök működik. Európában nem ez a helyzet, nálunk csak egy szuverén van, ezt nem kell fékezni vagy ellensúlyozni, mivel minden hatalma a parlamenttől származik. (…) A fékek és ellensúlyok rendszere egy amerikai találmány, amit valamilyen intellektuális középszerűség miatt Európa is átvett.” Vegyük észre, a miniszterelnök olyan pólót hord, amin ez a felirat áll: „Nem érdekel, mit mondasz, de egyébként is, teszek rá!

A helyzet a késő-kádári rendszerhez kezd hasonlítani. A 80-as évek közepén – az anekdota szerint – egy megyei MSZMP vezető csalódottan dohogott: „Az a baj, hogy Kádár már nem a régi”! Mire egy másik – még frusztráltabban – kiigazította: „Épp ellenkezőleg. A baj az, hogy Kádár még mindig a régi, de az idő már nem a régi!” Ha ebbe a történetbe Kádár helyébe behelyettesítjük Orbán Viktort, megkapjuk napjaink problémáját. A halmozódó gondjaink – a 1990-es rendszerváltást megelőző időszakhoz hasonlóan – nem pusztán a „vezér” szellemi és morális korlátaiból fakadnak, hanem intézményi és értékrendszerbeli elmaradásra utalnak. Ebben a helyzetben minden olyan terápia, amely arra épít, hogy az első ember belátóbb lesz, esetleg „vezéráldozatot” hoz, némileg enyhít, kissé könnyít, valamelyest visszafogja magát, picinykét hallgat másokra – már kevés!

A WGI pontszámaink leromlása gyökeres fordulatot tesz szükségessé. Elkerülhetetlen az 1990-2000-es átalakulással összemérhető és azzal azonos irányú változások megvalósítása – azaz egy új „rendszerváltás”. Alapvetően fontos a kormányzás intézmény-rendszerének – a WGI belső szerkezetét tükröző – átalakítása. Ám még ez is kevés: ennek hatékony működtetése ugyanis az intézményi bizalom megteremetését is feltételezi. (Muraközi László: A bizalmatlanság hálójában. 2012). Ehhez viszont szükséges a korrupció visszaszorítása és az átláthatóság szélesítése. Sőt, még ez sem elegendő: elkerülhetetlen, hogy az átlag-polgár kész és képes legyen aktívan nyomon követni a valóságos helyzetet, és folyamatosan körmére nézni a politikusoknak, akiket azért választott, hogy helyette intézzék a dolgokat. Csak az átláthatóság és a folyamatos figyelem tudja kordában tartani a politikai pártokhoz kötődő oligarchiákat, és csak így emelhető az elit morális állapota. Ez így együtt azt jelenti, újra neki kell kezdeni egy polgári társadalom építésének. Ez pedig akkor is jó félévszádos feladat, még ha nem torpanunk meg újra, mint a 21. századba átlépve.