A politikai „közlegelő” tragédiája

„ Be kell reteszelni Magyarország ajtaját” – mondta miniszterelnökünk a minap. Az elmúlt hetekben – még a korábbiakhoz képest is – megsokasodtak Orbán Viktornak a nemzetet fenyegető veszélyekre figyelmeztető jelzései. Mintha mindenfelől ártó szándékok leselkednek ránk, és folytonosan, „idegeneknek” és hazai ügynökeiknek szuverenitásunkat sértő cselekedetitől kell tartanunk. Mintha Magyarország nem egyszerűen bizonytalan, hanem kifejezetten ellenséges környezetben lavírozna, amelyben egyetlen iránymutatást a nemzeti érdek kínál és az egyetlen igazolható stratégia, szuverenitásunk védelme. De vajon szükségszerű-e a 21. században, hogy a magyarság érdekei kizárólag más nemzetek ellenében juttathatók érvényre?  Vajon „nemzetellenes-e” szélesebb, legalább európai összefüggésben szemlélni magunkat?

Az angol liberálisok egykori vezetője, Paddy Ashdown, egy TED-prezentációjában – The global power shift – a következő különös törvényt fogalmazta meg: „Olyan korban élünk, amikor csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz.” Ez a mondás a kölcsönös függés – a hétköznapi emberek által kellően még meg nem értett – korszakára utal. H. Kissinger, nemrég, néhány héttel 91. születésnapját követően adott interjújában, a világ mai helyzetét az 1914-es Európáéhoz hasonlította. Minden szuverén állam a maga érdekének érvényesítésére törekedve, racionálisan keresi a számára legjobb megoldást. S bár szeretjük a velünk szemben állókat ostobának tekinteni, a valóságban mindenki – hozzánk hasonlóan – ésszerűen viselkedik, és a végeredmény – figyelmeztet – mégis, egy világégésbe torkolló katasztrófa lehet.

A helyzet nehezen érthető: miként vezethetne a racionális viselkedés tragédiához? Pedig már több évtizede, hogy megjelent G. Hardin a „Közlegelő tragédiája” című cikke a Science tudományos folyóiratban. (Hardin, G. 1968. „The Tragedy of Commons”). A közlegelő tragédiája egy szemléletes – a társadalmakat évezredek óta kísértő – problémára hívta fel a figyelmet. Egy falu lakosai reggelenként kihajtják a tehenüket a közös rétre, majd este hazaérve megfejik azokat, a tejet meg eladják a piacon. Egyiküknek azonban egyszer csak eszébe jut: vesz még egy tehenet – hisz a rét nagy, fű van elég – így, reggelente két tehenet hajt ki, este kettőt fej, a piacon kettőnek a tejét adja el, és így többieknél nagyobb nyereségre tesz szert. Felfigyel erre a szomszédja: milyen jó ötlet gondolja, és attól kezdve ő is két tehenet hajt ki. Példájukat azután egyre többen követik, ám egyszer csak a rét kezd szűk lenni, a fű megfogyatkozik, és hiába a több tehén, a tej mégis kevesebb. Végül, a racionálisan meghozott döntések szomorú következményre vezetnek: egyszer végleg elfogy a fű, és minden tehén megdöglik! Vagyis, nem kell gonoszság, még csak irracionális viselkedés sem, pusztán a másokra nem tekintettel levő, csak a saját – úgymond „jól-felfogott”, de a valóságban szűklátókörű – érdek önző követése is szükségképen tragédiába torkollik.

A közlegelő-problémája a 20. században döntően gazdasági következményei miatt volt érdekes a politika számára. A modern Európa kialakulásának kezdetén – a vesztfáliai békét (1648) követően – létrejött szuverén államok valóban függetlennek tekinthették magukat. A 19. századtól kezdve a szuverenitás egyre inkább a független nemzetek saját érdekeire utalt. A nemzetközi jog elismerte, hogy a maga határain belül a legitim politikai akarat azt tegye, amit akar. A 20. század vége felé azonban fokozatosan átalakult világrend. Egyre szorosabb – gazdasági, társadalmi és politikai – szálak fűzték össze a nemzeteket. A 21. századba átlépve azután az emberiség, a kölcsönös függés új szintjére – a hiper-konnektivitás korszakába érkezett. A korábban egymástól gazdaságilag, társadalmilag, technológiailag, földrajzilag, ökológiailag, és mindezek miatt politikailag távol eső és független térségek szorosan és elválaszthatatlanul összefonódtak. A szuverén államok alkotta nemzetközi rendszer tehát „globális közlegelővé” vált!

A helyzet különösen kényessé teszi, hogy sok országban, a hatalmon levők és a hatalom megragadására törekvők egyaránt, azzal vélik saját helyzetüket megerősíteni, ha önmagukat, a nemzet felemelkedésén éjt nappallá téve munkálkodóknak mutatják fel, míg hazai ellenfeleiket, külföldi hatalmak – országok, bankok, vállalatok – kiszolgálóinak nevezik. Ebből a szemszögből a külföld alapvetően veszélyforrás, a mindenkori ellenzék pedig az ellenség által mozgatott bábok. Világosan megmutatkozik ez Magyarországon. A Fidesz gyakran érvel, hogy azok, akik „európai szemléletmódot” igényelnének, nemzetellenesek, miközben – állítása szerint – akkor érhetünk el a legtöbbet Európában, és biztosíthatjuk a magunk számára a legtöbb támogatást, ha másokkal nem törődve, csak a saját érdekünket követjük. Ebből a szemszögből, már azzal bűnt követünk el saját nemzetünk ellen, ha meghallgatunk másokat, és figyelünk szempontjaikra.

Nemrég egy érdekes kutatást publikáltak, amely némi betekintést nyújt abba, mivel jár, ha egy közösségben valaki rendre figyelmen kívül hagyja a közös szabályokat és érdekeket. (Balafoutas, L. et al. 2014. Direct and indirect punishment among strangers in the field. PNAS 111.). A kutatók arra a – nagyon is közkeletű – problémára kerestek választ: mi vár egy társasház lakójára, ha nem tartja be a közösen elfogadott szabályokat, mi történhet egy vállalkozóval, ha figyelmen kívül hagyja a szakma, hallgatólagos szabályait. Ám vizsgálatuk választ kínál arra is, mire számíthat egy ország, ha vezetői „tesznek” környezetük véleményére, és ezt még fennen hangoztatják is.

A kísérletek – egybehangzóan a tapasztalatokkal – azt bizonyították: az ember képes együttműködni idegenekkel, ám ezt a készségét alapvetően az elvárt szabályok betartatásának – akár büntetésekkel való – kikényszerítése magyarázza. A büntetésnek két fajtája van: a közvetlen, amikor a szabályszegést, az aki, megtapasztalja, azonnal és saját költségen torolja meg, és a közvetett, amikor a büntetés „csupán” az együttműködés előnyeinek csökkentésével, a lehetséges jutalom visszatartásával történik. A kísérlet tanulsága szerint az emberek a valóságos helyzetekben mindkettőt alkalmazzák, ám ha lehetőségük van rá, inkább a közvetett büntetést részesítik előnyben. Ebben az esetben a segítőkészség visszavonásával, illetve a támogatás visszatartásával – azaz a közvetett büntetést alkalmazva – igyekeznek a szerintük szabályszegő felet viselkedésének a módosítására rábírni.

A kísérlet megerősíti legtöbbünk tapasztalatát: következmények nélkül nem hagyhatók figyelmen kívül körülöttünk élők – általuk legitimnek vélt – elvárásai. Gondoljon az olvasó arra, milyen kreatív az állampolgár, ha az őt érő sérelem viszonzásáról van szó. Olyankor és olyan módon bünteti – az esetleg vétlen – a szabályszegőt, amikor az a legkevésbé várja, és amikor a legrosszabbkor jön. A szomszédja elzárkózik, amikor számítana rá, a munkatársa nem helyettesíti, amikor jól jönne, ismerőse – akitől megtagadta a segítséget – ugyanezt teszi vele. És ha az egyénekkel ez történik, miért gondoljuk, hogy az országokkal más a helyzet?

„Húsz éve dolgozom azon – nyilatkozta nemrég Orbán Viktor – hogy mindenkinek elmondjam, újra és újra nyugodtan, hogy mi, amikor beléptünk az Európai Unióba, akkor szövetségeseket választottunk, és nem ’főnököt’”. Sokan átéltük, milyen érzés volt önálló életet kezdeni, és úgy kelni reggel, azt teszek, amit akarok. Hasonló érzés fogott el mindenkit 1990-et követően: szuverén államként, mostantól – bizonyos szabályok kivételével – azt csinálunk, amit akarunk. Ám egy évtized múlva, Magyarország – saját, jól felfogott érdekében – részévé vált egy nagyobb közösségnek, az EU-nak. A belépés pillanatától kezdve – mint amikor a társasház lakóivá váltunk – már nem mondhatjuk a többieknek: semmi közöd ahhoz, mit teszek. Ha mégis így viselkedsz, lehet, nem rúgják azonnal rád az ajtót. Pusztán azt fogod tapasztalni: nem támogatják a te jelöltedet, nem segítenek ki, amikor rászorulsz, a remélt baráti gesztust hiába várod. Most úgy véled, könnyen túlteszed magad ezen, ám ismétlődően ez nagyon fájdalmas lesz. Annál is inkább, mert amit te megtagadtál, arra úgy gondolod, jogod volt, amit meg te elvársz, arról úgy érzed, jár neked. Ezekben a helyzetekben – Európában – a büntetés valóban nem közvetlen megtorlásként történik. Sem tankok nem jönnek, sem nyilvánosan nem fedik meg vezetőinket, csak azt tapasztalod, félrenéznek, ha segíteni kellene, és nem nézik el neked azt, amit másnak igen.

Ifjúkorom kedves könyve – E. Hemingway: Akiért a harang szól. – egy ötszáz évvel ezelőtt élt angol költő (John Donne) versét idéző egy mottóval indul. „Senki sem önálló sziget: minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja, ha egy göröngyöt elmos a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátod házát, vagy a te birtokod, minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól”. Minden ember – olvastam ki a regényből – felelősséggel tartozik másokért, még a háborúban is, amikor halálos veszély fenyegeti őt. Napjainkban újraértelmezni kényszerülünk Donne – Ashdown által is idézett – gondolatát, miszerint egyetlen ember sem sziget. A 21. században veszélyek tornyosulnak az emberiség előtt, és válságok fenyegetik Európát. Ebben a helyzetben egyetlen nemzet – legyen a legnagyobb – sem önálló sziget. Minden nemzet felelősséggel tartozik a többiekért, és ezen nem változtat, ha vezetői ezt másként gondolják. A fontos csak az: mások elvárják tőle a közakarat teljesítését, és szomorú lesz annak a sorsa, aki nem hajol meg ez előtt.

Guberáljunk….

Guberáljunk – javasolta Bütyök, Gyulának a bizonyítványosztást követően, a Tüskevár elején. Egy újságpapírt nyomtak szorosan az osztályzatokra, és lassan, sorról sorra, húzták egyre lejjebb, szorongva, egyben reménykedve szemlélve az előtűnő jegyeket. Guberáljunk mi is Magyarország 2014-es bizonyítványában. Az ötletet, a napokban megjelent két hír adta. Egy hete bukkant fel az interneten a „Social Progress Index” mutató, amely – újrarendezve a GDP/fő szerinti sorrendet – tájékoztat arról, hol is áll egy ország, a társadalmi haladás szemszögéből a nemzetek között. „Most kezdjük megérteni – nyilatkozta ezzel kapcsolatban M. Porter, menedzsment tudomány talán leghíresebb szakembere – hogy a gazdasági fejlődés és a társadalmi haladás gyakran külön utakon halad.”A másik hír: a minap tartott előadást Varga Mihály a Corvinuson, arról győzködve a hallgatókat, az ország és persze a kormány bizonyítványa kiváló.

Az országok bizonyítványát azonban nem kormányaik állítják ki, miként a gyermekekét sem szüleik. Az iskolában a tanárok osztályoznak, akiktől azt várjuk el, hogy az egységes szempontok alapján, részrehajlás nélkül, a tanulók teljesítményét objektíven értékeljék. Nincs ez másként az országok esetén sem. Az interneten növekvő számú „osztályzat” – az országok „bizonyítványának” a jegyei – található meg, amelyekkel tucatnyi nemzetközi szervezet, egységes módszertan alapján, száznál több ország helyzetét méri, sokféle, közérdeklődésre számot tartó szemszögből. A legismertebb „osztályozók”: Worldwide Governance Indicators (World Bank), Democracy Index (The Economist Intelligence Unit), Freedom Index (Freedom House), Freedom  of the Press Index (Freedom House), Corruption Perception Index (Transparency International), Social Progress Index (Deloit and et al.), Gender Gap Index  (World Economic Forum), Legatum Prosperity Index (Legatum Institute), Global Competiveness Index (World Economic Forum), Index of Economic Freedom (Heritage Foundation), Economic Freedom of the World Index (Fraser Institute), The Rule of Law Index (World Justice Project), Sustainable Governance Indicators (Berthelsman Stiftung), World Happiness Report (The Earth Institute Columbia University, LSE, Vancuver Univ.), Better life index (OECD), World Business Environment Ranking (The Economist Intelligence Unit), Human Development Index (United Nation Develpoment Program).

Ezeket a mutatókat nyugodtan tekinthetjük egy ország „jegyeinek”. A különböző társadalmi területek iránt érdeklődő, a kormányoktól független „osztályozók” nem különösebben megértőek egy-egy ország történelmének fordulatai iránt. De nem is ezt, hanem egységes, objektív, a valóságot tükröző szempontrendszer alkalmazását várjuk tőlük. Ezért érdemes az általuk kiállított „jegyekre”, illetve az abból összeálló bizonyítvány átlagára – éppen mint a szülőknek gyermekükére – odafigyelni. Válasszuk ki tehát a hozzáférhető „tantárgyak” közül a legfontosabbakat, keressük meg az interneten fellelhető jegyeket, és kezdjük a „guberálást”, a legutóbbi – 2014-es – bizonyítványban. A kiválasztott „tantárgyak” felölelik a fejlődés legfontosabb tényezőit, és megalapozott módszertanuk azzal kecsegtet, objektív képet kapunk arról, milyen minősítést is érdemelt drága hazánk. És, tegyük ehhez még hozzá – hiszen gyermekünktől, bizonyítványát böngészve, mi is ezt kérdezzük: hát a szomszédék Pistikéje, hányast szerzett matekból? – vajon milyen jegyeket kaptak a visegrádi „osztálytársak”?

A táblázat számai – a felelős kormányzás indikátorok (WGI) kivételével – az országok sorrendjében elfoglalt pozíciót mutatják, vagyis amolyan „helyezési számnak” tekinthetők. A sorrend tehát arra utal, hogy az adott ország – a legjobbtól kezdve, növekvő sorrendben – hányadik helyen áll a vizsgált országok között. Minél nagyobb a szám, annál hátrébb vagyunk az adott kérdésben az országok sorában, ami egyre romló helyzet mutat. (A WGI esetén, amely hat tényezőből – pl. törvények hatalma, kormányzati hatékonyság, szabályozási minőség stb. – összeállított kompozit mutató, az átlag-számítás miatt éppen a növekvő szám jelzi a jobb jegyet!)

Az utolsó oszlopban megadott – nyilvánvalóan vitatható – értékelésünket az „osztályátlaggal”  összevetve adtuk meg. Ennek alapján a végső értékelés – az önmagunkra vonatkozó természetes jóindulattal is – legjobb esetben is: gyenge közepes. A mutatók többségében elmaradunk az „osztálytársaink” eredményétől. Ezt pedig alapvetően nem az ellenünk szurkoló külföldi minősítők bennünket sújtó ellenszenve idézte elő. Egyszerűen ennyit értünk el a száznál több ország, egységes módszertana alapján végrehajtott összehasonlításában. Hogy eredményeink milyen siralmasak, azt jól mutatja, hogy még a korrupció tekintetében elért eredményeink tekinthetők összehasonlításban a legjobbnak, mondjuk „erős közepesnek”! A kérdés: milyen következtetést vonunk le ebből?

Ne törődjünk – mondhatná valaki – az „elfogult” minősítőkkel: osztályozzuk mi magunkat, saját szempontok alapján. Ezt az utat választotta a Fidesz kormány, amikor megbízta a Nézőpont Intézet: hasonlítsa össze a kormányzás minőségét a visegrádiak között. És láss csodást, az Intézet – visszaigazolva a megrendelő elvárást – a következő sorrendet állapította meg: magyar, 66.6, a lengyel, 64.1, a szlovák 63, és a cseh 55, vagyis a magyar kormányzati teljesítmény ítélte a legjobbnak. Ha azonban ezt az eredményt összevetjük az objektív minősítők „jegyeivel” – különösen a WGI adataival – erős kétségeink támadnak a Nézőpont értékelésével szemben.

A választók ezeket az osztályzatokat többnyire nem ismerik, s lehet nem is érdekli őket. Azt azonban érzik – az időközi választások ezt sugallják – hogy valami nincs rendben. Megrendült a bizalmuk azokban, akik jelenleg osztogatják a javakat, a pozíciókat, és esélyeket. Egyre többen gondolják azt: próbálkozzunk most olyanokkal, akik eddig még nem kaptak esélyt kormányozni. Egy ország „osztályzatait” azonban alapvetően az intézmények befolyásolják, az egyénnek azokra csekély a ráhatása. A korrupció csökkentésében kevésbé hatékony az elit-csere, mint ha növekszik az átláthatóság és erősödik a törvények hatalma. Ne a személyi változásban reménykedjünk, hanem olyan intézményeket kell kialakítani – olyan médiát, bankrendszert, közbeszerzést és párt-finanszírozást stb. – amelyek a politikust és a polgárt is átlátható és ellenőrizhető viselkedésre ösztönzik és kényszerítik. Ne feledjük: az ország vezetőit viszonylag könnyen lecserélhetjük, az intézményeket már jóval nehezebb változtatni, a minősítőket azonban végleg nem válthatjuk le. Ezért nem segít, ha arról győzködjük magunkat: a minősítők voltak méltánytalanok, igazságtalanok.

1956 szeptemberében – nemsokára 60 éve – kezdtem el az 5. osztályt a Fenyves úti általános iskolában. Apám – nemrég jött ki a börtönből – fontosnak tartotta, hogy elmenjen az első szülői értekezletre, ahol a Vukovári Pali bácsi – az osztályfőnök – elmondta, mit vár a gyermekektől és a szülőktől. Édesapám – mindenki megrökönyödésére – hozzászólt, és a következőket mondta: „Tanár elvtársak! Nálunk otthon mindig a tanárnak lesz igaza. Hiába jön a gyerek azzal haza, hogy csak azért rossz a jegy, mert pikkeltek rám, én mindig azt mondom majd neki: dolgozz akkor keményebben!” Most visszapillantva, bizonyosan kaptam jegyet, amely igazságtalan volt, és ért méltánytalanság. Mégis, apám, azzal segített legtöbbet nekem, hogy következetesen betartotta, amit a tanároknak ígért.

Válasz a királynőnek

Miképp lehetséges, hogy senki nem látta előre a válságot? – fordult váratlanul II. Erzsébet angol királynő Luis Garicano-hoz, a London School of Economics kutatási igazgatójához, amikor 2008 novemberében ellátogatott a neves intézménybe. A zavart hümmögés, az adott esetben azt jelentette: a bizonytalan adatokból az emberek inkább a fellendülés jeleit szeretnék volna kihallani. A polgárok, a politikusok, és a befektetők, bár falták az összeomlást jósoló könyveket, a növekedés zavartalan folytatódásában reménykednek. Kaotikus világunk pedig egyaránt kínál igazolást a végítéletre, és a napfényes jövőre. Nem véletlen, hogy a 21. század fordulóján megjelenő bestsellerek a fellendülés folytatódását ígérték: a Dow-Jones pedig egy évtizedig stagnált. 2011 után viszont a legtöbben a nagy összeomlást vizionáltak. Most, 2015. március közepén az S&P, a Dow-Jones, és a Nasdaq is történelmi csúcsaira hágott. Akkor most totális összeomlásra vagy zavartalan szárnyalásra készüljünk?

II Erzsébet nem a válság előidézéséért vonta felelősségre a közgazdászokat. Pusztán annak az óhajának adott hangot, hogy a sok tudós, tengernyi pénzzel a háta mögött, ha már megelőzni nem is tudta, de legalább előre jelezhette volna az összeomlást. Olyan nehéz volna a Nobel díjasoknak még időben figyelmeztetni a világot: vigyázat, szakadék közeledik? Jó lenne azonban tudomásul venni: a szakemberek tanácstalansága nem képességeik hiányosságából, hanem a világ működésmódjából fakad. Az előrelátás bizonytalansága a nemrégiben felfedezett önszerveződő kritikusság (self-organized criticality) jelenségére vezethető vissza. Az önszerveződő kritikusság – a komplex rendszerekben spontán módon kialakuló sajátos fázisátalakulás – a fokozatosan felépülő homokdomb metaforájával szemléltethető.

Képzeljük el, hogy szemenként homokot szórunk egy lapra. Először csupán kis emelkedés alakul ki, majd egy picinyke bucka, azután egyre magasabb lesz a homokból épülő dombocska. Egy bizonyos méretet elérve azonban a felülről lepergő homok egyetlen szeme lavinát vált ki. A dombról, minden irányban lecsúszik a homok, majd minden megnyugszik, és a domb – most már szélesebb alapokon – újra kezd felépülni. A menetrend mindig ugyanaz: szemenként magasodik a domb, egyre nő, mindig úgy tűnik, ezt a mostani homokszemet még elbírja, ám egyszer csak váratlanul elindul a lavina, maga alá temeti a kialakult dombot, majd minden elcsendesül, és a folyamat újraindul. A föld 7 milliárd polgára a globális világgazdaság fokozatosan növekvő „homokdombjának” lakója. Élvezi az emelkedés jótéteményeit, a bővülő fogyasztást, a megvásárolható termékek szélesülő választékát. Megállíthatatlannak szeretné hinni a növekedést. Ám a globális gazdaság – a homokdombhoz hasonlóan – nem stabil. Egyetlen váratlan esemény – egy bank csődje, egy aszályos évszak, egy háború, egy váratlan járvány, vagy csupán egyetlen félreértett hír – katasztrófát válthat ki és a rendszer összedőlhet. Csupán három dolog biztos: (1) egyetlen homokszem elegendő, hogy kiváltsa a lavinát, (2), biztos, hogy előbb-utóbb váratlanul elindul a lavina, (3), a katasztrófa mérete attól függ, mennyi ideje emelkedik és milyen magasra nőtt a homokdomb.

Ennek a ténynek a tükrében érdemes szemlélni a befektetői optimizmus indexeinek mostani szárnyalásán. A Dow-Jones 1980-ben nagyjából 1200-on volt, 1990-ben 2500-on, 2000-ben pedig 11.000-en! Ebből a perspektívából egyaránt jósoltak zavartalan növekedést (30.000), és totális összeomlást (3000). Ám a történelem megtréfálta a prófétákat: könyveik sikeresek lettek, de előrejelzéseik megbuktak. A Dow-Jones szárnyalása megtört ugyan, de „csupán” a stagnálás következett. És 2011 táján újra a végítélet divatja jött el. Ám a valóság újra kicselezte a látnokokat: nem katasztrófa jött, éppen ellenkezőleg, minden idők legnagyobb csúcsa. Akkor most örüljünk, vagy szorongjunk?

Hogy miként alakul a jövő – megvallom – fogalmam sincs. Pusztán annyit sejtek, az adott helyzetben senki nem tudhat többet annál, hogy a homoklavina egyszer csak elindul, és maga alá temet mindent. Óvatosságra intek tehát mindenkit, aki abban reménykedik, túl vagyunk a nehezén, végre kisüt a nap. Bár az emberek bíztatást várnak, jobb felkészülni az váratlan visszaesésekre, a globális katasztrófákra, a háborúkra, a járványokra, a szankciókra és mindezek nehezen kiszámítható következményeire. A helyzetet súlyosbítja, hogy még az egyébként pozitív hatásoknak – a gyors fejlődés a világ más pontjain, új iparágak felemelkedése, okos és olcsó robotok terjedése – életünket megkeserítő következményei lehetnek. Váratlanul leértékelődhet kivételesen kiválónak gondolt képességünk, kedvezőtlenné válhat a befektetői környezet, a világ figyelme rólunk mások felé fordulhat. És ez a változás nem az évszakok váltakozásának kiszámíthatóságával jön el. A globális rendszer önszerveződő kritikussága előre jelezhetetlenül idéz elő összeomlást. II. Erzsébet kérdésére tehát az a válasz: világunk a jövőben még kiszámíthatatlanabb lesz, így a fordulat még kevésbé látható előre. A kérdés tehát az: mit lehet tenni, ha nem tudjuk elszigetelni magunkat a külvilágtól?

Az egyetlen ésszerű válasz, tekintsük kaotikus világunkat annak, ami: amolyan evolúciós laboratóriumnak. Ebben azonban nem – mint félreértik – a legerősebb, legönzőbb, és legagresszívebb, hanem a leginkább alkalmazkodó lények maradnak fenn. A természeti katasztrófák elsöpörték a félelmetes dinoszauruszokat, de utat nyitottak a látszólag gyenge, de tanulni képes emlősöknek. A 21. század kaotikus világában is a tanulás a fennmaradás kulcsa. Ám erre csak az a társadalom képes, amely nemcsak a csúcsán gondolkodik. Még a gazdasági és a politikai elit kollektív intelligenciája is kevés. A változást és az alkalmazkodást mindenki ügyévé kell tenni! Ezt olyan politikai és gazdasági intézmények teszik lehetővé, amelyek érzékeltetik a változás szükségességét. Ezek működését pedig olyan kultúra teszi hatékonnyá, amely a kikerülhetetlen kényszerek mellett támogatja a kísérletezését, és tanulását. A 21. században az alkalmazkodás elutasítása vezet a bukáshoz. Véssük eszünkbe tehát a változás-menedzsment könyvek ismert mottóját: „Mik voltak a kipusztuló dinoszauruszok, utolsó egyedének, az utolsó szavai? – Akkor sem változom!”