Magyarország nem sziget

A politikai „közlegelő” tragédiája

„ Be kell reteszelni Magyarország ajtaját” – mondta miniszterelnökünk a minap. Az elmúlt hetekben – még a korábbiakhoz képest is – megsokasodtak Orbán Viktornak a nemzetet fenyegető veszélyekre figyelmeztető jelzései. Mintha mindenfelől ártó szándékok leselkednek ránk, és folytonosan, „idegeneknek” és hazai ügynökeiknek szuverenitásunkat sértő cselekedetitől kell tartanunk. Mintha Magyarország nem egyszerűen bizonytalan, hanem kifejezetten ellenséges környezetben lavírozna, amelyben egyetlen iránymutatást a nemzeti érdek kínál és az egyetlen igazolható stratégia, szuverenitásunk védelme. De vajon szükségszerű-e a 21. században, hogy a magyarság érdekei kizárólag más nemzetek ellenében juttathatók érvényre?  Vajon „nemzetellenes-e” szélesebb, legalább európai összefüggésben szemlélni magunkat?

Az angol liberálisok egykori vezetője, Paddy Ashdown, egy TED-prezentációjában – The global power shift – a következő különös törvényt fogalmazta meg: „Olyan korban élünk, amikor csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz.” Ez a mondás a kölcsönös függés – a hétköznapi emberek által kellően még meg nem értett – korszakára utal. H. Kissinger, nemrég, néhány héttel 91. születésnapját követően adott interjújában, a világ mai helyzetét az 1914-es Európáéhoz hasonlította. Minden szuverén állam a maga érdekének érvényesítésére törekedve, racionálisan keresi a számára legjobb megoldást. S bár szeretjük a velünk szemben állókat ostobának tekinteni, a valóságban mindenki – hozzánk hasonlóan – ésszerűen viselkedik, és a végeredmény – figyelmeztet – mégis, egy világégésbe torkolló katasztrófa lehet.

A helyzet nehezen érthető: miként vezethetne a racionális viselkedés tragédiához? Pedig már több évtizede, hogy megjelent G. Hardin a „Közlegelő tragédiája” című cikke a Science tudományos folyóiratban. (Hardin, G. 1968. „The Tragedy of Commons”). A közlegelő tragédiája egy szemléletes – a társadalmakat évezredek óta kísértő – problémára hívta fel a figyelmet. Egy falu lakosai reggelenként kihajtják a tehenüket a közös rétre, majd este hazaérve megfejik azokat, a tejet meg eladják a piacon. Egyiküknek azonban egyszer csak eszébe jut: vesz még egy tehenet – hisz a rét nagy, fű van elég – így, reggelente két tehenet hajt ki, este kettőt fej, a piacon kettőnek a tejét adja el, és így többieknél nagyobb nyereségre tesz szert. Felfigyel erre a szomszédja: milyen jó ötlet gondolja, és attól kezdve ő is két tehenet hajt ki. Példájukat azután egyre többen követik, ám egyszer csak a rét kezd szűk lenni, a fű megfogyatkozik, és hiába a több tehén, a tej mégis kevesebb. Végül, a racionálisan meghozott döntések szomorú következményre vezetnek: egyszer végleg elfogy a fű, és minden tehén megdöglik! Vagyis, nem kell gonoszság, még csak irracionális viselkedés sem, pusztán a másokra nem tekintettel levő, csak a saját – úgymond „jól-felfogott”, de a valóságban szűklátókörű – érdek önző követése is szükségképen tragédiába torkollik.

A közlegelő-problémája a 20. században döntően gazdasági következményei miatt volt érdekes a politika számára. A modern Európa kialakulásának kezdetén – a vesztfáliai békét (1648) követően – létrejött szuverén államok valóban függetlennek tekinthették magukat. A 19. századtól kezdve a szuverenitás egyre inkább a független nemzetek saját érdekeire utalt. A nemzetközi jog elismerte, hogy a maga határain belül a legitim politikai akarat azt tegye, amit akar. A 20. század vége felé azonban fokozatosan átalakult világrend. Egyre szorosabb – gazdasági, társadalmi és politikai – szálak fűzték össze a nemzeteket. A 21. századba átlépve azután az emberiség, a kölcsönös függés új szintjére – a hiper-konnektivitás korszakába érkezett. A korábban egymástól gazdaságilag, társadalmilag, technológiailag, földrajzilag, ökológiailag, és mindezek miatt politikailag távol eső és független térségek szorosan és elválaszthatatlanul összefonódtak. A szuverén államok alkotta nemzetközi rendszer tehát „globális közlegelővé” vált!

A helyzet különösen kényessé teszi, hogy sok országban, a hatalmon levők és a hatalom megragadására törekvők egyaránt, azzal vélik saját helyzetüket megerősíteni, ha önmagukat, a nemzet felemelkedésén éjt nappallá téve munkálkodóknak mutatják fel, míg hazai ellenfeleiket, külföldi hatalmak – országok, bankok, vállalatok – kiszolgálóinak nevezik. Ebből a szemszögből a külföld alapvetően veszélyforrás, a mindenkori ellenzék pedig az ellenség által mozgatott bábok. Világosan megmutatkozik ez Magyarországon. A Fidesz gyakran érvel, hogy azok, akik „európai szemléletmódot” igényelnének, nemzetellenesek, miközben – állítása szerint – akkor érhetünk el a legtöbbet Európában, és biztosíthatjuk a magunk számára a legtöbb támogatást, ha másokkal nem törődve, csak a saját érdekünket követjük. Ebből a szemszögből, már azzal bűnt követünk el saját nemzetünk ellen, ha meghallgatunk másokat, és figyelünk szempontjaikra.

Nemrég egy érdekes kutatást publikáltak, amely némi betekintést nyújt abba, mivel jár, ha egy közösségben valaki rendre figyelmen kívül hagyja a közös szabályokat és érdekeket. (Balafoutas, L. et al. 2014. Direct and indirect punishment among strangers in the field. PNAS 111.). A kutatók arra a – nagyon is közkeletű – problémára kerestek választ: mi vár egy társasház lakójára, ha nem tartja be a közösen elfogadott szabályokat, mi történhet egy vállalkozóval, ha figyelmen kívül hagyja a szakma, hallgatólagos szabályait. Ám vizsgálatuk választ kínál arra is, mire számíthat egy ország, ha vezetői „tesznek” környezetük véleményére, és ezt még fennen hangoztatják is.

A kísérletek – egybehangzóan a tapasztalatokkal – azt bizonyították: az ember képes együttműködni idegenekkel, ám ezt a készségét alapvetően az elvárt szabályok betartatásának – akár büntetésekkel való – kikényszerítése magyarázza. A büntetésnek két fajtája van: a közvetlen, amikor a szabályszegést, az aki, megtapasztalja, azonnal és saját költségen torolja meg, és a közvetett, amikor a büntetés „csupán” az együttműködés előnyeinek csökkentésével, a lehetséges jutalom visszatartásával történik. A kísérlet tanulsága szerint az emberek a valóságos helyzetekben mindkettőt alkalmazzák, ám ha lehetőségük van rá, inkább a közvetett büntetést részesítik előnyben. Ebben az esetben a segítőkészség visszavonásával, illetve a támogatás visszatartásával – azaz a közvetett büntetést alkalmazva – igyekeznek a szerintük szabályszegő felet viselkedésének a módosítására rábírni.

A kísérlet megerősíti legtöbbünk tapasztalatát: következmények nélkül nem hagyhatók figyelmen kívül körülöttünk élők – általuk legitimnek vélt – elvárásai. Gondoljon az olvasó arra, milyen kreatív az állampolgár, ha az őt érő sérelem viszonzásáról van szó. Olyankor és olyan módon bünteti – az esetleg vétlen – a szabályszegőt, amikor az a legkevésbé várja, és amikor a legrosszabbkor jön. A szomszédja elzárkózik, amikor számítana rá, a munkatársa nem helyettesíti, amikor jól jönne, ismerőse – akitől megtagadta a segítséget – ugyanezt teszi vele. És ha az egyénekkel ez történik, miért gondoljuk, hogy az országokkal más a helyzet?

„Húsz éve dolgozom azon – nyilatkozta nemrég Orbán Viktor – hogy mindenkinek elmondjam, újra és újra nyugodtan, hogy mi, amikor beléptünk az Európai Unióba, akkor szövetségeseket választottunk, és nem ’főnököt’”. Sokan átéltük, milyen érzés volt önálló életet kezdeni, és úgy kelni reggel, azt teszek, amit akarok. Hasonló érzés fogott el mindenkit 1990-et követően: szuverén államként, mostantól – bizonyos szabályok kivételével – azt csinálunk, amit akarunk. Ám egy évtized múlva, Magyarország – saját, jól felfogott érdekében – részévé vált egy nagyobb közösségnek, az EU-nak. A belépés pillanatától kezdve – mint amikor a társasház lakóivá váltunk – már nem mondhatjuk a többieknek: semmi közöd ahhoz, mit teszek. Ha mégis így viselkedsz, lehet, nem rúgják azonnal rád az ajtót. Pusztán azt fogod tapasztalni: nem támogatják a te jelöltedet, nem segítenek ki, amikor rászorulsz, a remélt baráti gesztust hiába várod. Most úgy véled, könnyen túlteszed magad ezen, ám ismétlődően ez nagyon fájdalmas lesz. Annál is inkább, mert amit te megtagadtál, arra úgy gondolod, jogod volt, amit meg te elvársz, arról úgy érzed, jár neked. Ezekben a helyzetekben – Európában – a büntetés valóban nem közvetlen megtorlásként történik. Sem tankok nem jönnek, sem nyilvánosan nem fedik meg vezetőinket, csak azt tapasztalod, félrenéznek, ha segíteni kellene, és nem nézik el neked azt, amit másnak igen.

Ifjúkorom kedves könyve – E. Hemingway: Akiért a harang szól. – egy ötszáz évvel ezelőtt élt angol költő (John Donne) versét idéző egy mottóval indul. „Senki sem önálló sziget: minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja, ha egy göröngyöt elmos a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátod házát, vagy a te birtokod, minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel, ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól”. Minden ember – olvastam ki a regényből – felelősséggel tartozik másokért, még a háborúban is, amikor halálos veszély fenyegeti őt. Napjainkban újraértelmezni kényszerülünk Donne – Ashdown által is idézett – gondolatát, miszerint egyetlen ember sem sziget. A 21. században veszélyek tornyosulnak az emberiség előtt, és válságok fenyegetik Európát. Ebben a helyzetben egyetlen nemzet – legyen a legnagyobb – sem önálló sziget. Minden nemzet felelősséggel tartozik a többiekért, és ezen nem változtat, ha vezetői ezt másként gondolják. A fontos csak az: mások elvárják tőle a közakarat teljesítését, és szomorú lesz annak a sorsa, aki nem hajol meg ez előtt.