A „Materazzi hatás” veszélyei

„Dühös vagyok, hogy áfa, ” – kezdte szónoklatát Krasznahorkai Emma, nemrég a „Közfelháborodás” napján. Majd folytatta: „dühös vagyok, hogy komondor, hogy születés, hittan, közmunka, kultúra, Vida, híradó, netadó, Sirály, kereszt, horog, foci, náci, komcsi, libsi, cigány, szegény, lakhatás, DK, MSZP, LMP, PM, Együtt, Fidesz…”. Felháborodása pontosan tükrözi egy eddig láthatatlan fiatal generációk életérzését. Ám ez nem magyar jelenség: ugyanez a düh bukkant felszínre az elmúlt évek kormányellenes megmozdulásán szerte a világon. Ezt skandálták Tunéziában, majd Líbiában, a kairói Tahrir téren, és Kievben a Majdanon, de ettől visszhangzott Hong Kong és Rió de Janeiro is.

Különös világjelenség, hogy az addig magánéletébe vagy munkájába temetkező magánembert váratlanul elkapta az események sodra, és nem tudja kivonni magát a düh tömeg-hatása alól. Csak később – gyakran évek múlva – végleg lehiggadva vagy a kudarcok nyomán tudatosul bennünk, hogy áldozatul estek a kollektív indulatnak. Pedig először mindenkit meglepett a meghunyászkodónak és szétesőnek gondolt társadalom ellenállása. A hatalom sem számít erre, de fennhéjázó gőgje csak olaj a tűzre.  Ám a forradalom győzelmét követően jön a másik, ezúttal negatív, meglepetés. Az általános egyetértés és lelkesedés váratlanul az ellenkezőjébe fordul. Az eseményeket nem a higgadt, racionális és méltányos mérlegelés, hanem továbbra is az erőszak káosza alakítja. De vajon miért történik ez így?

Az elmúlt évben kedvenc folyóiratomban, éppen egy éve egy érdekes cikk jelent meg, amely kísérletekkel alátámasztott magyarázatot kínál az események menetére. (Gneezy, U. és Imas, A. 2014.„Materazzi effect and the strategic use of anger in competitive interactions. PNAS.) A két szerző a 2000-es Labdarugó Európa Bajnokság örökre emlékezetes eseményévé vált történetre utalt, amikor 1:1-es állásnál, az olasz védő Materazzi, visszahúzta a francia csatár Zidane mezét, aki odaszólt: „Ha ennyire akarod, majd odaadom a mérkőzés után”. Materazzi válasza: „I’d prefer your whore of a sister”. Zidane erre „lefejelte” a védőt, ezért kiállították. Ezzel a franciák, nemcsak legjobb csatárukat, az egész meccset, és így – legnagyobb esélyesként – az Európa Bajnoki címet is elveszítették.

A kutatókat az érdekelte, miként hat az emberek teljesítményére a düh, amely – a tapasztalatok szerint – hol győzelemhez segít, hol meg, őrületbe kergetve, a bukást idézi elő. Olyan kísérleti helyzetet alakítottak ki, amelyben a két résztvevő versengett. Az egyik esetben a vetélkedés tárgya egy erő kifejtését igénylő feladat volt: egy kézi erőmérőt kellett összeszorítani. A másik esetben viszont racionális mérlegelést és összpontosítást igényelő számítógépes játékot kellett játszani. A kísérlet előtt a résztvevők egyik csoportját tudatosan – számukra nem felismerhető módon – feldühítették: a vetélkedő párok egyik tagja a másikra kényelmetlen, időt-rabló és nyűgös feladatot rótt ki. Majd ilyen előzmények után folyt le a párharc.

Az eredmények egyértelműek voltak: a düh az erőkifejtést javította. Vagyis, akiket felidegesítettek, azok nagyobb erővel voltak képesek összeszorítani a mérőeszközt, mint akiket előzetesen nem dühítettek fel. Ezzel szemben, a megfontolást és gondolkodást igénylő játékban a felajzottság lerontotta a teljesítményt. Akiket előzetesen versenytársuk ellen hangoltak, azok, kisebb sikert értek el a számítógépes játékban, mint a nyugodt résztvevők. A kutatók mindebből megalapozottan vonhatták le a következtetést: a düh befolyásolja az emberek teljesítményét, de az, hogy milyen mértékben és milyen irányban, a vetélkedés tárgya és körülménye dönti el.

A feldühített egyén teljesítménye egy kötélhúzáshoz hasonlító erőpróba során javulni fog, míg az ugyanilyen jellegű érzelmi felajzottság egy „észjátékban” rontja az eredményét. Ami pedig igaz az egyénre, még inkább igaz a csoportjaira. Ez a tény magyarázza a diktátorok által reflexszerűen és kiterjedten alkalmazott feldühítő stratégiát. Az, aki saját embereit kitartásra akarja késztetni, annak minél dühösebbé, és elvakultabbá kell tennie őket. A „Mi vagy Ők” típusú összeütközés előtt megértést és megfontolást hirdetni, a biztos vereség. Ám arra ügyelni kell, hogy jobban dühítsd fel a sajátjaidat, mint ellenfeleidet. A diktátorok ott követik el a hibát, hogy provokálva az ellenfeleket, akaratlanul is túl erőssé és kitartóvá teszik őket.

A forradalmak igazi erőpróbája azonban az, ami a győzelem után következik. Az „erőjáték” csak előjáték. Az abban elért sikert követően – amelyet a düh mindet felülíró érzelmei segítettek – másnap eljön az „észjáték” kora. És az a düh, ami eddig támogatott, most ellenedre működik: az őrület megakadályozza a racionális mérlegelést, és számot vetni a valóságos lehetőségekkel. Ez az oka, hogy a vetélkedő partnerek kifejezetten „szívatni” igyekeznek egymást. Éppen ez a düh stratégiai alkalmazásának következménye: Ha azt akarod, hogy harcos ellenfeled elveszítse a fejét, provokáld, így fogod elérni azt, hogy józan mérlegelésre képtelenül, hibás döntéseket hoz, és vereségre vezetően viselkedik. Ilyenkor még egy ártatlannak tűnő lári-fári is őrületbe kergetheti a vetélytársat.

A kísérlet világossá tette, miért provokálja a hatalom a változást követelőket, és ezzel miként idézi elő – tudatosan – az erőszak hullámát. A diktátorok úgy számítanak – és sokszor nem is tévednek – képesek mederben tartani és a maguk javára kihasználni az erőszakos eseményeket. Ám egyre több esetben a világ számtalan pontján a hatalom elszámítja magát. Az erőszak eszkalálódik és a válság ahelyett, hogy megoldódna, tovább mélyül. A társadalom pedig nem a gyógyul, hanem betegebbé válik. Ennyiben, a kollektív dühkitörés, Asimov „Alapítvány” trilógiája egy szereplőjének nézetét igazolja: „Az erőszak a gyengék végső menedéke”.

Mindez, még egy ok, hogy becsüljük meg jobban a demokráciát. A demokrácia – ha megfelelően működtetjük – segít elkerülni az eseményeknek azt a menetét, amikor csak rossz kimenetek bukkannak elő: a mindenki, mindenki ellen folytatott harcának végállapota. Ezért is ostobaság akár személyes indokból vagy pártérdekből a demokrácia intézményeit – a civil szerveződéseket vagy a pártokat, a hatalommegosztást vagy az átláthatóságot – meggyengíteni. Ám a demokrácia és a tolerancia nemcsak a hatalom és az ellenzéke kapcsolatának alakításában fontos. Nélkülözhetetlen az ellenzék számára is, amely a társadalom megmentésére fogott össze.

Az ellenzék térfelén ma több, egymással is vetélkedő párt és még több a pártokra és egymásra is gyanakvóan tekintő kisebb-nagyobb mozgalom keresi a helyét. Társadalmi megújulás azonban csupán az ellenzéki pártok és a mozgalmak összefogásából remélhető. Ezért kellene némi visszafogottság, amikor az új mozgalmak elmúlthuszonötéveznek, és bukottpártoznak. Más oldalról, a pártok is óvatosabbak lehetnének, amikor mindenre az a válaszuk: a képviseleti demokrácia rendszerében csak nekik osztottak lapot, és nekik senki nem mondja meg, hova, és milyen zászlók alatt vonulhatnak. A dühödt lehurrogás az erőjáték része, amelyből nem lesz kibontakozás. Együttműködést csak a békülékenységet és megértést gyakorló észjáték hoz. Erre utal József Attila Ignotusnak írt néhány sora a szocializmus állásáról:

Az elme, ha megért, megbékül, de nem nyughatik a szív nélkül.

S az indulat muló görcsökbe vész, ha föl nem oldja eleve az ész.

Tárgyaljuk újra Trianont!

Én Apponyi Albert leszek – mondta csodálkozó szemmel a lány, miután kihúzta a CEU feliratú zsákocskából a névkártyát. Mellette ülő társa – belepillantva az általa kiemelt papirkába – szélesen elvigyorodott: Én meg Winston Churchill. A német PhD hallgató szeme felcsillant: én G. Clemanceau vagyok. A bolgár vendéghallgató viszont elgondolkozva szemlélte a névkártyát: D. Lloyd George szerepét húzta. És így sorban, Közép-Európai Egyetem 3. emeletén, az október közepén lezajlott történelmi szimulációs workshop-on, mindenki megkapta a maga szerepét. S ezzel kezdetét vette az I. világháborút lezáró békeszerződések újratárgyalása.

A történelmi szereplők – tréfásnak tűnő – kisorsolását követően azonban az események komolyra fordultak. A játékmesterek – a német Friedrich Ebert Stiftung szakértői – szétosztották az I. világháború fordulópontjairól, a veszteségekről, a gazdasági és a társadalmi következményekről szóló elemzéseket. Felvázolták a tárgyalások forgatókönyvét, a kötelező napirendi pontokat. A delegációk a történelmi tényeken alapuló tárgyalási anyagok tanulmányozását követően először a felelősség tisztázásának kezdtek neki, ezt a jóvátételről való egyezkedés követte, majd a határok újrarajzolása következett, végül pedig a békekötést követő katonai egyensúlyról kellett megállapodni.  Az alkudozás részben a közös teremben, részben pedig a Versailles illetve a Trianon feliratú szobákban folytak. Az asztalnál többnyire négy delegáció ült: a győztes Antant hatalmak – USA, Nagy Britannia, és Franciaország- képviselői, valamint a vesztesek – Németország illetve az Osztrák-magyar monarchia – delegáltjai. A másfél nap éles vitákkal kísért alkudozásait követően sor került az új békeszerződés aláírására.

Mire jó egy ilyen tárgyalási játék teheti fel – joggal – a kérdést az olvasó? Lehet-e bárkinek haszna ebből a színjátékból? Kínálhat-e elégtételt az egykori veszteseknek, vagy csak újra feltépi a soha be nem hegedő sebeket? Mielőtt csípőből elutasítással válaszolnánk a kérdésre, idézzünk magunk elé a terapeuta díványán fekvő pácienst, aki a pszichológus kérdései nyomán elmeséli élettörténetét. A pszichológus segít, hogy a paciens tudatára ébredjen saját, kusza élmény-elemekből felépülő, többnyire az emlékezet mélyén rejtőzködő szubjektív élettörténetére. Ez a személyes narratíva másokhoz fűződő viszonyunkat hol zökkenőmentessé teszi, hol viszont megmérgezi. A pszichológus szerepe többnyire passzív: beszéltet, legfeljebb kérdéseivel irányítja a monológot, és a paciens bármikor felpattanhat a díványról. Ehhez képest a drámapedagógia alkalmat kínál, hogy résztvevői végigjátszanak egy sor helyzetet és ezzel a tapasztalatban is kipróbálhatják – tesztelhetik – az életünk során „letöltött” családi narratíva következményeit. Gyakorlatban szembesülhetnek mások reakcióival, meggyőződhetnek narratívájuk hatékonyságáról vagy éppen ellenkezőleg, kontraproduktív voltáról.

Narratívája azonban nemcsak egyéneknek, hanem szervezeteknek, sőt társadalmaknak is van. A vállalati sikereknek – gondoljunk a Ford, a HP, majd az Apple, és a Microsoft, vagy legutóbb, a Facebook „garázstörténeteire” – fontos elemei a szervezeti narratívák. Épp így, nemzeteknek, sőt a civilizációknak is megvan a maguk eredet-története. A zsidók egyiptomi kivonulása, vagy Jézus stációi, Buddha vagy Mohamed életének fordulópontjai milliók számára kínálnak iránytűt az életben való eligazodáshoz. És irodalmi alkotások egész sora – a Gilgames eposztól kezdve Madách, Ember tragédiájáig – rajzolja fel a társadalmak élet-történetének visszatérő mintáit. Ezek a közösségi narratívák vezetik a történelem útvesztőiben a vallási mozgalmakat és társadalmakat, eligazítanak a fordulópontokon, hol sikerek, hol pedig kudarcok sorozatát idézve elő. És narratívának ez a működésmódja kapcsolódik a CEU workshophoz.

A közösségi narratívákat az teszi jövőformáló tényezővé, hogy az elitek viselkedésének rejtett – nem tudatos, mégis tartós és nagyhatású – meghatározói. Előre megformálják, miként szemlélik a döntéshozók az adott történelmi helyzetet. A narratívába illeszkedve fogad el valótlan hiedelmeket igaznak a közösség, és fordítva, utasíthatja el az objektív tények tudomásul vételét, pusztán azért, mert azok nem illeszkednek a mítoszokhoz. Az, hogy a velünk kapcsolatba kerülő nemzetek, barátokká vagy ellenségekké válnak, az érdekek ellentéte mellett, alapvetően a közösségi narratíva befolyásolja. Ugyanis, előre kiosztott szerepeket kínál: kiolvasható belőle, ki vagy te, és kik a veled kapcsolatba kerülők. És ahogyan az egyén narratívája vezeti – hol kézen, hol meg orránál fogva -az adott személyt, épp így, a közösségi narratíva tereli a nemzetet, hol az ellenséges viszony, hol meg az együttműködés felé. Nemzetünk sorsfordulóit a közösségi narratíva szemüvegén keresztül szemléljük, és ez ad magyarázatot arra, mi történik velünk, és miért tették velünk azt, amit, „mások”.

A történelemtudomány eddig – érthető módon – elhárította a kísérletező kedvű kutatók próbálkozásait. Ez nyilvánvalónak tűnt, hiszen a történelem tárgya a már lezajlott esemény, így a múlt értelemszerűen kiesik befolyásunk köréből. Csak ritkán vetődött fel a történelmi alternatívákon alapuló megközelítések gondolata. H. Trevor-Roper angol történész például így érzékeltette ezt a koncepciót: „A történelem nem az, ami megesett, inkább az, ami történt, annak tükrében, ami történhetett volna”. Egészében azonban a „mi lett volna ha..” problematikája kívül marad a történelemtudományok fő áramától. A történelem szimulációs vizsgálata azonban egy új megközelítést kínál. Csak azt kell tudomásul venni: a múlt valóban kiesett befolyásunk köréből, a jövőt továbbíró narratíva azonban nem.

A jövő szempontjából fontos tisztába jönni azzal, mik is voltak egykor a valódi lehetőségek, és ezekkel miként élt, vagy nem élt a nemzet. Azt ugyanis, hogy a lehetőségekből ténylegesen mit használtunk ki – ez jól látható a 20. század magyar történelméből – számottevően a mindenkori narratíva határozza meg. Vagyis, a Párizsi Békeszerződés újratárgyalásában a szerződés megváltozatása a legkevésbé érdekes. Ennél sokkal fontosabb: világossá teheti, hogy a gondolkodásunkat régóta vezérlő nemzeti narratíva miként vezette tévútra a nemzetet. Saját nagyságunk bűvöletében, miként érünk el rendre kevesebbet, mint ami az adott szituációban benne van. S ezt megértve, ha a múlt nem is, de a jövő a befolyásunk alá kerül.

Persze tudom, az olvasót elsősorban az érdekli, „győztek-e a magyarok” a trianoni asztalnál? Van egy jó, és van egy rossz hírem. Kezdjük a rosszal: amit egykor, a minket képviselők elrontottak, azon az efféle újratárgyalás nem változtat. Ne gondoljuk, és ne is reméljük, hogy azt, amit akkor a magyar tárgyalók „kihoztak” a történelem véletlenek formálta helyzetből, az helyrebillenthető. A CEU-n lefolytatott tárgyalások is jórészt az eredeti megállapodás feltételeit hozták vissza. A jó hír viszont az – legalább is azoknak, akik ennek jelentőségét felismerik – hogy a szimuláció segített megérteni, mit rontottunk el akkor, és azóta is, gyakran. Ha pedig ezt megértjük, az is feltárul, hogy a jövőben mit nyerhetünk, ha – legalább részben – újraírjuk a narratívánkat.

A CEU workshop egy nemzeti drámapedagógiai kurzusba kínált betekintést. A történelem szimulációs újra-játszása hozzásegítette a résztvevőket, hogy megértsék: a párizsi békekötés eseményeinek fordulatait döntő módon az akkori uralkodó elit narratívája formálta. Ezt a narratívát jellemezte Bibó így: „Magyarország 1920 után felvette a legterméketlenebb lélektani pozíciók egyikét: az igazságtalanság áldozatának a szerepét.” A békekötés valóban drámai újragondolása megvilágította a résztvevők számára az I. világháborút követő a valódi alternatívákat. Érthetővé vált, hogy az előbukkanó lehetőségekből pusztán a saját igazság ismételgetésével, fenyegetőzéssel, vagy a történelmi jogra való hivatkozással, nem lehet valóságos előnyt elérni. Viszont feltárult, miként lehetett volna érvelni, milyen alkut lehetett volna kötni, miféle biztosítékokat kellett volna kérni.

A történelem azért alakult úgy, ahogy, mert az akkori tárgyalók – követve az akkori uralkodó elit narratívájának nyomvonalát – éppen olyan döntéseket hozták, amiket. Így válik érthetővé: a trianoni traumát – nemcsak a világháború elindításával, hanem a békekötés során alkalmazott stratégiával – nem kis részben, mi magunk idéztük elő. A magyar társadalom azóta sem igazán tudott letérni ennek a narratívának nyomvonaláról. És ez azért szomorú, mert hiába bukkannak fel előttünk új lehetőségek, rendre visszazökkenünk a hibás nyomvonalba. Az 2010-es választásokat követően hatalomra került új elit tömegével változatta meg utcák és terek nevét, állított fel vagy éppen távolított el szobrokat. Ezeknek a döntéseknek a valódi jelentősége abban van, hogy újra visszatér a múlt – kudarcos – narratívájához.

A Szabadság téri szobor a nemzeti narratíva hagyományos – „igazságtalanság áldozatai vagyunk” – vonalára erősít rá. Felelősek a németek, a szövetségesek – az amerikaiak, meg a szovjetek – és persze az áldozatok is, csak mi magyarok nem! Ám a „sértett és meg nem értett nemzet” újraéledő kudarcos narratívája nem elsősorban a történelmi igazság szemszögéből hibás. 2010 óta az Európai Unióval folytatott tárgyalásainkat újra a „meg-nemértettség” terméketlen narratívája vezérli. Ez a magyarázata, hogy rendre kevesebbet érünk el, mint amit lehetne, valóságos esélyeink csökkennek, és pozícióink fokozatosan romlanak. A jövő Magyarországa érdekében volna szükséges az egész nemzeti elitet beiskolázni egy történelmi drámapedagógiai kurzusra.

„Ó, a jövendő könnyű lobogója! minden jöhet: üdvösség, kárhozat. Ó a múlt domborművű koporsója a sokból egy történt, nincs változat.” Weöres verse pontosan kifejezi a múlt és a jövő eltérő világát. A közösségi drámapedagógiai kurzusok nem képesek változtatni múlt eseményen. Viszont segíthetnek abban, hogy a társadalom ne pusztán ismételgesse saját narratíváját, hanem szembesítse azt a valósággal. Tesztelje, és újraalkossa azt, ha szükséges. Azáltal, hogy újrajátsszuk nemzeti történelmünk fordulópontjait – az 1514-es vagy az 1526-os helyzetet, a Rákóczi szabadságharc, a 1848-as forradalom, vagy a kiegyezés kínálta esélyeket, a trianoni békeszerződést, vagy akár 1956-ot – megérthetjük akkori viselkedésünk gyökereit. A siker és a kudarc mintáját feltárva pedig, ha a múltat nem is, de a jövőt képesek vagyunk megváltoztatni.