A menekültkérdés – a rendszer-dinamika szemüvegén keresztül.

A menekültkérdés – a rendszer-dinamika szemüvegén keresztül.

„Az Európai Bizottság a kötelezően befogadandó menekültek számát meghatározó kvótákat kíván megállapítani” – röppent fel a hír. Majd jött rá a válasz: Orbán Viktor őrült ötletnek nevezte a kvótarendszert. A „befogadni vagy kirekeszteni” kérdése erősen megosztja a fejlett társadalmakat. Választások sorsát döntheti el a közvélemény ingadozó, de egyre kevésbé barátságos hangulata. A szélsőségesek érzelmekre apellálva, a centrum az érdek és a morál között egyensúlyozva igyekszik maga felé fordítani az emberek véleményét. Ebben a helyzetben fontos szembesíteni a társadalmat a valóság kikerülhetetlen – ám a felületes szemlélő előtt gyakran rejtett – logikájával. Ezt a logikát tárta fel 1971-ben, egy kutató – J. Forrester – cikkében: „A társadalmi rendszerek ’anti-intuitív’ tulajdonságai.” Ekkor már közismert volt, hogy egy rendszer több részei puszta összegénél. Forrester „anti-intuitív” jelzője ezt a gondolatot fejtette tovább: mivel a rendszer nem egyszerűsíthető le részeire, így viselkedése is a hétköznapi logikával ellentétes mintákat követ. Az általa kifejlesztett számítógépes nyelv (Dynamo) alkalmazásával elért eredményeket több, bestsellerré vált könyvben – Vállalat-dinamika (Industrial dynamics), Város-dinamika (Urban dynamics), és Világ-dinamika (World dynamics) – fejtette ki. Az utóbbi szolgált alapjául a Római Klub, világhírűvé vált – „A növekedés határai” – jelentésének. A művek közös gondolata: a józan-ész logikája többnyire éppen szándékokkal ellentétes következményekre vezet.

Forrester mondanivalóját, az USA lerobbant városrészei „gyógyításának” – ellenmondásos – analógiájával igyekezett megvilágítani. A valóságot nyilván leegyszerűsítő gondolatmenete azzal indult, hogy bizonyos városrészekben véletlenszerű tényezők következtében, „feldúsulnak” a szegény és „fekete” polgárok. Emiatt a környék attraktivitása esik, lassan elhanyagolttá válik, és a módosabbak fokozatosan elhagyják. A lakbérek csökkennek, így újabb szegények költöznek be, és a környék tovább hanyatlik. Ezzel a helyzetet egyre rontó visszacsatolási hurok jön létre. Ezt a negatív folyamatot a város-fejlesztők kettős stratégiával igyekeznek ellensúlyozni: a lerobbant városrészeket központi forrásokból korszerűsítik, ám a lakbéreket – hogy az ott élők fizetni tudják – alacsonyan tartják. Ezzel a környék a szegények számára még vonzóbb lesz, beáramlásuk fokozódik, és a helyzet – a társadalmat megterhelő támogatás ellenére – ahelyett, hogy javulna, tovább romlik.

Ha a menekült-kérdést Forrester rendszer-dinamikájának szemüvegén keresztül szemléljük, előbukkan a három meghatározó – de többnyire rejtve maradó – tényezője: miként változik a befogadó országok viselkedése a növekvő áttelepülés hatására, hogyan alakul a helyzet a menekülést kiváltó térségekben, és milyen választ adnak a döntéshozók a krízisre. A fejlett társadalmak reakcióját az határozza meg, hogy a tolerancia és a szabálykövetés, hosszú évtizedeken keresztül javuló trendje a 20. század végén megtört. A tapasztalatok – és a kísérletek is – a „törött ablak elméletet” igazolják: a piszkos és lerobbant környezet szabály-kerülésre csábít, az ismeretlenekkel teli környék bizalmatlanná tesz. (Keizer, K. et al. 2008. Science. Vol: 322. 1681.) A rendezetlen körülmények még gondolkodásunkat is „beszennyezik”: az idegenek megjelenése felerősíti a sztereotip gondolkodást. (Enos, R. Causal effect of intergroup contact on exclusionary attitudes. PNAS. 2014. 3699.) Minél inhomogénebb etnikailag és életvitel szempontjából egy közösség, tagjai annál kevésbé együttműködőek. A szemetes és szociálisan áttekinthetetlen környezetben élők egykori toleranciája leromlik, bizalmuk egymás iránt csökken, esik részvételük a választásokon, elzárkóznak a közösségi programoktól és elutasítják az önkéntes segítő munkát. A demonstrációk egyre gyakrabban fulladnak erőszakba. Ezek az események szükségszerűen idéznek elő növekvő idegenellenességet. Az a politikus, aki ezt nem ismeri fel, és csak sopánkodik, maga is felelős a krízisért.

A „bárki, jön, azt befogadjuk” üzenetével – a rendszerdinamika szerint – magunk idézzük elő a pánikot. Az érintettek, a „szabad” jelzésből azt a következtetést vonják le: azonnal indulni, mert néhány nap (vagy hét, esetleg hónap) múlva, amikor a menekültek tömegei bezúdulnak, úgy is minden határ lezárul. Így alakul ki – emlékezzünk Koszovó esetére – a menekültek kezelhetetlen lavinája. A helyzetet csak rontja, hogy a döntésért és annak végrehajtásáért felelős adminisztráció – éppen a válsághelyzet miatt – lebénul. Miközben gyorsan kellene dönteni – a támogatás hiányát érzékelve – kérdésekben, késlekednek, halasztják az azonnali intézkedést. Valódi – de jelentős forrásokat igénylő – megoldások helyett látványos, de hatástalan akciókkal – un. placebo reformokkal – próbálkoznak.

Nem kell rendszer-kutatónak lenni, hogy ráébredjünk: az adott térségekben kell élhető társadalmat teremteni. Csak ez szünteti meg a menekülést kiváltó helyzetet. Ám ehhez a – mindenki számára a legmegfelelőbb megoldás – megvalósításához, a lelkes támogatóknak szembe kell nézni annak elkerülhetetlen feltételeivel. Nem, nem arra gondolok elsősorban, hogy nehéz rávenni a gazdagabbakat – így pl. hazánkat, hiszen, ne feledjük, mi is közéjük tartozunk – hogy, megnyissák a szegények számára pénztárcájukat. A válság szorításában ez létező, de kisebb gond. A nehezebben megoldható probléma: a menekültek áradatát kiváltó országokban – ahol a népességszám és a népsűrűség túllépett egy kritikus szintet – elfogadható emberi feltételeket csak modern társadalom teremthet.

Miért olyan nehéz modern társadalmat teremteni? Azért, mert ehhez elkerülhetetlen a – gyakran szitokként emlegetett – magántulajdonon alapuló piacgazdaság létrehozása. Ennek működését felelős kormányzáson alapuló és korrupciótól mentes állam szolgálja. Ezt az államot sokféle szociális intézmény – az egészségügyi, a nyugdíj, oktatási rendszer stb. – egészíti ki. A szociális rendszereket azonban csak átlátható szabályok, ellenőrizhető vezetők, és magasan képzett szakemberek működtethetik. Ez viszont – az egyesek által lekicsinylően hivatkozott – liberális demokráciát igényel. Ám még ez is kevés. A modern társadalom ugyanis a polgári szabadságjogokat, a férfiak és a nők, az eltérő hitek és vallások, a különböző társadalmi osztályok, kasztok és csoportok közötti egyenlőséget feltételez.

Nem működnek a modern intézmények kőkori emberekkel, őskori gondolkodással, és törzsi viszonyok között. A modern társadalomhoz modern oktatás szükséges, amely felkészít a tudomány ismeretére, az előrejutásban egyenjogúságra, a társadalmi pozíciók megkülönböztetéstől mentes betöltésére, a kiválasztásban a rátermettség szerinti szelekcióra. A hatékony intézmények nem tűrik a születéshez fűződő előjogokat, a saját kaszt, törzs, és vallás előnyben részesítését. Ha viszont nem változnak a hagyományokon alapuló viszonyok, az intézmények nem működnek hatékonyan. A kudarcra vezető kulturális minta tartóssága azonban nem csupán az egymástól távoli társadalmak inkompatibilitását idézi elő. Egy történelmileg egybefüggő kontinensen (pl. Kelet- és Nyugat-Európa), sőt, egy országban (lásd: az olasz mezzogiorno történelmi elmaradása) is alapvetően akadályozza egy térség felzárkózását. Szembesülve a kultúra „tégláiból” épült akadályokkal, a kiszorított tehetség, az elnyomott polgár, az előrejutástól megfosztott vállalkozó végül mindig az elvándorlás mellett dönt. A helyzet tehát – a rendszer-dinamika szerint – tovább súlyosbodik.

Önmagában tehát, sem a befogadás, sem a bőkezű segélyezés – még kiegészítve bizonyos jogi kereteket elfogadásával és a technikák átvételével – sem elegendő. A fejlődésben megkésett térségek, a szegény országok, a nyomorral küszködő és elmaradott helyi társadalmak, az emberiesség nevében – egyébként joggal – elvárhatják a fejlettek támogatását. Abba viszont vonakodva – vagy egyáltalán nem – egyeznek bele, hogy a társadalmaikat gúzsba kötő viszonyokat megszüntessék, a felemelkedést megnyissák minden polgáruk előtt, és nemre, származásra, etnikai hovatartozásra – sőt szexuális orientációra – függetlenül, egyenjogúságon alapuló modern világot építsenek. Nehéz elfogadni, hogy a múltban bevált szabályok alapján – az ősök útmutatását, a próféták parancsait, az elődök szokásait követve – nem építhető fejlett társadalom. Ha viszont nem modernizálódik a közösség, a borzalmas állapotok – a rendszerdinamika logikája szerint – rendre újratermelődnek. Ez pedig a fejlett társadalmakat is alapvetően bizonytalanná teszi.

A liberálisok hajlamosak azt mondani: nincs jogom saját értékeimet másokra ráerőltetni, de mindenki nézzen szembe választásának következményeivel. A konzervatívok meg úgy vélik: mindenki éljen úgy, ahogy az ősei előírták, de ne várja, hogy mások teremtsék elő számára az életfeltételeket. A szociáldemokrácia viszont azt hirdeti: nem tűrhető, hogy a válsággal küszködő társadalmakban milliók pusztuljanak éhen, nem tagadható meg a segítség, viszont elfogadhatatlan, hogy cserébe, viselkedési szabályokat írjanak elő számukra.  A társadalom és a politikusok megosztottsága tehát nem az ostobaság és az önzés következménye. Maga a probléma súlyos, és összetett: megoldása hosszú időt, és a korábbi viszonyok alapvető átalakítását követeli. Ezért késik a segítség, emiatt összehangolatlanok az akciók, és ez magyarázza a kölcsönös egymásra-mutogatást. Forrester annyiban járult hozzá a megoldáshoz, hogy világossá tette: túl kell lépni az érték-vitán és a rendszer működését kell megérteni. Csak így leszünk képesek előre látni beavatkozásunk – vagy késlekedésünk – várható következményeit. Ha ugyanis nem a rendszer logikájához illeszkedik a támogatás, a problémák a jövőben még súlyosabbá válnak. A kvóta rendszer bevezetése ebből a szempontból jó irányban tett lépés, de csupán az első, egy sok-ezer mérföldes úton.