Az egyenlőtlenség ellenállhatatlan, de félreérthető gondolata.
„Nincs ellenállhatatlanabb – idézik gyakran – mint egy gondolat, amelynek eljött az ideje.” Ez magyarázza, hogy a politikában a siker, jórészt azon múlik, szembe megyünk-e a történelemmel, vagy hagyjuk, hogy vezessen minket. Az, hogy a történelem velünk van, vagy ellenünk, onnan ismerhetjük fel, hogy eltakarítja utunkból az akadályokat, vagy ellenkezőleg, folytonosan ellenállásába ütközünk. A sikeres politika a fenti értelemben nem a múlt, hanem a jövő kérdéseire válaszol. Ehhez képest a demokratikus ellenzék jó esetben a múlt hét eseményeire reagál, többnyire azonban a régi századok narratíváit ismételgeti. Pedig, a jövő csatáira a múlt fegyvereivel készülni – biztos vereség! Sikert csak a 21. század ellenállhatatlan gondolatainak felismerésétől remélhetünk.
Megszoktuk, hogy az ellenállhatatlan gondolatok a múlt tapasztalataiból olvashatók ki. „Minél messzebbre tekintsz vissza a múltba – idézik ennek bizonyságául, W. Churchill mondását – annál tovább látsz előre a jövőbe.” Ez „normál” korokban valóban így is van. Ám napjainkban precedens nélküli helyzet alakult ki. Nem a régi történet folytatódik. Nem elég csak újra felvenni a történelem „elejtett” fonalát. A 21. századdal új történet kezdődött: új szereplőkkel, új hatásokkal, új esélyekkel és persze új veszélyekkel. A jövő körvonalainak felismerését azonban a szokásosnál nehezebbé teszi, hogy a múltat a jövőtől az „edge of the chaos” korszaka választja el. A következő évtizedeket áttekinthetetlen változások, előre-jelezhetetlen válságok felbukkanása jellemzi, amelyek egy nehezen átlátható világba vezetnek át.
Az elkövetkező, kockázatokkal terhes új korszak ellenállhatatlan gondolatait több, nemrég megjelent könyv rajzolta fel. Az elmúlt hónapban kerül a magyar olvasók elé, Th. Piketty: A tőke a 21. században. (Kossuth. 2015.), óriási nemzetközi sikert aratott műve. A történelem során – érvelt a szerző – a tőke, a munkáét meghaladó hozadéka miatt, egyre nőtt a társadalmakban a vagyoni és a jövedelemi egyenlőtlenség. Ebből a történelmi trendből – váratlan módon – a múlt század, 1920 és 1970 közötti évtizedei „lógtak ki”: ekkor a fejlett társadalmakban a vagyoni és a jövedelmi különbségek csökkentek. A kutató mindebből két fontos következtetést vont le. Egyrészt, az egyenlőtlenségek növekedése bele van „programozva” a kapitalizmus gazdasági folyamataiba. Másrészt azonban, ennek érvényesülése nem elkerülhetetlen, megfelelően kialakított intézményekkel és jól-szervezett politikai akciókkal csökkenthető.
Piketty könyve – valószínű a szerzőt is meglepő – óriási sikert aratott. Jó időben, jó helyen jelent meg, hiteles támogatók álltak mellé és lelkes befogadók várták. Pedig az egyenlőtlenség – igaz kezdetben csak „lopakodva” – a gazdaság lassulása, és a progresszív adózás visszaszorulása miatt, már 1980-as évektől növekedni kezdett. A jelenségre azután többen felfigyeltek, és kutatni is kezdték, ám a probléma súlya csak a 2008-as világgazdasági válság után vált világossá a közvélemény előtt. Az első összefoglaló könyv – J. Stiglitz: The Price of Inequality. (2012) – olvasmányosan, mégis magas szakmai színvonalon tárgyalta a jelenséget. Már ő felhívta a figyelmet a járadék-vadászokra: a leggazdagabbak növekvő hatalmú csoportjaira, akik tudatosan manipulálják a közvéleményt, és saját hatalmi helyzetük fenntartására használják vagyonukat. Ekkora azonban a legfelső 1% és a „maradék” 99% jövedelme közötti különbség már áthidalhatatlan szakadékká szélesedett. Ezt a tényt fejezte ki az Occupy mozgalom – „Mi vagyunk a 99%” – jelszava.
Piketty érdeme, hogy a jelenséget történelmi összefüggésbe helyzete. Sok ország, hosszú távú fejlődését elemezve bizonyította, hogy a növekvő egyenlőtlenség a rendszer természetéből fakad, de következményei túllépnek a jövedelmi különbségek okozta gondokon. A szegénység első pillantásra szembetűnő problémáját nem lebecsülve, a növekvő egyenlőtlenség igazán negatív következménye, hogy a gazdasági növekedés korlátjává válik, és a politikai folyamatok torzulására vezet. Ez a két hatás az alapvető akadálya, hogy a szegénységet orvosolni lehessen. Könyvének fogadtatását döntően az határozta meg, hogy a történelmi tények birtokában, nyíltan beszélt a fenti érzékeny témákról. Az első reakciók, ennek megfelelően, különös kettősséget mutattak: fenntartás nélküli dicsértet az egyik oldalon, ilyen-olyan hibákra hivatkozva teljes elutasítást, a másikon.
Az elmúlt hónapokban azonban, nemzetközileg elismert szerzők tollából, újabb, az egyenlőtlenség különböző oldalait elemező könyvek láttak napvilágot. A. Atkinson: Inequality: What can be Done? (2015), és J. Stiglitz: The Great Divide. (2015) a fejlett országokban – Angliában és az USA-ban – végbement folyamatokra összpontosít, és keresik a megoldást. A globális rendszerben bekövetkező változásokat pedig F. Bourguignon: The Globalization of Inequality. (2015) című könyve foglalta össze, bemutatva az országokon belül és azok között lezajló folyamatok egymásba fonódó pozitív és negatív tendenciáit. A gyarapodó bizonyítékok nyomán egyre kevésbé lehetséges elutasítani Piketty mondanivalóját. Az egyenlőtlenség elérte azt a mértéket, hogy szerte a világon a politika megkerülhetetlen kérdésévé vált. A politikai vezetők évértékelő beszédeiben – így pl. Obama év elejei üzenetében – egyre nagyobb hangsúllyal bukkan elő az egyenlőtlenség, mint gazdasági és a társadalmi kór.
Mindez arról tanúskodik, hogy az egyenlőtlenség, a 21. század egyik ellenállhatatlan gondolata lesz. Mostantól a tagadás nem járható út: egy politikai mozgalom sikerét döntő mértékben meghatározza, miként viszonyul az egyenlőtlenséghez. Az azonban, hogy egy párt ki tudja-e használni az ellenállhatatlan gondolat felismeréséből fakadó lehetőségeket, attól függ, helyesen értelmezi-e azt. Ez pedig távolról sem olyan könnyű, mint amilyennek látszik. Két fontos – és többnyire rejtve maradó – tényező alapvetően nehézzé teszi a hatékony terápia megtalálását. Az első, a – politikai nézetkülönbségeket szinte áthidalhatatlanná szélesítő – morális vakfoltok jelensége. A morális vakfolt metafora arra a különös vakságra utal, amelynek következtében egy jelenségnek csak bizonyos, kizárólag a saját morális szemüvegünkön keresztül előbukkanó oldalait vesszük észre.
Az emberi evolúció során kiformálódó erkölcsi alapértékek minden embert egyaránt képessé tesznek egy társadalmi jelenség sokoldalú morális megítélésére. Ugyanakkor az emberek, eltérő mértékben érzékenyek a különböző erkölcsi alapértékekre. Ez vezet arra, hogy egy konzervatív, liberális, vagy szociáldemokrata, eltérően látja ugyanazt a valóságot, és képtelen észrevenni a másik morális ítéleteiben előtűnő oldalait. A konzervatív a nemzetet és a tekintélyt, a liberális a szabadságot, míg a szociáldemokrata az egyenlőséget gondolja mindent felülírónak. Ezek az eltérések azután, a politikai vitákban a véleménykülönbségek áthidalhatatlanságára vezetnek. Ez pedig alapvető akadálya, hogy az egyenlőtlenség gyógyítását illetően közös nevezőre lehessen jutni.
A második, a helyzetet tovább nehezítő tényező, egy különös szociális kancsalság. Egy nemrég publikált új kutatás – Gimpelson, V. Treisman, D. Misperciving inequality. 2015. –országok széles körében tárta fel: az emberek meghökkentő mértékben nincsenek tisztában a valóságos helyzettel. Itt többről van szó, minthogy sok ténynek nincsenek tudatában. Ennél súlyosabb probléma, hogy még, amiről úgy gondolják, hogy tudják, az sem úgy van. Ebből következik, hogy a polgárok nem az egyenlőtlenség tényleges nagysága, hanem az általuk – hibásan – elképzelt mértéke alapján támogatnak politikai akciókat. Ezen belül, Magyarország azon országok közzé tartozik, ahol szélsőségesen félreismerik a tényleges helyzetet. Nálunk az emberek 90%-nak alapvetően téves a képe az egyenlőtlenségről, és itt a legnagyobb az egyenlőtlenséget „mérő” Gini index elgondolt és a valóságos értéke közötti eltérés! Ezért vagyunk mi magyarok olyan könnyen „megvezethetők”, és oly könnyű rávehetők, a helyzetet csak látszólag segítő és hosszú távon inkább kárt okozó akciók – rezsicsökkentés – támogatására.
A morális vakfoltok torzítása és a valóságos helyzet félreismerése még az egy politikai táborba tartozókat is élesen szembeállíthatja. Ez pedig alapvetően megnehezíti, hogy az egyenlőtlenség növekedésének vitathatatlan tényéből levezethessünk sikeres és a társadalom által támogatott politikai stratégiát. Az egyenlőtlenség ugyanis – a dolgok természeténél fogva – összetett jelenség. Egyrészt, magában foglalja a jövedelem, és ebből következően a fogyasztás közötti különbséget. Ez arra vezet, hogy a társadalom a különböző rétegei szembetűnően egyenlőtlenül részesednek a fogyasztási javakból. Másrészt, az egyenlőtlenség az élet-lehetőségek különbözőségében mutatkozik meg. A politikailag egyenjogú polgároknak alapvetően egyenlőtlenek az esélyei az előrejutásért, illetve a kiemelkedésért folyó versenyben. Harmadrészt, az egyenlőtlenség, a társadalom tagjai által választható életmodellek és az elérhető életminőség között növekvő különbségére is vonatkozik, ami jelentős társadalmi csoportok perifériára szorulásában nyilvánul meg.
Az elmondottak miatt – még ha elfogadjunk is Piketty diagnózisát – éles vita alakulhat ki a teendőkről. Aki a hangsúlyt a jövedelmek és a fogyasztásbeli egyenlőtlenség csökkentésére helyezi, az a feltétel nélküli alapjövedelem bevezetésének gyógymódját támogatja. Más terápiát írna elő, aki, inkább az életesélyek kiegyenlítésére, és a mobilitás felgyorsítására törekedne. Ezt a mindenkire kiterjedő óvodai foglalkoztatás, az iskolai felzárkóztatás, a felsőfokú, majd minél szélesebb és egész életen át tartó képzés, valamint az újrakezdés segítése támogatja. És megint más jellegű beavatkozásra szavazna, aki inkább annak a lehetőségét szélesítené, hogy bárki megválaszthassa a neki tetsző életmodellt. Ezt a részmunkaidős és atipikus foglalkoztatás, a korai nyugdíj, a folyamatos életpálya-módosítás illetve az önfenntartó kis közösségek támogatása segíti leginkább. Mindegyik beavatkozás eltérő társadalmi réteget céloz meg, eltérően érinti a többieket, és különböző eszközrendszert alkalmaz.
Ám azt, hogy melyiket választjuk, alapvetően befolyásolja, megértjük-e a kibontakozó folyamatok politikai dinamikáját. És itt kerül a képbe a patrimóniális társadalom koncepciója. Ezt a Pikettinél is előbukkanó fogalmat, egy másik világhírű szerző – F. Fukuyama – elemzi részletesen új könyvében: Political Order and Political Decay. (2014.). Fukuyama – Max Weber nyomán – feltárta, hogy a fejlett világra, egészen a20. század elejéig, egy patrimóniálisnak nevezett, sajátos hatalmi és gazdasági szerkezet volt jellemző. Ebben a rendszerben a vagyont, és a hatalmat kevésszámú család birtokolta, a kiemelkedés és a karrier tőlük, illetve a köréjük szerveződő oligarchiáktól függött. A siker – szerencsés kevesek előtt megnyíló – egyedüli útja: szolgálatba lépni vagy beházasodni. Jól tükrözte ezt a 19. és 20. század elejének irodalma: a Goriot apó, a Mansfield Park, a Buddenbrock ház, a Thibaud család, a Hedda Gabler, az Artamonovok, és a Noszty fiu esete is.
A dolgok állásának ezt a több-évszázados természetes „rendjét” törte meg a 20. század elejétől az egyenlőtlenség csökkenésének és az esélyek kiegyenlítődésének folyamata. A polgári társadalmakban a kiemelkedésért folyó verseny szabaddá vált, szabályai átláthatóak és személy-függetlenek lettek. Ez teremtette meg a self-made man polgárt, aki vállalkozóként és tudósként, művészként, vagy éppen politikusként, képességeitől függően haladt előre a társadalmi ranglétrán, s foglalta el a korábban előle elzárt pozíciókat. A megmérettetés fokozatosan mindenkire kiterjedt, és ez egyszerre nyitotta meg a kiemelkedés esélyét az alul lévők, és idézte fel a lesüllyedés veszélyét az addig felül levők számára. Mindez, valódi forradalmat idézve elő, alapvetően átformálva a polgári társadalmat. A liberális demokráciát és a magántulajdonon alapuló gazdaságot a középosztály – nyílt versenyt elfogadó, növekvő képzettségű és magabiztos – társadalmi csoportja vitte sikerre. És éppen ezt a kedvező folyamatot veszélyezteti az idézett szerzők által vizionált „újra-patrimonizálódás”.
Az újra-patrimónizálódás azt jelenti, hogy a fejlett társadalmak, amelyek úgy vélték, örökre maguk mögött hagyták az alacsony mobilitású szakaszt, most újra annak csapdájába eshetnek. A legfelső 1% újra tudja építeni hatalmát, és ez arra vezet, hogy – használva Stiglitz A. Lincoln híres gettisburgi beszédére utaló megjegyzését – a politika átalakul „a legfelső 1%, a legfelső 1% általi, és a legfelső 1% érdekében zajló kormányzásává”. S hogy ez mennyire nem csak frappáns metafora, azt jól tükrözi a Koch testvérek – az USA leggazdagabb családjának – politikai ambíciói: a jövő évi elnökválasztásra 900 millió $-t – felfoghatatlan mennyiségű pénzt – kívánnak fordítania republikánus jelöltek támogatására. A legfelső 1%-ot – akikből a 21. század politikai uralkodó rétege toborzódik– azonban már nem a vállalati siker-sztorik csodált hősei alkotják. Az új elit az ő „járadék-vadász” utódaiból áll, akiket – mint a Koch testvéreket – hatalmuk és kivételezett pozícióik minden áron való megtartása vezet. Ezért jelent valóságos veszélyt az „újra-patrimónizálódás” a fejlett országban.
Ugyanakkor Kelet-, és Közép Európában ez a trend még fenyegetőbb formában – a maffia-állam kiformálódásaként – jelenik meg. Különösen szembetűnő ez Magyarországon. (Magyar Bálint: A magyar maffiaállam anatómiája 2015.) A 2010-ben újra hatalomra került Fidesz világosan azonosítható lépések sorozatával kezdte meg a társadalom valamennyi hatalmi pozícióinak meghódítását. Orbán Viktor minden lépése a nemzeti vagyonnak az általa kinevezett új elit számára történő újrafelosztása szolgálja. Ez egyrészt közvetlenül, a különféle „mutyik” keretében történik, másrészt, a különböző infrastruktúra-rendszerek újraállamosítása, majd a hatalomhoz hű oligarchiáknak való közvetlen átjátszása formájában. Ezt alapozta meg a polgári társadalom hagyományos, ellensúlyt képező intézményei – a Számvevőszék, a Nemzeti bank, az Alkotmánybíróság, a Köztársasági elnöki poszt – valódi kontroll funkcióinak kiüresítése. Ezt támogatja a meghatározó döntéshozatali posztok totális megszállása, az állami intézmények – a rendőrség, bíróság és az ügyészség – saját emberekkel való feltöltése. Ebbe a sorba illeszkedik be az új hatalmi elithez hű adminisztráció kinevezése, és olyan karrier-utak kialakítása, hogy ellenőrizhető lehessen, kik kerülnek hatalmi posztokra. Ez nyilvánul meg a kritikus, vagy csupán ellensúlyt jelentő csoportok elleni folyamatos küzdelemben, a civil szervezetek vegzálásában. És végül, ez tűnik elő egy új szellemi elit létrehozása kísérletében és a felsőoktatás személyi állományának lecserélésében. Még a közmunka rendszerének kialakítása is döntően a vidék politikai „kézbentartását” szolgálja. Ez az oka, hogy országunk ismét a 19. századot idéző – reményeink szerint végleg maga mögött hagyott – rendi és feudális családok által uralt patrimóniális társadalomra kezd ismét emlékeztetni.
A 21. század ellenállhatatlan gondolata – globális szinten, Európában, és Magyarországon is – a növekvő társadalmi, gazdasági és politikai egyenlőtlenségek problémája lesz. Ahhoz azonban, hogy hatékonyan fel lehessen venni a harcot ez ellen, nem elég felismerni létezését. A jelenség összetett, és ezért nem lehet egyetlen érték – liberális, vagy konzervatív, vagy szociáldemokrata – szemszögéből meghatározni a terápiát. Léteznek ugyan liberális, konzervatív és szociáldemokrata válaszok, de nincs liberális, konzervatív, vagy szociáldemokrata megoldás. Miközben mindegyik politikai irány megfogalmazza a maga kívánatos terápiáját, egyik sem rendelkezik a növekvő egyenlőtlenség negatív tüneteit megszüntetni képes csodagyógyszerrel. Miként a rák gyógyításához hozzátartozik a műtét, a kemoterápia, a sugárkezelés, a folyamatos gyógyszerezés, az állandó vizsgálatok, és az életmód-váltás, épp így a társadalmi kórok is komplex gyógymódot igényelnek. Csak kudarchoz vezet, ha ideológiai „csodadoktorok” javallatait követjük. A 20. század minden tapasztalata azt mutatja, minél kevesebbé értjük a világ működését, annál könnyebben válhatunk sarlatánok áldozatává.