A földtörténet tömeges kihalásainak kiváltó okai igen változatosak: kezdve a vulkán-kitörés kiváltotta lehűléstől, egészen egy kisbolygó becsapódása előidézte éghajlat-változásig. Ezek a katasztrófák a környezet alapvető módosulására vezettek, de a kipusztulást mindig az alkalmazkodásra való képtelenség idézte elő. Ezt gyakran a változások váratlansága és gyors lefolyása tette nehézzé, amelyekhez képest a viselkedést vezérlő genetikai program csak lassabban módosulhatott. Képzeljük el most – furcsa ötletként – hogy 65,5 millió évvel ezelőtt, valamikor a kréta időszak végén, viselkedési tanácsadóként keressük kenyerünket. A nemrég bekövetkezett kis-bolygó becsapódás alapvető fordulatot idéz elő a Föld éghajlatában: hosszú – a nukleáris télhez hasonló – lehűlés fenyeget, bár vannak, akik, ellenkezőleg, szokatlan hőhullámmal ijesztgetnek. Ám bármelyik következzen is be, mindegyik gyökeresen módosítja az életfeltételeket, ami – mint mindig – tömeges kihalásra vezet. Elmondjuk tehát potenciális ügyfeleinknek, a különböző állatfajoknak: tisztában vagyunk a változások horderejével és segítünk nekik megoldani a felbukkanó problémákat.

A rendelő előszobájában két paciens – egy hatalmas dinoszaurusz, és egy aprócska rágcsáló emlős – várakozik. Először – érthető módon – a tekintélyesebb és félelmetesebb dinoszauruszt szólítjuk be. Ám már első szavaiból kiderül: nem azért jött, mert szükségét érezte, hogy tanácsot kapjon. Ő csak nagyságáról és erejéről szóló a dicshimnuszokat akarja visszahallani. Tisztában van, hogy ő a környék leghatalmasabb élőlénye, akitől mindenki retteg. Egész életében mindig azt tette, amit akart. De mostanában a csordában egyre többen beszélnek a közelgő válságról, ezért úgy döntött – biztos, ami biztos – meghallgatja a szakértőt. A helyzet – vázoljuk a diagnózist – az, hogy az Önt és családját az ősöktől örökölt hagyomány vezérelte eddig sikerről sikerre. Minden dicsőség és a kivívott tekintély azon alapult, hogy az utódok – a tojásban – megkapták az élethez szükséges tudást, és örökül kapták a hatalmas testet, a legyőzhetetlen izmokat, az éles fogakat és az agresszív viselkedés mintáját is. Ez az örökség – a gyorsaság, a nagyság, az erő, és az agresszivitás – minden más élőlény fölé emelte a családot. Mindenki inkább kitért és elmenekült önök elől. Ez volt az élet természetes rendje évmilliókon keresztül, és természetes, ha arra számít: ez így is marad mindörökké. De rossz hírem van: biztos, hogy nem!

Az új feltételek között – magyarázzuk – a minden lebíró erő és a vérszomjas fogak helyett az élet-tapasztalatok felhalmozására és az alkalmazkodást vezérlő agy válik a meghatározó versenyelőnnyé. Az agy persze drága: nehéz létrehozni, felnövelni, megtölteni tudással és folyamatosan ellátni tápanyaggal és tapasztalatokkal. Ám aki ezt vállalja, egy olyan eszközt nyer, amely eligazítja a változó világ veszélyekkel teli labirintusában. Sőt, van még egy fontos előnye. Eddig az élet úgy zajlott, hogy aki figyelmetlen vagy gyenge, netán csak peches volt, az elpusztult. Csak a faj tanult. A felismerések a génekben átörökítve – ahogy az ön büszkén hivatkozott rá, hagyományként – adódtak tovább az egymást követő nemzedékeknek. Ám a sikerek mögött ott volt a kegyetlen valóság: a túlélést segítő tapasztalat azáltal válhatott hagyománnyá, hogy a sikertelen egyedek elpusztultak. A tömeges halálból születő siker mintája működőképes, de nem éppen hatékony módja az alkalmazkodásnak.

Létezik azonban egy másik megoldás, és fejünkkel, az előszobában várakozó kicsiny rágcsáló felé intünk. Ezek a sebezhetőnek látszó kis lények, a hatalmas test, a kemény agyarak, az erős karmok, és az agresszív viselkedés helyett azt a szervüket fejlesztik, amely segíti megérteni, hogyan működik a világ. Tisztába jönnek azzal, mi várható, miként változnak az élet feltételei, majd az egyedek – ki jobban, ki kevésbé – ehhez illeszti a viselkedést. Megértik, mikor kell harcolni életre-halálra, és azt is, mikor kell együttműködni. Megtanulják megosztani a táplálékot, neveli az utódokat, segíteni a társat, sőt önmagukat feláldozni a csapatért. Ezek az egyedek agyukban kifejlesztik a külvilág modelljét, amin lejátszhatók a viselkedés következményei. Így testük helyett tévedéseik „halnak meg”! Miközben pedig hibás feltételezéseik „elpusztulnak”, folyamatosan újraalkotják a világ egyre pontosabb modelljeit. Ezen a modellen próbálja végig a lehetőségeket, és a játszma végén, amikor ön a „game over” felirattal találkozik, ő még mindig megnyomhatja a „start again” gombot.

Vagyis, amit hagyományként tisztelünk, sőt az ősök szent tapasztalataként dicsőítünk, az elődeink halálából született. Sokuknak éppen azért kellett meghalniuk, mert lassan tanultak, azért szenvedtek, mert vonakodtak elfogadni az élet új rendjét. Lehet a halálba való beletörődést hősiesnek tekinteni, lehet tántoríthatatlanságukat dicsőíteni, lehet csodálni nemzedékek hosszú sora által eltűrt szenvedését, de ez – az utódok szemszögéből – akkor is ostobaság. Hát nem sokkal kifizetődőbb beismerni a kudarcot, és tanulni belőle? Vajon miért volna árulás – győzködjük paciensünket – a hagyományt szembesíteni a valósággal? Igazán az várják tőlünk őseink, hogy mindent pontosan úgy tegyünk, ahogy ők tettek, függetlenül attól mi lesz annak a következménye? Bölcs dolog-e utódainkat – saját jövőnket! – halálra ítélni azzal, hogy megtiltjuk a hagyományok ösvényéről való letérést? Vajon nem értelmesebb megengedni: ha a jövő azt kívánja, hagyjuk meghalni magunk helyett a célszerűtlen hagyományt, hadd alkosson az utódok nemzedéke saját magának újakat. Hát nem bölcsebb ez a kis rágcsáló, aki képes tanulni, és hajlandó változni? Nem kínál-e biztosabb jövőt az, ha engedjük, hogy helyettünk téveszméink haljanak meg?

Ne meséljen nekem efféle ostobaságot – mordul ránk a dinoszaurusz. Hogyan is lehetne győztes, ez a piciny lény, akit bármikor eltaposok. Nos – magyarázom – ezek az emlősök, bármennyire is védtelennek tűnnek, uralkodni fognak a földön évmilliók múlva.  De hát ezek a lények – veti ellent paciensünk – kevés utódot hoznak létre, és azokat hosszan, saját testükben gondozzák, amíg nagyon sebezhetők. Majd miután fájdalmasan megszülik, még sokáig a társak gondoskodására van szükségük. Ezt jól látja – adunk részben igazat neki – de ez más oldalról előny: befektetnek az utódokba, és egymást támogató közösséget alkotnak. Vagyis ellátják őket a génekben rögzített morfológiai és viselkedési programok mellett az élet során nyert tapasztalatokkal is. Éppen ez teszi őket versenyképesebbé, ezáltal tudnak fokozatosan és folyamatosan illeszkedni környezetükhöz. És pontosan ez a túlélés feltétele a krízis idején. Míg azok, akik körömszakadtáig ragaszkodnak múltbeli mintájukhoz, és azon semmit – még ami hátrányukra vált azt sem – hajlandók változtatni, nos, azok kipusztulnak. Ekkor paciensünk felpattan, kiviharzik a szobából, és még odavet nekünk egy megjegyzést, amely majd a változásmenedzsment tankönyvek visszatérő mottója lesz: „Mi volt az utolsó dinoszaurusz, utolsó szava?” kérdésre – „Akkor sem változom”!

Nincs rosszabb, mint amikor magyarázni kell a tanulságot. A biztonság kedvéért most mégis megadom a megoldási kulcsot: ez a cikk a mai Magyarországról szól. A krétakori katasztrófa metaforája világunk, ezen belül Európánk, és ezen belül is szeretett hazánk – ahogy mondani szokták – „tektonikus”, azaz veszélyekkel teli változására utal. Beszélgetőpartnerünk – a dinoszaurusz – maga Orbán Viktor. A különös kép környezetünk gyökeres változását akarta megvilágítani. E változásokra mindenkinek – az egyéneknek, a családoknak, a vállalkozásoknak, a szervezeteknek és az államoknak is – válaszolni kell. Aki helytelen választ ad, vagy aki – mint a dinók – visszautasítja az alkalmazkodást, azokat a történelem elsöpri. Ebben a helyzetben keresi nemzetünk a „mi a teendő” kérdésre, a választ. Vezéreljenek-e minket – mint Orbán Viktor tanácsolja – az ősök intései. Kövessük-e – mint Kövér László mondja – a hagyományok útját? Ragaszkodjuk-e – mint Semjén Zsolt ismételgeti – régi hitünk tételeihez? Vagy kövessük inkább a költő tanácsát: „messzi jövendővel komolyan vess összve a jelenkort”?

A 21. század korszakos átalakulása egyszerre tár elénk fenyegető katasztrófákat, és csábító, új lehetőségeket. Ilyenkor a tévedhetetlennek kikiáltott népvezérek rendre tévútra vezetnek. Ne bízzunk tehát azokban, akik azt hirdetik: ők majd megoldják helyettünk a problémákat. Inkább hagyjuk, hogy az emberek maguk vegyék a kezébe jövőjük formálását. Ebben nem segít, sőt ezt akadályoz az a rendszer, amelyben a lojalitás a fontos és nem pedig a tudás, ahol a hatalomhoz fűződő kapcsolat és nem a teljesítmény számít. A hanyatláshoz vezet, ha az egyén és a vállalkozás sikerét rendre a piramis tetejét elfoglaló szeszélye és nem a versenyben elért helyezés dönti el. Tegyük inkább mindenki kötelességévé az alkalmazkodást, de kapja meg hozzá ki-ki a megfelelő segítséget. Hirdessük tehát azt: felelős vagy magadért, családodért és nemzetedért. Számíthatsz a közösségre, de ami a te kötelességed, azt senki nem végzi el helyetted. A miniszterelnök tetteit sokféle szemszögből lehet kritizálni. Ám épp így lehet találni sikeres lépéseket és hatékony döntéseket is. Ám Orbán Viktorban Orbán Viktor a legkevésbé fontos! Orbán Viktorban az orbánizmus a fontos! Az orbánizmus egy olyan – kelet-európában és más régiókban is terjedő – politikai, társadalmi és gazdasági rendszer, amelyben csak a piramis csúcsán levő akar, és csak akit ő felhatalmaz, az dönthet, miközben minden erőforrást maga alá gyűjt. Félelmet generál, amikor józanságra volna szükség, szembenállást hirdet, amikor az együttműködés az egyedül célravezető. A sikert a 21. században – az evolúció metaforája erre utalt – csak a tanulás, az alkalmazkodás, az együttműködés és a vitákban kikristályosodó cselekvés hozhatja el.

Az DK és az MSZP is a kvóta-népszavazás bojkottjára bíztat, de nem közösen, de az utóbbi „megfűszerezi” azt némi Nemmel. Az Együtt, a MOMA és PM is a bojkottal ért egyet, de a nagyoktól külön kampányolnak. A liberálisok vezetője Fodor Gábor a „vállaljuk bátran az Igent” hirdeti, és vele ért egyet Horn Gábor a Republikon Alapítvány elnöke, aki arra bíztat: üzenjünk Orbánnak – Igen! Nemrég jelent meg a hálón a Helsinki Bizottság, majd a Kétfarkú kutya párt véleménye: adjunk le érvénytelen szavazatot. (Mellékesen, ezt a nézetet – valószínű elsőként – alig néhány nappal a Fidesz népszavazási kezdeményezését követően magam is kifejtettem. a „hekkeljük meg” cikkemben. (Népszabadság. 2016. márc.4.) Most mégis a bojkottot támogatom, azzal a kiegészítéssel: vidéken, ahol a hatalom szeme mindenkit lát, az „elmenni, de érvényteleníteni” a támogatandó alternatíva. Nem értelmes tovább növelni az amúgy szinte fokozhatatlan zűrzavart az ellenzéki oldalon.

A helyzet tisztázását a további viták nem segítik. Ha a „menjünk el, és szavazzunk igennel” véleményt hangoztatókat megkérdeznének, vajon van-e némi igazság az ezt elutasítók véleményében, valószínű így válaszolnának: van igazság a bojkottban, de több érvet látok az igen mellett. S ha ugyanerről kérdeznénk a bojkott, vagy az „érvényteleníts” mellett kampányolókat, ők is azt mondanák: az igen szavazat mellett is szólnak érvek, de a saját mellett több érv hozható fel. Vagyis – mint a legtöbb kérdésben is, egyaránt lehet érvelni a támogató és az ellenzők vélemények mellett, miközben még az egy oldalon álló között is vannak különbségek. Akkor mi lett volna a megoldás?

A népszavazási kezdeményezést Orbán Viktor február 24-én jelentette be, az NVB február végén hagyta jóvá, az Országgyűlés május 10-én adott szabad utat, Áder János pedig július 5.-n írta ki. Legkésőbb az Országgyűlési határozatot követő egy héten belül az ellenzéki pártoknak és mozgalmaknak közös megoldás elfogadásával kellett volna a polgárok elé állni. Minthogy bármelyik megoldás mellett szólnak érvek, bármelyik megoldás elfogadható lett volna – akár pénzfeldobással, és már hónapok óta folyhatnak a közös kampány. Már hónapok óta mindenki egy kottából énekelne. (S ha a választott megoldás a végén kudarcot eredményez: akkor összeülnek, megbeszélik, és levonják a tanulságot. De nem vádolják egymást nyilvánosan és az őket támogató szakértők sem hülyézik le egymást nyilvánosan.) Már hónapok óta járhatnák az ellenzéki mozgalmak és pártok az országot kéz a kézben. Már kampányolhattak volna a internetes médiában egymást támogatva. Már tarthattak volna közös sajtótájékoztatókat Brüsszelben, Párizsban, Berlinben és Rómában és Bécsben. Ehelyett még mindig csak össze vissza beszéd folyik. A népszavazás hajója – még mielőtt az ellenzék felülhetett volna rá – elment!

A tanulságok levonására helyezzük az egész problémát helyezzük új keretbe. Nem lehet nem észrevenni, hogy egyre közeledik a 2018-as választás. Már eddig is, de ez után még inkább, minden felmerülő kérdés túlmutat önmagán, és a választásról szól. A Fidesz minden akciójával azt üzeni: én vagyok a hatalom, és használom az erőt. Ez azt jelenti: én mondom meg, mi a probléma, én adom meg a megoldást, majd – nem lacafacázok – végrehajtom, amit akarok. Az ellenzéknek – ha kormányra akar kerülni – ugyanazt kell  bizonyítana: kormányképes. Leváltani a Fideszt csak akkor tudják, ha a szavazók elhiszik róluk: egymásban bízva, képesek közösen meghozni döntéseket, kitartani azok mellett, és tanulni a hibákból.

A népszavazás hajója elment, de a választásokig előttünk álló időben bizonyosan felbukkan legalább 4-5 ugyanilyen „hajó”. Lesznek valóságos krízisek és lesznek – mint a népszavazás – Orbán Viktorék által kreált problémák, amelyeket csak megtévesztésül dobnak be. Ezekben a polgárok látni fogják a kormánypárt – látszólag – egyértelmű álláspontját. És felteszik a kérdést: nos, kedves demokratikus ellenzék, akkor te mit javasolsz? Ha az ellenzék pártjai és mozgalmai – ahogyan eddig – nem képesek összefogni, és még, akik hasonló álláspontot képviselnek, azok is élesen kritizálják egymást, a zűrzavarból a polgárok azt a következtetést vonják le: ezek nem kormányképes!

Négy éve, P. Ashdown – az angol liberális párt egykori vezetője – egy interjújában megfogalmazta Ashdown 3. törvényét: modern korunkban csak azt csinálhatod meg, amit másokkal együtt teszel. A demokratikus ellenzékre ennek a törvénynek a kiterjesztése érvényes: csak azt érdemes (célszerű, ajánlatos, és lehetséges) megtenni, amit másokkal együtt teszel. Csak annak a sajtótájékoztatónak lesz hírértéke, amin egymás mellett ültök, csak az az akció lesz hatásos, amin többen együtt vesztek részt, csak az a tüntetés lehet eredményes, amin kéz a kézben mentek, csak az a kampány hatékony, amit együtt terveztek, közösen finanszíroztok, és együtt hajtotok végre.  Mert mostantól az egyetlen és igazi kérdés: kormányképes-e az ellenzék? Ha a hátra levő időben egységesen és egymást támogatva képesek dolgozni, az azt bizonyítja: ezek képesek együtt kormányozni. Ha ezt nem tudják megtenni, és rendre csak egymást ostorozó és a másik ostobaságát bizonygató véleményeket hangoztatnak, akkor a társadalom ebből azt szűri le: ezek még nem érettek arra, hogy kormányra kerüljenek.

A 2018-as választásokig, 5-6 nagy horderejű téma bukkan majd elő. (Elvárható volna, hogy az ellenzék közös stábja ezeket előre feltárja – de ne legyünk mohók). A problémák megosztják a társadalmat, de az ellenzék pártjai és mozgalmai sem a másik megátalkodottsága miatt nem tudják meggyőzni egymást. Mindegyik témában felhozhatók érvek az egyik vagy a másik, esetleg egy harmadik megoldás mellett. Ahogy eddig is, hónapokig lehet majd vitatkozni, hiszen minden vélemény mellett és ellen jogosan lehet érvelni. Ám a sajtón keresztül való üzengetés útján végképp nem alakítható ki a közös álláspont. Viszont gyorsan kialakítható a többség számára elfogadható megoldás szinte bármely kérdésben. Ekkor azok, akik az adott koalícióban kormányra akarnak kerülni, de most eltér a véleményük, elfogadják a közös döntést. Vagy, ha megmaradnak a markánsan szembenálló vélemény-különbségek, akkor feldobnak egy 100-ast, és fej-vagy írás alapon döntenek. Ám amikor kijönnek a szobából, mindenki ehhez tartja magát ehhez. Ha pedig az adott kérdésben elbuknak – ami lehet – akkor sem kezdenek egymásra mutogatni, hanem levonják a tanulságot. Ez bizonyítja a kormányképességet!

Élt egyszer egy indiai faluban hat vak ember – szól a mese. Sokat hallottak már az elefántról, mígnem egy napon beleütköztek egy valóságos példányába. A találkozást követően megosztották egymással élményeiket. Aki a lábánál állt, azt mondta: ez egy oszlop. Aki a farkát fogta, az egy kötélnek érezte. Aki az agyarát tapogatta, így jellemezte: ez egy faág. Aki a fülét érintette meg, az legyezőnek vélte. Aki az oldalába ütközött, az egy falnak hitte az elefántot. Végül, ki az ormányát tartotta a kezében, az egy vastag csőnek képzelte. Mindegyikük ragaszkodott a maga egyedi tapasztalatához, miközben a valóságosan létező elefántról – értelemszerűen – fogalmuk sem lehetett.

A világunk egykor egyszerű és áttekinthető volt. Ezért kínáltak a hagyományok megfelelő eligazodást, és ezért nem csalódtunk az ősök tanácsaiban. Ám az elmúlt évszázadok során a valóság bonyolultabb lett. Megértéséhez a tudományt hívtuk segítségül, amely képes volt a valóság különböző oldalainak működését feltárni. Ugyanakkor a különböző oldalakat – értelemszerűen – egymástól független szabályok vezérelték. Természetesnek vettük, hogy minden tudomány – a közgazdaság, az antropológia, a politológia, a pszichológia, és a szociológia – megalkotta a maga, külön modelljét. Minden kutató egyedi szemszögből közelített a valósághoz, de mivel annak részei csak lazán kapcsolódtak össze, ez nem okozott komoly gondot.

Ám az elmúlt években a világ komplex és szorosan csatolt lett. Ez azt jelenti, hogy a valóság különböző oldalai elválaszthatatlanuk egybekapcsolódtak. Ami eddig egymástól elkülönülten zajlott, az kibogozhatatlanul összeforrt és nehezen befolyásolható valóságként tárul elénk. Amit korábban a tudósok – az indiai világtalanok módjára – falként, oszlopként, csőként vagy éppen faágként láttak, egyre inkább a porcelánboltba beszabadult elefántként viselkedik. Ebben az új, megvadult világban nem elegendő, hogy – mint régen – csak az elkülönülő részletekre figyeljünk. A Brexit előtti felmérés pl. azt mutatta: a választók egy része a gazdaság szemszögéből ítél és a bennmaradás mellett döntene, a másik részük viszont, a migráció szemszögéből szemléli a helyzetet, és kilépne. Holott – mint a következmények megmutatták – a döntés egyszerre vált ki gazdasági, politikai és szociális hatásokat. Súlyosan hibáztak tehát mindazok, akik arra biztatták a polgárokat: csak az egyik, vagy csak a másik szempont szerint értékeljenek. A végén pedig mindenki csak sopánkodott, hogy porcelánboltunkban előbukkant a valóság elefántja.

A 21. században egyre gyakoribb, hogy az önjelölt autokrata népvezérek, vagy akár a karizmatikus politikusok megkérdőjelezhetetlenként elővezetett döntései rendre káoszba taszítják a gazdaságot, és veszélyeztetik milliók életét. Csak látszólag könnyíti helyzetünket, ha magunk helyett néhány kiválasztott vállára helyeznénk a felelősséget. Ők ugyanis – cserében, hogy lemondtunk, a javukra a döntésekről – megkövetelik: kételkedés nélkül kövessük őket. Induljunk azonnal, ha harcba hívnak! Adakozzunk, ha arra szólítanak fel! Főként pedig: szavazzunk arra, amit Ők mondanak! Ám utólag mindig kiderül: a magukat mindentudóknak beállító népvezérek is csak vakon tapogatják a valóságot. Legfeljebb abban különböznek az egyszerű polgártól, hogy hangosabban kiabálnak és ellentmondást nem tűrőbben parancsolnak, de a valóság megvadul tőlük.

Kaotikus világunkban én inkább a tudományban bízom. Ám azért itt is van egy bökkenő: a közösen elfogadott modell hiánya. A sok tudós – a közgazdász, a politológus, a jogász, a szociológus, és az antropológus – hajlamos kizárólag saját tudományának szemszögéből megfogalmazni a krízisek megoldására vonatkozó javaslatait. Ám, miközben modelljeik felnagyítják és apró részleteiben mutatják a valóság egy szűk szeletét, mint szemellenző, eltakarják a többit. A nagy-tudású szakemberek tehát – világtalanként – csak össze-vissza tapogatja a valóságot, így jó-szándékú, de egyoldalú és szűklátókörű tanácsaik, ahelyett, hogy lenyugtatnák, inkább megvadítják a világot. Elkerülhetetlen hát a valóság komplex modelljének a megalkotása, amelyen azután lejátszhatók volnának a döntések. Így a magunk előidézte katasztrófákat elkerülve próbálhatnánk ki a sokféle beavatkozás lehetséges következményeit.

A közösen elfogadott modell hiányára figyelmeztet J. Stiglitz – a Nobel díjas közgazdász – most jelent meg könyve: The Euro. (How a Common Currency Threatens of Future Europe). A neves szerző Európa stagnálásáért az euro bevezetését és az északiak által szorgalmazott megszorítások politikáját tette felelőssé. Mások – nem kisebb szaktekintélyek – viszont éppen ellenkezőleg, a dél-európai országok gyenge versenyképességét és felelőtlen gazdálkodását hibáztatják. A tudománytól elvárható volna, hogy világos választ adjon a „mi az ok?”, és a „mi a teendő?” kérdésre egyaránt. Ehhez elengedhetetlen a valóság sokféle részletét, és bonyolult kapcsolatát egybefoglaló komplex modell megalkotására. Ne engedjük azonban, hogy csak egyes tudományok, kizárólag a politikához közel álló néhány tudós, és kevés kiválasztott nemzet képviselői kapjanak szót. Inkább bátorítsuk a vitát, és ünnepeljük, aki beismeri kudarcát. Minél szabadabban érvényesül a tudomány értékrendje, annál pontosabb leíró modellt képesek alkotni.

Ha pedig megszületett a modell – némi időt hagyva, hogy teszteljék és finomítsák – akkor számon kell kérni a politikusokon: döntésüket erre alapozzák. És innentől kezdve bármiféle döntés – kilépjünk vagy belépjünk, felemeljük, vagy leszállítsuk, megengedjük, vagy betiltsuk, centralizáljunk-e vagy decentralizáljunk – az efféle modelleken játszva meghozható. A komplex modellen végigkövethetők a döntések, és a beavatkozások következményei. Így felderíthetők az előre nem várt és nem is szándékolt következmények, amelyek alapvetően befolyásolják a döntés végeredményét. Ezek után már csak Gogol tanácsára kell figyelni: „Ne a tükröt hibáztasd, ha a képed ferde”. Ha tehát mégsem vágyaid szerint alakulnak a dolgok, lehet, hogy nem a valóságban, nem is a modellben, hanem benned van a hiba.