A „Materazzi hatás” veszélyei

A „Materazzi hatás” veszélyei

„Dühös vagyok, hogy áfa, ” – kezdte szónoklatát Krasznahorkai Emma, nemrég a „Közfelháborodás” napján. Majd folytatta: „dühös vagyok, hogy komondor, hogy születés, hittan, közmunka, kultúra, Vida, híradó, netadó, Sirály, kereszt, horog, foci, náci, komcsi, libsi, cigány, szegény, lakhatás, DK, MSZP, LMP, PM, Együtt, Fidesz…”. Felháborodása pontosan tükrözi egy eddig láthatatlan fiatal generációk életérzését. Ám ez nem magyar jelenség: ugyanez a düh bukkant felszínre az elmúlt évek kormányellenes megmozdulásán szerte a világon. Ezt skandálták Tunéziában, majd Líbiában, a kairói Tahrir téren, és Kievben a Majdanon, de ettől visszhangzott Hong Kong és Rió de Janeiro is.

Különös világjelenség, hogy az addig magánéletébe vagy munkájába temetkező magánembert váratlanul elkapta az események sodra, és nem tudja kivonni magát a düh tömeg-hatása alól. Csak később – gyakran évek múlva – végleg lehiggadva vagy a kudarcok nyomán tudatosul bennünk, hogy áldozatul estek a kollektív indulatnak. Pedig először mindenkit meglepett a meghunyászkodónak és szétesőnek gondolt társadalom ellenállása. A hatalom sem számít erre, de fennhéjázó gőgje csak olaj a tűzre.  Ám a forradalom győzelmét követően jön a másik, ezúttal negatív, meglepetés. Az általános egyetértés és lelkesedés váratlanul az ellenkezőjébe fordul. Az eseményeket nem a higgadt, racionális és méltányos mérlegelés, hanem továbbra is az erőszak káosza alakítja. De vajon miért történik ez így?

Az elmúlt évben kedvenc folyóiratomban, éppen egy éve egy érdekes cikk jelent meg, amely kísérletekkel alátámasztott magyarázatot kínál az események menetére. (Gneezy, U. és Imas, A. 2014.„Materazzi effect and the strategic use of anger in competitive interactions. PNAS.) A két szerző a 2000-es Labdarugó Európa Bajnokság örökre emlékezetes eseményévé vált történetre utalt, amikor 1:1-es állásnál, az olasz védő Materazzi, visszahúzta a francia csatár Zidane mezét, aki odaszólt: „Ha ennyire akarod, majd odaadom a mérkőzés után”. Materazzi válasza: „I’d prefer your whore of a sister”. Zidane erre „lefejelte” a védőt, ezért kiállították. Ezzel a franciák, nemcsak legjobb csatárukat, az egész meccset, és így – legnagyobb esélyesként – az Európa Bajnoki címet is elveszítették.

A kutatókat az érdekelte, miként hat az emberek teljesítményére a düh, amely – a tapasztalatok szerint – hol győzelemhez segít, hol meg, őrületbe kergetve, a bukást idézi elő. Olyan kísérleti helyzetet alakítottak ki, amelyben a két résztvevő versengett. Az egyik esetben a vetélkedés tárgya egy erő kifejtését igénylő feladat volt: egy kézi erőmérőt kellett összeszorítani. A másik esetben viszont racionális mérlegelést és összpontosítást igényelő számítógépes játékot kellett játszani. A kísérlet előtt a résztvevők egyik csoportját tudatosan – számukra nem felismerhető módon – feldühítették: a vetélkedő párok egyik tagja a másikra kényelmetlen, időt-rabló és nyűgös feladatot rótt ki. Majd ilyen előzmények után folyt le a párharc.

Az eredmények egyértelműek voltak: a düh az erőkifejtést javította. Vagyis, akiket felidegesítettek, azok nagyobb erővel voltak képesek összeszorítani a mérőeszközt, mint akiket előzetesen nem dühítettek fel. Ezzel szemben, a megfontolást és gondolkodást igénylő játékban a felajzottság lerontotta a teljesítményt. Akiket előzetesen versenytársuk ellen hangoltak, azok, kisebb sikert értek el a számítógépes játékban, mint a nyugodt résztvevők. A kutatók mindebből megalapozottan vonhatták le a következtetést: a düh befolyásolja az emberek teljesítményét, de az, hogy milyen mértékben és milyen irányban, a vetélkedés tárgya és körülménye dönti el.

A feldühített egyén teljesítménye egy kötélhúzáshoz hasonlító erőpróba során javulni fog, míg az ugyanilyen jellegű érzelmi felajzottság egy „észjátékban” rontja az eredményét. Ami pedig igaz az egyénre, még inkább igaz a csoportjaira. Ez a tény magyarázza a diktátorok által reflexszerűen és kiterjedten alkalmazott feldühítő stratégiát. Az, aki saját embereit kitartásra akarja késztetni, annak minél dühösebbé, és elvakultabbá kell tennie őket. A „Mi vagy Ők” típusú összeütközés előtt megértést és megfontolást hirdetni, a biztos vereség. Ám arra ügyelni kell, hogy jobban dühítsd fel a sajátjaidat, mint ellenfeleidet. A diktátorok ott követik el a hibát, hogy provokálva az ellenfeleket, akaratlanul is túl erőssé és kitartóvá teszik őket.

A forradalmak igazi erőpróbája azonban az, ami a győzelem után következik. Az „erőjáték” csak előjáték. Az abban elért sikert követően – amelyet a düh mindet felülíró érzelmei segítettek – másnap eljön az „észjáték” kora. És az a düh, ami eddig támogatott, most ellenedre működik: az őrület megakadályozza a racionális mérlegelést, és számot vetni a valóságos lehetőségekkel. Ez az oka, hogy a vetélkedő partnerek kifejezetten „szívatni” igyekeznek egymást. Éppen ez a düh stratégiai alkalmazásának következménye: Ha azt akarod, hogy harcos ellenfeled elveszítse a fejét, provokáld, így fogod elérni azt, hogy józan mérlegelésre képtelenül, hibás döntéseket hoz, és vereségre vezetően viselkedik. Ilyenkor még egy ártatlannak tűnő lári-fári is őrületbe kergetheti a vetélytársat.

A kísérlet világossá tette, miért provokálja a hatalom a változást követelőket, és ezzel miként idézi elő – tudatosan – az erőszak hullámát. A diktátorok úgy számítanak – és sokszor nem is tévednek – képesek mederben tartani és a maguk javára kihasználni az erőszakos eseményeket. Ám egyre több esetben a világ számtalan pontján a hatalom elszámítja magát. Az erőszak eszkalálódik és a válság ahelyett, hogy megoldódna, tovább mélyül. A társadalom pedig nem a gyógyul, hanem betegebbé válik. Ennyiben, a kollektív dühkitörés, Asimov „Alapítvány” trilógiája egy szereplőjének nézetét igazolja: „Az erőszak a gyengék végső menedéke”.

Mindez, még egy ok, hogy becsüljük meg jobban a demokráciát. A demokrácia – ha megfelelően működtetjük – segít elkerülni az eseményeknek azt a menetét, amikor csak rossz kimenetek bukkannak elő: a mindenki, mindenki ellen folytatott harcának végállapota. Ezért is ostobaság akár személyes indokból vagy pártérdekből a demokrácia intézményeit – a civil szerveződéseket vagy a pártokat, a hatalommegosztást vagy az átláthatóságot – meggyengíteni. Ám a demokrácia és a tolerancia nemcsak a hatalom és az ellenzéke kapcsolatának alakításában fontos. Nélkülözhetetlen az ellenzék számára is, amely a társadalom megmentésére fogott össze.

Az ellenzék térfelén ma több, egymással is vetélkedő párt és még több a pártokra és egymásra is gyanakvóan tekintő kisebb-nagyobb mozgalom keresi a helyét. Társadalmi megújulás azonban csupán az ellenzéki pártok és a mozgalmak összefogásából remélhető. Ezért kellene némi visszafogottság, amikor az új mozgalmak elmúlthuszonötéveznek, és bukottpártoznak. Más oldalról, a pártok is óvatosabbak lehetnének, amikor mindenre az a válaszuk: a képviseleti demokrácia rendszerében csak nekik osztottak lapot, és nekik senki nem mondja meg, hova, és milyen zászlók alatt vonulhatnak. A dühödt lehurrogás az erőjáték része, amelyből nem lesz kibontakozás. Együttműködést csak a békülékenységet és megértést gyakorló észjáték hoz. Erre utal József Attila Ignotusnak írt néhány sora a szocializmus állásáról:

Az elme, ha megért, megbékül, de nem nyughatik a szív nélkül.

S az indulat muló görcsökbe vész, ha föl nem oldja eleve az ész.