Magyarország kiegyensúlyozott bizonyítványa.

Magyarország kiegyensúlyozott bizonyítványa.

Az üzlet világában sokféle teljesítmény-mutató – a nyereség, a megtérülés, a fogyasztói elégedettség, a piaci részarány – létezik. Ez a sokféleség azonban lehetővé tette, hogy a menedzsment mindig találjon olyan adatot, ami őt igazolja. Ennek ellensúlyozására fejlesztették ki, az 1990-es évek elején az un. kiegyensúlyozott mutatószám rendszert (Balanced Scorecard – BSC). A politikában azonban – ha ez lehetséges – még fontosabb volna a kiegyensúlyozottság: a választó ugyanis, a tulajdonosoknál tájékozatlanabb, és rövidebb memóriájú. „Az emlékezet nélküli választó pedig – egy cinikus megfogalmazás szerint – szégyenérzet nélküli politikust szül”.

Orbán Viktor diadaljelentésszerű, pontokba szedett győzelmi jelentését az ellenzék kudarc-sorozatnak látja. Az átlagpolgár meg csak kapkodja a fejét: akkor most kinek higgyen? A kiegyensúlyozott évértékelőtől elvárható, hogy számításba vegyen többféle időtávot, és a polgárok életét befolyásoló különféle állapotjelzőket. Ehhez szükség van olyan mutatókra, amelyek a hosszú távú fejlődést meghatározó intézmények megfelelőségét mérik. Másodszor, számításba kell venni az intézményekbe vetett bizalmat, amelyek 10-15 éves távon csökkenthetik az intézmények által kialakított mozgásteret, és ronthatják a fejlődés lehetőségeit. Harmadrészt, tekintetbe kell venni az emberek számára közvetlenül tapasztalható tényezők – a GDP, az egyéni jövedelem, a fogyasztás, az adósságuk stb. – alakulását. Mivel ezek a mutatók jól jellemzik az életkörülményeket, a politikusok előszeretettel hivatkoznak rájuk, kiválogatva persze azokat, amelyek számukra kedvezőek. Végül, nem szabad elfelejtkezni arról, hogy pillanatnyi helyzetünket, ne pusztán az „eszköz” jellegű mutatók – fogyasztás, jövedelem – hanem az élet végső értelmére utaló, „cél” jellegű szempontok – a boldogság, az egyenlőség, vagy szabadság – alapján is értékeljünk.

A kiegyensúlyozott – tehát az elmondott négy területet felölelő – politikai évértékelést tehát úgy kell ezt elképzelnünk, mint gyermekünk iskolai értékelését. Vannak az egyes tantárgyakból elért jegyek, az ezek alapján a bizonyítványba bekerülő osztályzatok, és van a bizonyítvány – ezekből összeálló – végső minősítése. Lehet, valakinek 2-ese énekből, de matekból 5-öse, kaphat dicséretet tornából, mert berúgta a 11-eseket, de bukásra áll fizikából. Ha a bizonyítvány átlaga jó, attól még lehetnek gyenge jegyei egyes területen, és ha rossz, még kaphatott kiváló jegyet egyes tárgyakból. Ne legyenek azonban illúzióink: a gyenge átlag nem utal biztató jövőre, míg a jó átlag, ellensúlyozni képes a rossz jegyeket.

Lássuk hát Magyarország kiegyensúlyozott éves bizonyítványát! (A zárójelben az osztályzatot adó szervezetet tüntettem fel, az „osztály-átlag” pedig a visegrádi csoportra vonatkozik.)

Hosszú-távú, intézményi hatások

  1. a tulajdon biztonsága (World Economic Forum): gyengébb, mint az „osztályátlag”, és romló,
  2. a törvények hatalma (Világbank): csökkenő és rosszabb az „osztályátlagnál”,
  3. az egyéni jogok mértéke (Freedom House): csökkenő, és gyengébb, mint az „osztályátlag”,
  4. a demokrácia (The Economist Intelligence Unit): közepes, az „osztályátlagnál” gyengébb, és romló.

A távlat: gyenge és hosszútávon romló. Ez azért súlyos probléma, mert ezek a tényezők – mint valamiféle „burkológörbe” – behatárolják az elérhető javulást és ezzel meghatározzák hosszú távon a jövőt. Természetesen itt – és a későbbiekben is – szóba kerülhetnek egyéb mutatók is, pl. a Felelős kormányzás index (WGI) vagy akár a demográfia, ezek azonban összességében nem javítják, inkább rontják a képet.

Az intézményi működés közép-távú hatásai

  1. az intézményi szabályozás minősége (Világbank): rosszabb az „osztályátlagnál”, és stagnál,
  2. versenyképesség (World Economic Forum): gyengébb az „osztály-átlagnál” és stagnál,
  3. korrupció szintje (Transparency International): közepes, de Európában elfogadhatatlanul magas és romló.
  4. kormányzati hatékonyság (Nézőpont Intézet): közepes és jobb, mint az „osztályátlag”,

A középtávú trend az „osztályátlagot” tükröző, de stagnáló, és romló eredményt mutat. Aggodalomra ad okot, hogy ezek a tényezők az intézményi rendszer működését tovább gyengítik. Ez idézi elő, hogy bár van „független” Alkotmánybíróság és Számvevőszék, bíróság, vagy éppen a közszolgálati média, és törvényekben szabályozott a közbeszerzés, a választási rendszer stb. mindez mégsem a törvények hatalmát, hanem a hatalom kényét-kedvét alapozza meg.

A pillanatra jellemző állapotjelzők

  1. növekedési ütem (KSH): javuló, de csak az „osztályátlagot” elérő, és nem fenntartható,
  2. a lakossági fogyasztás (KSH): javuló, de nem fenntartható,
  3. eladósodottság (MNB): stagnáló, de hosszú távon nem fenntartható,
  4. szegénység (TÁRKI): Európai összehasonlításban rossz, az „osztály-átlaghoz” képest közepes, rövid-távon némileg csökkent, detávlatilag nem tartós a javulás,
  5. munkanélküliség (KSH): javuló, de hosszú távon nem fenntartható.

Orbán Viktor ezekre a – javuló helyzetet jelző – mutatókra hivatkozik. Ugyanakkor a felgyorsult növekedés, a költségvetési egyensúly javulása, a fogyasztás növekedése, és a munkanélküliség csökkenése, nem a javuló és fenntartható teljesítmény következményei. Vagy megismételhetetlen tényezők (a magán-nyugdíj alapok „lenyúlt” forrásai), vagy nem fenntartható, illetve megoldást nem kínáló egyedi hatások (a „rezsi-csökkentés” és a közfoglalkoztatás), vagy olyan külső forrás-bevonás (EU támogatások) eredménye, amely nem teljesítményt, inkább gyengeséget jelez, vagyis nem vezetnek tartós javuláshoz.

Végső célok szerinti minősítés

  1. egyenlőtlenség (Világbank): nem kiugróan magas, belesimul az osztályátlagba, de romló,
  2. társadalmi mobilitás mértéke (TÁRKI): csökken, és a perifériára szorulás veszélye nő,
  3. egészségben leélhető évek száma (KSH): „osztályátlaghoz” képest alacsony, de lassan nő.
  4. társadalmi dezorganizáció, bűnözés, öngyilkosság (KSH): a helyzet rossz, de enyhén javuló.

E mutatók alapján az ország teljesítménye gyenge-közepes, több területen romló. Összességében ezt tükrözi a boldogság-index nemzetközi összehasonlításban meghökkentően alacsony – Európában az egyik legrosszabb – értéke. Mindez azt mutatja, hogy a magyarok, az egyes, javuló gazdasági mutatókat – a fogyasztás vagy a növekedés – hétköznapi tapasztalataik tükrében nem érzik valóságosnak.

Orbán Viktor évértékelőjében – joggal – hivatkozhatott javuló mutatókra. Az ellenzék, hasonlóan joggal, még hosszabban sorolhatta a gyenge és romló jegyeket. A nemzet 2014-es kiegyensúlyozott értékelése:

Gyenge közepes, az „osztályátlagnál” rosszabb, romló kilátásokkal.

Magyarország tehát lemaradóban van az „osztályában”, eredményei nem fenntarthatóak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az ország megbukott, és ne várja senki, hogy kicsapnak az iskolából. Viktorka ismétlődő „beszólásai” – mint a legutóbbiak, a menekültekről, meg a halálbüntetésről – ugyan rendre vihart kavarnak az igazgatói szobában, mégis a többség úgy véli: jobb, ha iskolába jár, hátha ragad rá valami. De nekünk – éppen, mint szülőként gyermekünkért, állampolgárként felelősek vagyunk az országunkért – azért foglalkozni kellene csemeténk viselt dolgaival. Nem szabadna pusztán az ő bemondására hagyatkozni, amikor a bizonyítványát értékeljük. S bár ez fáradságos, és figyelmet igényel, nézzünk a körmére. Ne felejtkezzünk meg arról, ha gyerekünk megbukik, az nem az iskola bűne. Azért csak magunknak tehetünk szemrehányást.

Az egyenlőtlenség ellenállhatatlan, de félreérthető gondolata.

Az egyenlőtlenség ellenállhatatlan, de félreérthető gondolata.

„Nincs ellenállhatatlanabb – idézik gyakran – mint egy gondolat, amelynek eljött az ideje.” Ez magyarázza, hogy a politikában a siker, jórészt azon múlik, szembe megyünk-e a történelemmel, vagy hagyjuk, hogy vezessen minket. Az, hogy a történelem velünk van, vagy ellenünk, onnan ismerhetjük fel, hogy eltakarítja utunkból az akadályokat, vagy ellenkezőleg, folytonosan ellenállásába ütközünk. A sikeres politika a fenti értelemben nem a múlt, hanem a jövő kérdéseire válaszol. Ehhez képest a demokratikus ellenzék jó esetben a múlt hét eseményeire reagál, többnyire azonban a régi századok narratíváit ismételgeti. Pedig, a jövő csatáira a múlt fegyvereivel készülni – biztos vereség! Sikert csak a 21. század ellenállhatatlan gondolatainak felismerésétől remélhetünk.

Megszoktuk, hogy az ellenállhatatlan gondolatok a múlt tapasztalataiból olvashatók ki. „Minél messzebbre tekintsz vissza a múltba – idézik ennek bizonyságául, W. Churchill mondását – annál tovább látsz előre a jövőbe.” Ez „normál” korokban valóban így is van. Ám napjainkban precedens nélküli helyzet alakult ki. Nem a régi történet folytatódik. Nem elég csak újra felvenni a történelem „elejtett” fonalát. A 21. századdal új történet kezdődött: új szereplőkkel, új hatásokkal, új esélyekkel és persze új veszélyekkel. A jövő körvonalainak felismerését azonban a szokásosnál nehezebbé teszi, hogy a múltat a jövőtől az „edge of the chaos” korszaka választja el. A következő évtizedeket áttekinthetetlen változások, előre-jelezhetetlen válságok felbukkanása jellemzi, amelyek egy nehezen átlátható világba vezetnek át.

Az elkövetkező, kockázatokkal terhes új korszak ellenállhatatlan gondolatait több, nemrég megjelent könyv rajzolta fel. Az elmúlt hónapban kerül a magyar olvasók elé, Th. Piketty: A tőke a 21. században. (Kossuth. 2015.), óriási nemzetközi sikert aratott műve. A történelem során – érvelt a szerző – a tőke, a munkáét meghaladó hozadéka miatt, egyre nőtt a társadalmakban a vagyoni és a jövedelemi egyenlőtlenség. Ebből a történelmi trendből – váratlan módon – a múlt század, 1920 és 1970 közötti évtizedei „lógtak ki”: ekkor a fejlett társadalmakban a vagyoni és a jövedelmi különbségek csökkentek. A kutató mindebből két fontos következtetést vont le. Egyrészt, az egyenlőtlenségek növekedése bele van „programozva” a kapitalizmus gazdasági folyamataiba. Másrészt azonban, ennek érvényesülése nem elkerülhetetlen, megfelelően kialakított intézményekkel és jól-szervezett politikai akciókkal csökkenthető.

Piketty könyve – valószínű a szerzőt is meglepő – óriási sikert aratott. Jó időben, jó helyen jelent meg, hiteles támogatók álltak mellé és lelkes befogadók várták. Pedig az egyenlőtlenség – igaz kezdetben csak „lopakodva” – a gazdaság lassulása, és a progresszív adózás visszaszorulása miatt, már 1980-as évektől növekedni kezdett. A jelenségre azután többen felfigyeltek, és kutatni is kezdték, ám a probléma súlya csak a 2008-as világgazdasági válság után vált világossá a közvélemény előtt. Az első összefoglaló könyv – J. Stiglitz: The Price of Inequality. (2012) – olvasmányosan, mégis magas szakmai színvonalon tárgyalta a jelenséget. Már ő felhívta a figyelmet a járadék-vadászokra: a leggazdagabbak növekvő hatalmú csoportjaira, akik tudatosan manipulálják a közvéleményt, és saját hatalmi helyzetük fenntartására használják vagyonukat. Ekkora azonban a legfelső 1% és a „maradék” 99% jövedelme közötti különbség már áthidalhatatlan szakadékká szélesedett. Ezt a tényt fejezte ki az Occupy mozgalom – „Mi vagyunk a 99%” – jelszava.

Piketty érdeme, hogy a jelenséget történelmi összefüggésbe helyzete. Sok ország, hosszú távú fejlődését elemezve bizonyította, hogy a növekvő egyenlőtlenség a rendszer természetéből fakad, de következményei túllépnek a jövedelmi különbségek okozta gondokon. A szegénység első pillantásra szembetűnő problémáját nem lebecsülve, a növekvő egyenlőtlenség igazán negatív következménye, hogy a gazdasági növekedés korlátjává válik, és a politikai folyamatok torzulására vezet. Ez a két hatás az alapvető akadálya, hogy a szegénységet orvosolni lehessen. Könyvének fogadtatását döntően az határozta meg, hogy a történelmi tények birtokában, nyíltan beszélt a fenti érzékeny témákról. Az első reakciók, ennek megfelelően, különös kettősséget mutattak: fenntartás nélküli dicsértet az egyik oldalon, ilyen-olyan hibákra hivatkozva teljes elutasítást, a másikon.

Az elmúlt hónapokban azonban, nemzetközileg elismert szerzők tollából, újabb, az egyenlőtlenség különböző oldalait elemező könyvek láttak napvilágot. A. Atkinson: Inequality: What can be Done? (2015), és J. Stiglitz: The Great Divide. (2015) a fejlett országokban – Angliában és az USA-ban – végbement folyamatokra összpontosít, és keresik a megoldást. A globális rendszerben bekövetkező változásokat pedig F. Bourguignon: The Globalization of Inequality. (2015) című könyve foglalta össze, bemutatva az országokon belül és azok között lezajló folyamatok egymásba fonódó pozitív és negatív tendenciáit. A gyarapodó bizonyítékok nyomán egyre kevésbé lehetséges elutasítani Piketty mondanivalóját. Az egyenlőtlenség elérte azt a mértéket, hogy szerte a világon a politika megkerülhetetlen kérdésévé vált. A politikai vezetők évértékelő beszédeiben – így pl. Obama év elejei üzenetében – egyre nagyobb hangsúllyal bukkan elő az egyenlőtlenség, mint gazdasági és a társadalmi kór.

Mindez arról tanúskodik, hogy az egyenlőtlenség, a 21. század egyik ellenállhatatlan gondolata lesz. Mostantól a tagadás nem járható út: egy politikai mozgalom sikerét döntő mértékben meghatározza, miként viszonyul az egyenlőtlenséghez. Az azonban, hogy egy párt ki tudja-e használni az ellenállhatatlan gondolat felismeréséből fakadó lehetőségeket, attól függ, helyesen értelmezi-e azt. Ez pedig távolról sem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Két fontos – és többnyire rejtve maradó – tényező alapvetően nehézzé teszi a hatékony terápia megtalálását. Az első, a – politikai nézetkülönbségeket szinte áthidalhatatlanná szélesítő – morális vakfoltok jelensége. A morális vakfolt metafora arra a különös vakságra utal, amelynek következtében egy jelenségnek csak bizonyos, kizárólag a saját morális szemüvegünkön keresztül előbukkanó oldalait vesszük észre.

Az emberi evolúció során kiformálódó erkölcsi alapértékek minden embert egyaránt képessé tesznek egy társadalmi jelenség sokoldalú morális megítélésére. Ugyanakkor az emberek, eltérő mértékben érzékenyek a különböző erkölcsi alapértékekre. Ez vezet arra, hogy egy konzervatív, liberális, vagy szociáldemokrata, eltérően látja ugyanazt a valóságot, és képtelen észrevenni a másik morális ítéleteiben előtűnő oldalait. A konzervatív a nemzetet és a tekintélyt, a liberális a szabadságot, míg a szociáldemokrata az egyenlőséget gondolja mindent felülírónak. Ezek az eltérések azután, a politikai vitákban a véleménykülönbségek áthidalhatatlanságára vezetnek. Ez pedig alapvető akadálya, hogy az egyenlőtlenség gyógyítását illetően közös nevezőre lehessen jutni.

A második, a helyzetet tovább nehezítő tényező, egy különös szociális kancsalság. Egy nemrég publikált új kutatás – Gimpelson, V. Treisman, D. Misperciving inequality. 2015. –országok széles körében tárta fel: az emberek meghökkentő mértékben nincsenek tisztában a valóságos helyzettel. Itt többről van szó, minthogy sok ténynek nincsenek tudatában. Ennél  súlyosabb probléma, hogy még, amiről úgy gondolják, hogy tudják, az sem úgy van. Ebből következik, hogy a polgárok nem az egyenlőtlenség tényleges nagysága, hanem az általuk – hibásan – elképzelt mértéke alapján támogatnak politikai akciókat. Ezen belül, Magyarország azon országok közzé tartozik, ahol szélsőségesen félreismerik a tényleges helyzetet. Nálunk az emberek 90%-nak alapvetően téves a képe az egyenlőtlenségről, és itt a legnagyobb az egyenlőtlenséget „mérő” Gini index elgondolt és a valóságos értéke közötti eltérés! Ezért vagyunk mi magyarok olyan könnyen „megvezethetők”, és oly könnyű rávehetők, a helyzetet csak látszólag segítő és hosszú távon inkább kárt okozó akciók – rezsicsökkentés – támogatására.

 

A morális vakfoltok torzítása és a valóságos helyzet félreismerése még az egy politikai táborba tartozókat is élesen szembeállíthatja. Ez pedig alapvetően megnehezíti, hogy az egyenlőtlenség növekedésének vitathatatlan tényéből levezethessünk sikeres és a társadalom által támogatott politikai stratégiát. Az egyenlőtlenség ugyanis – a dolgok természeténél fogva – összetett jelenség. Egyrészt, magában foglalja a jövedelem, és ebből következően a fogyasztás közötti különbséget. Ez arra vezet, hogy a társadalom a különböző rétegei szembetűnően egyenlőtlenül részesednek a fogyasztási javakból. Másrészt, az egyenlőtlenség az élet-lehetőségek különbözőségében mutatkozik meg. A politikailag egyenjogú polgároknak alapvetően egyenlőtlenek az esélyei az előrejutásért, illetve a kiemelkedésért folyó versenyben. Harmadrészt, az egyenlőtlenség, a társadalom tagjai által választható életmodellek és az elérhető életminőség között növekvő különbségére is vonatkozik, ami jelentős társadalmi csoportok perifériára szorulásában nyilvánul meg.

 

Az elmondottak miatt – még ha elfogadjunk is Piketty diagnózisát – éles vita alakulhat ki a teendőkről. Aki a hangsúlyt a jövedelmek és a fogyasztásbeli egyenlőtlenség csökkentésére helyezi, az a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésének gyógymódját támogatja. Más terápiát írna elő, aki, inkább az életesélyek kiegyenlítésére, és a mobilitás felgyorsítására törekedne. Ezt a mindenkire kiterjedő óvodai foglalkoztatás, az iskolai felzárkóztatás, a felsőfokú, majd minél szélesebb és egész életen át tartó képzés, valamint az újrakezdés segítése támogatja. És megint más jellegű beavatkozásra szavazna, aki inkább annak a lehetőségét szélesítené, hogy bárki megválaszthassa a neki tetsző életmodellt. Ezt a részmunkaidős és atipikus foglalkoztatás, a korai nyugdíj, a folyamatos életpálya-módosítás illetve az önfenntartó kis közösségek támogatása segíti leginkább. Mindegyik beavatkozás eltérő társadalmi réteget céloz meg, eltérően érinti a többieket, és különböző eszközrendszert alkalmaz.

 

Ám azt, hogy melyiket választjuk, alapvetően befolyásolja, megértjük-e a kibontakozó folyamatok politikai dinamikáját. És itt kerül a képbe a patrimóniális társadalom koncepciója. Ezt a Pikettinél is előbukkanó fogalmat, egy másik világhírű szerző – F. Fukuyama – elemzi részletesen új könyvében: Political Order and Political Decay. (2014.). Fukuyama – Max Weber nyomán – feltárta, hogy a fejlett világra, egészen a20. század elejéig, egy patrimóniálisnak nevezett, sajátos hatalmi és gazdasági szerkezet volt jellemző. Ebben a rendszerben a vagyont, és a hatalmat kevésszámú család birtokolta, a kiemelkedés és a karrier tőlük, illetve a köréjük szerveződő oligarchiáktól függött. A siker – szerencsés kevesek előtt megnyíló – egyedüli útja: szolgálatba lépni vagy beházasodni. Jól tükrözte ezt a 19. és 20. század elejének irodalma: a Goriot apó, a Mansfield Park, a Buddenbrock ház, a Thibaud család, a Hedda Gabler, az Artamonovok, és a Noszty fiu esete is.

 

A dolgok állásának ezt a több-évszázados természetes „rendjét” törte meg a 20. század elejétől az egyenlőtlenség csökkenésének és az esélyek kiegyenlítődésének folyamata. A polgári társadalmakban a kiemelkedésért folyó verseny szabaddá vált, szabályai átláthatóak és személy-függetlenek lettek. Ez teremtette meg a self-made man polgárt, aki vállalkozóként és tudósként, művészként, vagy éppen politikusként, képességeitől függően haladt előre a társadalmi ranglétrán, s foglalta el a korábban előle elzárt pozíciókat. A megmérettetés fokozatosan mindenkire kiterjedt, és ez egyszerre nyitotta meg a kiemelkedés esélyét az alul lévők, és idézte fel a lesüllyedés veszélyét az addig felül levők számára.  Mindez, valódi forradalmat idézve elő, alapvetően átformálva a polgári társadalmat. A liberális demokráciát és a magántulajdonon alapuló gazdaságot a középosztály – nyílt versenyt elfogadó, növekvő képzettségű és magabiztos – társadalmi csoportja vitte sikerre. És éppen ezt a kedvező folyamatot veszélyezteti az idézett szerzők által vizionált „újra-patrimonizálódás”.

 

Az újra-patrimónizálódás azt jelenti, hogy a fejlett társadalmak, amelyek úgy vélték, örökre maguk mögött hagyták az alacsony mobilitású szakaszt, most újra annak csapdájába eshetnek. A legfelső 1% újra tudja építeni hatalmát, és ez arra vezet, hogy – használva Stiglitz A. Lincoln híres gettisburgi beszédére utaló megjegyzését – a politika átalakul „a legfelső 1%, a legfelső 1% általi, és a legfelső 1% érdekében zajló kormányzásává”. S hogy ez mennyire nem csak frappáns metafora, azt jól tükrözi a Koch testvérek – az USA leggazdagabb családjának – politikai ambíciói: a jövő évi elnökválasztásra 900 millió $-t – felfoghatatlan mennyiségű pénzt – kívánnak fordítania republikánus jelöltek támogatására. A legfelső 1%-ot – akikből a 21. század politikai uralkodó rétege toborzódik– azonban már nem a vállalati siker-sztorik csodált hősei alkotják. Az új elit az ő „járadék-vadász” utódaiból áll, akiket – mint a Koch testvéreket – hatalmuk és kivételezett pozícióik minden áron való megtartása vezet. Ezért jelent valóságos veszélyt az „újra-patrimónizálódás” a fejlett országban.

 

Ugyanakkor Kelet-, és Közép Európában ez a trend még fenyegetőbb formában – a maffia-állam kiformálódásaként – jelenik meg. Különösen szembetűnő ez Magyarországon. (Magyar Bálint: A magyar maffiaállam anatómiája 2015.) A 2010-ben újra hatalomra került Fidesz világosan azonosítható lépések sorozatával kezdte meg a társadalom valamennyi hatalmi pozícióinak meghódítását. Orbán Viktor minden lépése a nemzeti vagyonnak az általa kinevezett új elit számára történő újrafelosztása szolgálja. Ez egyrészt közvetlenül, a különféle „mutyik” keretében történik, másrészt, a különböző infrastruktúra-rendszerek újraállamosítása, majd a hatalomhoz hű oligarchiáknak való közvetlen átjátszása formájában. Ezt alapozta meg a polgári társadalom hagyományos, ellensúlyt képező intézményei – a Számvevőszék, a Nemzeti bank, az Alkotmánybíróság, a Köztársasági elnöki poszt – valódi kontroll funkcióinak kiüresítése. Ezt támogatja a meghatározó döntéshozatali posztok totális megszállása, az állami intézmények – a rendőrség, bíróság és az ügyészség – saját emberekkel való feltöltése. Ebbe a sorba illeszkedik be az új hatalmi elithez hű adminisztráció kinevezése, és olyan karrier-utak kialakítása, hogy ellenőrizhető lehessen, kik kerülnek hatalmi posztokra. Ez nyilvánul meg a kritikus, vagy csupán ellensúlyt jelentő csoportok elleni folyamatos küzdelemben, a civil szervezetek vegzálásában. És végül, ez tűnik elő egy új szellemi elit létrehozása kísérletében és a felsőoktatás személyi állományának lecserélésében. Még a közmunka rendszerének kialakítása is döntően a vidék politikai „kézbentartását” szolgálja. Ez az oka, hogy országunk ismét a 19. századot idéző – reményeink szerint végleg maga mögött hagyott – rendi és feudális családok által uralt patrimóniális társadalomra kezd ismét emlékeztetni.

 

A 21. század ellenállhatatlan gondolata – globális szinten, Európában, és Magyarországon is – a növekvő társadalmi, gazdasági és politikai egyenlőtlenségek problémája lesz. Ahhoz azonban, hogy hatékonyan fel lehessen venni a harcot ez ellen, nem elég felismerni létezését. A jelenség összetett, és ezért nem lehet egyetlen érték – liberális, vagy konzervatív, vagy szociáldemokrata – szemszögéből meghatározni a terápiát. Léteznek ugyan liberális, konzervatív és szociáldemokrata válaszok, de nincs liberális, konzervatív, vagy szociáldemokrata megoldás. Miközben mindegyik politikai irány megfogalmazza a maga kívánatos terápiáját, egyik sem rendelkezik a növekvő egyenlőtlenség negatív tüneteit megszüntetni képes csodagyógyszerrel. Miként a rák gyógyításához hozzátartozik a műtét, a kemoterápia, a sugárkezelés, a folyamatos gyógyszerezés, az állandó vizsgálatok, és az életmód-váltás, épp így a társadalmi kórok is komplex gyógymódot igényelnek. Csak kudarchoz vezet, ha ideológiai „csodadoktorok” javallatait követjük. A 20. század minden tapasztalata azt mutatja, minél kevesebbé értjük a világ működését, annál könnyebben válhatunk sarlatánok áldozatává.

A menekültkérdés – a rendszer-dinamika szemüvegén keresztül.

A menekültkérdés – a rendszer-dinamika szemüvegén keresztül.

„Az Európai Bizottság a kötelezően befogadandó menekültek számát meghatározó kvótákat kíván megállapítani” – röppent fel a hír. Majd jött rá a válasz: Orbán Viktor őrült ötletnek nevezte a kvótarendszert. A „befogadni vagy kirekeszteni” kérdése erősen megosztja a fejlett társadalmakat. Választások sorsát döntheti el a közvélemény ingadozó, de egyre kevésbé barátságos hangulata. A szélsőségesek érzelmekre apellálva, a centrum az érdek és a morál között egyensúlyozva igyekszik maga felé fordítani az emberek véleményét. Ebben a helyzetben fontos szembesíteni a társadalmat a valóság kikerülhetetlen – ám a felületes szemlélő előtt gyakran rejtett – logikájával. Ezt a logikát tárta fel 1971-ben, egy kutató – J. Forrester – cikkében: „A társadalmi rendszerek ’anti-intuitív’ tulajdonságai.” Ekkor már közismert volt, hogy egy rendszer több részei puszta összegénél. Forrester „anti-intuitív” jelzője ezt a gondolatot fejtette tovább: mivel a rendszer nem egyszerűsíthető le részeire, így viselkedése is a hétköznapi logikával ellentétes mintákat követ. Az általa kifejlesztett számítógépes nyelv (Dynamo) alkalmazásával elért eredményeket több, bestsellerré vált könyvben – Vállalat-dinamika (Industrial dynamics), Város-dinamika (Urban dynamics), és Világ-dinamika (World dynamics) – fejtette ki. Az utóbbi szolgált alapjául a Római Klub, világhírűvé vált – „A növekedés határai” – jelentésének. A művek közös gondolata: a józan-ész logikája többnyire éppen szándékokkal ellentétes következményekre vezet.

Forrester mondanivalóját, az USA lerobbant városrészei „gyógyításának” – ellenmondásos – analógiájával igyekezett megvilágítani. A valóságot nyilván leegyszerűsítő gondolatmenete azzal indult, hogy bizonyos városrészekben véletlenszerű tényezők következtében, „feldúsulnak” a szegény és „fekete” polgárok. Emiatt a környék attraktivitása esik, lassan elhanyagolttá válik, és a módosabbak fokozatosan elhagyják. A lakbérek csökkennek, így újabb szegények költöznek be, és a környék tovább hanyatlik. Ezzel a helyzetet egyre rontó visszacsatolási hurok jön létre. Ezt a negatív folyamatot a város-fejlesztők kettős stratégiával igyekeznek ellensúlyozni: a lerobbant városrészeket központi forrásokból korszerűsítik, ám a lakbéreket – hogy az ott élők fizetni tudják – alacsonyan tartják. Ezzel a környék a szegények számára még vonzóbb lesz, beáramlásuk fokozódik, és a helyzet – a társadalmat megterhelő támogatás ellenére – ahelyett, hogy javulna, tovább romlik.

Ha a menekült-kérdést Forrester rendszer-dinamikájának szemüvegén keresztül szemléljük, előbukkan a három meghatározó – de többnyire rejtve maradó – tényezője: miként változik a befogadó országok viselkedése a növekvő áttelepülés hatására, hogyan alakul a helyzet a menekülést kiváltó térségekben, és milyen választ adnak a döntéshozók a krízisre. A fejlett társadalmak reakcióját az határozza meg, hogy a tolerancia és a szabálykövetés, hosszú évtizedeken keresztül javuló trendje a 20. század végén megtört. A tapasztalatok – és a kísérletek is – a „törött ablak elméletet” igazolják: a piszkos és lerobbant környezet szabály-kerülésre csábít, az ismeretlenekkel teli környék bizalmatlanná tesz. (Keizer, K. et al. 2008. Science. Vol: 322. 1681.) A rendezetlen körülmények még gondolkodásunkat is „beszennyezik”: az idegenek megjelenése felerősíti a sztereotip gondolkodást. (Enos, R. Causal effect of intergroup contact on exclusionary attitudes. PNAS. 2014. 3699.) Minél inhomogénebb etnikailag és életvitel szempontjából egy közösség, tagjai annál kevésbé együttműködőek. A szemetes és szociálisan áttekinthetetlen környezetben élők egykori toleranciája leromlik, bizalmuk egymás iránt csökken, esik részvételük a választásokon, elzárkóznak a közösségi programoktól és elutasítják az önkéntes segítő munkát. A demonstrációk egyre gyakrabban fulladnak erőszakba. Ezek az események szükségszerűen idéznek elő növekvő idegenellenességet. Az a politikus, aki ezt nem ismeri fel, és csak sopánkodik, maga is felelős a krízisért.

 

A „bárki, jön, azt befogadjuk üzenetével – a rendszerdinamika szerint – magunk idézzük elő a pánikot. Az érintettek, a „szabad” jelzésből azt a következtetést vonják le: azonnal indulni, mert néhány nap (vagy hét, esetleg hónap) múlva, amikor a menekültek tömegei bezúdulnak, úgy is minden határ lezárul. Így alakul ki – emlékezzünk Koszovó esetére – a menekültek kezelhetetlen lavinája. A helyzetet csak rontja, hogy a döntésért és annak végrehajtásáért felelős adminisztráció – éppen a válsághelyzet miatt – lebénul. Miközben gyorsan kellene dönteni – a támogatás hiányát érzékelve – kérdésekben, késlekednek, halasztják az azonnali intézkedést. Valódi – de jelentős forrásokat igénylő – megoldások helyett látványos, de hatástalan akciókkal – un. placebo reformokkal – próbálkoznak.

Nem kell rendszer-kutatónak lenni, hogy ráébredjünk: az adott térségekben kell élhető társadalmat teremteni. Csak ez szünteti meg a menekülést kiváltó helyzetet. Ám ehhez a – mindenki számára a legmegfelelőbb megoldás – megvalósításához, a lelkes támogatóknak szembe kell nézni annak elkerülhetetlen feltételeivel. Nem, nem arra gondolok elsősorban, hogy nehéz rávenni a gazdagabbakat – így pl. hazánkat, hiszen, ne feledjük, mi is közéjük tartozunk – hogy, megnyissák a szegények számára pénztárcájukat. A válság szorításában ez létező, de kisebb gond. A nehezebben megoldható probléma: a menekültek áradatát kiváltó országokban – ahol a népességszám és a népsűrűség túllépett egy kritikus szintet – elfogadható emberi feltételeket csak modern társadalom teremthet.

Miért olyan nehéz modern társadalmat teremteni? Azért, mert ehhez elkerülhetetlen a – gyakran szitokként emlegetett – magántulajdonon alapuló piacgazdaság létrehozása. Ennek működését felelős kormányzáson alapuló és korrupciótól mentes állam szolgálja. Ezt az államot sokféle szociális intézmény – az egészségügyi, a nyugdíj, oktatási rendszer stb. – egészíti ki. A szociális rendszereket azonban csak átlátható szabályok, ellenőrizhető vezetők, és magasan képzett szakemberek működtethetik. Ez viszont – az egyesek által lekicsinylően hivatkozott – liberális demokráciát igényel. Ám még ez is kevés. A modern társadalom ugyanis a polgári szabadságjogokat, a férfiak és a nők, az eltérő hitek és vallások, a különböző társadalmi osztályok, kasztok és csoportok közötti egyenlőséget feltételez.

Nem működnek a modern intézmények kőkori emberekkel, őskori gondolkodással, és törzsi viszonyok között. A modern társadalomhoz modern oktatás szükséges, amely felkészít a tudomány ismeretére, az előrejutásban egyenjogúságra, a társadalmi pozíciók megkülönböztetéstől mentes betöltésére, a kiválasztásban a rátermettség szerinti szelekcióra. A hatékony intézmények nem tűrik a születéshez fűződő előjogokat, a saját kaszt, törzs, és vallás előnyben részesítését. Ha viszont nem változnak a hagyományokon alapuló viszonyok, az intézmények nem működnek hatékonyan. A kudarcra vezető kulturális minta tartóssága azonban nem csupán az egymástól távoli társadalmak inkompatibilitását idézi elő. Egy történelmileg egybefüggő kontinensen (pl. Kelet- és Nyugat-Európa), sőt, egy országban (lásd: az olasz mezzogiorno történelmi elmaradása) is alapvetően akadályozza egy térség felzárkózását. Szembesülve a kultúra „tégláiból” épült akadályokkal, a kiszorított tehetség, az elnyomott polgár, az előrejutástól megfosztott vállalkozó végül mindig az elvándorlás mellett dönt. A helyzet tehát – a rendszer-dinamika szerint – tovább súlyosbodik.

Önmagában tehát, sem a befogadás, sem a bőkezű segélyezés – még kiegészítve bizonyos jogi kereteket elfogadásával és a technikák átvételével – sem elegendő. A fejlődésben megkésett térségek, a szegény országok, a nyomorral küszködő és elmaradott helyi társadalmak, az emberiesség nevében – egyébként joggal – elvárhatják a fejlettek támogatását. Abba viszont vonakodva – vagy egyáltalán nem – egyeznek bele, hogy a társadalmaikat gúzsba kötő viszonyokat megszüntessék, a felemelkedést megnyissák minden polgáruk előtt, és nemre, származásra, etnikai hovatartozásra – sőt szexuális orientációra – függetlenül, egyenjogúságon alapuló modern világot építsenek. Nehéz elfogadni, hogy a múltban bevált szabályok alapján – az ősök útmutatását, a próféták parancsait, az elődök szokásait követve – nem építhető fejlett társadalom. Ha viszont nem modernizálódik a közösség, a borzalmas állapotok – a rendszerdinamika logikája szerint – rendre újratermelődnek. Ez pedig a fejlett társadalmakat is alapvetően bizonytalanná teszi.

A liberálisok hajlamosak azt mondani: nincs jogom saját értékeimet másokra ráerőltetni, de mindenki nézzen szembe választásának következményeivel. A konzervatívok meg úgy vélik: mindenki éljen úgy, ahogy az ősei előírták, de ne várja, hogy mások teremtsék elő számára az életfeltételeket. A szociáldemokrácia viszont azt hirdeti: nem tűrhető, hogy a válsággal küszködő társadalmakban milliók pusztuljanak éhen, nem tagadható meg a segítség, viszont elfogadhatatlan, hogy cserébe, viselkedési szabályokat írjanak elő számukra.  A társadalom és a politikusok megosztottsága tehát nem az ostobaság és az önzés következménye. Maga a probléma súlyos, és összetett: megoldása hosszú időt, és a korábbi viszonyok alapvető átalakítását követeli. Ezért késik a segítség, emiatt összehangolatlanok az akciók, és ez magyarázza a kölcsönös egymásra-mutogatást. Forrester annyiban járult hozzá a megoldáshoz, hogy világossá tette: túl kell lépni az érték-vitán és a rendszer működését kell megérteni. Csak így leszünk képesek előre látni beavatkozásunk – vagy késlekedésünk – várható következményeit. Ha ugyanis nem a rendszer logikájához illeszkedik a támogatás, a problémák a jövőben még súlyosabbá válnak. A kvóta rendszer bevezetése ebből a szempontból jó irányban tett lépés, de csupán az első, egy sok-ezer mérföldes úton.