Válság, válság! De minek a válsága?

A Közép-Európai Egyetemen (CEU), nemrég „A demokrácia és akik elégedetlenek vele” (The democracy and its discontent) címmel érdekes konferencia zajlott. A világhírű előadók – pl. F. Fukuyama – a demokrácia „kiüresedését”, a liberális demokrácia erózióját, az egyenlőtlenség növekedését, és a pénz, növekvő befolyásának politikai következményeit elemezték. A vita leggyakrabban elhangzó szava a krízis volt, mégis többnyire homályban maradt, vajon a kormányzás vagy a demokrácia válságáról beszélünk. A kettő közötti különbség problémájával már a régi görögök szembesültek. Arisztotelész – körbepillantva saját, válságokban bővelkedő világában – a következőképpen osztályozta a lehetséges uralmi formákat: „ha az az egyetlen ember, azok néhányan vagy sokan a közérdek szerint uralkodnak, akkor keletkeznek szükségképpen a helyes alkotmányok, azok meg, amelyek amaz egyetlen ember, ama néhány vagy sokak érdekéhez igazodnak, a korcs alkotmányok. Szokás szerint azt a monarchiát, amely a közérdekre tekint királyságnak, azt a kormányzatot, amely keveseknek adja a hatalmat arisztokráciának, végre, amikor a nép gyakorolja az államhatalmat a közjó érdekében, azt valamennyi alkotmány közös nevével politeiának nevezzük. Az említett alkotmányok korcs alakjai: a királyságé a türannisz (zsarnokság), az arisztokráciáé az oligarchia és a politeiáé a demokrácia. A türannisz az egyeduralkodó érdekéért van, az oligarchia néhányak érdekéért, a demokrácia a vagyontalanok érdekéért: a közösség érdekéhez egyikük sem igazodik.” (Arisztotelész: Politika.)

Arisztotelész értelmezésében tehát, a sokak által gyakorolt hatalom csupán egyike a lehetséges uralmi formáknak, ráadásul a demokráciát – szemben a közjó által vezérelt politeiával – a vagyontalanok önérvényesítésével azonosítja, s mint ilyent, elmarasztalja. A kormányzás minőségét eszerint, nem a hatalmat gyakorlók száma hanem a hatalomgyakorlás módja határozza meg. A történelemben sokáig a kevesek uralma volt a kormányzás „alapértelmezett” megoldása. A demokrácia – amelyben a közösséget érintő ügyekben a polgárok többsége, és a közjó érdekében gyakorolja a hatalmat – először a Nyugaton és ott is csupán a 20. században vált az kormányzás alapmegoldásává. A demokráciát az tette a kormányzás leghatékonyabb eszközévé, hogy a polgárok részvétele a közös ügyekben a társadalmak versenyképességének meghatározó tényezőjévé vált. Más oldalról, a világ túl bonyolult lett ahhoz, hogy egyetlen vagy kevésszámú ember képes legyen választ adni a felvetődő kérdésekre. A demokrácia ilyen körülmények között olyan kormányzási formát testesített meg, amely képes volt a társadalmat dinamikus fejlődési pályán tartani, és amelyben az emberek – W. Churchill szavaival – csak maguknak tehettek szemrehányást azért a kormányért, amit maguknak választottak.

A demokrácia mai zavarai a valóságban a kormányzás – a világban az elmúlt évtizedekben végbement változások következtében kialakuló – válságára utalnak. Az 1970-es évekig a gazdaság jól szabályozottan és hatékonyan működött. A politikában pedig a magabiztos és racionálisan gondolkodó középosztály rajta tartotta szemét a politikusokon. Emiatt a kormányzás kialakult intézményei – a hatalommegosztás, a törvények hatalma, a fékek és ellensúlyok rendszere – képesek voltak a felvetődő problémákat megoldani. Ezért ajánlhatták 20. század végén a liberális demokráciát – mint a kormányzás egyetlen hatékony modelljét – a „rendszerváltók” számára. A nagy lelkesedésben azonban figyelmen kívül maradt két alapvető változás. Az egyik, a nemzet-államok homogén világát kibogozhatatlanul összekeverte a globalizáció. Emiatt leromlott a szabályozás hatékonysága, és a gazdaság korábban olajozottan működő motorja rendre lefulladt. Egyre nehezebben kiigazítható zavarok – bank-válság, adósság-válság, környezeti-válság, menekült-válság, államok válsága – keletkeztek, amelyekkel a politika nem tudott mit kezdeni. A másik változás: az 1970-as évek végéig gyarapodó és magabiztos középosztály helyzete megrendült. Korábbi önbizalma elpárolgott, és a közélet iránti érdeklődése lecsökkent. Az emberek figyelme – növekvő gondjaik miatt – elterelődött a politikusokról. Azok, megérezve az őket szemmel tartók figyelmének lankadását, „elszabadultak”: elkezdték megkötni piszkos kis üzleteiket a legfelső 1%-kal, illetve a nagy vállalkozói- és érdek-csoportokkal. Ezért tűnik a 21. század – a korábbi évtizedekkel összevetve – a fokozódó és egyre kezelhetetlenebb zavarok korszakának.

A jelenséget: a polgárok politikai aktivitásának gyengülését, a választási részvétel visszaesését, a CEU konferencia a demokrácia „kiüresedéseként” és „visszacsúszásaként”azonosította. E problémára a politikusok egy része a polgárokat felajzó, populista jelszavakkal igyekezett „válaszolni”. Ez a „terápia” azonban nem gyógyszernek, hanem még súlyosabb gondokat eredményező „kábítószernek” bizonyult. A korábban áttekinthető és stabil politikai rendszer szétzilálódott. Tömegével jelentkeztek szélsőséges pártok, gyorsan felépülő populista mozgalmak, amelyek – kiszorítva a politika hagyományos résztvevőit – jelentős eredményeket értek el a választásokon. A választásokat követően ugyanakkor támogatottságuk – nem véletlenül – visszaesett, és ez a kormányzás növekvő zavarait idézte elő. Napjaink válságai tehát a kormányzóképesség krízisére – a globális, a nemzet-állami szintű, illetve a térségi problémák megoldására való képtelenségre – utalnak.

A demokráciát a versengő pártok és a szabad választások rendszerével szokták azonosítani. Ezek szükséges, de nem elégséges feltételek. A demokrácia összetett intézményrendszer, amelynek további elmaradhatatlan elemei: az egyéni szabadságjogok, az állam átlátható működése, a polgárok részvétele, és a politikai kultúra szintje. Az országok demokratikusságát mérő Demokrácia index mindezeket tartalmazza. A nemrégiben nyilvánosságra hozott 2015-ös adatok demokráciánk már egy évtizede tartó megállíthatatlan sűlyedését jelzik. Demokrácia indexünk a 2006-os 7.53-ról, 2010-ra 7.21-re, onnan 2014-re 6.90-re, majd 2015-re tovább, 6.84-re romlott. Ezzel az 54. helyre – a visegrádiak sereghajtóivá – csúsztunk vissza. (lásd: Democracy Index 2015. Democracy in an age of anxiety). A kormányzás minőségét mérő Worldwide Governance Indicators (WGI) mutatószámrendszer, miközben magában foglalja a demokrácia mérőszámait, de a társadalom állapotát további szempontok – az intézményes hatalommegosztás, a törvények hatalma, a független és egymást ellenőrző intézmények (Alkotmánybíróság és Számvevőszék), az átláthatóság, a választottak ellenőrizhetősége – tekintetbe vételével írja le. Így a WGI teljesebb és valóságot még jobban tükröző „látleletet” kínál, de mutatói ugyancsak országunk romló állapotát jelzik.

A társadalmak válsága inkább szabály, mint kivétel a történelemben. A városállamok, vagy a birodalmak krízisét társadalmi katasztrófák, azt többnyire a civilizáció szétesése követte. A következményeket más társadalmak csak évtizedes késéssel és tompítottan érzékelték. Napjainkban azonban a világ távoli pontjain bekövetkező válságok hatása gyorsan tovaterjed, és lavinaszerűvé erősödve azonnal befolyásolják életünket. (Keveset beszélünk arról, hogy a jelenlegi menekült-válság közvetlen kiváltó oka a fejlett országok rövidlátó döntése: 2014 végén harmadával csökkentették hozzájárulásukat a menekülttáborok ellátásához.). Mivel pedig a gazdaság, a környezet, a társadalom változásai – gondoljunk a Zika vírus hatására – kiszámíthatatlan kríziseket jeleznek. Aki nyugodtabb jövőben reménykedne, csalódni fog.

Hiába tárja ugyanis fel a tudomány a válságok lényegét, a politikusok úgy tesznek, mintha nem értenék. Emiatt az államok ösztönszerű reakciói – gondoljunk akár a kerítés-építésre, akár a menekültek befogadásra – inkább a helyzet súlyosbodását idézik elő. Az a legszomorúbb, hogy a politikusok nem azért cselekszenek ostoba módon, mert nem tudják mit is kell tenni. Saját politikai karrierjüket a közösség jövője elé helyezve, hozzák meg azokat a döntéseket, amelyekről úgy vélik, hogy újraválasztásuk esélyeit növelik. A polgár pedig, aki korábban időt szakított a közügyekre, most – a politikát piszkos dolognak tartva – inkább hátat fordít annak. Amíg azonban a polgárok többsége ezt teszi, a sok érdekes konferencia, a számtalan bölcs tanács ellenére, a világ, és az országok is, válságról, válságra bukdácsolnak.

Csak a paranoidok maradnak fenn?

Az egyetlen dolog, amiben általános az egyetértés: Európa késedelmesen, tétován, és nem megfelelően reagál a váratlanul előbukkanó – ám a valóságban, régóta készülő – válságokra. Mintha az események inkább a paranoid politikusokat igazolnák: ők mindig, mindent előre megmondtak, de senki nem hallgatott rájuk. Ez így persze nem igaz, mégis 2015 vége inkább a paranoia – az idegengyűlölet, a bizalmatlanság, és a félelem – diadalát hozta a megfontolt elemzéssel szemben. Igaza lenne azoknak, akik azt állítják: csak a paranoidok maradnak fenn?

A paranoia, a mértéktelen aggodalmat, az irracionális félelmet, a mindenben veszélyt látó gondolkodásmódot jelöli. Mint az állandó fenyegetettség tévhitét, régóta az elme kóros állapotával kapcsolják össze. Ezért hökkentem meg, amikor J. Diamond – „A világ tegnapig” – című könyvében, a konstruktív paranoia fogalmával találkoztam. A világhírű kutató, új-guineai utazásáról beszámolva jellemezte így a vadászó és gyűjtögető társadalmak tagjainak – a modern világból érkező látogató szemével – különös viselkedését. Először értetlenül szemlélte a helyiek, mindenben veszélyt látó, túlzó óvatosságát. Ám tapasztalatai meggyőzték: a szigetlakók viselkedése ugyan paranoid, mert az a veszélyt ésszerűtlenül eltúlozzák, de mégis konstruktív, mert „hosszú távon elősegíti életben maradásukat”. Ezt a történelem előtti korok társadalmaira általában jellemző életszemléletet a túlélés kényszere alakította ki. Élettapasztalataik tanítják őket arra, hogy a dolgok, a maguk természetüknél fogva fordulnak rosszra, mindenkinek halálos fenyegetettségre, és a bármikor bekövetkezhető borzalmakra kell felkészülni.

Emlékszem, ugyanilyen meghökkenéssel olvastam – még 1994-ban, stratégiai menedzsment előadásomra készülve – A. Growe: Only paranoid survive. című könyvének indító gondolatát: „Az üzleti siker mindig magában hordja önpusztításának csiráit – írta világhírű hazánkfia, Gróf András, az Intel alapítója – …Meggyőződésem, hogy a vezető legfontosabb feladata résen lenni mások támadásával szemben és embereiben is ébren tartani ezt az őrző-védő beállítottságot”. (A. Growe: Csak a paranoidok maradnak fenn. 1998.). Első olvasásra sokkoló volt, hogy a világ egyik legsikeresebb vezetője, egy nem éppen pozitív gondolattársítást kiváltó jellemzőt ajánl útmutatóul vállalkozó-társainak. Gondolatmenete azonban világossá tette, hogy elsősorban a váratlanul bekövetkező alapvető változások – megfogalmazásában, a stratégiai inflexiós pontok – felismerésének szükségességére utalt. Ezeken a pontokon túl ugyanis a világ hirtelen gyökeresen megváltozik: minden szabály érvényét veszíti, a korábban érvényes elvek az ellenkezőjükbe fordulnak, az egykor sikert hozó tapasztalatok leértékelődnek.

A paranoia az 1990-es évtizedtől egyre gyakrabban bukkan fel a szervezeti karriert befolyásoló személyiségi jegyek vizsgálata során. Igazi divatja azonban az elmúlt évtizedben jött el, amikor a vezetői siker „sötét hármasának”- a machiavellizmusnak, a narcisztikusságnak és a paranoiának – egyikeként azonosították. (Furnham, A. Richards, S. Paulhus, D. 2013. „The Dark Triad of personality: A 10 year review”. Social and Personality Psychology Compass.) Ez a tény arra utalt, hogy a pszichológusok hajlamosak voltak az üzlet világát a dzsungelharcok kíméletlen küzdelméhez hasonlítani, amelyben a paranoia akár kézenfekvő védekező eszközként is szolgálhat. Mivel élethalál harc zajlik, váratlanul hátba szúrhatnak, még lojális követőid is ellened fordulhatnak, ezért jobb, ha nem bízol senkiben, és minden pillanatban kész vagy, az ellened szőtt összeesküvéssel felvenni a harcot.

Amikor a pszichológus paranoiájáról beszél többnyire a személyiség abnormalitására utal. Ám A. Growe valami másra, a szervezeti paranoiára hívja fel a figyelmet. Ez egy olyan szervezeti képesség, amely a váratlan veszélyekkel teli világban, segít szembenézni a hirtelen előbukkanó és a vállalat számára fenyegetést jelentő eseményekkel. Ebből a szemszögből a Nokia trónfosztása – részben talán – a paranoiára való képtelenségére vezethető vissza, míg az Apple sikerei – részben – S. Jobs paranoiás tökéletesség-mániájában gyökereztek. Egészében azonban Growe intése – légy paranoid! – nem az egyénnek, hanem a globális küzdőtéren, élet-halálharcot vívó szervezetnek szól. És eszembe ötlött egy, évtizeddel korábban, izraeli utam alkalmával hallott különös szabály. A hatnapos háború tapasztalatai alapján vezettek be egy szabályt: a döntéshozói testületben, mindig kell lennie valakinek, aki a lehetséges legrosszabb eshetőségre felhívja a figyelmet. Aki tehát nem egyszerűen hivatalos opponens, még csak nem is pusztán az „ördög ügyvédje”, hanem olyan személy, aki vállalja a hivatásos paranoid szerepét: állandóan az elképzelhető legrosszabb esetre figyelmeztet.

Kérdés azonban, kiszámíthatatlan világunkra vajon megfelelő válasz-e, hogy a szervezeteket paranoid vezetők irányítására bízzuk? Ez két dolog miatt sem így van. Egyrészt, a politikusok szelekciója során – akár akarod, akár nem – többnyire úgyis a paranoiások kerülnek előtérbe. A probléma azonban éppen ez: ha mindenki paranoiás, az csak rosszra vezethet. Ezzel persze nem igazolódik az ellenkező véglet, amikor mindenki gyanútlan, és senki nem gondol a rossz lehetőségekre. A világ – szemben a hétköznapi emberek várakozásával – alapvetően non-lineáris: az mérték elveszítése katasztrófához vezet. Előbukkan tehát a közismert fordított U alakú görbe: a tökéletes paranoia és a tökéletes gyanútlanság szélsősége egyaránt rossz. Másrészt, világossá vált: nem az egyéni paranoiára van szükség, hanem egy olyan szervezeti funkcióra, amely a normális – vagyis nem paranoid – vezetők testületébe rendre „betáplálja” a legrosszabb eshetőségeket, ezzel lehetővé téve, hogy a szervezet felkészüljön ezekre.

Mi teszi ugyanis szükségessé az efféle „konstruktív”paranoiát? J. Diamond és A. Growe azért lettek szószólói ennek, mert egy kiszámíthatatlan és veszélyekkel teli világgal szembesültek. Ezzel szemben a 20. század másodi felének, modern világa, nemcsak kiszámítható volt, de életünket számtalan védőháló, biztonsági-öv, ejtőernyő és vészfék is biztonságossá tette. Többségünk ezért hozzászokott: a dolgok nem romlanak el, vagy maguktól rendbe jönnek. Amikor a számítógépes játékban feltűnik a képernyőn a „game over”, mindig megnyomhatjuk a „start again” gombot. A 21. századba átlépve azonban – szemben az átlagember reményeivel, és a szakértők jóslataival (lásd:F. Fukuyama: A történelem vége.) – a világ túlbillent egy sor stratégiai inflexiós ponton. Környezetünk alapvetően átalakult: a megszokott partnerek eltűntek, a játékszabályok gyökeresen megváltoztak, a régi narratívák értelmüket veszítették, az ősök tanácsai tévútra vezetnek, még a tudomány hagyományos – ortodox – modelljei is hatályukat veszítették. Helyzetünk tehát egyre inkább J. Diamond dzsungelére, vagy A. Growe kiszámíthatatlan iparági környezetére hasonlít: a káosz szélén egyensúlyozunk.

És ezzel elérkeztünk a menekültválság legfontosabb – eddig figyelmen kívül hagyott – tapasztalatához. Most, hogy – ki frusztráltan, ki irigykedve, ki meg dicsekvően – a paranoid vezetők sikerét konstatálja, felvetődik a kérdés: vajon a problémákat miért nem vette észre az EU bürokráciája? Mi az oka a késlekedésnek, a problémák alábecsülésének, és a tétovázásnak. Alapvetően fontos volna – mint a műszaki vagy üzleti katasztrófákat követően – azt elemezni: milyen szervezeti folyamatok idézték elő a hibás és lassú reakciót. Kevésbé azt kell firtatni, ki követte el a hibát, fontosabb azt megérteni: miként jött létre a hiba. Vajon az EU áttekinthetetlen intézményi, testületi, és bizottsági rendszerében, ki és mikor vetette fel, hogy a menekült kérdésből probléma lehet? Volt-e testület, amely erről tárgyalt, van-e egyáltalán olyan szervezeti egység, amelynek a „konstruktív” paranoia gyakorlása volna a feladata? S ha nincs, ebből milyen következtetést kell levonni?

A menekült-válság legfontosabb tanulsága ugyanis az: a legrosszabb a döntést paranoid politikusokra hagyni. Ők ugyan a „normális” politikusoknál érzékenyebbek a veszélyekre, de – túlérzékenységük okán – maguk keltik a válságot. Lehet, otthonosan tevékenykednek krízis idején, de éppen ők azok, akik miatt az bekövetkezik! Ebből adódik a menekült-válság második legfontosabb tanulsága. Mivel Európa a káosz szélén egyensúlyoz, az intézményeken belül kell kialakítani olyan egységet, amely hivatásszerűen és folyamatosan alkotja a „worst case scenariót”. Isten ments, hogy szervezet paranoid legyen, de nélkülözhetetlen egy olyan egység, amely azokat a helyzeteket azonosítja, amikor elromlanak a dolgok, szétesik a közösség, összeomlik minden, kiszáradnak a források, elhagynak a barátok.

A végső döntést soha nem szabad paranoid vezetőkre bízni. Európa késedelmes és hiányos válaszai azonban arra utalnak, hogy kormányzása nélkülözi azt a szervezeti funkciót, amely vészhelyzet közeledtével beindítaná vészcsengőt. Hadd utaljak a menedzsment ismert példájára: a Toyota Production System egy különös eszközt – az un. andon cord-ot – alkalmaz. Ez egy olyan madzag vagy gomb, amelyet a futószalag mellett dolgozók bármelyike – ha technológiai hibát vagy minőségi problémát észlel – meghúzhat. A termelés ilyenkor leáll, és ez félreérthetetlenül figyelmezteti a vezetőket a problémára. Ám andon cord feladata nem pusztán annak jelezése – baj van. Ez egy olyan szervezeti eszköz, amely rákényszeríti a vezetést, hogy szembenézzen a realitásokkal, mellébeszélés nélküli kommunikáljon, fogadja el a hibázás jogát, de biztosítsa a javítás lehetőségét, tanít a felelősségvállalásra, és rákényszerít, hogy eredményeket produkálj. Az EU-nak nem paranoid politikusokra, hanem a krízisekre előre figyelmeztető – az andon cord funkcióját betöltő – intézményekre van szüksége.