Balkanizálódás vagy svájciasodás.

Az elmúlt 40 év az „Európa-projekt” sikereinek jegyében telt el – írta nemrég a Financial Times. Az évszázadokig gyilkos háborúkat vívó államok megbékéltek és egyre szorosabban együttműködtek. Ma viszont mintha újraépülnének a falak. Visszatérni látszik a múlt aggodalmat keltő mintája: a stabil rend rendszeres szétesése. A skótok, 2014-ban, az Angliától való válásukra ugyan, bizonytalan „nemmel” válaszoltak, de Katalóniában, nemrég a „szétköltözéssel” kampányoló párt nyerte a választásokat. „Válásra készek” a baszkok, és a flamandok, szerveződik az észak-olasz Padánia, és a francia Korzika. Miközben pedig Cameron azzal „revolverezi” Európát, „van-e jobb ajánlat, vagy kilépek”, a háta mögött a skótok ismét válóperre készülnek. Kontinensünk nemrég közeledni látszó régiói – az „északiak”, és a „mediterránok”, a „nyugatiak” és a „keletiek” – újra elsodródni látszanak egymástól. Vajon ez a vég kezdetét, Európa – a szó eredeti értelmében vett – balkanizálódását (szétesését) – jelenti-e? Vagy inkább egy svájciasodó – önszerveződő közösségekből felépülő – föderációs Európa születésének vagyunk tanúi?

Tekintsünk a problémára a házasság történetének szemszögéből. Évezredeken keresztül az együttélés „alapértelmezett” megoldása a holtomiglan-holtodiglan házasság volt. A jövendőbelit jobbára a család jelölte ki, vagy a „házasságközvetítő” szállította, és együttélést a férj kénye-kedve dominálta. A szülői döntésbe – mindegy paraszt voltál vagy király – kénytelen-kelletlen bele kellett nyugodni. Azután egyszer csak megnyílt a válások lehetősége. Mit gondol az olvasó: jobbá tette-e a válás a házasság intézményét, s ha ma dönthetne, mindent „visszacsinálná-e”, és újra megtiltaná-e? A válás rákényszerítette a korábban eltartottat – többnyire a nőt – az önálló egzisztencia megteremtésére, de ez egyben fel is szabadította. Hatalmat adott a gyengébbik fél kezébe: hitelessé tette a fenyegetést, hogy elhagyja a hatalmaskodót. Az utóbbiakat – többségében a férjeket – pedig belátásra és kiegyensúlyozottabb teher-elosztásra késztette. „A válás – érvelt egy támogatója a Fülöp szigeteken – felhatalmazza a nőket, hogy harcoljanak jogaikért és azért, ami jár nekik”. A tapasztalatok szerint a válás lehetősége javította a házasságok minőségét: az érintettek többnyire boldogabbak utána, mint előtte voltak.

Ugyanakkor a válások elterjedésének nem-szándékolt következményei lettek: alapvetően megváltozott az együttélés formája. A válás ugyanis nemcsak a leginkább „testhez álló” személy megtalálását, hanem – az általános jogi kereteken belül – a személyiséghez leginkább illeszkedő kapcsolati forma kialakítását is lehetővé tette. A 20. század közepétől a kapcsolati formák robbanásszerűen kibővültek: a „hivatalos” házasság mellett megjelent a szingliség, a látogatói párkapcsolat (LAT), az időleges együttélés, a „nyitott” házasság, az egyházi házasság, a kötelezően újra-megerősítendő házasság és a komoly elkötelezettséget kinyilvánító un. „covenant marriage”. Mindezek, egyfelől változatosan színessé, másfelől viszont áttekinthetetlenül zavarossá tették az emberi viszonyokat.

Az is világossá vált, hogy az együttélési formák közötti választás lehetősége növelte ugyan a házassággal való elégedettséget, de nem a körülményektől függetlenül! Ahol a feltételek szabályozottak, a körülmények kiszámíthatóak, a felek egyenjogúak, a baráti kör empatikus, a válás – végső soron – mindenkinek előnyére szolgált. Ahol viszont ezek a feltételek nem állnak fenn, ott – gyakran a szó szoros értelmében – háborúhoz vezet: az érintettek fegyverként használják gyerekeiket, túszul ejtik hozzátartozóikat, megzsarolják barátaikat, és a „másik” minden áron való legyőzéséért harcolnak. És persze, hiába a részletes házassági szerződés, a racionális partnerek, a jól-szabályozott a jogi feltétel, a hozzáértők a tanácsadók, és a megértők a barátok, még a „legbékésebb” válás is fájdalmas. Nos, két ember válságba került kapcsolatának felbontásával összevetve, a sokmilliós közösségek „szakítása” még áttekinthetetlenebb, és még kiszámíthatatlanabb.

A válások történelme tehát egyfelől, némi derűlátásra ad okot: legyen bár a viszony mégoly érzelmektől áthatott, ha világosak a szabályok, egyenlők a jogok, racionálisak a partnerek, a körülmények méltányos viselkedésre ösztönöznek, és a barátok segítik a feleket, a válás inkább javít, mint ront a helyzeten. Ez a tény pedig azt sugallja: a térségek „függetlenné válásának” szabályozása az Európai Unióban, hosszú távon mindenkinek érdekében állhat. Másfelől azonban, ha a körülmények áttekinthetetlenek, az érintett felek nem empatikusak, ha viselkedés nem kellően racionális, akkor a kiegyezés helyett inkább az állandósuló háború állapota jön létre. Ez pedig még a korábbi, elnyomottnak érzett állapothoz képest is rosszabb helyzetet hozhat létre. Márpedig az országok válóperében – miként házastársakénál – az érzelmek többnyire felülírják a rációt, és a kapcsolat felbomlását az irigység, a sértettség és a bosszúvágy vezérli.

Az elszakadási-kampány során a függetlenség hívei és annak elutasítói egyaránt egyre elvakultabban, az érzelmi felajzás módszerével törekszenek a maguk javára fordítani a közvéleményt. A lehetséges végkimeneteket jól mutatja közvetlen szomszédságunk tapasztalata: Csehország és Szlovákia a ritkább optimista forgatókönyvet, Jugoszlávia népei a pesszimista forgatókönyvek legborzalmasabb változatait „alkották meg”. Egyértelmű tehát, hogy világos szabályok, empatikus partnerek és racionális segítők hiányában az országok válása szükségszerűen fordul háborúba. A több-száz éve együtt élő, de egyszer csak saját nemzeti identitásukat újra-felfedező közösségek váratlanul a történelmi emlékezet mélyéről előbukkanó „csontvázakkal” szembesülnek.

Európa – és bizonyos értelemben az egész világ – új történelmi szakaszba lépett. A nemrég 91 éves H. Kissinger, legutolsó könyvében – „Word Order” – a modern Európa születését a 30 éves háborút lezáró, vesztfáliai békéhez (1648) köti. Kontinensünk, az új kor elejéig, az uralkodók Európája volt. A szuverén uralkodók, mint saját tulajdonukkal rendelkeztek  országaikkal. A vesztfáliai béke egy új kontinenst – az államok modern Európáját – teremtett. A szuverenitás az uralkodókról az államokra szállt, amelynek pusztán „tartozékai” lettek a királyok. A szuverén államok azután féltékenyen őrizték önállóságukat, cserébe nem avatkoztak be más államok „belső” ügyeibe. Ezekből az államokból formálódtak – a francia forradalmat követően – a 19. század során – nemzet-államok. A 20. század során azután ezek váltak a nemzetközi rendszer önálló és autonóm „játékosaivá”. Ez az oka, hogy az öntudatra ébredt közösségek, amelyektől a történelmi véletlenek addig megtagadták a nemzeti önállóságot, minden rendelkezésükre álló eszközzel, igyekeztek elnyerni a szuverén állam státuszát.

Az egyetlen hatalmi központ által érvényesített legitim erőszak, a szabványosított nyelv és kultúra által egységessé formált, és erős „kezekkel” irányított politikai egységek létrejöttének európai trendje elfedte, hogy létezett egy másik megoldás – a svájci!  Ennek lényege: az államon belül, a regionális egységeknek széles mozgási teret, nagy politikai önállóságot, valóságos önigazgató hatalmat biztosító föderális rendszer. Vagyis, miközben mindenki a francia forradalom példáját igyekezett másolni, a svájci modell, mintha feledésbe merült volna. Pedig az USA, vagy éppen a német fejlődés egyértelműen mutatta a föderális állami szerveződések hatékonyságát. Napjaink válságait pedig szemlélhetjük a föderális rendszerek újjászületése szemszögéből. A kisebb térségek, homogénebb kulturális közösségei jobban áttekinthető társadalmi érdeket jeleníthetnek meg, és politikailag könnyebben „kézben tartható” szerveződést kínálnak. Az ilyen közösségek kormányzása magasabb politikai legitimációval, alacsonyabb költséggel és nagyobb hatékonysággal valósítható meg.

Ám a jövő nemcsak örömteli forgatókönyvet tartalmazhat. Az új, és független államoknak a már létező államok kötelékéből való „kiválása” – amikor térségek szabad akaratukból, a korábbi államuk jóváhagyásával önálló életet kezdenek – tagadhatatlan veszélyei vannak. A válást követően – mint előfordul ez egyéni életünkben – viszonyuk végzetesen megromolhat, és beindulhat a kölcsönös fenyegetés eszkalációja. Ez pedig gyakran fegyveres konfliktusba torkollhat, majd annak állandósulása esetén egy a hatalmi vákuum létrejöttéhez vezet. A hatalmi vákuum pedig a túlzsúfolt és kulturális különbségekkel terhelt világban – lásd Szíria – szinte szükségszerűen az erőszak megállíthatatlan eszkalációjához vezet.

Látva szétdarabolódás veszélyeit – részben a globalizálódás jelenségére is válaszolva – sok politikus és a legkülönbözőbb irányzatú politikai mozgalom száll síkra a nemzeti státusz újra-megerősítéséért. Ők Európa jövőjét éppenséggel a nemzet-állam reneszánszaként szemlélik. Ebből a szemszögből és ennek érdekében fogalmazzák meg az – úgymond – multi-kulturálissá „torzult” államok újra-homogenizálásának szükségszerűségét. Ezért figyelik kételkedően, sőt elutasítóan a történelmi határokon belül újrafogalmazódó függetlenségi igényeket. Egyre több tapasztalat utal azonban arra, hogy egy globalizálódó világban nem szükségszerű, hogy csak a nagyméretű, monolitikus és felülről vezérelt egységek – államok, vagy vállalatok – a lesznek a leginkább „alkalmazkodó-képesek”.

Részben erre utal a városok felértékelődése, illetve a mesterségesen létrehozott – az anyaország jogrendjétől részben eltérő szabályok szerint működő – városok, az un. chartered city-k létrejötte. A biológiai és a szervezeti evolúció példái is arra utalnak, hogy a környezeti változások gyorsulásával és a válság-korszak idején a kisebb méretű és belső szerkezetükben is alkalmazkodni képes egységet virágoznak fel. A kréta-kor végének környezeti válsága során az óriási brontoszauruszok kipusztultak, míg az emlősök dinamikusan fejlődtek. A 20. században, a gazdasági környezet bonyolultabbá válásával, a lineáris szervezetek helyett a divíziós, a holding, és hálózati szerveződés került előtérbe. A decentralizáció tehát a környezeti válságokra adott hatékony válasz lehet. A decentralizált államok és térségek, a közvetlen és vitatkozó demokrácia modelljét alkalmazva, nemcsak demokratikusabbak, de – miként a hálózatszerűen szerveződő vállalatok – hatékonyabban is működnek, mint centralizált vetélytársaik.

Van azonban egy szükséges feltétel: magas-szintű közösségi szolidaritás, amely biztosítja a politikai „közlegelő” racionális használatát. Ezért éppenséggel Európa felbomlásának jele, hogy egyes országok – pl. Magyarország, de vele egy sor Kelet- Közép Európai állam – „felmondják” a közös szolidaritás elvét, és vezető politikusaik azt ismételgetik: „nem kényszerítheted rám”, és „semmi közöm hozzá”, vagy „hagyj engem békén”. Európa szétesését éppen az efféle önző érdekekből, rövidlátó politikai akaratokból és idegengyűlölő ösztönökből épülő kerítések és falak felépülése idézi elő. Holott a decentralizáció lehetősége – miként a válásé – éppen a szakítás elkerülését teszi lehetővé. Ahogyan a házasságban a váláshoz vezető problémák, éppen az egyenlőségen alapuló kapcsolatrendszer alapján fedezhetők fel és orvosolhatók, épp így, egy demokratikus közösségben, ahol nincsenek tabu-témák, és az érdek-különbségeket a polgárok szabadon kibeszélik, a konfliktusok nem juttatják el a közösségeket a „válás” gondolatáig.

Az igazi probléma, hogy az előttünk álló időszakban a világ legtöbb térségére nem jellemzők az ilyen békés feltételek és empatikus partnerek. Figyelmeztető számomra ifjúkorom filmje – „Jelenetek egy házasságból”, ahol a felvilágosult svéd társadalom, két művelt, és felső középosztálybeli, magas képzettségű, racionális szereplője esik egymásnak – a szó szoros értelmében – amikor a válás feltételeit kellene megbeszélni. Ez az oka, hogy amikor egy autokratikus, „vezér-elvű” – és ráadásul oligarchiák által uralt – társadalomban vetődik fel a válás gondolata, az események szinte szükségszerűen torkollanak polgárháborúba. Az 1990-es évek Balkánjának, és a napjaink Közel-Keletének tapasztalatai arra figyelmeztetnek, hogy egy viszonylagosan békésen induló válás, a felajzott Glóbuszon szinte szükségszerűen elszabadul. És akkor, nemcsak a térségben élőknek jaj, hanem – gondoljunk napjaink menekültválságára – egész kontinenseknek.

Kormányképesség: a menekült-ügy szemüvegén keresztül

Az elmúlt hetekre és hónapokra – és valószínű az elkövetkezőkre is – a menekült-ügy nyomta/nyomja rá a bélyegét. A legtöbb kérdés – a kormány és az ellenzék reagálása, az önkéntesek és az ellendrukkerek, a jó-szándék és az egymásra mutogatás, a kapkodás, és a következményekkel nem számoló döntések – már napirendre kerültek. Most, hogy miniszterelnök ötleteit a külföld kezdi megszokni, itthon meg a közvélemény-kutatás támogatottságának növekedését jelzi, fordítsuk figyelmünket egy, a problémák mögött megbúvó és eddig szem elől tévesztett – de jövőnket meghatározó – kérdésre: ez az ellenzék „kormányképessége”.

Szögezzük le: Európában mindenki bénázott, kapkodott és összevissza beszélt. Az eseményeknek ez a menete nem kizárólag ránk jellemző. Ez azért elgondolkoztató, mert ami történt, az nem egy előre-jelezhetetlen földrengés, hanem egy nagyon is kiszámítható „szociális földcsuszamlás” volt. Márpedig, bármelyik kormánytól elvárható, hogy figyelemmel kísérje a változásokat, és szükség esetén megtegye, amit ilyen társadalmi katasztrófa esetén kell. A hazai kapkodást azonban csak részben magyarázza az események kiszámíthatatlansága. Ami itt történt, az már annak a rendszernek a következménye, amelyben egyetlen ember hozhat csak döntést, a hatalmi piramis „építőkockái” pedig csak a parancsra várnak, és az elkövetett hibákat tagadják. Egy felelős kormányzati rendszerben az illetékesek meghozzák a szükséges döntéseket, folyamatosan számba veszik a tapasztalatokat, és levonják a tanulságokat. A hangsúly nem a felelősségre-vonáson van, hanem annak megértésén, miben és miért hibáztak, azért, hogy máskor, jobb választ adjanak.

Most azonban nem erről, hanem a menekült-kérdés kezelésében megnyilatkozó kormányképességről kívánok szót ejteni. A „menekült ügy” ugyanis nemcsak azt mutatta, miként kormányoznak az éppen hatalmon levők, hanem azt is, vajon az ellenzék, mit tenne, ha történetesen éppen kormányon volna. Ebből pedig képet alkothatott a választó arról, mire számíthat ha 2018-ban leváltaná a jelenlegi kormányerőt. Az ellenzék pedig a menekült-ügyben rosszul vizsgázott: elkésett, általánosságokat szajkózott, összevissza beszélt, egymásnak ellenmondott, vagy éppen meg sem szólalt. Alapvetően értékekre hivatkozott, de megoldásokat nem adott, tagjai egyénileg segítettek, de nem jeleskedtek az intézményes megoldások megszervezésében. Még ha tudomásul veszem is, hogy az ellenzéknek a kritika és az ellenőrzés a feladata, nem tűnt fel olyan erőnek, akik képesek az országot vezetni.

Márpedig a kormányváltás abból a hitből, majd az abból kialakuló meggyőződésből fakad, hogy a most ellenzékben levők jobban tudnák intézni a dolgokat, mint a jelenleg kormányon levők.  Aki kormányra készül, annak nem elegendő a kormányon levő által elkövetett hibákra rámutatni, még kritikát gyakorolni is kevés. Azt kell bizonyítani, képes kormányozni: a körülményeknek megfelelő döntéseket hozni, következetesen végrehajtani azokat, és módosítani, ha valami nem vált be. A kormányra-kerülést az alapozza meg, ha képes vagyok bizonyítani: én jobban tudom intézni az ügyeket. Ez a kormányváltás szükséges, bár nem elégséges feltétele.

Először is, a választó nem az értékre, hanem a válaszokra figyel. Nem elég hangsúlyozni, hogy valaki az emberiesség és együttérzés alapján „közelíti meg” a menekült-ügyet. A helyzet bonyolultságát tükröző, de világos választ kell adni arra, miként kezelné ezt – vagy bármely más – problémát.  Ám nem elegendők a válaszok sem, a polgárnak ugyanis megoldások kellenek. Vagyis, nem elég világossá tenni, hogy a mostani ellenzék másként reagálna az ilyen problémákra. Azt kell felmutatni: rendelkezik azzal a képességgel, hogy megoldást adjon. Nem feltétlenül kell egy rendszerszerűen kifejtett, minden elemében tesztelt és részleteiben is összehangolt megoldás-csomaggal kijönni. Ám, az elvárható, hogy képes legyen felvázolni egy komplex intézkedési tervet.  Az egymással vitatkozó pártok, összehangolatlan ötletrohama helyett, egyeztetett, és egymáshoz illesztett intézkedésekből álló komplex tervvel kell „előjönni”.

Nem elegendő azonban, hogy ez a komplex intézkedési terv pusztán ködös és a valóságot nem tükröző ígéretekből építkezzen. Reális útvonalterv kell, amely jól azonosítható szakaszokkal, egyértelmű siker-kritériumokkal, világosan felrajzolt lépések sorozatával elvezet a probléma enyhüléséhez, esetleg orvoslásához. Kevés azonban, ezt az „útvonaltervet” pusztán a társadalom elé tárni: a szavaknak a tettek adnak nyomatékot. Annak az ellenzéknek, amelyik valóban kormányra kíván kerülni, azt kell bizonyítania: nemcsak megérteni, de megoldani is képes a problémákat. Ennek alátámasztására, még ellenzékben, meghatározott területeken, a nemzetközi kapcsolatok mozgósításával a megoldás felé vezető konkrét projekteket volna képes indítani. Tudomásul kell venni, hogy – Titusz Líviusz római történész szavaival – „Országunk sorsát nem az dönti el, hogy mit mondunk, hanem, hogy mit teszünk”.

Ez az utóbbi azért fontos, mert az átlagpolgár tudja: elengedhetetlen az útvonalterv, de nélkülözhetetlen a következetes végrehajtás. Vagyis, azt is bizonyítani kell, hogy a demokratikus ellenzék nemcsak összehangoltan képes beszélni – most egyébként erre nem volt képes!  – hanem, ha esélyt kap, közösen képesek kormányozni. Ez azt jelenti, nem egymást akadályozva, nem egymás ellenében, hanem jól összehangolva és kifelé egységet mutatva hajtják végre a programot. Képzelje el az olvasó: a pénzügyeket a konzervatívok, az igazságügyet a liberálisok, a külügyet MSZP, a gazdaságot a DK, a belügyet az Együtt, az egészségügyet az LMP felügyeli, és a többiekről nem is szóltam. A választópolgár most azon tűnődik: ez vajon rémálom, vagy vágyálom! Ezeknek a jelenleg egymással vitatkozó mozgalmaknak, ha hatalomra kerülnek, magas-szintű szolidaritást mutatva kellene cselekedni.  És még a következetes végrehajtás is kevés! Olyan kormányzás kell, amelyben van visszacsatolás, vagyis, amikor indokolt, megtörténik a kiigazítás.

Túl kell tehát lépni azon, amiről sokan álmodoznak: egyszer csak valahonnan előbukkan egy megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezér. Le kell mondani arról, amiben sokan reménykednek: valaki kitalál egy, a társadalom számára visszautasíthatatlan ajánlatot megtestesítő ígéretet. Be kell végre látni: csak együtt és közösen lehet leváltani a jelenleg hatalmat. A figyelmet ezért egy elegendően széles társadalmi koalíció lépésenkénti szervezésére célszerű összpontosítani. Azt érdemes segíteni mindenkinek, hogy az ellenzék szétforgácsolt, és egymással is vetélkedő csoportjaiból összetartó, belső szolidaritással rendelkező, és kormányra kerülve racionálisan viselkedő koalíció jöjjön létre.  Enélkül, csak álom a kormányváltás.