Tárgyaljuk újra Trianont!

Tárgyaljuk újra Trianont!

Én Apponyi Albert leszek – mondta csodálkozó szemmel a lány, miután kihúzta a CEU feliratú zsákocskából a névkártyát. Mellette ülő társa – belepillantva az általa kiemelt papirkába – szélesen elvigyorodott: Én meg Winston Churchill. A német PhD hallgató szeme felcsillant: én G. Clemanceau vagyok. A bolgár vendéghallgató viszont elgondolkozva szemlélte a névkártyát: D. Lloyd George szerepét húzta. És így sorban, Közép-Európai Egyetem 3. emeletén, az október közepén lezajlott történelmi szimulációs workshop-on, mindenki megkapta a maga szerepét. S ezzel kezdetét vette az I. világháborút lezáró békeszerződések újratárgyalása.

A történelmi szereplők – tréfásnak tűnő – kisorsolását követően azonban az események komolyra fordultak. A játékmesterek – a német Friedrich Ebert Stiftung szakértői – szétosztották az I. világháború fordulópontjairól, a veszteségekről, a gazdasági és a társadalmi következményekről szóló elemzéseket. Felvázolták a tárgyalások forgatókönyvét, a kötelező napirendi pontokat. A delegációk a történelmi tényeken alapuló tárgyalási anyagok tanulmányozását követően először a felelősség tisztázásának kezdtek neki, ezt a jóvátételről való egyezkedés követte, majd a határok újrarajzolása következett, végül pedig a békekötést követő katonai egyensúlyról kellett megállapodni.  Az alkudozás részben a közös teremben, részben pedig a Versailles illetve a Trianon feliratú szobákban folytak. Az asztalnál többnyire négy delegáció ült: a győztes Antant hatalmak – USA, Nagy Britannia, és Franciaország- képviselői, valamint a vesztesek – Németország illetve az Osztrák-magyar monarchia – delegáltjai. A másfél nap éles vitákkal kísért alkudozásait követően sor került az új békeszerződés aláírására.

Mire jó egy ilyen tárgyalási játék teheti fel – joggal – a kérdést az olvasó? Lehet-e bárkinek haszna ebből a színjátékból? Kínálhat-e elégtételt az egykori veszteseknek, vagy csak újra feltépi a soha be nem hegedő sebeket? Mielőtt csípőből elutasítással válaszolnánk a kérdésre, idézzünk magunk elé a terapeuta díványán fekvő pácienst, aki a pszichológus kérdései nyomán elmeséli élettörténetét. A pszichológus segít, hogy a paciens tudatára ébredjen saját, kusza élmény-elemekből felépülő, többnyire az emlékezet mélyén rejtőzködő szubjektív élettörténetére. Ez a személyes narratíva másokhoz fűződő viszonyunkat hol zökkenőmentessé teszi, hol viszont megmérgezi. A pszichológus szerepe többnyire passzív: beszéltet, legfeljebb kérdéseivel irányítja a monológot, és a paciens bármikor felpattanhat a díványról. Ehhez képest a drámapedagógia alkalmat kínál, hogy résztvevői végigjátszanak egy sor helyzetet és ezzel a tapasztalatban is kipróbálhatják – tesztelhetik – az életünk során „letöltött” családi narratíva következményeit. Gyakorlatban szembesülhetnek mások reakcióival, meggyőződhetnek narratívájuk hatékonyságáról vagy éppen ellenkezőleg, kontraproduktív voltáról.

Narratívája azonban nemcsak egyéneknek, hanem szervezeteknek, sőt társadalmaknak is van. A vállalati sikereknek – gondoljunk a Ford, a HP, majd az Apple, és a Microsoft, vagy legutóbb, a Facebook „garázstörténeteire” – fontos elemei a szervezeti narratívák. Épp így, nemzeteknek, sőt a civilizációknak is megvan a maguk eredet-története. A zsidók egyiptomi kivonulása, vagy Jézus stációi, Buddha vagy Mohamed életének fordulópontjai milliók számára kínálnak iránytűt az életben való eligazodáshoz. És irodalmi alkotások egész sora – a Gilgames eposztól kezdve Madách, Ember tragédiájáig – rajzolja fel a társadalmak élet-történetének visszatérő mintáit. Ezek a közösségi narratívák vezetik a történelem útvesztőiben a vallási mozgalmakat és társadalmakat, eligazítanak a fordulópontokon, hol sikerek, hol pedig kudarcok sorozatát idézve elő. És narratívának ez a működésmódja kapcsolódik a CEU workshophoz.

A közösségi narratívákat az teszi jövőformáló tényezővé, hogy az elitek viselkedésének rejtett – nem tudatos, mégis tartós és nagyhatású – meghatározói. Előre megformálják, miként szemlélik a döntéshozók az adott történelmi helyzetet. A narratívába illeszkedve fogad el valótlan hiedelmeket igaznak a közösség, és fordítva, utasíthatja el az objektív tények tudomásul vételét, pusztán azért, mert azok nem illeszkednek a mítoszokhoz. Az, hogy a velünk kapcsolatba kerülő nemzetek, barátokká vagy ellenségekké válnak, az érdekek ellentéte mellett, alapvetően a közösségi narratíva befolyásolja. Ugyanis, előre kiosztott szerepeket kínál: kiolvasható belőle, ki vagy te, és kik a veled kapcsolatba kerülők. És ahogyan az egyén narratívája vezeti – hol kézen, hol meg orránál fogva -az adott személyt, épp így, a közösségi narratíva tereli a nemzetet, hol az ellenséges viszony, hol meg az együttműködés felé. Nemzetünk sorsfordulóit a közösségi narratíva szemüvegén keresztül szemléljük, és ez ad magyarázatot arra, mi történik velünk, és miért tették velünk azt, amit, „mások”.

A történelemtudomány eddig – érthető módon – elhárította a kísérletező kedvű kutatók próbálkozásait. Ez nyilvánvalónak tűnt, hiszen a történelem tárgya a már lezajlott esemény, így a múlt értelemszerűen kiesik befolyásunk köréből. Csak ritkán vetődött fel a történelmi alternatívákon alapuló megközelítések gondolata. H. Trevor-Roper angol történész például így érzékeltette ezt a koncepciót: „A történelem nem az, ami megesett, inkább az, ami történt, annak tükrében, ami történhetett volna”. Egészében azonban a „mi lett volna ha..” problematikája kívül marad a történelemtudományok fő áramától. A történelem szimulációs vizsgálata azonban egy új megközelítést kínál. Csak azt kell tudomásul venni: a múlt valóban kiesett befolyásunk köréből, a jövőt továbbíró narratíva azonban nem.

A jövő szempontjából fontos tisztába jönni azzal, mik is voltak egykor a valódi lehetőségek, és ezekkel miként élt, vagy nem élt a nemzet. Azt ugyanis, hogy a lehetőségekből ténylegesen mit használtunk ki – ez jól látható a 20. század magyar történelméből – számottevően a mindenkori narratíva határozza meg. Vagyis, a Párizsi Békeszerződés újratárgyalásában a szerződés megváltozatása a legkevésbé érdekes. Ennél sokkal fontosabb: világossá teheti, hogy a gondolkodásunkat régóta vezérlő nemzeti narratíva miként vezette tévútra a nemzetet. Saját nagyságunk bűvöletében, miként érünk el rendre kevesebbet, mint ami az adott szituációban benne van. S ezt megértve, ha a múlt nem is, de a jövő a befolyásunk alá kerül.

Persze tudom, az olvasót elsősorban az érdekli, „győztek-e a magyarok” a trianoni asztalnál? Van egy jó, és van egy rossz hírem. Kezdjük a rosszal: amit egykor, a minket képviselők elrontottak, azon az efféle újratárgyalás nem változtat. Ne gondoljuk, és ne is reméljük, hogy azt, amit akkor a magyar tárgyalók „kihoztak” a történelem véletlenek formálta helyzetből, az helyrebillenthető. A CEU-n lefolytatott tárgyalások is jórészt az eredeti megállapodás feltételeit hozták vissza. A jó hír viszont az – legalább is azoknak, akik ennek jelentőségét felismerik – hogy a szimuláció segített megérteni, mit rontottunk el akkor, és azóta is, gyakran. Ha pedig ezt megértjük, az is feltárul, hogy a jövőben mit nyerhetünk, ha – legalább részben – újraírjuk a narratívánkat.

A CEU workshop egy nemzeti drámapedagógiai kurzusba kínált betekintést. A történelem szimulációs újra-játszása hozzásegítette a résztvevőket, hogy megértsék: a párizsi békekötés eseményeinek fordulatait döntő módon az akkori uralkodó elit narratívája formálta. Ezt a narratívát jellemezte Bibó így: „Magyarország 1920 után felvette a legterméketlenebb lélektani pozíciók egyikét: az igazságtalanság áldozatának a szerepét.” A békekötés valóban drámai újragondolása megvilágította a résztvevők számára az I. világháborút követő a valódi alternatívákat. Érthetővé vált, hogy az előbukkanó lehetőségekből pusztán a saját igazság ismételgetésével, fenyegetőzéssel, vagy a történelmi jogra való hivatkozással, nem lehet valóságos előnyt elérni. Viszont feltárult, miként lehetett volna érvelni, milyen alkut lehetett volna kötni, miféle biztosítékokat kellett volna kérni.

A történelem azért alakult úgy, ahogy, mert az akkori tárgyalók – követve az akkori uralkodó elit narratívájának nyomvonalát – éppen olyan döntéseket hozták, amiket. Így válik érthetővé: a trianoni traumát – nemcsak a világháború elindításával, hanem a békekötés során alkalmazott stratégiával – nem kis részben, mi magunk idéztük elő. A magyar társadalom azóta sem igazán tudott letérni ennek a narratívának nyomvonaláról. És ez azért szomorú, mert hiába bukkannak fel előttünk új lehetőségek, rendre visszazökkenünk a hibás nyomvonalba. Az 2010-es választásokat követően hatalomra került új elit tömegével változatta meg utcák és terek nevét, állított fel vagy éppen távolított el szobrokat. Ezeknek a döntéseknek a valódi jelentősége abban van, hogy újra visszatér a múlt – kudarcos – narratívájához.

A Szabadság téri szobor a nemzeti narratíva hagyományos – „igazságtalanság áldozatai vagyunk” – vonalára erősít rá. Felelősek a németek, a szövetségesek – az amerikaiak, meg a szovjetek – és persze az áldozatok is, csak mi magyarok nem! Ám a „sértett és meg nem értett nemzet” újraéledő kudarcos narratívája nem elsősorban a történelmi igazság szemszögéből hibás. 2010 óta az Európai Unióval folytatott tárgyalásainkat újra a „meg-nemértettség” terméketlen narratívája vezérli. Ez a magyarázata, hogy rendre kevesebbet érünk el, mint amit lehetne, valóságos esélyeink csökkennek, és pozícióink fokozatosan romlanak. A jövő Magyarországa érdekében volna szükséges az egész nemzeti elitet beiskolázni egy történelmi drámapedagógiai kurzusra.

„Ó, a jövendő könnyű lobogója! minden jöhet: üdvösség, kárhozat. Ó a múlt domborművű koporsója a sokból egy történt, nincs változat.” Weöres verse pontosan kifejezi a múlt és a jövő eltérő világát. A közösségi drámapedagógiai kurzusok nem képesek változtatni múlt eseményen. Viszont segíthetnek abban, hogy a társadalom ne pusztán ismételgesse saját narratíváját, hanem szembesítse azt a valósággal. Tesztelje, és újraalkossa azt, ha szükséges. Azáltal, hogy újrajátsszuk nemzeti történelmünk fordulópontjait – az 1514-es vagy az 1526-os helyzetet, a Rákóczi szabadságharc, a 1848-as forradalom, vagy a kiegyezés kínálta esélyeket, a trianoni békeszerződést, vagy akár 1956-ot – megérthetjük akkori viselkedésünk gyökereit. A siker és a kudarc mintáját feltárva pedig, ha a múltat nem is, de a jövőt képesek vagyunk megváltoztatni.