Balkanizálódás vagy svájciasodás.

Balkanizálódás vagy svájciasodás.

Az elmúlt 40 év az „Európa-projekt” sikereinek jegyében telt el – írta nemrég a Financial Times. Az évszázadokig gyilkos háborúkat vívó államok megbékéltek és egyre szorosabban együttműködtek. Ma viszont mintha újraépülnének a falak. Visszatérni látszik a múlt aggodalmat keltő mintája: a stabil rend rendszeres szétesése. A skótok, 2014-ban, az Angliától való válásukra ugyan, bizonytalan „nemmel” válaszoltak, de Katalóniában, nemrég a „szétköltözéssel” kampányoló párt nyerte a választásokat. „Válásra készek” a baszkok, és a flamandok, szerveződik az észak-olasz Padánia, és a francia Korzika. Miközben pedig Cameron azzal „revolverezi” Európát, „van-e jobb ajánlat, vagy kilépek”, a háta mögött a skótok ismét válóperre készülnek. Kontinensünk nemrég közeledni látszó régiói – az „északiak”, és a „mediterránok”, a „nyugatiak” és a „keletiek” – újra elsodródni látszanak egymástól. Vajon ez a vég kezdetét, Európa – a szó eredeti értelmében vett – balkanizálódását (szétesését) – jelenti-e? Vagy inkább egy svájciasodó – önszerveződő közösségekből felépülő – föderációs Európa születésének vagyunk tanúi?

Tekintsünk a problémára a házasság történetének szemszögéből. Évezredeken keresztül az együttélés „alapértelmezett” megoldása a holtomiglan-holtodiglan házasság volt. A jövendőbelit jobbára a család jelölte ki, vagy a „házasságközvetítő” szállította, és együttélést a férj kénye-kedve dominálta. A szülői döntésbe – mindegy paraszt voltál vagy király – kénytelen-kelletlen bele kellett nyugodni. Azután egyszer csak megnyílt a válások lehetősége. Mit gondol az olvasó: jobbá tette-e a válás a házasság intézményét, s ha ma dönthetne, mindent „visszacsinálná-e”, és újra megtiltaná-e? A válás rákényszerítette a korábban eltartottat – többnyire a nőt – az önálló egzisztencia megteremtésére, de ez egyben fel is szabadította. Hatalmat adott a gyengébbik fél kezébe: hitelessé tette a fenyegetést, hogy elhagyja a hatalmaskodót. Az utóbbiakat – többségében a férjeket – pedig belátásra és kiegyensúlyozottabb teher-elosztásra késztette. „A válás – érvelt egy támogatója a Fülöp szigeteken – felhatalmazza a nőket, hogy harcoljanak jogaikért és azért, ami jár nekik”. A tapasztalatok szerint a válás lehetősége javította a házasságok minőségét: az érintettek többnyire boldogabbak utána, mint előtte voltak.

Ugyanakkor a válások elterjedésének nem-szándékolt következményei lettek: alapvetően megváltozott az együttélés formája. A válás ugyanis nemcsak a leginkább „testhez álló” személy megtalálását, hanem – az általános jogi kereteken belül – a személyiséghez leginkább illeszkedő kapcsolati forma kialakítását is lehetővé tette. A 20. század közepétől a kapcsolati formák robbanásszerűen kibővültek: a „hivatalos” házasság mellett megjelent a szingliség, a látogatói párkapcsolat (LAT), az időleges együttélés, a „nyitott” házasság, az egyházi házasság, a kötelezően újra-megerősítendő házasság és a komoly elkötelezettséget kinyilvánító un. „covenant marriage”. Mindezek, egyfelől változatosan színessé, másfelől viszont áttekinthetetlenül zavarossá tették az emberi viszonyokat.

Az is világossá vált, hogy az együttélési formák közötti választás lehetősége növelte ugyan a házassággal való elégedettséget, de nem a körülményektől függetlenül! Ahol a feltételek szabályozottak, a körülmények kiszámíthatóak, a felek egyenjogúak, a baráti kör empatikus, a válás – végső soron – mindenkinek előnyére szolgált. Ahol viszont ezek a feltételek nem állnak fenn, ott – gyakran a szó szoros értelmében – háborúhoz vezet: az érintettek fegyverként használják gyerekeiket, túszul ejtik hozzátartozóikat, megzsarolják barátaikat, és a „másik” minden áron való legyőzéséért harcolnak. És persze, hiába a részletes házassági szerződés, a racionális partnerek, a jól-szabályozott a jogi feltétel, a hozzáértők a tanácsadók, és a megértők a barátok, még a „legbékésebb” válás is fájdalmas. Nos, két ember válságba került kapcsolatának felbontásával összevetve, a sokmilliós közösségek „szakítása” még áttekinthetetlenebb, és még kiszámíthatatlanabb.

A válások történelme tehát egyfelől, némi derűlátásra ad okot: legyen bár a viszony mégoly érzelmektől áthatott, ha világosak a szabályok, egyenlők a jogok, racionálisak a partnerek, a körülmények méltányos viselkedésre ösztönöznek, és a barátok segítik a feleket, a válás inkább javít, mint ront a helyzeten. Ez a tény pedig azt sugallja: a térségek „függetlenné válásának” szabályozása az Európai Unióban, hosszú távon mindenkinek érdekében állhat. Másfelől azonban, ha a körülmények áttekinthetetlenek, az érintett felek nem empatikusak, ha viselkedés nem kellően racionális, akkor a kiegyezés helyett inkább az állandósuló háború állapota jön létre. Ez pedig még a korábbi, elnyomottnak érzett állapothoz képest is rosszabb helyzetet hozhat létre. Márpedig az országok válóperében – miként házastársakénál – az érzelmek többnyire felülírják a rációt, és a kapcsolat felbomlását az irigység, a sértettség és a bosszúvágy vezérli.

Az elszakadási-kampány során a függetlenség hívei és annak elutasítói egyaránt egyre elvakultabban, az érzelmi felajzás módszerével törekszenek a maguk javára fordítani a közvéleményt. A lehetséges végkimeneteket jól mutatja közvetlen szomszédságunk tapasztalata: Csehország és Szlovákia a ritkább optimista forgatókönyvet, Jugoszlávia népei a pesszimista forgatókönyvek legborzalmasabb változatait „alkották meg”. Egyértelmű tehát, hogy világos szabályok, empatikus partnerek és racionális segítők hiányában az országok válása szükségszerűen fordul háborúba. A több-száz éve együtt élő, de egyszer csak saját nemzeti identitásukat újra-felfedező közösségek váratlanul a történelmi emlékezet mélyéről előbukkanó „csontvázakkal” szembesülnek.

Európa – és bizonyos értelemben az egész világ – új történelmi szakaszba lépett. A nemrég 91 éves H. Kissinger, legutolsó könyvében – „Word Order” – a modern Európa születését a 30 éves háborút lezáró, vesztfáliai békéhez (1648) köti. Kontinensünk, az új kor elejéig, az uralkodók Európája volt. A szuverén uralkodók, mint saját tulajdonukkal rendelkeztek  országaikkal. A vesztfáliai béke egy új kontinenst – az államok modern Európáját – teremtett. A szuverenitás az uralkodókról az államokra szállt, amelynek pusztán „tartozékai” lettek a királyok. A szuverén államok azután féltékenyen őrizték önállóságukat, cserébe nem avatkoztak be más államok „belső” ügyeibe. Ezekből az államokból formálódtak – a francia forradalmat követően – a 19. század során – nemzet-államok. A 20. század során azután ezek váltak a nemzetközi rendszer önálló és autonóm „játékosaivá”. Ez az oka, hogy az öntudatra ébredt közösségek, amelyektől a történelmi véletlenek addig megtagadták a nemzeti önállóságot, minden rendelkezésükre álló eszközzel, igyekeztek elnyerni a szuverén állam státuszát.

Az egyetlen hatalmi központ által érvényesített legitim erőszak, a szabványosított nyelv és kultúra által egységessé formált, és erős „kezekkel” irányított politikai egységek létrejöttének európai trendje elfedte, hogy létezett egy másik megoldás – a svájci!  Ennek lényege: az államon belül, a regionális egységeknek széles mozgási teret, nagy politikai önállóságot, valóságos önigazgató hatalmat biztosító föderális rendszer. Vagyis, miközben mindenki a francia forradalom példáját igyekezett másolni, a svájci modell, mintha feledésbe merült volna. Pedig az USA, vagy éppen a német fejlődés egyértelműen mutatta a föderális állami szerveződések hatékonyságát. Napjaink válságait pedig szemlélhetjük a föderális rendszerek újjászületése szemszögéből. A kisebb térségek, homogénebb kulturális közösségei jobban áttekinthető társadalmi érdeket jeleníthetnek meg, és politikailag könnyebben „kézben tartható” szerveződést kínálnak. Az ilyen közösségek kormányzása magasabb politikai legitimációval, alacsonyabb költséggel és nagyobb hatékonysággal valósítható meg.

Ám a jövő nemcsak örömteli forgatókönyvet tartalmazhat. Az új, és független államoknak a már létező államok kötelékéből való „kiválása” – amikor térségek szabad akaratukból, a korábbi államuk jóváhagyásával önálló életet kezdenek – tagadhatatlan veszélyei vannak. A válást követően – mint előfordul ez egyéni életünkben – viszonyuk végzetesen megromolhat, és beindulhat a kölcsönös fenyegetés eszkalációja. Ez pedig gyakran fegyveres konfliktusba torkollhat, majd annak állandósulása esetén egy a hatalmi vákuum létrejöttéhez vezet. A hatalmi vákuum pedig a túlzsúfolt és kulturális különbségekkel terhelt világban – lásd Szíria – szinte szükségszerűen az erőszak megállíthatatlan eszkalációjához vezet.

Látva szétdarabolódás veszélyeit – részben a globalizálódás jelenségére is válaszolva – sok politikus és a legkülönbözőbb irányzatú politikai mozgalom száll síkra a nemzeti státusz újra-megerősítéséért. Ők Európa jövőjét éppenséggel a nemzet-állam reneszánszaként szemlélik. Ebből a szemszögből és ennek érdekében fogalmazzák meg az – úgymond – multi-kulturálissá „torzult” államok újra-homogenizálásának szükségszerűségét. Ezért figyelik kételkedően, sőt elutasítóan a történelmi határokon belül újrafogalmazódó függetlenségi igényeket. Egyre több tapasztalat utal azonban arra, hogy egy globalizálódó világban nem szükségszerű, hogy csak a nagyméretű, monolitikus és felülről vezérelt egységek – államok, vagy vállalatok – a lesznek a leginkább „alkalmazkodó-képesek”.

Részben erre utal a városok felértékelődése, illetve a mesterségesen létrehozott – az anyaország jogrendjétől részben eltérő szabályok szerint működő – városok, az un. chartered city-k létrejötte. A biológiai és a szervezeti evolúció példái is arra utalnak, hogy a környezeti változások gyorsulásával és a válság-korszak idején a kisebb méretű és belső szerkezetükben is alkalmazkodni képes egységet virágoznak fel. A kréta-kor végének környezeti válsága során az óriási brontoszauruszok kipusztultak, míg az emlősök dinamikusan fejlődtek. A 20. században, a gazdasági környezet bonyolultabbá válásával, a lineáris szervezetek helyett a divíziós, a holding, és hálózati szerveződés került előtérbe. A decentralizáció tehát a környezeti válságokra adott hatékony válasz lehet. A decentralizált államok és térségek, a közvetlen és vitatkozó demokrácia modelljét alkalmazva, nemcsak demokratikusabbak, de – miként a hálózatszerűen szerveződő vállalatok – hatékonyabban is működnek, mint centralizált vetélytársaik.

Van azonban egy szükséges feltétel: magas-szintű közösségi szolidaritás, amely biztosítja a politikai „közlegelő” racionális használatát. Ezért éppenséggel Európa felbomlásának jele, hogy egyes országok – pl. Magyarország, de vele egy sor Kelet- Közép Európai állam – „felmondják” a közös szolidaritás elvét, és vezető politikusaik azt ismételgetik: „nem kényszerítheted rám”, és „semmi közöm hozzá”, vagy „hagyj engem békén”. Európa szétesését éppen az efféle önző érdekekből, rövidlátó politikai akaratokból és idegengyűlölő ösztönökből épülő kerítések és falak felépülése idézi elő. Holott a decentralizáció lehetősége – miként a válásé – éppen a szakítás elkerülését teszi lehetővé. Ahogyan a házasságban a váláshoz vezető problémák, éppen az egyenlőségen alapuló kapcsolatrendszer alapján fedezhetők fel és orvosolhatók, épp így, egy demokratikus közösségben, ahol nincsenek tabu-témák, és az érdek-különbségeket a polgárok szabadon kibeszélik, a konfliktusok nem juttatják el a közösségeket a „válás” gondolatáig.

Az igazi probléma, hogy az előttünk álló időszakban a világ legtöbb térségére nem jellemzők az ilyen békés feltételek és empatikus partnerek. Figyelmeztető számomra ifjúkorom filmje – „Jelenetek egy házasságból”, ahol a felvilágosult svéd társadalom, két művelt, és felső középosztálybeli, magas képzettségű, racionális szereplője esik egymásnak – a szó szoros értelmében – amikor a válás feltételeit kellene megbeszélni. Ez az oka, hogy amikor egy autokratikus, „vezér-elvű” – és ráadásul oligarchiák által uralt – társadalomban vetődik fel a válás gondolata, az események szinte szükségszerűen torkollanak polgárháborúba. Az 1990-es évek Balkánjának, és a napjaink Közel-Keletének tapasztalatai arra figyelmeztetnek, hogy egy viszonylagosan békésen induló válás, a felajzott Glóbuszon szinte szükségszerűen elszabadul. És akkor, nemcsak a térségben élőknek jaj, hanem – gondoljunk napjaink menekültválságára – egész kontinenseknek.