Kormányképesség: a menekült-ügy szemüvegén keresztül
Az elmúlt hetekre és hónapokra – és valószínű az elkövetkezőkre is – a menekült-ügy nyomta/nyomja rá a bélyegét. A legtöbb kérdés – a kormány és az ellenzék reagálása, az önkéntesek és az ellendrukkerek, a jó-szándék és az egymásra mutogatás, a kapkodás, és a következményekkel nem számoló döntések – már napirendre kerültek. Most, hogy miniszterelnök ötleteit a külföld kezdi megszokni, itthon meg a közvélemény-kutatás támogatottságának növekedését jelzi, fordítsuk figyelmünket egy, a problémák mögött megbúvó és eddig szem elől tévesztett – de jövőnket meghatározó – kérdésre: ez az ellenzék „kormányképessége”.
Szögezzük le: Európában mindenki bénázott, kapkodott és összevissza beszélt. Az eseményeknek ez a menete nem kizárólag ránk jellemző. Ez azért elgondolkoztató, mert ami történt, az nem egy előre-jelezhetetlen földrengés, hanem egy nagyon is kiszámítható „szociális földcsuszamlás” volt. Márpedig, bármelyik kormánytól elvárható, hogy figyelemmel kísérje a változásokat, és szükség esetén megtegye, amit ilyen társadalmi katasztrófa esetén kell. A hazai kapkodást azonban csak részben magyarázza az események kiszámíthatatlansága. Ami itt történt, az már annak a rendszernek a következménye, amelyben egyetlen ember hozhat csak döntést, a hatalmi piramis „építőkockái” pedig csak a parancsra várnak, és az elkövetett hibákat tagadják. Egy felelős kormányzati rendszerben az illetékesek meghozzák a szükséges döntéseket, folyamatosan számba veszik a tapasztalatokat, és levonják a tanulságokat. A hangsúly nem a felelősségre-vonáson van, hanem annak megértésén, miben és miért hibáztak, azért, hogy máskor, jobb választ adjanak.
Most azonban nem erről, hanem a menekült-kérdés kezelésében megnyilatkozó kormányképességről kívánok szót ejteni. A „menekült ügy” ugyanis nemcsak azt mutatta, miként kormányoznak az éppen hatalmon levők, hanem azt is, vajon az ellenzék, mit tenne, ha történetesen éppen kormányon volna. Ebből pedig képet alkothatott a választó arról, mire számíthat ha 2018-ban leváltaná a jelenlegi kormányerőt. Az ellenzék pedig a menekült-ügyben rosszul vizsgázott: elkésett, általánosságokat szajkózott, összevissza beszélt, egymásnak ellenmondott, vagy éppen meg sem szólalt. Alapvetően értékekre hivatkozott, de megoldásokat nem adott, tagjai egyénileg segítettek, de nem jeleskedtek az intézményes megoldások megszervezésében. Még ha tudomásul veszem is, hogy az ellenzéknek a kritika és az ellenőrzés a feladata, nem tűnt fel olyan erőnek, akik képesek az országot vezetni.
Márpedig a kormányváltás abból a hitből, majd az abból kialakuló meggyőződésből fakad, hogy a most ellenzékben levők jobban tudnák intézni a dolgokat, mint a jelenleg kormányon levők. Aki kormányra készül, annak nem elegendő a kormányon levő által elkövetett hibákra rámutatni, még kritikát gyakorolni is kevés. Azt kell bizonyítani, képes kormányozni: a körülményeknek megfelelő döntéseket hozni, következetesen végrehajtani azokat, és módosítani, ha valami nem vált be. A kormányra-kerülést az alapozza meg, ha képes vagyok bizonyítani: én jobban tudom intézni az ügyeket. Ez a kormányváltás szükséges, bár nem elégséges feltétele.
Először is, a választó nem az értékre, hanem a válaszokra figyel. Nem elég hangsúlyozni, hogy valaki az emberiesség és együttérzés alapján „közelíti meg” a menekült-ügyet. A helyzet bonyolultságát tükröző, de világos választ kell adni arra, miként kezelné ezt – vagy bármely más – problémát. Ám nem elegendők a válaszok sem, a polgárnak ugyanis megoldások kellenek. Vagyis, nem elég világossá tenni, hogy a mostani ellenzék másként reagálna az ilyen problémákra. Azt kell felmutatni: rendelkezik azzal a képességgel, hogy megoldást adjon. Nem feltétlenül kell egy rendszerszerűen kifejtett, minden elemében tesztelt és részleteiben is összehangolt megoldás-csomaggal kijönni. Ám, az elvárható, hogy képes legyen felvázolni egy komplex intézkedési tervet. Az egymással vitatkozó pártok, összehangolatlan ötletrohama helyett, egyeztetett, és egymáshoz illesztett intézkedésekből álló komplex tervvel kell „előjönni”.
Nem elegendő azonban, hogy ez a komplex intézkedési terv pusztán ködös és a valóságot nem tükröző ígéretekből építkezzen. Reális útvonalterv kell, amely jól azonosítható szakaszokkal, egyértelmű siker-kritériumokkal, világosan felrajzolt lépések sorozatával elvezet a probléma enyhüléséhez, esetleg orvoslásához. Kevés azonban, ezt az „útvonaltervet” pusztán a társadalom elé tárni: a szavaknak a tettek adnak nyomatékot. Annak az ellenzéknek, amelyik valóban kormányra kíván kerülni, azt kell bizonyítania: nemcsak megérteni, de megoldani is képes a problémákat. Ennek alátámasztására, még ellenzékben, meghatározott területeken, a nemzetközi kapcsolatok mozgósításával a megoldás felé vezető konkrét projekteket volna képes indítani. Tudomásul kell venni, hogy – Titusz Líviusz római történész szavaival – „Országunk sorsát nem az dönti el, hogy mit mondunk, hanem, hogy mit teszünk”.
Ez az utóbbi azért fontos, mert az átlagpolgár tudja: elengedhetetlen az útvonalterv, de nélkülözhetetlen a következetes végrehajtás. Vagyis, azt is bizonyítani kell, hogy a demokratikus ellenzék nemcsak összehangoltan képes beszélni – most egyébként erre nem volt képes! – hanem, ha esélyt kap, közösen képesek kormányozni. Ez azt jelenti, nem egymást akadályozva, nem egymás ellenében, hanem jól összehangolva és kifelé egységet mutatva hajtják végre a programot. Képzelje el az olvasó: a pénzügyeket a konzervatívok, az igazságügyet a liberálisok, a külügyet MSZP, a gazdaságot a DK, a belügyet az Együtt, az egészségügyet az LMP felügyeli, és a többiekről nem is szóltam. A választópolgár most azon tűnődik: ez vajon rémálom, vagy vágyálom! Ezeknek a jelenleg egymással vitatkozó mozgalmaknak, ha hatalomra kerülnek, magas-szintű szolidaritást mutatva kellene cselekedni. És még a következetes végrehajtás is kevés! Olyan kormányzás kell, amelyben van visszacsatolás, vagyis, amikor indokolt, megtörténik a kiigazítás.
Túl kell tehát lépni azon, amiről sokan álmodoznak: egyszer csak valahonnan előbukkan egy megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezér. Le kell mondani arról, amiben sokan reménykednek: valaki kitalál egy, a társadalom számára visszautasíthatatlan ajánlatot megtestesítő ígéretet. Be kell végre látni: csak együtt és közösen lehet leváltani a jelenleg hatalmat. A figyelmet ezért egy elegendően széles társadalmi koalíció lépésenkénti szervezésére célszerű összpontosítani. Azt érdemes segíteni mindenkinek, hogy az ellenzék szétforgácsolt, és egymással is vetélkedő csoportjaiból összetartó, belső szolidaritással rendelkező, és kormányra kerülve racionálisan viselkedő koalíció jöjjön létre. Enélkül, csak álom a kormányváltás.
Leave a Reply