A bankokkal vagy a bankárokkal van-e baj?
A bankokra és a bankárokra rájár a rúd. Az elmúlt évtizedben számtalan esetben derült fény a pénzintézetek ügyfeleket és a társadalmat megkárosító viselkedésére. A vállalkozók bizalmatlanok, az ismerősök elfordulnak tőlük, az emberek nem hisznek nekik, a politikusok elszámoltatják őket, még a templomban is gyanakodva figyelnek rájuk. Vajon, a bankárok iránti bizalom csökkenése, és a bankok presztízsének romlása hamis előítélet volna, esetleg egy jól kitervelt összeesküvés része, vagy van abban igazság, hogy a bankban megzavarodhat a becsületesség-iránytű? Erre a kérdésre kerestek választ a Zurich-i egyetem kutatói, amikor egy nagy (svájci) bank 128 alkalmazottját kérték fel egy viszonylag egyszerű kísérletben való részvételre. (Cohn, A. Fehr, E. Marachal, M. Business culture and dishonesty in the banking industry. Nature. 3 December 2014.).
A kísérleti személyeket – akik többsége legalább egy évtizede dolgozott a szervezetben – két csoportra osztották. Az egyik – a kontrol – csoportnak először a munkájával nem összefüggő kérdéseket – pl. mi a kedvenc időtöltése? – tartalmazó kérdőívet kellett kitölteni. A másik csoportot munkájáról és a bankban betöltött szerepéről – pl. mik a konkrét feladatai a bankban? – faggatták. Ezt követően elkezdődött az igazi kísérlet: a résztvevőknek pénzérmét kellett feldobni, és – anélkül, hogy ellenőrizték volna őket! – lejegyezni az eredményt, majd a végén jelenteni a végeredményt. A résztvevőkkel tudatták: ha akár a fej, akár az írás jelentős többségbe kerül, akkor 200 $-t „nyerhetnek”.
Mivel, a valószínűség-számítás törvényei szerint, ha sokszor dobnak fel pénzt, akkor a kimenet 50-50%, aki tehát nem kívánta a véletlenre bízni a sikert, annak csalni kellett! Az eredmények azt mutatták, hogy akiket személyes érdeklődésükről faggatottak – a kontrol-csoport – 51.6%-os eredményt ért el, ami nem tér el a várakozásoktól. Ám akiket előzetesen „bankári” mivoltukra emlékeztettek, azok átlagosan 58.2%-ot értek el. 26%-uk jelentett győzelmet, vagyis volt hajlandó csalni. A kutatók, a magasabb csalási hajlandóság okát kutatva, megkérdezték a résztvevőket, egyetértenek-e, azzal: „a társadalmi státuszt alapvetően a pénzügyi sikerek határozzák meg”. Azt találták, akiket a bankban betöltött szerepükről faggattak, azok jóval nagyobb arányban fogadták el ezt az állítást, mint a kontrol csoportban. Hasonló módon, pozitív kapcsolatot találtak a pénzügyi siker fontosságával egyetértők és a pénzfeldobáson csalók között.
A vizsgálat tehát különös eredményre vezetett. A banki alkalmazottak – magánemberként – éppen olyan becsületesek, mint bármely más iparág dolgozói. A becsületük akkor rendülhet meg, ha bankos mivoltukra emlékeztetik őket. Úgy tűnik, a bankban dolgozóknál felértékelődik a pénzügyi siker, és ha folyamatosan felhívják a figyelmüket erre, akkor az – nyilván áttételeken keresztül – csaló viselkedést válhat ki. Ezt a megállapítást támasztotta alá, hogy a banki kontrol csoport becsületessége megfelelt az átlagnak, és a kísérletet a pénzzel közvetlenül nem kapcsolatba kerülő iparágak dolgozóival elvégezve, azok viselkedését szakmai identitásukra való utalás nem torzította a tisztességtelenség irányában. A csaló viselkedést tehát a bankok szervezeti kultúrájának – gyakran tudat alatti hatása – váltja ki.
A kutatók megállapításaiból illetve a banki csődökkel kapcsolatosak egyéb vizsgálatokból tehát úgy tűnik, a csalások hátterében nem egyes emberek esendősége, inkább a szervezeti kultúra érhető tetten. A gyakran nem tudatosan és nyilvánosan megfogalmazott elvárások kiválthatják, sőt ösztönözhetik a csalást. Ha a szervezet elvárja a károknak másokra történő áthárítását, és jutalmazza a felelőtlen kockázat-vállalást, az felmentést ad és ezért kiválthatja egy kevésbé tisztességes embernél a csalást. Egy ilyen kultúra azonban becstelenségre csábíthat még egyébként becsületes embereket is. A kísérletek legkülönösebb eredménye éppen ez volt: a banki alkalmazottak kontrol csoport feltételei között becsületeseknek bizonyultak, és „csak” banki identitásukra „előfeszítve” váltak csalókká.
A kísérletek tehát alátámasztották, hogy a banki alkalmazottak egy része, a teljesítménykényszer hatására vagy a főnökök – sokszor ki nem mondott – nyomására eltérhet az erkölcs útmutatásaitól. A bankokban uralkodó „minden áron sikert elérni” üzleti kultúra, az egyébként meglevő komoly csábítást felerősíti. Ez gyengítheti tisztességesség normáját és alááshatja a becsületes viselkedést. Erre utalnak azok a felmérések, amelyek szerint az USA-ban, 1977 és 2012 között az ügyfelek által alacsony etikájúnak minősített alkalmazottak aránya a 10%-ról 25%-ra emelkedett. Még inkább elgondolkoztató, ha a különböző mintával elvégzett kísérletek eredményeit összevetjük: a leginkább becsületesek az orvosok, őket az átlagemberek követik, majd a „börtön-töltelékek” következnek, és a sor a bankárok zárják.
A Cass Business School által végzett, és a napokban nyilvánosságra hozott felmérés úgy fogalmaz: a bankok „mérgező” és agresszív kultúrája vezetett a banki csődökhöz, és ennek a megváltoztatása – még ha a bankok azt valóban komolyan akarják – évtizedet is igénybe vehet. Ez azért fontos, mert sokan megszüntethetőnek vélik a bankcsődök kockázatát, a bankok tőkeösszetételének biztonságosabbá tételével, vagyis a saját tőke és a kölcsöntőke arányának az előbbi felé történő – számszerűsíthető, ellenőrizhető és számon kérhető – eltolásával. Erre persze szükség van, ám ennek kapcsán szoktak utalni Einstein egy mondására, amely szerint: „Amit ki tudsz számolni, többnyire nem számít. A legtöbb dolog, ami számít, nem számszerűsíthető.” Úgy tűnik a kockázatok minimalizálásában meghatározó szerepet játszik a banki kultúra, amely vagy óvatosságra késztet, vagy éppen ellenkezőleg, a felelőtlen kockázatvállalást ösztönöz.
A Wall Street farkasai – de épp így, a Nagy Likvidátorok, vagy a Tőzsdecápák – azonban nem csupán Manhattan környékén és nem kizárólag a banki világban honosak. Mindenütt megélnek, ahol „mérgező” szervezeti kultúra formálódott ki, és szedik gyanútlan áldozataikat, ha a szervezet szabad utat enged garázdálkodásuknak. Felbukkannak más iparágban – emlékezzünk az ENRON csődjére – sőt, ez a viselkedés magyarázza politikai pártok katasztrófáit is. Ezen sem a ráolvasás, sem a sajnálkozás, de még az egyedi „levadászás” sem segít. Elkerülhetetlen, olyan szervezeti kultúra kialakítása, amely nehezebbé teszi a csalást, bünteti a felelőtlen viselkedést és kifizetődőbbé az etikai normák követését.
Leave a Reply