Minek a válsága a válság?

Válság, válság! De minek a válsága?

A Közép-Európai Egyetemen (CEU), nemrég „A demokrácia és akik elégedetlenek vele” (The democracy and its discontent) címmel érdekes konferencia zajlott. A világhírű előadók – pl. F. Fukuyama – a demokrácia „kiüresedését”, a liberális demokrácia erózióját, az egyenlőtlenség növekedését, és a pénz, növekvő befolyásának politikai következményeit elemezték. A vita leggyakrabban elhangzó szava a krízis volt, mégis többnyire homályban maradt, vajon a kormányzás vagy a demokrácia válságáról beszélünk. A kettő közötti különbség problémájával már a régi görögök szembesültek. Arisztotelész – körbepillantva saját, válságokban bővelkedő világában – a következőképpen osztályozta a lehetséges uralmi formákat: „ha az az egyetlen ember, azok néhányan vagy sokan a közérdek szerint uralkodnak, akkor keletkeznek szükségképpen a helyes alkotmányok, azok meg, amelyek amaz egyetlen ember, ama néhány vagy sokak érdekéhez igazodnak, a korcs alkotmányok. Szokás szerint azt a monarchiát, amely a közérdekre tekint királyságnak, azt a kormányzatot, amely keveseknek adja a hatalmat arisztokráciának, végre, amikor a nép gyakorolja az államhatalmat a közjó érdekében, azt valamennyi alkotmány közös nevével politeiának nevezzük. Az említett alkotmányok korcs alakjai: a királyságé a türannisz (zsarnokság), az arisztokráciáé az oligarchia és a politeiáé a demokrácia. A türannisz az egyeduralkodó érdekéért van, az oligarchia néhányak érdekéért, a demokrácia a vagyontalanok érdekéért: a közösség érdekéhez egyikük sem igazodik.” (Arisztotelész: Politika.)

Arisztotelész értelmezésében tehát, a sokak által gyakorolt hatalom csupán egyike a lehetséges uralmi formáknak, ráadásul a demokráciát – szemben a közjó által vezérelt politeiával – a vagyontalanok önérvényesítésével azonosítja, s mint ilyent, elmarasztalja. A kormányzás minőségét eszerint, nem a hatalmat gyakorlók száma hanem a hatalomgyakorlás módja határozza meg. A történelemben sokáig a kevesek uralma volt a kormányzás „alapértelmezett” megoldása. A demokrácia – amelyben a közösséget érintő ügyekben a polgárok többsége, és a közjó érdekében gyakorolja a hatalmat – először a Nyugaton és ott is csupán a 20. században vált az kormányzás alapmegoldásává. A demokráciát az tette a kormányzás leghatékonyabb eszközévé, hogy a polgárok részvétele a közös ügyekben a társadalmak versenyképességének meghatározó tényezőjévé vált. Más oldalról, a világ túl bonyolult lett ahhoz, hogy egyetlen vagy kevésszámú ember képes legyen választ adni a felvetődő kérdésekre. A demokrácia ilyen körülmények között olyan kormányzási formát testesített meg, amely képes volt a társadalmat dinamikus fejlődési pályán tartani, és amelyben az emberek – W. Churchill szavaival – csak maguknak tehettek szemrehányást azért a kormányért, amit maguknak választottak.

A demokrácia mai zavarai a valóságban a kormányzás – a világban az elmúlt évtizedekben végbement változások következtében kialakuló – válságára utalnak. Az 1970-es évekig a gazdaság jól szabályozottan és hatékonyan működött. A politikában pedig a magabiztos és racionálisan gondolkodó középosztály rajta tartotta szemét a politikusokon. Emiatt a kormányzás kialakult intézményei – a hatalommegosztás, a törvények hatalma, a fékek és ellensúlyok rendszere – képesek voltak a felvetődő problémákat megoldani. Ezért ajánlhatták 20. század végén a liberális demokráciát – mint a kormányzás egyetlen hatékony modelljét – a „rendszerváltók” számára. A nagy lelkesedésben azonban figyelmen kívül maradt két alapvető változás. Az egyik, a nemzet-államok homogén világát kibogozhatatlanul összekeverte a globalizáció. Emiatt leromlott a szabályozás hatékonysága, és a gazdaság korábban olajozottan működő motorja rendre lefulladt. Egyre nehezebben kiigazítható zavarok – bank-válság, adósság-válság, környezeti-válság, menekült-válság, államok válsága – keletkeztek, amelyekkel a politika nem tudott mit kezdeni. A másik változás: az 1970-as évek végéig gyarapodó és magabiztos középosztály helyzete megrendült. Korábbi önbizalma elpárolgott, és a közélet iránti érdeklődése lecsökkent. Az emberek figyelme – növekvő gondjaik miatt – elterelődött a politikusokról. Azok, megérezve az őket szemmel tartók figyelmének lankadását, „elszabadultak”: elkezdték megkötni piszkos kis üzleteiket a legfelső 1%-kal, illetve a nagy vállalkozói- és érdek-csoportokkal. Ezért tűnik a 21. század – a korábbi évtizedekkel összevetve – a fokozódó és egyre kezelhetetlenebb zavarok korszakának.

A jelenséget: a polgárok politikai aktivitásának gyengülését, a választási részvétel visszaesését, a CEU konferencia a demokrácia „kiüresedéseként” és „visszacsúszásaként”azonosította. E problémára a politikusok egy része a polgárokat felajzó, populista jelszavakkal igyekezett „válaszolni”. Ez a „terápia” azonban nem gyógyszernek, hanem még súlyosabb gondokat eredményező „kábítószernek” bizonyult. A korábban áttekinthető és stabil politikai rendszer szétzilálódott. Tömegével jelentkeztek szélsőséges pártok, gyorsan felépülő populista mozgalmak, amelyek – kiszorítva a politika hagyományos résztvevőit – jelentős eredményeket értek el a választásokon. A választásokat követően ugyanakkor támogatottságuk – nem véletlenül – visszaesett, és ez a kormányzás növekvő zavarait idézte elő. Napjaink válságai tehát a kormányzóképesség krízisére – a globális, a nemzet-állami szintű, illetve a térségi problémák megoldására való képtelenségre – utalnak.

A demokráciát a versengő pártok és a szabad választások rendszerével szokták azonosítani. Ezek szükséges, de nem elégséges feltételek. A demokrácia összetett intézményrendszer, amelynek további elmaradhatatlan elemei: az egyéni szabadságjogok, az állam átlátható működése, a polgárok részvétele, és a politikai kultúra szintje. Az országok demokratikusságát mérő Demokrácia index mindezeket tartalmazza. A nemrégiben nyilvánosságra hozott 2015-ös adatok demokráciánk már egy évtizede tartó megállíthatatlan sűlyedését jelzik. Demokrácia indexünk a 2006-os 7.53-ról, 2010-ra 7.21-re, onnan 2014-re 6.90-re, majd 2015-re tovább, 6.84-re romlott. Ezzel az 54. helyre – a visegrádiak sereghajtóivá – csúsztunk vissza. (lásd: Democracy Index 2015. Democracy in an age of anxiety). A kormányzás minőségét mérő Worldwide Governance Indicators (WGI) mutatószámrendszer, miközben magában foglalja a demokrácia mérőszámait, de a társadalom állapotát további szempontok – az intézményes hatalommegosztás, a törvények hatalma, a független és egymást ellenőrző intézmények (Alkotmánybíróság és Számvevőszék), az átláthatóság, a választottak ellenőrizhetősége – tekintetbe vételével írja le. Így a WGI teljesebb és valóságot még jobban tükröző „látleletet” kínál, de mutatói ugyancsak országunk romló állapotát jelzik.

A társadalmak válsága inkább szabály, mint kivétel a történelemben. A városállamok, vagy a birodalmak krízisét társadalmi katasztrófák, azt többnyire a civilizáció szétesése követte. A következményeket más társadalmak csak évtizedes késéssel és tompítottan érzékelték. Napjainkban azonban a világ távoli pontjain bekövetkező válságok hatása gyorsan tovaterjed, és lavinaszerűvé erősödve azonnal befolyásolják életünket. (Keveset beszélünk arról, hogy a jelenlegi menekült-válság közvetlen kiváltó oka a fejlett országok rövidlátó döntése: 2014 végén harmadával csökkentették hozzájárulásukat a menekülttáborok ellátásához.). Mivel pedig a gazdaság, a környezet, a társadalom változásai – gondoljunk a Zika vírus hatására – kiszámíthatatlan kríziseket jeleznek. Aki nyugodtabb jövőben reménykedne, csalódni fog.

Hiába tárja ugyanis fel a tudomány a válságok lényegét, a politikusok úgy tesznek, mintha nem értenék. Emiatt az államok ösztönszerű reakciói – gondoljunk akár a kerítés-építésre, akár a menekültek befogadásra – inkább a helyzet súlyosbodását idézik elő. Az a legszomorúbb, hogy a politikusok nem azért cselekszenek ostoba módon, mert nem tudják mit is kell tenni. Saját politikai karrierjüket a közösség jövője elé helyezve, hozzák meg azokat a döntéseket, amelyekről úgy vélik, hogy újraválasztásuk esélyeit növelik. A polgár pedig, aki korábban időt szakított a közügyekre, most – a politikát piszkos dolognak tartva – inkább hátat fordít annak. Amíg azonban a polgárok többsége ezt teszi, a sok érdekes konferencia, a számtalan bölcs tanács ellenére, a világ, és az országok is, válságról, válságra bukdácsolnak.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.